Szent hegyek

Egy személyiség azáltal válik érzékelhetővé, ahogyan másokra hat. Állandóság, harmónia, szilárd jellem – ha ugyanezek a tulajdonságok egy hegyben is jelen vannak, akkor közelében az ember úgy érzi, kozmikus energiák áradnak felé, és szentként tiszteli a természet e kővé dermedt óriásait.

A hegyek tisztelete, szent imádata az idők során számos formában nyilvánult meg. A legősibb, legelterjedtebb, de mind a mai napig érvényes viszony az anyagot átható, mindenhol jelenlévő életerő, szellem, lélek megtapasztalása. Napjaink tudománya mesterségesen kialakított szempontok alapján különbséget tesz élő és élettelen természet között, ám ez a megközelítés meglehetősen új keletű. Az emberiség történetét az újkor küszöbéig évezredeken keresztül szoros kapcsolat fűzte az anyatermészethez, és ez idő alatt kultúrától, időtől, és földrajzi paraméterektől függetlenül mindig érzékelte az anyagi burok alatt áramló életet – még a manapság holtnak tartott folyókban, tavakban, kövekben, sziklákban, hegyekben is. A modern, civilizált ember már oly messzire távolodott mindettől, hogy sem átélni, sem elképzelni nem tudja e kapcsolatot. S bár űrben lebegő optikájával fényévmilliárdnyi messzeségeket, az Univerzum határait fürkészi, valami még sincs rendben: elhagyottnak, magányosnak, otthontalannak, szeretetlennek és boldogtalannak érzi magát. Valami elveszett, ami az ősöknek még megvolt. Talán ezért is fordul ma egyre több figyelem a természeti népek, a Föld őslakosainak még megmaradt maroknyi csoportjai felé: hátha ők még elmondhatják a titkot!

Vannak hegyek, melyeket már az ősidőktől fogva szentnek tartanak. Néha még lehet tudni, hogy miért, máskor az emlékek már a múlt, a feledés homályába vesznek. Amikor Mózes a Sínai-hegyhez ért, az Úr azzal fogadta: „Ne lépj közelebb, a sarudat pedig vesd le, mert ahol állasz, az szent hely!” Gyakori, hogy egyes személyek kapcsolatba kerülvén az ilyen szent helyekkel, maguk is szentté, természetfeletti erők, képességek birtokosává válnak. Áldásért, lelki energiákért azonban bárki fohászkodhat, és mutathat be áldozatot a szent hegyeknek, és ha szándéka tisztességes, el is nyerheti azt.
Máskor meg éppen egy rendkívüli ember jelenléte, vagy cselekedetei teszik magasztossá, szent zarándokhellyé a hegyet. ,,Ég veled Isten hegye, szent hegy, mons coagulatus, mons pinguis, mons in quo beneplacitum est Deo habitare. Addio Monte Alverna. Áldjon meg az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten! Béke veled! Nem látjuk többé egymást.” – így búcsúzik Assisi Szent Ferenc halála előtt nem sokkal elmélyülésének, lelki transzának szent helyszínétől, azután tovább indul s La Verna, az új Golgota végképp belevész a messzeségbe. A hegy azóta is szent zarándokhely.
A hegyekhez számos szimbolikus tartalom is kapcsolódik. A hegységek zöld növényzetbe simuló lába, majd a felhők fölé törő, hótól és jégtől szikrázó csúcsok látványa elkerülhetetlenül sugallja a földi és mennyei, a szennyes és tiszta, a materiális és lelki, a profán és szent párhuzamokat. A hegy az, amely kapcsolatot teremt az isteni és az evilági szféra között; kapcsolatban áll a szellemi dimenziókkal, ahonnan az élet alászáll és formát ölt. A későbbiekben azonban nemcsak forrása, de vizeivel, levegőjével, gyógynövényeivel, léleksimogató szépségével, tekintélyt parancsoló méreteivel és erejével táplálója, fenntartója, irányítója is az életnek.
A világon sok hegyről tartják azt is, hogy tengelyük egyben az Axis Mundi, a „világtengely”, a „világ köldöke”, az „univerzum középpontja”. A modern kor pogányai ilyenkor megvetően legyintenek az ilyen naiv, primitív elképzelések hallatán: univerzum közepe, ugyan, hány van belőle? Két tucat? Nevetséges! Furcsa e fennhéjázó magatartás, hiszen épp ők azok, akik biztos pontot ugyan még nem találtak, de a Földet már csaknem kibillentették a tengelyéből.
Nos, a régiek lehet, hogy nem lelték meg az univerzum valóságos közepét (ha van ilyen), de szent hegyeikben élve, áhítattól elcsendesülve könnyen kerülhettek abba az állapotba, hogy önmagukon kívül már másra is képesek voltak odafigyelni. Amikor az ember lármája elhalkul, akkor válik hallhatóvá a fákban, kövekben lakozó lélek hangja. Kialakulnak azok a képességek, amelyekkel a folyóparton ülve is befogható a lét teljes spektruma. Nem szükséges televízióból, interneten keresztül információk feldolgozhatatlan mennyiségét „befogadni”, néhány óra alatt elröppenni egyik kontinensről a másikra, mert a lét teljessége, külső és belső kozmoszok, a létezés szentsége feltárulhatnak néhány négyzetkilométeren is. A hegy puszta létével is arra ösztönöz, hogy a válasz megleléséhez az életet nem horizontálisan, hanem mélységeiben és magasságaiban kell megélni. És akkor kiderül, hogy minden hegy szent, mindegyik a világ közepe.

