Gaja

Magunk mögött hagyva Varanaszít, s vele együtt a hömpölygő Gangesz vizét, utunkat egy újabb szent hely felé vettük. A 6-8 órányira fekvő Gaja volt a cél, amelyet lelkünkben nagy várakozás előzött meg. Személy szerint én nem sok mindent hallottam erről a zarándokhelyről, de lelki vezetőnk szavaiból a várakozás izgalmával keveredett mély lelki vágyakozás sugárzott, ami így bennünket is kellőképp kíváncsivá tett.

Hiába közeledtünk Gaja felé, a lelkemben mégis úgy éreztem, mintha az utazás viszontagságos körülményei miatt egyre messzebb lenne az áhított cél.
Sokszor vagyunk így hétköznapi életünkben is – szeretnénk valahová eljutni, valamilyen célt elérni, s lelkünkben már szinte ott is vagyunk, ezzel szemben az idő túl lassúnak, a megtenni való út roppant hosszúnak tűnik.
Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy gyermekkori élményem, amikor is alföldi gyerek lévén először láttam a visegrádi hegyeket. Úgy gondoltam, a tetejére feljutni csak egyenesen, mindenen keresztül lehet, sehogy sem értettem, miért kell a szerpentinen menni, hogy feljussunk a csúcsra. De végül odaértünk, célba jutottunk, még ha számomra úgy is tűnt, hihetetlen hosszú az út, és nem haladunk.
Ha lelkünkben e kettősség uralkodik, legjobb, ha az ember befelé fordul, imákat zeng, meditál, mert valójában ez az, ami célba juttat minket.
Gajáról csak annyit tudtam, hogy Visnu szent lába nyoma látható ott, de hogy milyen csodás élményben lesz részem, arról nem is álmodtam. Utazásunkat megszakítva az éjszakát a célállomásunktól 13 km-re fekvő Bodh-Gajában töltöttük, amelyről érdemes megjegyezni, hogy a buddhisták egyik legszentebb helyének számít, mert Buddha itt világosodott meg egy bódhi-fa alatt, ami mellett egy gyönyörű templom áll, egy szépen ápolt zarándokpark közepette.
Gaja városa Varanaszí és Kalkutta között majd félúton terül el, méretét tekintve kis település a maga 380 000 lakosával. Gaját már a Mahábhárata, s a Padma-, Náradija-, Varáha-, Kurma-, Garuda- és a Váju-puránák is megemlítik, amiből arra következtethetünk, hogy több évezredes településről van szó. Az írások arról is szólnak, hogy Ráma királyfi isteni párjával, Szítával együtt elzarándokolt ide, hogy a hagyomány szerint itt áldozzanak az ősatyáknak
A város egy démonról, Gaja-ászuráról kapta a nevét, aki különleges hatalomra tett szert. Aki csak látta, vagy megérintette, halála után egyenesen a mennyekbe juthatott. Ez kellő zavart okozott a halál uraként ismert Jamarádzs birodalmában, hiszen egyes egyedül csakis az ő feladata az eltávozott lelkek földi életében elkövetett tetteinek megítélése, s az áldások vagy büntetések kiosztása.
Ezért a legfelsőbb úr, Visnu, aki mindig, minden tekintetben az abszolút igazságot képviseli, sőt ő maga az abszolút igazság, elhatározta, leszámol Gajászura démonnal, hogy így újra egyensúlyt teremtsen a világban. Az írások szerint áldás az, ha valaki földi létének személyesen a Legfelsőbb vet véget. A Mindenható minden cselekedete áldás mindenki számára. Ez az, amit egy vaisnava hitű ember feltétel nélkül elfogad, sőt, mindig, minden helyzetben az Úr védő kezét érzi a feje fölött.
Visnu a földre teperte Gaja démont, akinek a mellkasára lépve fejezte ki győzelmét, s ettől az isteni érintésről tíz mérföldes környezetben szent hellyé vált a vidék. A zarándokhely különlegességét az adja, hogy aki itt végzi el ősei tiszteletére a halotti ceremóniát, Visnu kegyét kieszközölve egyenesen a mennyekbe segítheti. Az utódok felelősséggel tartoznak eltávozott elődeik lelki üdvéért. A méltó fiúgyermek neve putra, azaz pokoltól szabadító, aki képes őseit az égbe juttatni.
Évente 200 000-300 000 hindu zarándokol el Gajába, hogy elődeik érdekében bemutassák e halotti szertartást, a sráddha ceremóniát, melynek során édességet is felajánlanak őseiknek, bízván abban, hogy szerettük földi életében végrehajtott jó és rossz tettei Visnu kegyéből kiegyenlítődnek. A rizsből készült kicsi, gömbölyű édességet, a pinda gombócokat a madarak csipegetik fel, akikben az eltávozottak képviselőit látják.
