Élveboncolás – A vallásosság lélektana

A valláspszichológia alatt ma a vallásosság pszichológiáját értjük. A valláspszichológiában a pszichológia mint tudomány azokat a vallásosság során megjelenő érzelmeket és kognitív folyamatokat vizsgálja, amelyek mind az egyén, mind a közösség vallásosságában megjelennek. A valláspszichológia feladata az „emberi oldal” megértése, ahogy az az Istennel való kapcsolat során formálódik.

A hívő emberek egyre gyakrabban igénylik, hogy világnézetüket figyelembe véve kapjanak segítséget, amikor arra rászorulnak, például betegség vagy lelki problémák felmerülésekor. Emellett a keresztény gondolkodók is igyekeznek különböző tudományok szemszögéből megvizsgálni a vallási kérdéseket. A valláspszichológia alkalmazott tudomány, akárcsak – például – a pedagógiai vagy sportpszichológia. Elméleti kerete elsősorban a kereszténységhez köti a valláspszichológiát.

A VALLÁSPSZICHOLÓGIA MÚLTJA

A tudományos lélektan letéteményeseinek tartott pszichológusok mindegyike fontosnak tartotta a vallással való foglalkozást. A német Wilhelm Wundt, az első pszichológiai laboratórium megalapítója például a néplélektanról szóló, múlt század eleji tanulmányában hosszasan elemezte a mítoszok és vallások kérdéseit. Úgy vélte, a mítosz és vallás kialakulásában a fantázia játssza a főszerepet. Míg a mítosz egy nép konkrét világnézetét tartalmazza, a vallás az érzékeken túli világra, és az ehhez kapcsolódó kultuszra irányuló képzeleti termék. Szintén az 1900-as évek elején, ám az Egyesült Államokban működő William James szerint az ember azért keresi a kapcsolatot a felsőbb hatalommal, mert ezáltal meg szeretne szabadulni az önmagában sejtett rossztól. James tehát nem a vallás kialakulására keresett magyarázatot, hanem a tényleges vallásos tapasztalatokat vizsgálta – és ebben az értelemben megfelelt a modern valláspszichológia kívánalmának. Mindössze néhány év kellett ahhoz, hogy James és Wundt után, 1907-ben Sigmund Freud is előálljon a maga valláselméleteivel. Először a vallásosságot kényszerneurózisként, majd neurotikus, infantilis jelenségként írja le. Később megállapítja, hogy a vallás „külső okokkal nem magyarázható”, tehát az eredetét az emberben kell keresni: csakúgy, mint a művészetet és a kultúrát, az ember teremtette meg a vallást és – az ősapa mintájára – Istent is, mégpedig a maga pusztító ösztöneinek kordában tartása végett. Ám Freud szerint az emberiség érettsége akkor fog bekövetkezni, ha kinövi a felsőbb erők iránti illuzórikus, ambivalens függését (hiszen egyszerre fél tőle és bízik az oltalmában), ahogyan a gyermek is felnő egyszer. Természetesen a mai pszichoanalitikusok már nem vallják magukénak ezeket a nézeteket, sőt, egyetértenek abban, hogy Freud vallásellenessége nem a pszichoanalízisből következik, hanem csupán Freud egyéni problémájának leképeződése. Freud egyik tanítványában, Carl Gustav Jungban sok minden halmozódott fel, ami miatt szembefordult egykori mesterével. Például a vallásosságot az emberiség egyik legkorábbi, és a személyiség központi tényezőjének tekintette, amellyel szemben mindenki állásfoglalásra kényszerül. A Freud után következő vallásellenes pszichológiai élharcosa John Watson, a behaviorizmus szülőatyja volt. Az ortodox behaviorizmus szerint a lélek, sőt a tudat fogalmát is ki kell iktatni a pszichológiából. Az egyedüli lényeges tényezők az egymást kölcsönösen bejósló ingerek és viselkedéses válaszok. Watson úgy vélte, a vallásos „habitusrendszer” alapja a félelem, amely a logikus gondolkodást mellőzve, a tudományos hozzáállást megnehezítve minden ismeretlent felsőbb hatalomtól valónak, misztikusnak bélyegez. Ezt kiküszöbölendő, a vallást a kontrollálható és világos erkölcstannal kell helyettesíteni.
Az 1960-as évekig számos fontos, de elszigeteltsége miatt kis visszhangot keltő egyéni valláspszichológiai törekvés és elmélet látott napvilágot. Ekkor – a kognitív, azaz a „megismerő” pszichológia kialakulásával párhuzamosan – jelent meg a humanista pszichológiai irányzat. Míg a kognitív lélektan ismét „megengedte” a belső tapasztalást a behaviorizmus szigora után, a humanisztikus pszichológia kiemelte, hogy figyelembe kell vennünk az ember magasabb rendű értékeit és motívumait, mint például a szeretet, az alkotás, az önazonosság és a lét fogalmait. Ennek az irányzatnak egyik jelentős képviselője Maslow, és az általa életre hívott, piramisba rendezett motivációs hierarchia.
A humanisztikus pszichológia egy újabb sarjat növesztett, melynek kiváló táptalajt nyújtott a technikába vetett vakhit megbukása, a vietnami háború okozta keserűség és a keleti misztika „felfedezése”: így jött létre a transzperszonális pszichológia. Ez az ágazat már nem tagadta meg a megváltozott tudatállapotokról, halálon túli élményekről, megvilágosodásról, érzékeken túli észlelésről stb. való érdemi értekezést.
Hazánkban az ismert történelmi körülményeknek köszönhetően késve indult el a valláslélektan alkalmazása és kutatása. Bár lemaradását máig sem hozta be, léteznek rejtve működő valláspszichológiai kutatóközpontok és műhelyek.

