Csitrakétu király bánata

Élt egyszer egy király Súraszéna földjén, akit Csitrakétunak hívtak. Ő uralkodott az egész földkerekségen, s birodalmában minden bőségesen állt az emberek rendelkezésére. Csitrakétu ifjú volt, délceg és fenséges megjelenésű. Családja előkelő, neveltetése tökéletes, s mivel országát a vallási elvek szerint kormányozta, a bőség és boldogság áldásában élhetett. Páratlan udvartartásában sok felesége élt, egyik szebb volt, mint a másik. Csitrakétu boldog lehetett volna tehát, de az udvar pompája, a gazdag ország, s mind e földi örömök nem tették elégedetté. Egy valami után sóvárgott a király: bárcsak fia születhetne! Nem töltötte be a palota termeit a csengő gyermekkacagás, nem boldogította a királyt a kis herceg szépsége és okossága. Hiába a száz és ezer királyasszony, mind gyermektelennek bizonyult. Utód híján bánatosan teltek Csitrakétu napjai, mígnem egyszer arra vetődött Angirá, a nagy bölcs. A király nagy tisztelettel fogadta vendégét, aki örömmel nyugtázta a király szerény viselkedését, majd a hogyléte felől érdeklődött.

Bár Angirá jól ismerte Csitrakétu gondját, kedves szavakkal mégis így tudakozódott :

– Orcád halovány, miféle gondok felhőzik homlokod? Nyugtalan a szíved, de mi okozza a bajt?

Csitrakétu alázatosan meghajolt:

– Dicső bölcs, engem nem boldogít a birodalmam, a gazdagság, mert nincsen fiam! Kérlek, Angirá, segíts rajtam!

A nagy bölcs fontolóra vette Csitrakétu király kérését, s elhatározta, áldozatot mutat be a gyermekáldás elnyerése végett.

– Hitvesed, Krtadjuti megfogan majd, de figyelmeztetlek, olyan fiú utódod születik, aki egyaránt szolgál majd örömödre és bánatodra – mondta.

Angirá meg sem várta, mit válaszol Csitrakétu, nyomban távozott a király udvarából. S valóban, Csitrakétu és Krtadjuti nászát foganás koronázta. Aztán a kellő időben megszületett a fiúgyermek. Nemcsak a királyi pár s az udvar, hanem Súraszéna egész lakossága örömmámorban úszott.

Ha a szegény ember nagy nehézségek árán pénzhez jut, egyre csak garasait dédelgeti, ragaszkodása nap mint nap fokozódik. Így volt ez Csitrakétu királlyal is. Minden nap jobban szerette kisfiát, akárcsak Krtadjuti, aki szintén egyre fokozódó figyelemmel és ragaszkodással viseltetett gyermeke iránt. Természetes, hogy a király hanyagolni kezdte többi feleségét, akiket amúgy is elepesztett a bánat, amiért nem tudtak fiat szülni a királynak. A bánat lassan irigységgé fajult, ami egyre jobban elhatalmasodott Krtadjuti társfeleségein. Az irigység elvette a józan eszüket, szívük megkeményedett, s mivel nem bírták elviselni mellőzöttségüket, elhatározták, véget vetnek Krtadjuti boldogságának. Aljas tervet eszeltek ki, s egy nap megmérgezték a kis herceget.

Amikor Csitrakétu is értesült fia váratlan haláláról, bánatában majdnem megvakult. Nagyon szerette gyermekét, ezért a szomorúság emésztő lángjai mardosták, szemében könnyek csillogtak, s bánatos feleségét látva mindkettejüket a vígasztalhatatlan fájdalom keserű hullámai járták át. Uruk bánata a palotabélieket is lesújtotta. Ott bánkódtak a társfeleségek is, akik már rádöbbentek, milyen gyalázatos tettet követtek el.

Krtadjuti hajfonatából kibomlott a virágfüzér, szemfestékét lemosták könnyei, s szívszaggatóan így zokogott:

– Óh, fiam, miért is hagytál el engem! Nézd, mint sirat atyád! Milyen jövő vár reánk nélküled? Miért nem hallom csengő hangod? Miért nem látom fényes szemed? Miért nem játszik mosoly az orcádon? Óh, jaj, milyen szerencsétlen vagyok!

Csitrakétu sem bírta tovább, hangos zokogásra fakadt. Bánat ülte meg az uralkodó pár szívét, de a szomorúság a palota, s az egész ország lakosait is hatalmába kerítette. Angirá értesült a király mélységes mély bánatáról, ezért elhatározta, Náradával, a nagy szenttel együtt ismét felkeresi Csitrakétut. A bánattól lesújtott király föl sem ismerte látogatóit.

