Az ihlet perce – művészet és inspiráció

Aki még nem érezte az ihletettség állapotát, annak nem lehet elmondani, akinek meg már volt benne része, az nem beszél róla. Spirituális állapotokról nem illik beszélni, megfogalmazhatatlanok, nagyon személyesek, egyediek. Próbálkozni lehet vele, mint ahogy most is tesszük, egy kis ízelítő gyanánt, leginkább talán azért, hogy tudhassuk ennek a valóságtartalmát, igazát. Ez egy állapot, egy ajándék, ahova az ember egyszer bebocsátást nyer, s nem kívánkozik már többet máshova.

Az ihletettség valamelyik formájába mindenki eljuthat, valláson, tudományon vagy a művészeten keresztül. Matematikusokkal is előfordul, hogy ránéznek egy bonyolult feladatra, és a végeredmény megnyilvánul, később már csak bizonyítani kell azt.
A történetben az az igazi csoda, mikor valaki meg tud nyílni a felsővilág számára, és így feltöltődik egy ismeretlen energiával – itt kezdődik a megfogalmazhatatlanság. Az ott egy másik dimenzió, amire nincsenek itt szavaink, sokkal finomabb rezgés, ahol minden másképp történik, a materiális megjelenés csak a végső stáció. Nincs benne a tudatunkban az a világ, ahova bebocsátottak, és ez néha nagyon nehéz, hiszen az utazó azt sem látja át, hogy előre megy vagy hátra.
A bebocsátás kötelez és fogva tart, nem is annyira etikai, hanem inkább érzelmi alapon, bár ez egyénenként és esetenként is eltérő lehet. Nem arról van szó, hogy a kegyelmi állapotot átélő ember annyira szeret valamit, hogy azt feltétlenül közkinccsé akarja tenni, hanem arról, hogy az érzelmileg felemelő állapot a közlés aktusához van kötve. Így ha vissza akarunk jutni a varázslatba – márpedig mindenki erre vágyik –, akkor alkotni és előadni kell. Segítségképpen a varázslat varázslatossá tesz.

Az ihletet többnyire művészi vonatkozásban használjuk és talán itt a leglátványosabb az esemény, akár negatív, akár pozitív előjellel. A felsővilág alulnézetből érthetetlen, irracionális, mégis tudatos, érzelmi valóság. Ha ennek megnyílása felkészületlenül éri a művészt, az ember egyszerűen felég az egyesülés folyamatában. A köztudatban a művészek hóbortos alakokként ismertek, a társadalom csak legyint rájuk, s bár élvezi tevékenységük eredményét, tíz ember közül kilenc mégis kerülné a közelebbi kapcsolatot ezekkel a furcsa figurákkal. Hogyan beszélhetne az ember a megélt élményeiről ilyen körülmények között? Sőt, többnyire erősen elgondolkozik azon, hogy valóban valami gond lehet önmaga körül, és ezzel elkezdi bezárni magát egy olyan univerzumba, ahova nem tud és később már nem is akar beengedni senkit.
Nézzük, hogy írnak erről mások.

LEXIKON

„Inspiráció, enthuziazmus: a művészi alkotások létrehozását megindító sajátos lelkiállapot, melyet felfokozott érzékenység, lelkesült hangulat, alkotásra ösztönzöttség jellemez. E sajátos lelkiállapot magyarázatát a régebbi gondolkodók abban keresték, hogy a művészt ilyenkor valamilyen isteni, túlvilági hatalom szállja meg, s ez nyilatkozik általa; a modern lélektan azonban minden transzcendens tényező nélküli magyarázatot nyújt az ihlet jelenségére.”