A VALLÁSLÉLEKTAN KÉRDÉSEI

A valláspszichológiának mind a vallás, mind a pszichológia képviselőivel meg kell küzdenie. A pszichológusok gyakran tudománytalansággal vádolnak mindent, ami a „vallás” szót magában foglalja, míg a teológusok attól tartanak, a pszichológia valláspótlékká válhat. A vallás pszichológiájának kutatása ezen kívül két fő ok miatt ütközik óriási nehézségekbe, a modern társadalom egyik legfogósabb kérdésévé alakítva a valláslélektant. Az egyik a vallás, mint speciális szimbólumrendszert, nyelvezetet, viselkedéseket, elveket tartalmazó, rendkívül összetett kulturális jelenség, amely az egyénen éppúgy túlmutat, mint a társadalmon. A másik fő nehézség a társadalom széttöredezettsége a nyugati országokban: az egyén számtalan vallásnak és valláskritikának, hagyománynak, életstílusnak, filozófiának van kitéve. Sőt, még egyazon vallás gyakorlóira tekintve is jókora különbségek találhatók felfogás és felfogás között. Ennél fogva elengedhetetlen, hogy a pszichológus figyelembe vegye az egyén saját, egyedi vonatkoztatási keretét, amely azokból a válaszokból felépülő pozitív vagy negatív vágyakat, érzelmeket, értelmezéseket jelenti, amelyeket az ember azokra a vallásos vagy nem vallásos koncepciókra adott, amelyekkel élete során találkozott. Az egyéni vallásosság pedig két további pszichológiai szempontból vizsgálható: egyfelől, hogy a személyiség tényezői hogyan hatnak a vallási nézetek és viselkedés alakulására. Másfelől: maga a vallásosság hogyan hat az ember személyiségére és társas kapcsolataira. Pszichológiai fogalommal élve, a mi kultúránk vallásosságát dinamikusnak, azaz állandóan változónak írhatjuk le, ugyanis ez a vallásosság konfliktusokkal terhelt – a puszta „vallásos” vagy „nem vallásos” kategóriák távol állnak a kimerítő leírástól. A hittel kapcsolatos egyéni konfliktusok lehetnek érzelmi és intellektuális természetűek is: lázadások, félelmek, csalódások, vágyak stb. A személyes hit ennek fényében tehát az egyén saját vallásosságára vonatkozó konfliktusainak pozitív vagy negatív megoldásából származik.
Ahogy például a nyelvvel foglalkozó pszichológia sem kísérli meg a nyelv „megmagyarázását”, úgy a valláspszichológia sem magának a vallásnak mint jelenségnek az elemzésével vagy értékelésével foglalkozik. A vallást pszichológiai szempontból elemző szakemberek igyekeznek elfogulatlanul vizsgálódni, mégpedig nem a vallás lényegére, Isten létére vagy nemlétére keresve a választ, mint a pszichológiatörténet számos alakja. Elfogadják a vallás létezését, és kizárólag a vallást mint kulturális valóságot, a vallásos embert, annak egyéni és közösségi szintű vallási megnyilvánulásait helyezik érdeklődésük középpontjába.
A valláspszichológusok célja, hogy a vizsgálandó vallással kapcsolatban jól megalapozott tudással rendelkezzenek, és az emberek ezen valláshoz való viszonyulását megértsék. Nem annyira hívőként, mint inkább kulturális antropológusként igyekeznek a vallás objektív megjelenési formáit – mint például a szimbolikus alakokat, rituálékat, imákat, beavatást és magát a hitet – megfigyelni. A valláspszichológusoknak nem szabad átcsúszniuk a pszichológia területéről teológiai vagy filozófiai mezőkre. Ugyanakkor túlzottan leegyszerűsíteniük sem szabad a vallás kérdését. Ha az „isten” fogalmát pusztán szimbólumnak tekintenék, a vallásos hitet egyfajta különleges világnézetté redukálnák, amelyből hiányzik a pszichológiai szempontból is meghatározó elem: a felsőbbrendűvel való kapcsolat. A fent említett Wundt például azt írja: „A vallás az embernek azon ’hozzátartozási érzelme’, hogy ő maga és az őt körülvevő világ egy érzékek feletti világhoz tartoznak…” (idézi Benkő). Ahogy a „religio” latin szó is jelzi, a vallás re-ligat, azaz összeköt: összeköti az embert az ember feletti világgal. A vallás az egész emberre kiterjed, átjárja minden tevékenységét – ám mindez a puszta világnézetekről is elmondható. Amitől a vallás több, az a transzcendenssel, az ember feletti hatalommal, a láthatatlan valósággal, a személyes Istennel való kapcsolat, a hozzá vezető úton való járás, az ő szolgálása. Az isteneszme átélése a vallásosság forrása és célja egyszerre.