A ceremónia első részeként a zarándok ötször körbejárja a szent helyet, miközben magához hívja az eltávozott lelkét, majd tisztító fürdőt vesz a Phalgu-folyóban, hódolatát ajánlja Visnu lába nyomának a templomban, és ellátogat a Ramsila-hegyre, vagyis a Szellemek hegyére.
A gyorsan eltelő éjszaka után mi reggel, a hold állása szerinti böjtnapon, ékádasi napján jutottunk el Gajába. Az ékádasi az isteni erő győzelme a káprázat fölött, s a böjtölés – a gabona és hüvelyesek nélküli étkezés vagy teljes koplalás – megnyitja az embert, segít a finomabb lelki ráhangolódásban, s nagyon áldásos a lelki gyakorlatokhoz.
Először a Phalgu-folyóhoz mentünk, ahol a homokos, száraz folyómeder fogadott bennünket, itt-ott kisebb-nagyobb víztócsával, amelyben néhány asszony mosogatta főzőedényeit. Ilyenkor nem könnyű szent fürdőt venni mielőtt az ember belép Visnu templomába. Elképzeltem, amikor esős évszak idején ez a széles meder megtelik vízzel és a homokos alj helyett széles hullámok láthatóak, ahogyan a folyó nekiiramodva áthömpölyög a városon.
Különös az elnevezés – phalgu jelentése száraz – s milyen érdekes kontraszt a száraz folyam! De a homokot kissé félrekotorva máris a felszínen a víz – az ellentétek egymásba olvadnak…
Ezután jutottunk el a szent lábnyom templomába, hogy fejünket odahajthassuk az Úr Visnu lótuszvirág lába nyomához. Gajászura hatalmas teste alkotja a zarándokhely misztikus alapzatát, amelynek középpontja a démon mellkasa, amelyen ott látható a szent lábnyom.
Maga a lenyomat 40 cm hosszú és 15 cm széles, a szentély közepén fekvő kőtömb felületén látható, amit egy nyolcszögletű ezüst keret övez.
A zarándokok, hívők áhítatos arccal, tudatos, biztos mozdulatokkal végzik áldozatukat, melynek végén homlokukkal megérintik a lenyomatot, miközben elmondják imáikat.
Azt hinné az ember, ilyenkor nyugalom, csend és áhítat honol a szentélyben, de éppen ellenkezőleg, harangszó, gongok zengése kísérik a felajánlásokat, ami Istennek szól. A hangos forgatag közepette is befelé fordulnak az emberek, hogy áldozatuk a legtisztább, szívből jövő legyen. Ezzel együtt arcvonásaik teljesen megváltoznak, a jelenlévők átszellemültté válnak.
A szent helynek, s a hívők áhítatának köszönhetően olyan lelki erő lüktet a templom belsejében, ami magával sodorja az embert, anélkül, hogy tudná mit, hogyan kell tennie a felajánlás során, de mégis cselekszi azt.
Mire az ember teljesen visszazökken, már kint találja magát a templom udvarán. Úgy éreztem, mintha varázslaton estem volna át, egy örvényből kerültem volna ki. Akkor még nem is gondoltam, hogy este, az utolsó szertartás alkalmából, még áthatóbb lelki élményben lesz részünk.
Alkonyat után jóval kevesebb hívő volt a templomban, így mindenki körbe tudta ülni a szent lábnyomot, és kezdődött a felajánlás, amelyet bráhmana papok végeztek. Minket is a kőtömb köré invitáltak. Hihetetlen figyelmet tanúsítottak irántunk, mindent a kezünkbe adtak, hogy a kellő pillanatban mi is a többiekkel együtt végezhessük a felajánlást. Az esti ceremónia során a szent tulaszi-cserje leveleit áldozták az isteni lábnyomnál. Életemben ennyi tulaszi (szent bazsalikom) levél nem volt a kezemben, mint akkor. Hát, igen itt még a tulaszi levelet is marokkal osztogatják, nem is beszélve a többi lelki megtapasztalásról!
A szent szövegek szanszkrit nyelven hangoztak, és időnként mindenki egyszerre hintett a szent bazsalikomból Visnu lábnyomára. Éreztem, nagy áldás ez, hiszen a legtöbb hindu templomban az ember imádkozhat, felajánlást végezhet, de a szertartásban ennyire közvetlenül aligha vehet részt, ez csak a beavatottak számára lehetséges. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint a Rg-véda egy gyönyörű mantrájára, amely számomra mindent magában foglal:

óm tad visnóh paramam padam szadá pasjanti szúrajah divíva csaksur-átatam
tad-viprászó vipanjavó dzságrvámszah szamindhaté visnór jat paramam padam

„Szentséges Urunk isteni lábai olyanok, akár a fejünk fölött ragyogó nap. Szentséges lábai őrizőnk vigyázó tekintetéhez hasonlatosak, mely akár a nap, mindig reánk veti sugarát.”
(Rg-véda 1.22.20)

53/2010.
Mladonyiczky Edit