Szent kövek

 

Nehéz volna a maradandóságra jobb példát találni e mulandó világban, mint éppen a köveket. Minden kultúra ismeri a kövek kultuszát – ősi imádatformák, rítusok, hiedelmek kötődnek a kövekhez, s még a betondzsungel is apró kavicsokból épül, amiket a cement tart össze…
Az ősi kultúrákat a tradíción alapuló szemléletmód, a közös hit, az élet szakrális módja tartja össze.

 

Stones piled up in prayer offerings - 1

 

Az indiai kultúrában roppant kultusza van a kövek imádatának: a drágaköveknek védő, egészségmegőrző és kisugárzó erőt tulajdonítanak, a féldrágaköveket is isteni adománynak tekintik, a hegyekben a Mindenható csontozatát látják, s egyes kövekben közvetlenül érzékelik az isteni jelenlétet.
A hindu világszemlélet hihetetlenül komplex rendszert alkot, és egészen messzire ható összefüggéseket mutat. A leggyakrabban imádott öt istenséget különböző természeti objektumok képviselik, egyben szimbolizálják az istenségek által megtestesített elemeket is, amelyek az emberi szervezet mikrokozmoszában és a világegyetem makrokozmoszában egyaránt megtalálhatók. Az öt istenség – Visnu, Siva, Dévi, Szúrja és Ganésa – imádat a nyolcadik század óta terjedt el Indiában. vagy szobraikat, vagy az őket képviselő természeti objektumokat helyezik el egy közös platformra, mindig a hívő ember vallási preferenciája szerinti istenség kerül középre, s a többiek négyszög alakban veszik körül. Emellett az ember személyes alkati típusára jellemző elemet megtestesítő istenség imádata is ajánlatos.
Ez a szemlélet tökéletesen megtestesíti a szakrális univerzum holisztikus képét, amelyben a mindenség összes eleme a szentség sajátos hordozója!
A kövek imádata kétfelé oszlik, a természetes kövek és a megmunkált, sajátos alakzattá, vagy szoborrá formált kövek imádatára. Mindkettőre találunk példákat az indiai vallásosság legfontosabb ágazataiban, a Visnu-hitben, Siva imádatában, valamint Sakti, a női energia imádatában, amit kiegészít az egyetemes princípium tisztelete. Ez alkalommal a természetadta kövek imádatával foglalkozunk.

 

Istenségek Funkcióik Reprezentánsaik Elemek
Visnu Jóság, fönntartás, az élet védőistene Salagráma, fekete kövület Éter
Siva Megsemmisítés, férfi princípium Bana-linga (kő a Narmadá-folyóból) Föld
Dévi Istennő, teremtésmátrix Fémérc (jantra) Tűz
Szúrja Napisten Hegyikristály Levegő
Ganésa Tudás, siker, akadályok elhárítása Vörös kő (szóna-silá) Víz

 