A MEGTÉRÉS

A hagyományos pszichológia a megtéréshez vezető hatóerőket nem Istentől, hanem a személyiségtényezőkből vagy a tudattalanból származtatja. (Ezekkel magyarázza a megtérés más – nem vallási – fajtáit is, hiszen beszélhetünk esztétikai, politikai, erkölcsi megtérésről is, de ellenmegtérésről is, amikor a hívőből ateista lesz.)
Ezzel szemben a valláslélektan szerint az Isten általi személyes megszólítottság élménye és az egyén erre adott válasza teszi ki a megtérés „tipikus” jelenségének lényegét. Itt nem a dogma vagy a rítusrendszer játssza a főszerepet, hanem az egyént megragadó vallási tapasztalás. A Biblia szerint a megtérés isteni kegyből fakad, amelyhez nélkülözhetetlen az ember válaszadása. Az egyéni értelem és akarat nélkül tehát nem valósulhat meg a megtérés.
A megtérésnél még kevésbé tudatos folyamat, mondhatni, a megtérési folyamat második fázisa az újjászületés. Míg bizonyos szerzők a megtérést mint a tudathoz, egóhoz közelebb álló folyamatot írják le, addig az újjászületést a tudattalan mélyén zajló, gyökeres változást hozó eseményként definiálják. „Ami belsőleg az újjászületés, az külsőleg a megtérés” (Süle, idézi Fruttus).
A megtérés lejátszódhat lassú folyamatként vagy pálfordulatként – akárhogy is, mindenképpen gyökeres változást jelent 2]. Míg a pillanatszerű megtérés erős és katartikus élmény, a folyamatszerű megtérés menete alig vehető észre. Ez utóbbi leginkább a hívő családban felnövekvő fiatalokra jellemző, akik hitében a folyamatos mennyiségi gyarapodás jellemző. (A megtérés különböző típusait lásd a keretben.)
Ahogy a vallás megélésének a formái, úgy a megtérés is egyedi esemény, bár vannak tipikusnak mondható jellemzői (lásd a keretes írást). A megtérés előtti fázisban például általános az elkeseredettség, düh, elutasítás, magány érzése. A megtérés folyamán akkora szakadék keletkezik az addigi és az újonnan belátott normák, tapasztalatok között, hogy az egyéb esetben szinte tudathasadással fenyegetne. A megtérés különleges élménye azonban az én egységének érzésével, a volt és az új, a tudattalan és tudatos én integrációjával is megajándékozza az egyént. A megtérést követően a boldogság, megnyugvás, megbocsátás és megkönnyebbülés érzelmei jellemzőek. A megtérés „eredménye” pedig azt a tudást jelenti, hogy létezik magasabb életlehetőség ezen a világon túl is, illetve hogy egy felső hatalom irányítja életünket. A megtért ember úgy érzi, énjének béklyói lehullottak, és életében az önzetlenség és béke válik hangsúlyossá, a „nem” helyett az „igen” magaslik ki.
A társas környezet részéről azonban nem mindig vált ki egyértelműen pozitív reakciókat a családtag vagy ismerős megtérése. A megtérés tényét ellenállás vagy ijedtség övezheti. Ennek hosszú távú ellensúlyozása érdekében elengedhetetlen a hívő közösség támogatása.