JÓZSEF ATTILA: IHLET ÉS VILÁGHIÁNY

„A világ mint a valóságelemek egységes teljessége, valóság mögötti tény. A világot a valóság elemei elnyelik: a világ nem szemlélhető, nem szemléleti, mert amint azt megállapítottuk, a lényegintuíció a valóság különös lényegeinek az intuíciója, holott a világ a valóság különös lényegeinek egyetemes lényege, és csak mint ilyen, csak a többi különös lényeghez képest különös. Továbbá, mivel a fogalom mindig viszonyt jelöl, a világ, mint olyan nincs a gondolat, a fogalom számára sem, a fogalom számára a világ, mint viszony van. Ám a fogalom, amikor a világot, mint viszonyt állítja, feltételezi, hogy a világ van úgyis, mint valóság: tehát a világ az a dolog, amelyet a fogalom feltételez, amelyet nem szemlélhet az intuíció, mert elnyelik előle a valóságelemek, ám ugyanakkor van. Ha pedig meggondoljuk, hogy a gondolat és a szemlélet egyként az egész exisztenciát jelentik, habár más és más formájában, úgy azt látjuk, hogy világhiány van az exisztenciában, amely világhiány a legcsekélyebb gondját sem okozza a valóságelemekkel kielégülő intuíciónak, de a fogalomnak sem, hiszen a fogalom megelégszik annyival, hogy számára a világ, mint viszony álljon fenn. Ám az előbbiekben mást se tettünk, mint kifejtettük és bizonyítottuk, hogy nem két, hanem három szellemiség az exisztencia, amely harmadik szellemiség az ihlet, másként a művészetben nyilvánuló exisztenciális tevékenység. Ha tehát a világ az intuíció számára egyáltalában nincs, a fogalom számára pedig csak mint viszony áll fenn, úgy azt kell megvizsgálni, hogy a világ mint olyan, továbbá a most említett világhiány és az ihlet miféle vonatkozásban állanak.
Legelső megállapításunk az, hogy a világ és az ihlet egymás ellentettjei a valósághoz vonatkoztatott létükben. A valóság elnyeli a világot, míg az ihlet ugyanakkor, amikor a kiválasztott egyetlen valóságelemet teljes valóságnyivá növeszti azáltal, hogy véle minden más valóságelemet megsemmisít, elföd az exisztencia elől – elnyeli a valóságot. De ha belülről vizsgáljuk a műalkotást, úgy azt a felfedezést tesszük, hogy a már teljes valóság-képpen szereplő valóságelem kisebb valóságelemei is elvesztik létüket, de nemcsak hogy a műalkotás részletei nem bírnak külön léttel, mint a világ valóságának elemei a szemlélet előtt, hanem maga a műalkotás is megszűnik valóságelemmé lenni, ami nem is lehet másként, hiszen csak kivülről nézve, csak a szemlélet számára valóságelem a többi valóságelemek között. De ha a műalkotás megszünteti a valóság minden elemének létét, hogy azután önnönmagának mint valóságnak a létét is megszüntesse, akkor a műalkotás tiszta szellemiségének, az ihletnek dologbeli (művészetbeli) léte megszűnik dologbeli lét lenni, továbbra is az a dologelőtti lét marad, mint tevékenység, amely a kiválasztott valóságrészből teljes valóságot alkotott, hogy azt azután, de csak azután, kitölthesse. A világ, mint a valóságelemek egységes teljessége, valóságmögötti tény, az ihlet, mint a teljes valóságnyivá növesztett valóságölő valóságelem részeinek egységes teljessége, valóság előtti tény. A valóság előtti tény: hiánytény – az ihlet a világ hiányának ténye az exisztenciában. De ha az ihlet a világhiány ténye az exisztenciában és ugyanakkor teljes valóságot alkot, úgy a teljes valóságot nem alkothatja másért, minthogy amiként a világ elvész a valóságban, úgy vesszen el a világhiány a művészet valóságában. (…)” (1928-1930)

DELIA STEINBERG GUZMÁN, AZ ÚJ AKROPOLISZ NEMZETKÖZI ELNÖKE: MI AZ IHLET?