A Visnu hit kövei

A legszentebb kő az egész indiai kultúrában a sálagrám-silá (Sálafalvi kő), amely közvetlenül Visnut képviseli. Nepálban, a szent Gandakí folyam partján fekszik Sála-falva, ami Salankájana bölcs kunyhójáról (sálá) kapta a nevét. A mitikus bölcs a folyó mentén álló kunyhója előtt terebélyesedő fában látta meg Visnu alakját, s ezen a tájon találhatók a szent kövek, amiket ekként neveztek el.
Egy másik magyarázat szerint a Himalája lábainál fekvő Mukti-szthána (Üdv-vidék) környékén bőven tenyésző, magas növésű kemény sála-fától (Shorea robusta, vagy Valica robusta) ered az elnevezés, mivel a szent kövek itt is bőven előfordultak.
Maga a Gandakí-folyam régi folyó, a geológusok szerint már a Himalája vonulatainak felgyűrődése előtt is létezett. A magas hegyek északi oldalán, feltehetően Tibetben ered, s Észak-Dél irányban haladva lép be Nepál területére, majd Indiában a Gangeszbe torkollik.
A folyó négy pontján gyűjtik a sálagrám köveket; a legszebb példányokat a nepáli királyi kamara kisajátította.
A sálagrám-silák valójában ammonitesz kövületek. Az ammoniteszek a fejlábúak osztályába tartoztak, s már a késő-kambriumban megjelentek mintegy 580 millió évvel ezelőtt, míg a triász, a jura és a kréta korszakban oly tömegesen fordulnak elő, hogy a mezozoikum legfontosabb vezérkövületei. Ezekből az időkből az ammoniteszek huszonöt fajtáját azonosították.
A sálagrám-kövek színe a feketétől a vörösön és sárgán át egészen a fehérig terjedhet, leggyakoribb mégis az olajosan fénylő fekete szín. A köveken egy vagy több apróbb-nagyobb lyuk, illetve nyílás, továbbá füzérszerű alakzatok található, s legfőbb jellemzőjük a spirális-sugaras lenyomat, amely Visnu harci diszkoszára, a csakrára emlékeztet.
A tudomány fosszíliákról beszél, a szent hagyomány isteni csodákról.
Hajdanán Laksmí, a szerencse istennője, Szaraszvatí, a tudás istennője és a szent Gangesz Mahávisnu hitvesei voltak. Egy nagy viszálykodás tört ki közöttük, s Szaraszvatí megátkozta Laksmít, hogy változzon földi növénnyé. Így lett belőle a szent bazsalikom, a tulaszi. Mikor épp távozni készült az steni birodalomból, Visnu megáldotta, mondván, amikor letelik az átok, visszatérhet, s mikor a földet elhagyja, egy folyó, a Gandaki ered majd testéből, amely a tulaszi-növény alakjára emlékeztet majd. Visnu szent kövekként jelenik majd meg e folyam partján. Agyarakkal és erős fogakkal felfegyverzett férgek rágják majd e köveket, s változatos formákban és méretekben kiformálják belőlük Visnu fegyverét, a szudarsan-csakrát.
Más változat szerint Gandaki, a mélyen hívő hölgy hosszas vezeklés nyomán elnyerte azt az áldást, hogy Visnu az ő méhében, vagyis a folyam mélyén tartózkodjék, mint a magzata. Ezért a Gandaki-folyamban található sálagrám-kövek közvetlenül azonosak Visnuval.
A mitikus történet ugyanakkor kozmikus szimbolikát is követ. A sálagrám a férfi princípium megtestesítője – Visnu az élet teremtő-fenntartó istensége – a szent bazsalikom pedig a női princípium, amelynek a szerencseistennő az egyik igen kedvelt aspektusa. Ezért is folytatódik a történet a szent kő (értsd Visnu) és a tulaszi cserje (Laksmí) házsasságkötésével – a teremtő Isten és imádó híve elválaszthatatlanok egymástól.
A köveken lévő alakzatok, formák és lenyomatok szerint tizenkilencféle sálagrámról beszélnek. Mivel a kőben közvetlenül jelen van Visnu, ezért nincs szükség bevatási, felszentelési ceremóniára – sem az imádó, sem az imádat tárgya, a kő vonatkozásában. A sálagrám imádata meglehetősen engedékeny, de néhány szabályra gondosan ügyelnek. Templomokban és kolostorokban éppúgy imádják a szent köveket, mint a családi otthonokban, de az utóbbi esetben ez személyes imádatmódnak számít, apáról fiúra száll. A sálagrám imádata a férfiak kiváltsága volt, még családon belül sem örökölhették, nem is érinthették hölgyek a szent követ.
A sálagrám megengedő imádata során gyakorlatilag nem lehet hibát elkövetni, hiszen a rítus olyan egyszerű, ám áldásait – földi boldogság, égi üdvösség – ékes szavakkal magasztalják az írások.
Az imádat során Gangeszvízben megfürdetik, megszárogatják, majd az oltárra helyezik a szent köveket, s ezután szantálpéppel megkenik, majd következik a lámpások, füstölőszerek, virágok és étel fölajánlása, a megfelelő mantrák és imák zengése mellett. Ha nincs mód ennek az egyszerű rítusnak a gyakorlására sem, az is elegendő, ha az ember a hódolatát ajánlja a szent kőnek, mielőtt munkába indul. Az is fölöttébb áldásosnak számít, ha egy fölajánló tálcán elhelyezik a sálagrám-követ, s tulaszi leveleket, valamint egy kagylóhéjat tesznek melléje, az önmagában erényes cselekedetnek számít.
A sálagrám imádata az élet hat célja érdekében áldásos: az erényes életvitel, a bőség, biztonság, egészség, boldogság és lelki előmenetel. A sálagrám puszta jelenléte, kisugárzása is áldásos, s úgy mondják, a sálagrám szent köve láttán az ember bűnei úgy menekülnek, mint az oroszlán láttán az antilopok.
A sálagrám szimbolikus jelentése szerint magába foglalja a három világszférát – a földi, a légi és a mennyei régiót – a teremtés minden mozgó és mozdulatlan elemével egyetemben, s mivel Visnu az egész mindenséget áthatja, így a kozmosz eme kő-reprezentánsában is jelen van. Hajdanán éppen ezért a bíróságokon a sálagrámra esküdtek.