ARARÁT

Az Ararát-hegy a bibliai Noé-legenda kapcsán a keresztény és a moszlim világ számára egyaránt szakrális hely. Elsősorban mégis az örmények szent hegye, akik 301-ben a Földön elsőként tették államvallássá a kereszténységet. Magukat Noé egyik ükunokájától, Hajktól származtatják, ezért is nevezik országukat Hajasztánnak.
Az Ararát szabályos rétegvulkán, a tőle délkeletre elhelyezkedő Kis-Araráttal (3896m) együtt, kúpját legfelül állandó jégsapka és kisebb kúpgleccserek borítják. Utolsó kitörése valószínűleg 5000 évvel ezelőtt volt, bár az 1840-es hatalmas földrengés során valószínűsíthető a felszín alatti magmatikus tevékenység.
A Biblia (Genesis 8:4) az Ararát szót nem használja, hanem az Ararát-hegyei kifejezést, mint azt a helyet, ahol Noé bárkája az özönvíz során megfeneklett. A Genezis tehát világosan egy területre utal, nem pedig egy bizonyos csúcsra. Az eredeti szöveg ugyanis csak az rrt betűket jelöli, mely mai olvasatunk szerint Ararát, de Urartunak olvasva jelölheti a történelmi királyságot is, éppúgy, mint „távoli földet”, vagy „egy helyet északon”. E terület valóban megfelel az asszír Urartunak (a perzsa Arminya), melyet Hérodotosz óta Arménia, (magyarul Örményország) névvel illet a világ. A bibliai szöveg alapján tehát Noé bárkája Urartu bármely csúcsán megakadhatott.
Az Ararát tehát a bibliai Noé és az özönvíz története által vált elsősorban az ott élő népek számára, egészében azonban az egész keresztény világon belül szentté.
Az mindenesetre érdekes, de tény, hogy az özönvíz emléke nemcsak a zsidó és a görög, de számos más nép emlékezetében is él. Világszerte mintegy 500 ilyen legenda ismeretes, és a kutatások szerint ezek többsége teljesen független a mezopotámiai és zsidó emlékektől. A bibliai Noé története valószínűleg a babilóniai Gilgames-eposzra épül, melynek hőse Utnapishtim volt, s az ő bárkája feltehetően a Zagrosz valamelyik hegyén landolt.
Az Ószövetség szerint az özönvizet Isten zúdította a Földre, hogy elpusztítsa az embereket, mert azok már nagyon elfajzottak: Istenről teljesen megfeledkezvén gonoszak lettek, és csak egymást gyilkolták. Az Úr nagyon elszomorodott, amiért ilyen embert alkotott, és úgy döntött, egy tiszta, új világ érdekében elpusztítja az összeset – az erényes Noé és családja kivételével. Az Úr kinyilvánította, hogy ezt százhúsz nap múlva fogja megtenni. Ezzel egyrészt talán időt akart hagyni az embereknek, hogy megváltozzanak, másrészt időt Noénak, hogy megépítse a bárkát. Az emberek azonban már egyáltalán nem hittek benne, és nem változtak meg.
Így aztán Noé, miután elkészült feladatával, a Földön élő minden állatból a bárkába terelt egy párt, és megfelelő mennyiségű élelemről is gondoskodott – ahogy az Úr parancsolta neki. Hetednapra felnyíltak a mélység forrásai (vulkanizmus?), összetörtek a mennyek ablakai (aszteroida becsapódások?), és megeredtek az égi csatornák, a zuhatag negyven napon és negyven éjen át el sem állt. A föld összes élőlénye – emberek és állatok – elpusztultak, csak Noé és a bárkalakók maradtak életben. Negyven nap múlva az esőzések megszűntek, a víz lassú, százötven napos apadásnak indult, így akadt meg Noé bárkája az Ararát tetején. Végül majd egy év telt el, mire az utoljára elengedett galamb már nem tért vissza, így Noé megbizonyosodott, hogy a szárazföldekről az áradat visszahúzódott. Miután az állatok elhagyták a bárkát, hogy újra benépesítsék a Földet, Noé tűzoltárt emelt, és illatos füstölőket áldozott az Úrnak hálából, hogy megmenekültek. Az Úr elfogadta az áldozatot, s ennek jeléül szivárvány ragyogott fel az égen. A Noéval kötött és szivárvánnyal szentesített egyezség során az Úr ígéretet tett, hogy többé nem pusztítja el az embereket, de az élet szentségére is felhívta Noé figyelmét, úgy az emberekkel, mint az állatokkal kapcsolatban: „…mert aki más ember vérét ontja, úgy az ő vérét is más ember veszi majd.