„Ez a kérdés azon valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk feltétlenül magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette kézen fogva őket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni? Mindenkit foglalkoztathat ez a kérdés, amikor ki szeretnénk fejezni a legjobb érzéseinket és gondolatainkat, de nem találjuk a megfelelő formát.
Akkor is felmerülhet, amikor gondolati és érzelmi téren kiüresedettekké válunk, és úgy érezzük magunkat, mintha az élet taszigálta csont- és húszsákok lennénk.
Gondoljunk a nagy alkotókra, akik képesek voltak ráhangolódni az inspirációra, és meg tudták fejteni a titkát. Elképzelhető, hogy van egy híd az emberek és az ideák világa között, amelyen keresztül létrejöhet ez az ihletnek nevezett kapcsolat? Talán nem is csupán egyetlen híd, egyetlen ilyen összeköttetés létezik, hiszen ha így lenne, akkor azok, akik képesek voltak átkelni rajta, elmesélték volna, hogyan tették ezt és hová érkeztek. Talán mindenkinek megvannak a maga átkelőhelyei, a maga eszközei, és ebben rejlik az inspiráció felébresztésének titka.
Úgy tűnik azonban, hogy ennek a folyamatnak nincs sok köze a racionális elméhez, amelyet az ember megkülönböztető jegyének tartunk. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy minél inkább az eszünkre hagyatkozunk, az ihlet annál messzebbre illan.
Azt mondogatták a régi bölcsek, hogy a titok abban áll, hogy olyanná kell válnunk, mint egy fuvola… és hagynunk kell, hogy keresztüláramoljon rajtunk az intuíció. És ekkor történik a csoda: üressé – vagy inkább nyitottá – válunk, és gondolat-képek folyama áraszt el bennünket és késztet rendkívül gyors cselekvésre. Amit ugyanis az ember nem mond ki, nem fest meg, nem ír le vagy nem készít el ezekben a pillanatokban, az örökre elvész. Spirál óra. Így ezek nem is igazán a mi műveink, inkább valamitől vagy valakitől kapjuk őket, mi csak befogadók és közvetítők vagyunk. Ez a pillanat az extázisé: kapcsolatba lépünk egy másik, a miénktől különböző, és minden tekintetben finomabb, szebb, tökéletesebb világgal. Olyan ez, mintha lenne egy nagy érzékenységű vevőkészülékünk, amelynek nem ismerjük a működését, sőt a kezeléséhez sem értünk. Csupán használni tudjuk, amikor éppen üzemel.
Többféle, más-más ihletettségű leírás ad támpontokat a lehetséges kapcsolatteremtéshez. Ha egy húron tudunk pendülni a megragadni kívánt tökéletes ideák világával, a kapcsolat már pusztán azáltal létrejön, hogy erősen vágyunk rá. Tehát rajtunk múlik, hogy erősítsük és tápláljuk ezeket a szimpátián alapuló áramlásokat, amelyeket a befogadni és továbbadni vágyott jóság és szépség hangol össze. Rajtunk múlik, hogy kitárjuk-e kapuinkat az ihlet előtt. És ha mindezek után ismét feltesszük a kérdést, hogy mi is az ihlet, valószínűleg továbbra sem tudunk megfogható választ megfogalmazni. De áthat minket az a különleges és felemelő érzés, hogy megérintett az időn és téren túlról, az örök forrásból érkező fény varázsa, amelyből mindenki szeretett volna inni valamikor.”

Nos, a fentiekből kiviláglik, nem könnyű megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, mégis újra és újra próbálkozunk vele.
A tapasztalat és a leírások azt sugallják, hogy az ihlet esetében az egyesülés egy különleges állapotáról van szó, mikor az alkotó vagy előadó képes átlépni egy másik dimenzióba és ott személyes kapcsolatot teremteni, majd közvetíti vagy közvetítheti a megtapasztalt érzelmi alapú fölismerést. A képzőművészet terén az ihletett állapot azt jelenti, hogy a művész a mindennapi látáshoz képest másként szemlélheti a világot, s abban is vezetik, hogy élményeit formába önthesse. József Attila érdekesen fogalmaz, miszerint az alkotó kiteljesíti a „megvilágított” világot, és mintegy teljesként szemléli egy képen belül, kiragadva a környezetéből. Mondjuk, ha egy fa ábrázolása a célunk, akkor az a fa lesz a teljes univerzumunk, így a fa minőségével kell azonosulni, ami egy átkötés kapcsán válik lehetségessé, s így beléphetünk a Fa-univerzumba.
A keleti művészetben az alkotók és előadók éveket töltenek el azzal, hogy „fává váljanak”. A tökéletes alkotás akkor születik meg, amikor a másik dimenzióból intuitíve megkapjuk a fa-érzést, a fa létet.