A Mathura-Vrndávan közelében fekvő szent Góvardhan-hegyről származó köveket is rendkívül nagy becsben tartják. Ahogyan a sálagrám-silá Visnu megtestesítője, úgy a góvardhan-silá Krsnát képviseli.
Vrndávan adott helyet Krsna földi kedvteléseinek. Góvardhan jelentése tehénlegelő; s ez az a hegy, amit Krsna a magasba emelt, hogy megoltalmazza híveit a pusztító esőzéstől. Korábban a helybéliek előtt föltárult Krsna és a hegy misztikus azonossága, így az innen származó kövek is közvetlenül imádhatók, nincs szükség beavató szertartásokra. A góvardhan-silák az isteni oltalomra, illetve Krsna és a pásztorlánykák kedvteléseinek bizalmas jellegére emlékeztetik a híveket.

Mai napig gazdag kultusz kötődik a Góvardhan-hegyhez, körmenetben járják körbe az ide zarándokló hívek, szentélyek és ásramok szegélyezik a gyalogutat, a falucska igazi zarándok célpont. Magát a hegyet olyannyira szentként tisztelik, hogy még a helybéliek sem másznak föl rá, a hegy oldalába épített szentélyeket is csak nagyritkán használják. Amikor Srí Csaitanja egyszer egy apró Góvardhan-követ ajándékozott egyik hívének, Raghunáthnak, az arra következtetett, ezzel örök menedéket nyert a szent hegy közelében.
A góvardhan-silákat sem munkálják meg, a természet adta formájukban imádják őket. A góvardhan-kövek imádatának is megvannak a maga szabályai. Nem szokás személyesen gyűjtögetni, a hagyomány szerint egy szent embertől kell megkapni a követ, s a felhívást az imádatra. Ahogyan a sálagram-silák esetében, úgy a góvardhan-silákkal is tilos üzletelni, de ha hozzájut valaki egy ilyen szent kőhöz, a legenda szerint annyi aranyat kell adományként a szent helyre vinnie, amilyen súlyú követ kapott.
Az imádat kellékei itt is egyszerűek: víz, tulaszi levelek, étel, s az imádatban általánosan használt többi kellék, valamint egy speciális füzér, az apró, babszemhez hasonlatos termésekből fűzött gunydzsa-málá, amellyel a követ övezik. A góvardhan-silá arcát kifestik, tűzzománcból készült szemet kap, trónusra ültetik, s a szent Kartik-hónapban (október-november) külön is megemlékeznek a hajdani események évfordulójáról.

A Gangesz felső folyása mentén egyszer módomban állt a selymes víz partján barangolni, s egy kedves indiai ismerősöm felemelt egy kisebb kődarabot az egyébként változatos alakú, színű és anyagú hordalékkövek közt. Ezt a darabot körkörösen egy fehér csík övezte, szinte megszakítás nélkül futott rajta körbe a mintázat. Nos, ezeket a köveket Krsna közvetlen, természet adta megtestesítőjének tekintik, s a templomok oltárain imádják.

 

A Siva-kövek

Siva a férfias teremtő erő és a kozmikus megsemmisülés istene, akit a phallikus lingam formájában tisztelnek. Ezek általában megmunkált darabok, de a dél-indiai Narmadá folyóban természetes sivalingamokat is találnak. Siva egyik örök hajléka a Narmadá-folyó, így az ovális, tojás alakú simára kopott köveket Sivával azonosnak tekintik és Narmadaúrnak (Narmadésvar) nevezik. A sárgásbarna kő-lingamokat sávok díszítik, mintha a bráhmanák szent zsinórja övezné a természetes képződményeket. A lingam-kövek ovális alakját és sima felületét a víz és a folyó mozgásának természetes hatása alakítja ki.
További természetes Siva emblémák a kristály lingamok, amikről úgy tartják, rejtett kristályosodású kvarcból valók, s akkor keletkeztek, amikor millió évekkel ezelőtt egy meteorit csapódott a Földbe – vagyis Siva eme jelképét égi eredetűnek tekintik.
A lingam-köveket csak meghatározott időben gyűjtik, évente csak egyetlen nap, majd finom kézi munkával fényezik és polírozzák.
A lingam-kövekről úgy tartják, a földön található kövek közül ezek rezonálnak a legmagasabb frekvencián, ezért a szimbolikus értelmen túl finomabb tisztító, harmonizáló hatásuk is jelentős. Az ilyen természetes úton képződött lingamokat önmegnyilvánult reprezentánsoknak tekintik, s szerte Indiában jelentős zarándokhelyeken imádják.
A lingamot a kőimádat szokásos elemeivel tisztelik: akár messziről hozott, szent helyekről gyűjtött vízzel locsolják meg, olajjal, tejjel kenik meg, virágokat, füzéreket ajánlanak föl, sőt, olykor ezüst vagy aranylemezből arcot formálnak rá, és ruhákkal felöltöztetve, felékszerezve megszemélyesítik.