A megtérési típusok (Vergote alapján, idézi Fruttus)

1. Ébredési megtérés
Ébredési mozgalmakban jellemző megtérési forma: a prédikátor közömbös, vagy a vallással szembehelyezkedő embereket szólít meg, felébreszti bennük a bűn, a kisebbrendűség és a tehetetlenség érzését, majd felkínálja nekik a vallás feloldozó és boldogító szerepét.
Ezek a megtérések drámai erejűek, gyorsak, és általában rövid időre szólnak.

2. Felcserélési megtérés
Égető szükségében a megtérés „instant” segítségéhez nyúl az egyén, ám ez nem több, mint álmegoldás, az egyik komplexus felcserélése a másikra.

3. Progresszív megtérés
Lassú, de biztos megtérés.

4. Drámai tapasztalat hatására történő megtérés
Intenzív, traumatikus élethelyzetek megtapasztalása után bekövetkező értékváltozás. Ez a fajta megtérés akkor lesz tartós, ha az ember tudatosan feldolgozza az eseményeket.

5. Vallásos tapasztalaton nyugvó megtérés
Olyan vallásos tapasztalás hatására történő hitbéli váltás, amely meg tudja magyarázni az azt követő megtérést, azaz hivatkozni tud egy döntő erejű, istenhez kapcsolódó élményre.

A megtérés és az ahhoz vezető összetett folyamat bizonyos általános jellemzők sorozatával írható le
(P. Tóth Béla alapján, idézi Fruttus):

1. A személynek bűntudata van addigi életének jellege miatt, a korábbi életvitel folytatása negatív perspektívaként jelenik meg előtte.
2. Félelmet érez egy életét fenyegető, katasztrofális eseménytől.
3. Elbizonytalanodik eddigi értékítéleteiben.
4. Azonosítja az elővételezett katasztrófához vezető tényezőt.
5. Értékhierarchiája teljesen összeomlik, elhomályosodik előtte az élet értelme.
6. A régi én fenntarthatatlanságának érzése; megsemmisülés, tehetetlenség, halálvágy lép fel.
7. Az egyén segítséget keres, nyitott az útjába kerülő lehetőségekre.
8. Kiemelkedik egy „legfőbb érték” a többi közül: az értékvilág polarizálódik.
9. Ünnepi, emocionális pillanatok: az új én születése, új értékhierarchia és magatartás létrejötte.
10. Az új én megszilárdul.
11. Az új én betagozódása egy új, megerősítő, szolidáris és ellenőrző közösségbe.
12. Az élet értelme körülírttá válik mind az egyént, mind az emberiség egészét érintő szinten. Reális felelősségvállalás, a hasznosság igénye, küldetés kialakulása. Elégedettség és öröm érzése, a szeretetre való képesség.

Felhasznált irodalom:
Benkő Antal: A valláspszichológiától a vallásosság pszichológiájáig. In: Magyar Pszichológiai Szemle, 2003, LVIII. 1. 19-49.
Fruttus István Levente: A megtérés mint valláslélektani jelenség. In: Magyar Pszichológiai Szemle, 2003, LVIII. 1. 113-126.
Vergote, A.: Mi és mi nem a vallás pszichológiája? In: Magyar Pszichológiai Szemle, 2003, LVIII. 1. 5-18.

_____________________________________________________________________________

(1] Gondolati, figyelmi, emlékezeti, képzeleti, problémamegoldási, nyelvi.
(2] A „pálfordulat” ebben az összefüggésben szó szerint is érthető. A római légió századosa, Saul, Jeruzsálemből Damaszkuszba tartott, hogy a kivégzett Jézus feltámadására váró hívőket fogságba vesse. Ám az úton megjelent előtte Jézus, és a vele való drámai találkozás hatására a tanítványává akart válni: így lett belőle Pál, Jézus apostola, vértanú. A történet egyik tanulsága, hogy egyszer végig kell menni a „damaszkuszi úton”, azaz a lelki átváltozás útján, hogy megtérhessen. Ehhez a megtéréshez a változás tudatos felismerése és vállalása is szükséges, ahogy Pálnak is bizonyságot kellett tennie a keresztények előtt. A másik lényeges elem, hogy mindenkinek, még a gyűlölködő Saulnak is megadatik a kegyelem a megtéréshez.

53/2010.
Árvai Zsófia