KAILÁSZ

A hindu és buddhista kultúrkörben általánosan elfogadott, hogy a Kailász a misztikus Méru földi mása. A 6638 méter magas, és Tibetben, a Transz-Himalája nyugati csücskében található, jelenleg kínai területen. A világ egyik legszentebb, legtitokzatosabb hegyének számos valós, vagy mitikus elnevezése ismert: Axis Mundi, az univerzum lelki középpontja; a világ köldöke, a világ tartóoszlopa; Tibetben Kang Rinpocse (a Hó Ékköve); Méru; Szvasztika-hegy; a dzsain hagyományban Astapáda. A Kailász név szanszkrit eredetű, s a jelentése kristály. A hegy környezetében nincs olyan kiemelkedés, amely fenségével vetekedhetne. A fő égtájak felé tekintő irdatlan, szinte függőleges sziklafalak, a tiszta vonalakkal lefutó éles gerincek, a hegy szinte szabályos piramis alakú tömbje mindenkit lenyűgöz, és a Rámájanától napjainkig sokakban felmerült már az a gondolat, hogy talán nem is természetes képződmény, hanem emberkéz alkotta piramis. A vízszintesen futó kőzetrétegek a napfényben különös színekben pompáznak. A Visnu-purána szerint a Kailász a világmandala középpontja, és négy különböző sziklafala hegyikristályból, rubinból, aranyból és lazuritból van. Ugyancsak itt olvashatjuk azt is, hogy egy lótuszt formálva hat hegyvidék középpontjában áll, szikláiból négy folyó forrása fakad, melyek azután négy különböző részre osztják a világot. És valóban, a hegy száz kilométeres körzetén belül található az északnak induló Indus, a kelet felé tartó Brahmaputra (Tibetben Cangpo), és délen a Karnali forrása, mely utóbbi India szent folyamának, a Gangesznek legfőbb mellékága. A hegy misztikumához tartozik a lábánál elterülő két tó, a Manaszaróvar – mely a nyugat felé irányuló Szatledzs folyó forrása is egyben – és közvetlen szomszédságában a Raksaszt Thal.
A Kailász négy különböző tradíció kegyhelye. Mindegyik látja a maga szent jeleit a hegyen, s mindnek megvannak a hozzáfűződő történetei, legendái.
A VII. században, még a buddhisták előtt a Tibetben őshonos bon vallás a kilenc szintű Szvasztika-hegyről azt tartotta, hogy az minden lelki energia forrása. A Kailászt délről szemlélve híveik ma is egy szvasztika jelet (az erő és jószerencse szimbóluma) látnak rajta kirajzolódni.
A buddhista tantra hívei szerint a Kailász a legfőbb üdvösség forrásának, Buddha Demcsognak szent lakhelye. A VII.-VIII. században Guru Rinpocse volt az, aki tantrikus gyakorlataival szerte Tibetben megalapozta, és legfőbb vallássá tette a buddhizmust. A Khailász környékén is számos hely emlékezteti a zarándokokat a mesterre. A tibetiek számára a hegyet ezer meg ezer meditáló Buddha és Bódhiszattva veszi körül, akik békét és áldást sugároznak, és mindenkit fel akarnak szabadítani.
A hinduk szerint a Kailász csúcsán az Úr Siva, a gonoszság és bánat elpusztítója él folyamatos transzba merülve feleségével, Párvatíval, a Himalája leányával. Mások szerint a hegy és környéke az otthona a gazdagság és jólét félistenének, Kuvérának is.
A nyugati oldalon két nagy bemélyedés van a sziklában; mintha egy fehér koponya szemüregei tekintenének alá a zarándokokra. Az egész hegyoldal Sivára és a tantrikus istenségekre emlékeztet, akik koponyákból készült füzéreket viselnek, és tanításaik minden második szava az „üresség”, a földi jelenségek múlandósága vagy a transzcendencia, amely „üres”, mert nincs benne semmi, amit az ember a jelenségvilágból ismerne. Ezért is, a legtöbb hindu számára a Kailász nem csak az örök üdvösség forrása, de a móksa, a felszabadulás kapuja is, melyen belépve a lélek végleg kiszabadulhat az anyagi test börtönéből, és a fizikai lét örök körforgásából, a szamszárából.
A dzsainok a Kailászt mint Astapáda-hegyet imádják, mert úgy hiszik, hogy alapító mesterük, Rsabhadéva ezen a helyen érte el a felszabadulás állapotát (móksa, nirvána).
A Kailász napjainkban is számtalan aszkétát, remetét, zarándokot vonz minden évben. Az ide látogatók tiszteletük jeléül megkerülik a hegyet: az 52 kilométeres körutat a dzsainák és a buddhisták khorának, a hinduk parikrámnak nevezik. A zarándoklatnak már több évezredes hagyományai vannak, és az élet különböző fázisait jelképezi – a halált, a megtisztulást és az újjászületést. Zarándoklat, vezeklés, elmélyülés.

MACHU PICCHU

Az inkák legendás-titokzatos városa 2450 méteres tengerszint feletti magasságban „lebeg” az Andok szédítő magasságú szirtjeinek egyikén, Cuzcótól mintegy 110 kilométerre északnyugatra, alatta a mélyben az Urubamba folyó kanyarog. Titokzatos, mert bár az Inka Birodalom fénykorában, az 1430-as években épült, de alig negyven esztendővel azután, hogy a spanyol hódítók 1533-ban elfoglalták az inka fővárost, Cuzcót, el is néptelenedett. Titokzatos az egykori város, mert a kutatók még ma sem tudják megmondani pontosan, hogy mi volt a rendeltetése. A gazdasági-védelmi funkcióra vonatkozó elképzelések azonban egyre inkább átadják helyüket azoknak a vélekedéseknek, melyek szerint a Machu Picchu egyrészt az inka nemesség fellegvára lehetett, de még valószínűbb, hogy a napkultusz egy központja, szent zarándokhely.
Az őslakosság a természet minden megnyilvánulását tisztelte és imádta. Különösen nagy tisztelet övezte a hegyeket, melyekkel kapcsolatban az apu szónak több jelentése is van. Az apu isten, a legfőbb lény; a szent hegy, mely az ősök lakhelye; a hegyek, a szent hegy lelke, a leghatalmasabb minden szellem közül. A hegyek az ott lakó emberek legfőbb oltalmazói és irányítói. Cuzco körül tizenkét szent hegyet tartottak nyilván, mint például a Salkantay, vagy az Ausangate, de szent hegynek számított a Machu Picchu, és a Huayna Picchu is.
Az inkák alapjában véve átvették a meghódítottak hitvilágát, mítoszait, s ezt alakították át később oly módon, hogy az alapjául szolgálhasson egy abszolút monarchikus rendszernek.
Az inka abszolutizmus csúcspontján azonban már a régi istenek „leszorultak a trónról”. Az új elrendezés szerint a Napnak három fia volt. Virakocsa és Pacsakamak (az egykori teremtők) feladata a világmindenség dolgainak felügyelete, míg Manko Kapak, és testvér-felesége, Mama Ocllo Huaco, az első dinasztikus inka uralkodópár kezében összpontosult minden világi és spirituális hatalom, melyet természetesen utódaik örököltek. A napkultusz végül Inka Pacsakutik uralkodása idején bontakozott ki, amikor is a király álmában megjelent maga a Nap, és gyermekének szólította őt. Az inka szó elnyerte jelentését, mint a Nap gyermekei.
A Machu Picchu valószínűen a napkultusz egyik legfontosabb szent zarándokhelye volt. A romváros két szomszédos csúcs, a Machu Picchu (Öreg-csúcs), és a Huayna Picchu (Fiatal-csúcs) közötti hegygerincen ül, mely mindkét oldalon 450-600 méter magas sziklafalakkal szakad le az Urubamba (Vilcanota) kanyonjába. A folyó mintegy félszigetet, három oldalról veszi körül ezt a gerincet. A város földrajzi elhelyezkedése erőteljesen alátámasztja, hogy rendeltetése a napimádat volt. Legfontosabb pontja az Intihuatana-kő, mely sokszögletű formájával a Huayna Picchu csúcsának egyfajta másolata – ezt látjuk innen észak felé tekintve. A Huayna Picchu legtetején egy furcsa, nyílhegy alakú szikla, mely pont az átellenes irányba, dél felé, a Salkantay felé mutat. Az Intihuatana faragott köve felett delel a Nap március 21-én és szeptember 21-én, a napéjegyenlőségek idején. Árnyékot nem vetve a kő egy tökéletes pillanatra „magához kötözi” a Napot, így biztosítván visszatérését a következő évben. Ha innen kelet felé nézünk, az 5750 méter magas Veronica-hegység kettős piramisát látjuk – a decemberi napforduló idején (a déli félgömb nyarán) pontosan felette kél a Nap. Nyugatra a szent Pumasillo-hegyvidék uralja a horizontot, melynek San Miguel nevű csúcsa felett nyugszik a Nap „az Urubamba völgyében”, ugyancsak a decemberi napfordulón. Ezek fontos dátumok az inkák életében, s az ilyenkor végzett áldozati szertartások célja az eső és a földek termékenységének biztosítása volt. Végül a legfontosabb a délre látható a 6271 méter magas Salkantay, Cuzco tizenkét szent hegyének egyike, az inkák egyik istenként imádott hegye. A Machu Picchuról nézve a Dél Keresztje a legmagasabb pontján éppen a Salkantay csúcsa felett delel a decemberi napforduló idején, vagyis az esős évszakban. Mindezt megkoronázza, hogy a Tejút félkörívben öleli körül a hegyet, s két vége a Veronica- és a Pumasillo-hegységek felett érinti a földet. A Dél Keresztje, a körülötte látható csillagképek, és a Salkantay együttesen ősidők óta egy rendszert alkotnak az inkák számára, s a hegy lett az időjárást és a termékenységet felügyelő legfőbb istenség a környéken élők életében.
Úgy tűnik, a Machu Picchu mint város zarándokhely, szent áldozatok bemutatásának színhelye, mely a környező szent hegyekkel és csillagászati objektumokkal együtt alkot egy gigantikus, szent templomot.