 

A Sakti kövek

Sakti jelentése energia, női princípium. Ez a harmadik nagy felekezet Indiában, akik az istenanyát, a természet női mátrixát imádják. Sakti Sivának a párja, így imádatuk is szervesen összefonódik. Ebben a tradícióban is ismeretesek természetes kőképződmények, amelyek mitikus eredete hihetetlen törtnelmi és érzelmi távlatokat sejtet. Siva hitvesét, Szatit megsértette saját atyjának viselkedése, aki egy nevezetes áldozatra nem hívta meg Sivát. Emiatt a tiszteletlenség miatt Szati elhatározta, véget vet életének – misztikus jóga-transzba mélyedve gerjesztette föl benső tüzét, amelybe belepusztult. A férfjük iránti hűségüket akár az életük árán is kimutató asszonyok – akik például az ostromból reménytelenül kitörni készülő férjeikkel együtt haltak, vagy megholt urukat követve maguk is máglyahalált vállaltak – Szati példáját követték, s a nők eme önfeláldozásának intézményét is így nevezték.
Siva, a megsemmisítő szerető majd beleőrült imádottja halálába, s a holttestet ölébe emelve bejárta a világszférákat. Visnu látta Siva fájdalmát, s hogy megkönnyítse helyzetét és eloszlassa a megholt asszonya iránti ragaszkodását, éles nyilaival darabokra szabdalta Szati testét. A tetem 51 darabra szakadt, és Siva öléből ezek egyenként a földre hullottak. Így alakult ki 51 ősi szentély, ahol az istenanya 51 testtagját imádják megkövesedett formában.
Észak-Indiában kilenc ilyen szentély működik mai napig, ahol az istennő szemeit, lábfejét, nyelvét, kebleit, bal karját, homlokát, fejét és haját imádják, illetve, ahol Durgá a démonok ellen győzedelmeskedett.
Az egyik legkülönlegesebb szentély a Himácsal Pradésh állam Kangra járásában felvő Dzsvalamukhi-, vagyis Lángajkú istennő temploma, ahol Szati nyelve hullott a földre. Itt kilenc láng tör elő a sziklákból, amelyekre ma már kápolnák és szentélyek épültek. Geológusok és más tudósok keresték a magyarázatot a kövekből előtörő lángok eredetére, de sem olaj-, sem gázforrásokat nem találtak a közelben. A legenda azonban úgy meséli, amikor Szati nyelve a földre hullott, az a Himalája Dholidhar vonulatában ért földet, de a sűrűben nem lehetett tudni, pontosan hol. Később egy pásztor fedezte föl az örökégő lángokat a hegyek közt, amit isteni jelnek tekintettek, s így királyi segítséggel épült meg a templom, amit annak idején a Mahábhárata hősei is felkerestek. Az itt lobogó lángnyelvek – általában kilenc, de számuk időnként változik, hol kevesebb, hol több – az istennő kilenc aspektusát, a főoltár köve pedig Szati megkövült nyelvét jelképezi.
Ebben a szentélyben az imádat háromféle intenzitással folyik: öt, tíz, illetve tizenhat kelléket ajánlanak fel, többek között imákat, virágokat, füstölőszert, szantált, mécsest, ételt, mézet és édességeket. Naponta öt szertartást végeznek, amik a napszakokhoz igazodnak, hajnaltól késő estig.

Akár templomi rítusokban, akár magányos szentélyekben vagy a házi oltárokon, a kövek imádata mindenütt megtalálható. Az isteni erőtől áthatottnak tekintik ezt a természetes elementumot, ami így megmunkálás nélkül, természetes formájában is alkalmas az isteni lényeg felmutatására. S ez az ősi hagyomány – szigorúbban hiedelemnek is nevezhetnék egyesek – a modern kor eszeveszett környezetrombolása idején egyre sürgetőbb igénnyel mutat rá a természet isteni eredetére, szakrális, megőrzendő, megbecsülést érdemlő mivoltára.

 

„Hódolatom az Úr Visnunak, a világmindenség mindörökre békességes Urának! Kígyóágyán pihen, köldökéből hajt ki a teremtő erő lótusza. Ő a Legfőbb Lény, a világmindnség támasza, aki a levegőéghez hasonlatosan áthat mindent. Teste a fellegek sötét árnyalatát idézi, alakja csodaszép, s Ő a szerencse istennőjének, Laksmínak az ura. A jógik meditációjukban pillantják meg Őt, a létforgatag félelmét eloszlató lótuszvirág szemű Istent!”
(A sálagrám imádat hódoló mantrája)

 

Az én szívemben hegy legyen!
Közepén, titkos rejteken
együtt van Rádhá s Góvinda –
Szépség s Szeretet mámora.

 

 

53/2010.
B.K. Tírtha