– Óh, király! Miért fekszel itt, mintha holtra váltál volna? Miféle kötelék fűz fiad holtteteméhez? Életében te voltál az atyja, ő pedig a fiad, de létezett-e korábban ez a kapcsolat? Létezik-e most, s vajon létezni fog-e a jövőben? Ne feledd, az anyagi testet öltött élőlényeket úgy sodorja egymás mellé az idő, akár a hullám a parton a homokszemeket. A következő hullám elmossa a homokszemeket, az idő véget vet a testi rokonságnak. Miért bánkódnál hát a történteken?

Csitrakétunak a sors nem adott volna gyermeket. Hiába vett feleségül annyi asszonyt, egyik sem szült neki fiat. Angirá kegyéből mégis teljesülhetett a király óhaja, de gyermeke csak próbatétel volt számára, s nem is élt sokáig. Angirá józanságra intette a királyt, s megemlítette, milyen átmeneti az élőlény helyzete. Látszólag az ember nemz, tart fönn dolgokat és pusztít, ám valójában az Úr energiái működnek ilyenkor. Az egyik test egy másik test közreműködésével szül egy harmadik testet: az apa az anyaméhben nemzi gyermeke testét. Ám a testet öltő élőlény éppúgy örökkévaló, mint a test formájában összerendeződő anyagi elemek. Ezért a rokonság és a nemzet nagyon szűk kereteket szab a léleknek, ami ennél sokkal magasztosabb.

A bölcs tanítás hallatán Csitrakétuban föltámadt a reménység:

– Óh, szentek, mentsetek meg, a tudás fénylő zsarátnokával mutassátok nekem a helyes utat!

– Nos, király, tudd meg, azért jöttünk, hogy megszabadítsunk illúzió-szülte bánatodtól, mert az nem méltó hozzád. Mikor először jártam nálad, már akkor feltárhattam volna előtted a transzcendentális bölcseletet. De láttam, mennyire sóvárogsz az anyagi dolgok után, ezért csak egy fiat adtam neked, aki örömöt s bánatot egyaránt okozott. Most már tudod, milyen nyomorult helyzetet jelent az anyagi ragaszkodás! Birodalom, hadsereg, kincstár és szolgahad, miniszterek és barátok, szép feleség és rokonság, otthon és minden egyéb ingó s ingatlan vagyon mind mulandó, s félelemnek, illúziónak, bánatnak és gyötrelemnek az okozója. Álomkép mindez, királyom, egyszer van, másszor nincs. Vedd hát alaposan fontolóra, ki a lélek! Ki vagy te valójában? A tested, elméd, vagy inkább lélek? Honnan jössz, s hová kerülsz, ha elhagyod e porhüvelyt? Mi az oka bánatodnak? Próbáld így értelmezni helyzeted, s nyomban megszabadulhatsz a fölösleges ragaszkodástól.

A király elgondolkodva hallgatta a bölcset. Nárada a kisfiú holttestéhez fordult, s misztikus képességeit latba vetve föltámasztotta a holtat, s kedvesen így szólt hozzá:

– Lásd, óh élőlény, szüleidet, rokonaidat, s mind e körülállókat! Bánat emészti őket, mert elhagytad tested. Térj hát vissza, s mert időnek előtte haltál meg, tested alkalmas még az életre, használd hát, lépj trónra, s élvezd mindama gazdagságot, amit atyád reád hagy!

– Korábbi tetteinek eredményeképp kerül ilyen, vagy amolyan testbe a lélek – válaszolt a kisfiú. – Voltam már én is félisten, növény s állat, voltam már ember is. Melyik életemben voltak hát e személyek a szüleim? Az anyagi világ úgy sodorja az élőlényeket, akár egy folyam. Egyszer barátok, másszor ellenségek, vagy éppen közömbösek egymással. De hiába minden, nincs örök barát és nincs örök ellenség. Minden viszony mulandó. A lélek nem születik s nem is hal meg, ezért nincsen atyja s anyja sem. A lélek a lényeg mindegyik testben, bár maga nem testi természetű. A lélek oly magasztos, hogy minőségére nézve egyforma az Úrral, de mivel nagyon parányi, hajlamos az illúzió befolyása alá kerülni. Így teremt magának testeket, mindig a vágyai szerint. A Legfelsőbbnek nincsen anyagi teste, így Őrá bánat s illúzió sincs hatással. S mivel a lélekszikra is hordozza a Legfelsőbb tulajdonságait, így neki sincs oka bánkódásra.

A kisfiú testébe visszatért lélek e szózat után végleg távozott, a rokonság legnagyobb meglepetésére. Csitrakétu s hitvese így szabadulhattak meg a ragaszkodástól, ami csak bánatot és félelmet kelt.

1995/18.