SINAI-HEGY

A Sinai-hegy a zsidó-keresztény kultúrkör egyik legszentebb helye, ahol Isten kihirdette Mózesnek a törvényeket. A kutatók véleménye szerint neve az egykori babiloni holdisten, Sin nevéből ered. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Biblia Hóreb hegyét említi – más helyen találkozhatunk még az Elohim-hegye, vagy a Yhwh-hegye elnevezésekkel is –, és a Sinai megjelölés valószínűleg csak a sivatagra érvényes. A hegységnek több nevezetes csúcsa is van, mint a Jabal Kathrina, vagy a Jabal Musa.
Miután Mózes eleget tett az Isten parancsának, egyiptomi rabszolgaságból felszabadított népével átkelt a Vörös-tengeren, majd a Sinai-sivatagba ért, s ott, a hegyek lábainál vert tábort. Az Úr a hegyek közül szólott Mózeshez: „Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közül az enyéim; mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép. …” (Mózes II.19.5-6.). Kijelentette azt is, hogy Ő a zsidók legfőbb istene, s hogy semmilyen más istent nem imádhatnak rajta kívül. Isten ezután még azt is elmondta Mózesnek, hogy három nap múlva eljő majd ismét, és szólni fog az emberekhez, hogy átadja nekik parancsait, addig is készüljenek fel testben és lélekben, hogy azokat befogadhassák. Mózes ezután halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy bárki felmenjen a hegyre, vagy akárcsak megérintse azt.
Három nap elteltével a hegy felhőbe burkolózott, megremegett és füst borította el, amint az Isten megjelent rajta villámlás, mennydörgés és harsonazúgás közepette. Mózes a felhőbe lépett, s kihirdette a Tízparancsolatot. Később Áronnal, Nadabbal, Abihuval, és Izrael népének hetven vénével felmentek a hegyre, ahol találkoztak Izrael istenével. A Sinai-hegy hat napon át felhőkbe burkolózott, csúcsán az Isten jele, tűz lobogott. A hetedik napon Mózes átvette Istentől a törvény kőtábláit, és még további negyven napon, és negyven éjszakán át maradt a hegyen. Ez idő alatt azonban a nép bizalma odalent megrendült Mózesben, s Áront választva vezetőjüknek aranyborjút csináltattak vele, s egyiptomi életüknek megfelelően azt kezdték imádni. Amikor Mózes visszatért, mérgében összetörte a táblákat, és elpusztította az aranyborjút is. Később újból felment a hegyre, hogy Isten új szövetséget köthessen vele. Mózes újabb negyven napig a hegyen tartózkodott. Visszatérvén kihirdette a szövetséget, mely Isten és választott népe közt köttetett.
Manapság egyre többen úgy vélik, hogy az ószövetségi esemény helyszíne nem is a Sínai-félszigeten keresendő, hanem az Akabai-öböltől keletre, az Arab-félszigeten található Jebel Al Lawz hegyen. Akárhogyan is, a néphagyomány a Sínai-hegyre emlékezik, és ami még ennél is fontosabb, hogy a III.-IV. században a római perszekúció elől rengeteg aszkéta menekült ide Bizáncból, Egyiptomból, Szíriából. Olyan férfi és női remeték is e terület felé vonzódtak, akik kiábrándultak a korai keresztény egyház közömbös, lagymatag hozzáállásából.
Érdekes, hogy a további századokban a zsidóság tartózkodott a fizikális jelenléttől e számukra oly szent helyen, ellenben a kereszténység, és az iszlám számára egyaránt szent zarándokhelynek számít mind a mai napig. A Kathrina-hegyen először a IV. században Szent Heléna, Constantin bizánci császár anyja építtetett egy kis kápolnát az égő bokor helyén, melyet a Szent Szűzről kereszteltek el. 527-ben Jusztiniánosz császár kezdte el építeni az Átváltozás Templomát a korábbi kis kápolna fölé.
Mózes-hegye (Jabal Musa), ahol Isten a törvényeket adta, a moszlimok számára is szent kegyhely. Egy 623-ból származó irat – melyet maga a Próféta, Mohamed írt alá – mentesíti a szerzeteseket az adófizetés és a katonai szolgálat terhe alól, és utasítja a moszlimokat, hogy támogassák az itt élő ortodox közösséget. A jószándékot a keresztények úgy viszonozták, hogy a XII. század elején engedélyezték egy mecset építését a falakon belül, melyet a helyi muzulmánok még ma is használnak. A monostor neve a X. században változott meg Szent Katalin Monostorra. Akkor kerültek ide a III. század szentjének, Alexandriai Szent Katalinnak ereklyéi (feje és keze), melyeket a legenda szerint angyalok hoztak a Jabal Katrinah csúcsára, ott leltek rájuk.
Bár 2002-ben a Sinai-hegy a világörökség része lett, és védett természeti és kulturális értékké vált, legnagyobb jelentősége mégis a szent hely szellemének van, mely lehetővé tette nem csak az elmúlt évezredek során, de napjainkban is, két nyugati világvallás, mint a kereszténység és az iszlám, békés, virágzó, spirituális együttélését.

ULURU

Az Uluru szikla éppoly emblematikus természeti és spirituális jelenség Ausztráliában, mint ahogy a Fuji Japánban. Méreteit tekintve persze nem lehet összehasonlítani a kettőt. Közép-Ausztrália magányos sziklatömbjének tengerszint feletti magassága ugyan 867 méter, a környező kietlen, végeláthatatlan síkból azonban váratlanul, de mindössze csak 346 méterre magasodik ki, és kerülete is alig több nyolc kilométernél. A kovásan összecementálódott homokkő színe szürke, külső megjelenésében mégis a vörös dominál, a vastartalom és a felületi oxidáció miatt. Ám a napszakok változásával, és az év folyamán számos egyéb színben is játszik a hegy, az arkózás homokkőben található járulékos ásványok, kristályok miatt.
Nem nehéz elképzelni, hogy miként e páratlan természeti tünemény napjainkban is elvarázsolja az ide látogatót, úgy Ausztrália őslakóinak életében is meghatározó jelenség. Az ananguk valószínűleg már több tízezer éve lakják a kontinenst, s így a Föld talán legősibb, ma is létező kultúráját képviselik. Anangu a saját felfogásuk szerint annyit tesz: emberi lény. A világ nyugati feléről nézve úgy tűnik, hogy az Ulurunak kiemelt szakrális jelentősége van, és napjaink ezoterikusai szerint az Uluru és a Kata Tjuta a világ hét szent hegyének egyike. Itt található a napfonat csakra, melyben az önbecsülés, a személyiség, az identitás energiái fókuszálódnak. Ám, ahogy az ananguk önmagukat is csupán a számtalan teremtmény egyikének tartják, úgy számukra az Uluru is egy a szent helyek közül.
A teremtést megelőzően a világ forma és tulajdonságok nélküli volt. Változás akkor történt, amikor az ősök szellemei megjelentek az ürességből, és végigjárták a földet. Az ő kalandjaik és küzdelmeik során formálódott ki a világ mai alakja. A teremtés végeztével a mitikus lények – totemek, ősök –, melyekhez az őslakos emberek számtalan módon kötődnek nem haltak meg, csupán egyfajta éber pihenés állapotába kerültek. Most is élnek, s erejük áthatja a sziklák repedéseit, a barlangokat, az agyaggödröket, növényeket, állatokat, embereket, a csillagokat, és a természet minden szegletét. A teremtés maga az álomidő, az „idő előtti idő”, melyhez kapcsolódóan számtalan mese, történet öröklődik szájról-szájra, évezredek óta. Az álom azonban a teremtés után is folytatódik, s tart a jelenben, s a jövőben is. Az álom mindaz, ami az egyén, vagy közösség szellemi-spirituális vagyonát, tartását adja.
Az álomidő történetei a hit, a tudás és a gyakorlat egységét biztosítják: szerkezetet és tartást a közösségnek, a szociális érintkezés szabályait, szertartásokat, melyeknek célja az élet és a föld fenntartása.
Az ősszellemek tetteihez kapcsolódik az Uluru legendája is. Az ősatyák egyik törzse ünnepségre hívott egy másikat, de azok teljesen megzavarodtak az Álmos Gyíkasszonyok szépségétől, akikkel azután egy vizesgödör közelében évődtek. A vendéglátók hiába vártak, s nagyon felbőszültek e tiszteletlenség miatt. Varázsénekkel gonosz szellemet idéztek egy agyagszoborba, mely egy csecsemőrabló hírében álló vad dingóvá változott. A viszály háborúskodásba torkollott, mely mindkét törzs vezetőinek halálával végződött. A vérontás láttán a föld is annyira elszomorodott, hogy azon a helyen felpúposodott – így született az Uluru.
A teljesen növénytelen sziklatömb maga, de számtalan sziklaalakzata, barlangja, hasadéka is az ősök szellemének jelenlétére utal, s megérintve a sziklákat az ananguk kapcsolatba kerülhetnek velük és az álomidővel, erőt és áldást nyerve. A hegy tetején húzódó ösvény szintén arra utal, amikor az ősatyák az álomidő során az Uluruhoz érkeztek.
Az „álom az álomban” múlt- és jelen idejű eseményeit, történéseit a barlangok falára, sziklákra festett képek, faragások rögzítik. A világ többi ősi sziklarajzával ellentétben az Uluru képei a jelenben is keletkeznek. Az őslakosok számára a hegy és barlangjai ma is beavatási- és egyéb szertartások színhelye. A művészet – így a sziklarajzok is – számukra az álommal való kapcsolatot és egységet jelenti, az ősök szellemének megidézését. Vizes alapú földfestékekkel készülnek, és gyakran a korábbi képre ráfestik az újat. A motívumoknak – bár ősiek és változatlanok – nincs egyetemes jelentésük, a helytől, az időtől, az adott eseménytől függ, és gyakran személyes is. Valódi jelentésüket csak a beavatók és a beavatottak érthetik.
Az Uluru 1987 óta a Világörökség része, nem csak mint páratlan természeti képződmény, de úgy is, mint az emberiség legősibb, ma is élő kultúrájának és szellemiségének szimbóluma.

FUJI

„A Fuji csendes szépségével hatja át az életet: a bánat elhalványul, a vágyakozás elcsitul, s a fehér lótusz csúcsáról maga a béke hömpölyög alá szelíden.”
Milyen furcsa gondolatok egy tűzhányóról, melynek utolsó kitörését 1707-ben jegyezték fel. A 3776 méter magas Fuji Japán emblematikus hegye, egy rendkívül szimmetrikus rétegvulkán, mely a legnagyobb szigeten, Honsun található, Tokiótól délnyugatra.
A Fuji név eredete nem teljesen tisztázott. Egy X. századi történet szerint neve a fushi, fuji szavakból ered, jelentése: halhatatlan. Közismert elnevezései a Fuji-San (a san jelentése itt hegy, nem pedig a férfiak megszólítása), avagy Fuji-yama: a halhatatlan hegy. Japánban azonban nem használják ezeket a kifejezéseket, helyettük a Fuji-no-Yama (Fuji-hegy), Fuji-no-Takane (a Fuji magas csúcsa), vagy a Fujó-hó (Lótusz-csúcs) elnevezések elterjedtek.
A Fuji egy összetett istenség otthona, kik közül a legfőbb Hongu Szengen, a Fuji istennője. A magasba törő csúcs az ő szent teste. Kedves, tapintatos, gyengéd – maga a japán női eszmény. Tekintenek azonban rá úgy is, mint oltalmazó istenségre, aki az otthonokat megvédi a tűzvésztől, oltalmazója a szülő anyáknak, a tengeren hajózóknak, és sok másnak is.
A japánok már az ősidők óta tisztelik és imádják ezt a hegyet, mely csendjével tisztítja, nemesíti a szívet. A VIII. századi Manjoshu versantológia istennek nevezi a Fujit, s Japánban azóta is az isteninek, az erőnek, a megváltásnak megtestesülését látják benne. Ugyanitt egy költemény Yamotónak, a felkelő nap földjének oltalmazójaként említi. Az 1600-tól 1868-ig terjedő időszakra tehető az Edóban székelő Tokugawa sógunátus felemelkedése, s ezzel együtt a Fuji meghitt társa, imádott istensége lett immár nem csak a nemeseknek, költőknek, de az egyszerű embereknek is szerte az országban. A hegy innentől rendszeres zarándokutak célpontja. Kialakult például a Fuji kó mozgalom, melynek követői a hegy megmászását vallásos gyakorlatként élik meg. Szengen istennő tiszteletére kegyhelyeket építettek nemcsak a hegy lábánál, de különböző magasságokban, és a csúcson is. A zarándokok számára ezek nem csak a pihenés, de az elmélyült meditáció színhelyei is egyben. E zarándoklatok napjainkban is mintegy 500.000 embert vonzanak a Fujihoz évente.
Ezért is, aki a Fuji iránti szent áhítatot mélyebben szeretné megérteni, annak a japán ember természethez fűződő viszonyát kell vizsgálnia.
A japánok a természetet a shi-zen kifejezéssel jelölik, melynek jelentése összetett. A shi tag arra utal, hogy a természet egyrészt objektív, az emberi tevékenységtől függetlenül is létezik, másrészt utal a szubjektív önvalóra is, mely önálló akarattal, s egyensúlyt teremtő képességgel bír. A zen (nem azonos a buddhista kifejezéssel) az elmére vonatkozik, s így a shi-zen kifejezés az elmének azt az állapotát jelöli, amikor is az emberi önvaló képes egyesülni azzal az objektív természettel, amellyel valójában közös az eredetük. A japán nem az ember szempontjából szemléli a természetet, hanem a természet oldaláról az embert. Megpróbálja önmagát nem kiemelni, hanem a természet szerves részeként látni. Úgy vélik, ez a szemlélet szükséges ahhoz, hogy a természetben ne a káoszt, hanem egy magasabb szintű harmóniát érzékeljünk. A természetben szemlélődve, annak rendjét megfigyelve fejlődhet az erkölcs, feltárulnak a lét igazságai, s válik az ember élete végül valóssá, hitelessé.
Keleten általában úgy tartják, hogy a természetben életadó energia rejlik: ezt nevezik Kínában csí-nek, Japánban kí-nek. Mint ahogy az emberi testben, úgy a természetben is megvannak az energia áramlásának főbb vonalai, sűrűsödési pontjai. Ez utóbbiak a shinto hagyomány szerint a szei-csí-k, vagyis szent helyek, nagy hatalmú szellemek lakóhelyei. A japánok erősen kötődnek az ilyen lelki energiákkal (reiteki) bíró helyekhez.
Az összes szent hely közül kiemelkedik azonban a Fuji, mely a vallásos áhítat minden formáját magához vonzza: a buddhista és shinto híveket éppúgy, mint a taoista alapokon nyugvó shugendo hegyi aszkétáit, vagy a népi vallásosság különböző irányzatait. Vannak, akik a hegy istennőjéhez fohászkodnak áldásért, mások a szent hegyen élve végzik vallásos gyakorlataikat, de aki egyszerűen csak átadja magát a hegy látványának, az sem szabadul többé varázsától.

SHASTA-HEGY

A 4319 méter magas Shasta-hegy Észak-Amerikában, a Kaliforniai Nagy-völgytől északra, a Cascade-hegység déli csücskében helyezkedik el. Északról a Klamath-folyó völgye határolja. Szabályos rétegvulkáni kúp, mely jó háromezer méterrel magaslik környezete fölé. A vidék meghatározó jelensége, a „kaliforniai Fuji”, mely tiszta időben, napfelkeltekor gigantikus árnyékot vet a nyugati oldalon.
Közvetlenül a Shasta-hegy körüli területeken négy indián törzs osztozott: a Saszta (a hegy később róluk kapta nevét), a Modok, az Adzsumawi, és a Wintu. Őseik már i.e. 2.500 évvel is itt éltek, de tágabb környezetből 9000 éves régészeti leletek is előkerültek.
Hagyományosan a hegynek nincs kiemelt szakrális szerepe a kontinensen, bár az ott élő indiánok számára a Shasta a teremtés közepe.
Hasonlókat azonban bárhol hallhatunk a kontinensen, hiszen szinte minden indián törzsnek megvolt a maga szent hegye, és teremtés mítosza. A szent hegy azonban nemcsak a világ és az ember eredetére adott megnyugtató magyarázatot, de a körülötte élők mindennapi életét is meghatározta. Az idősek úgy tanították, hogy a Shasta három szinten is létezik. Létezik a fizikai világ számára a mindennapokban. Létezik a gyógyító emberek számára, mint az életadó energiák, gyógynövények és vizek forrása. És végül a hegy az, mely kapcsolatban áll a létezés különböző szintjeivel, s így egyben tartja a világot. A hegy különböző magasságain a spirituális lét különböző szintjei nyilvánulnak meg. Tisztelték a hegy szellemét, mely erőt, tudást és összetartást adott, egyensúlyt teremtett, és életük során mindig megmutatta a helyes irányt. A hagyomány szerint ezért senki sem lakhatott a hegyen. Fel is leginkább csak a gyógyító ember tanácsára mentek erőt gyűjteni, ha testi vagy mentális egyensúlyuk felborult. Ehhez a meditációhoz mindenképpen csendre, tisztaságra volt szükség, és a böjt is együtt járt vele. Fontos szabály volt azonban, hogy mielőtt valaki visszatért volna a hegyről, gondoskodnia kellett arról, hogy maga után mindent tisztán hagyjon, mintha ott sem járt volna. Mi több, az erdőhatár fölé menni is tilos volt, mert az már a Nagy Szellem lakóhelye – no nem félelemből, hanem az Iránta való tiszteletből. Így biztosítottak az Ő számára is helyet a létezésben.
Az európai fehér ember csak nagyon későn, az 1800-as évek elején térképezte fel ezt a területet. Érdekes, hogy a Shasta-hegyhez kapcsolódóan rövid időn belül különféle spirituális áramlatok jelentek meg.
A Shasta napjainkban is az ezoterikus és lelki érdeklődés középpontjában áll. Lábánál buddhista kolostor épült az 1970-es évek elején, számtalan New Age csoport látogatja rendszeresen, és e körökben elterjedt, hogy a Shasta a világ hét szent hegyének egyike. Erre vonatkozóan persze nincsen hivatalos lista, mint például Kína szent hegyei esetében, mégis általánosan elfogadott, hogy itt van a Föld gyökércsakrája, mely a túlélés, a valahová tartozás (gyökerek), a szexualitás energiáinak csomópontja.
Ha így van, ha nem, a hegy szelleme ma is éppúgy áthatja az ott élő indiánok életét, mint egykoron. Egy Modok, ha csak a hegyre pillant, máris biztonságban érzi magát. A helybeli indiánok azonban egyre szomorúbbak, úgy érzik, a hegy szelleme, szakralitása végveszélyben van. A csúcs alatt nem sokkal autópálya fut, a hegy szent mezőin és ösvényein nudistákkal, természetvédők seregeivel, és a „spirituális útkeresők” furábbnál furább alakjaival találkoznak. Egyesek virágokat ültetnek a szent források köré, mások mindenféle kristályokat merítenek a patakokba, hogy energiával töltsék fel azokat. Az első sípályát ugyan még elsodorta egy lavina, de tervezik a következőt… Sípályát építeni a Teremtő székébe? Sokuk szerint ezzel már túlcsordult a pohár, és félő, hogy a hegy elveszíti báját, erejét, szellemeit. Elveszíti a szentségét.

PILIS

„Európa szíve”, a „világ szívcsakrája”. Magyarországon az utóbbi két évtizedben reneszánszukat élik az ezoterikus tanítások, híveik szerint a Duna íve és a Pilis délnyugati előterében húzódó medencében, a Budát Esztergommal összekötő út által bezárt szív alakú terület különös jelentőséggel és misztikus erővel bír, s nemcsak Magyarország és a Kárpát-medence szempontjából, de világviszonylatban is kiemelkedő fontosságú. Különböző elméletek léteznek azzal kapcsolatban, melyik csakra hol található a bolygón. A szívcsakrát sokáig Angliában, Glastonburyben „helyezték el”, ám jó ideje sokat hallani arról, hogy a föld negyedik csakrája itt a Pilisben, nevezetesen Dobogókőn található. Ezt maga a XIV. Dalai Láma nyilatkozta, a magyarok jó része pedig szívesen hisz neki. Annál is inkább, hiszen mi indokolná különben a helység elnevezését – nem is beszélve a kambodzsai és a laoszi láma, valamint a számos buddhista szerzetes látogatásáról? A XIV. Dalai Láma azt is kijelentette, hogy a magyaroknak energiaközpont védelmező szerepük van. Nos, akár hiszi valaki ezeket az olykor talán túlzónak tűnő állításokat, akár nem, a hegy közel ezer éves vallásos-misztikus történései még a tamáskodókat is meggyőzhetik a hely szakrális szelleméről.
Maga a pilis szó a kopasz, illetve leborotvált fej jelzője, illetve a fejtetőt nevezték így régen. Papi kifejezés is egyben, másik megfelelője a tonzúra. Itt található az emberi test koronacsakrája, amin keresztül – az ezoterikus tanítások szerint – a Teremtő energiája áramlik. A Pilis tehát pontosan az a hely, ahol a beavatás történhet. Mint ahogy az emberi testben ez a hely a fejtető, ugyanúgy a Kárpát-medence „pilise” az, ami képes a fentről jött finom energiák befogadására. A tiszta, isteni energiának, illetve ennek a pontnak a tanítás szerint fehér a színe. A fehér szín állandóan, kísértetiesen visszaköszön a Pilissel kapcsolatban, a pálosok tagjai is fehér ruhát hordtak, valamint feltűnő, hogy a történelmi Magyarországon mennyi Fehér- vagy Fejérvár van. S ahogy azt egy régi magyar népének is megörökítette:

Ennek a világnak
Fehér a virága
Fehér az egyháza
Fehér a csuhása

Ennek a világnak
Itt dobog a szíve
Itt van a lelke
Itt van a közepe

Ma már egyre többen vallják – különösen egy középkori velencei metszet alapján –, hogy Fehérvár koronázó városunk egykor a Pilisben helyezkedett el, ami a korona-csakra, a fehér és a beavatás fogalmak érdekes találkozása.
A Pilis, mint mészkőhegység természetes adottsága, hogy számos barlang található benne.
Talán ez vonzhatta ide már a XII.-XIII. századtól a különböző szerzetesrendeket. Itt alapított III. Béla királyunk cisztercita monostort. A monostor azonban a tatárjárás során elpusztult.
Ám az üszkök jóformán még füstölögtek, amikor a keresztény misztika egy újabb csillaga ragyogott fel nem csak a Pilis, de Magyarország egén is. Szent Özséb nevéhez fűződik az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosoké. Szent Özséb hét év remetéskedés után egy látomástól indíttatva elindult, hogy összegyűjtse a Pilis remetéit, és kolostort építettek, ami feltehetően a mai Klastrompusztai romok helyén állt. A remeték egyre többen lettek, végül a pilisszentléleki, a pilisszentlászlói és a pilisszentkereszti kolostorok által formált ún. pilisi háromszög szakrális körzetében alakították ki központjukat. A névadó a IV. században Egyiptomban, Théba környékén remetéskedő, később szentté avatott Pál. Számos misztikus történet fűződik hozzájuk, a barlangok mélyén történő beavatásokról, halottaikról, kiknek teste nem indul romlásnak, és elkötelezett, lovagias hazaszeretetükről. A pálosok egész életük folyamán azt próbálták megvalósítani, amit odafönn az égben, az angyalok szféráiban láttak – tartotta a rend történetét megíró Gyöngyösi Gergely, aki 1520 és 1532 között a pálosok generálisa volt.
Pázmány Péter pedig egyenesen összekötötte az ország sorsát a pálosokéval: „ha valaki kíváncsi Magyarország sorsos állapotjára, az nézze meg Magyarországon a pálos kolostorokat. Ha a pálos kolostorok és templomok virágukat bontják, akkor tudja meg mindenki, hogy az országnak jól vagyon sorsa, az ország jó kezekben van. De ha a pálos rend kolostorai és templomai hanyatlanak, akkor tudja meg, hogy az ország is veszedelem elé néz”.
A rend nem csak Magyarországon, hanem egész Európában terjedt és ismertté vált, és a középkorban a tudomány bölcsőjének bizonyult. Virágzásuknak a török véget vetett, mert az érintett területen a kolostorokat feldúlták, kifosztották, a szerzeteseket megölték vagy elkergették, így a rend nagy része megsemmisült. Később a felvilágosult II. József ismét feloszlatta az általa haszontalannak ítélt más rendekkel együtt. Ily módon a pálosok rendje a töröktől és II. Józseftől megkímélt Lengyelországban maradt fenn, innét települt később (többször is) vissza Magyarországra. A közelmúltban a kommunista hatalom számolta fel 1950-ben, az összes többi renddel együtt. Ez utóbbi eseményről a csendes száműzetésben élő Árva Vince atya, Gyöngyösi Gergely magyarra fordítója, a Magyarok Nagyasszonya sziklakápolna feltámasztója tudna bővebben mesélni… Tudniillik a Gellérthegyi sziklakápolnát – mely egy természetes barlangban volt – az ÁVH 1951-ben nemcsak hogy felszámolta, hanem még a bejáratát is bebetonozta, úgy féltek tőle, mint ördög a tömjéntől. Magyarországon jelenleg néhány helyen élnek pálosok, például a budapesti Sziklatemplomnál, de a rend központja Lengyelországban maradt, és az eredeti özsébi elvek már nem olyan elevenek.
Legújabb fejleményként ma a pálosok és Özséb ismét gyakran szóba kerülnek az „ősmagyarok”-nak köszönhetően. Ők azonban nem a szentet, a remetét és rendalapítót, hanem az ősmagyart tisztelik benne, ugyanis a pálosok mindig is köztudottan nagy hazafiságát eltúlozva a Szent István előtti ősmagyar vallás továbbvivőinek tartják őket.
Dicső és zavaros századok kergették egymást a múltban, a Pilisben lakó szentség szelleme azonban nem halványodott, sőt… Napjainkban nemcsak a ciszterciek és a pálosok szelleme él tovább elevenen, de egyre-másra kerülnek elő olyan régészeti emlékek, melyek arról tanúskodnak, hogy a hely már a honfoglalás előtti időkben is az anyagi és spirituális élet központja volt. S bár a Dobogókő geológiailag nem a Pilis része, hanem a Visegrádi-hegységé, szakrálisan mégis odatartozik, és a lelki tudással felvértezett emberek állítják: ott dobog a Föld szíve…

A magyar kereszténység egy kiváló személyisége, Prohászka Ottokárnak írta a Pilisről:
„Akarunk megváltó szavakat? Igaz, hogy reájuk akadunk olyankor is, amikor nem keressük; de ha keresni akarjuk, akkor keressük a csendben; ha valahol, hát ott találjuk meg őket. Talán azért, hogy mikor Isten, csodák, világ, kőrisfák, tölgyek beszélnek, mikor tapsolnak a széltől lengetett erdők, s suttognak kankalinok s csipkerózsák, hogy akkor a szilencium e csodás koncertjét nem szabad megzavarnia gyönge emberi szónak. Igen, úgy van: a szebb, a csengőbb s kifejezőbb beszéd és ének, az édesebb igék s az édesebb harmóniák miatt kell szeretni a csendet, a pilisi csendet is. Igy lett nekem a Pilis szent hegy, hol a misztérium s a szilencium lakik, s hol nagy történelmi emlékek járnak. Szent hegy, hol hajdanában emberek telepedtek meg, kik megilletődve a lét s az élet szent titokzatosságától, ezt a hegyet is szent földnek nézték, s tiszteletből a szent föld iránt szerettek rajta mezítláb járni.”

53/2010.
Bencsik Ferenc