Ekkor eszközzé válhatunk az alkotásban, átáramlik rajtunk a fa minősége, és képesek leszünk formába önteni azt. Az áramlás csak akkor indul meg, ha saját tudásunkat és tudatunkat elengedjük, és teret adunk az Ősfának. Erre az állapotra egyesek tudatosan készülnek, míg mások ösztönösen lépnek át bele. A tudatos művész nem alkotás közben tudatos, hanem tudatosan készül fel az alkotásra, míg az ösztönös művész nem készül fel rá, hanem hagyja, hogy megtörténjen vele a csoda. Az alkotó folyamat során, s azt követően sem egyforma mindenki útja, hiszen az egyik alkotó egész mélységében megtanulja a fát miközben megalkotja, míg más csak az érzést ragadja meg, s mikor elkészül, elengedi azt.

Az ihlet megítélése terén is jelentős különbséget láthatunk Kelet és Nyugat között, éppúgy, mint a tanulás, a művészetfilozófia, vagy a művészi alkotás kivitelezésének megítélésében. Nyugat hivatalosan nem fogadja el az inspiráltság isteni eredetét, hanem igyekszik materiális és tudományos válaszokat adni a számára is érthetetlenre. Így a művészeti képzés során a technikai követelmény válik elsőrendűvé a művészi töltöttséggel szemben, bár természetesen erről is van szó. A képzés során gyakorlatilag nem kapunk támpontokat a speciális egyesüléssel kapcsolatban, ami talán annak tulajdonítható, hogy manapság hivatalos intézményekben, iskolákban tanárok oktatnak, s nem művész-mesterek irányításával zajlik az oktatás. Ha valóban mesterek tanítanának, akkor nem lehetne elkerülni ezt a témát, hiszen az alkotásnak ez a lényegi magva, ez az inspiráció alapköve. Ez az a feledhetetlen élmény, ami a visszavágyódás ereje révén teszi alkalmassá az alkotót az egyébként gyötrelmes megvalósításra.
Az indiai művészet szinte minden ágában az alkotók igen szigorú kötöttségek mellett hozzák létre alkotásaikat. Ha például valaki Visnut szeretné megmintázni, akkor néhány jellegzetes testtartást, attribútumot, test- és fejdíszt kell alkalmaznia. Gondolhatnánk, így minden szobor szinte teljesen egyforma lesz, pedig a valóságban a szobrok töltése, „lelkesítése” nagyon is eltérő. A halál és ítélet istenségét, Jamát számtalanszor megmintázták. Egyszer a Leh-i királyi palota alkotásait is módomban állt megcsodálni, s az a Jama szobor, amit ott láthattam, valóban gyönyörűség volt, egyszerűen lenyűgöző. Az alig másfél arasznyi bronz szobor az egyik ablakban állt, mögötte Ladakh hegyei sejlettek – a látvány maga volt a tökéletesség. A szobor megőrizte megteremtésének varázsát, s a pazar keretben azt közvetítette is. Én pedig csak álltam előtte, bámultam, s potyogtak a könnyeim – hát ez a varázslat! A Victoria és Albert Múzeumban kiállított fekete palából faragott Szúrja szobor is hasonló, csak oda kell állni elébe, s az egész világ megváltozik.

Vincent Van Gogh így ír erről: „Nem a halált érezzük, csak azt, hogy milyen senkik vagyunk, és azért, hogy évgyűrű lehessünk a művészet tölgyfa-törzsén, rettentő árat kell fizetnünk egészségünkkel, fiatalságunkkal és szabadságunkkal, amelyből semmivel sincs több részünk, mint a konflislónak, mikor húzza a kocsit, hogy a benne ülők élvezhessék a tavaszt.”

Az a művészalázat, amikor megértjük: hiába a sokéves tanulás, ahhoz, hogy alkothassunk, el kell hagyni a tudás biztonságos partjait, a rációt, a tudatosságot, s egyszerűen csak alkalmassá kell válnunk arra, hogy fuvolák lehessünk. Az igazán eredményes művészeti képzés bizonyára megtanítana erre, sőt arról is szó esne, hogyan érhetjük ezt el lelki, érzelmi és fizikai károsodás nélkül, hiszen ha tudatunkban, érzelmeinkben és auránkban szabad átjárást biztosítunk, az roppant sebezhetővé tesz bennünket. Vezető nélkül szinte biztos bukás.

A keleti művészetelmélet alapvetően abból indul ki, hogy a művész a közvetítő, nem verbálisan és racionálisan, hanem érzelmileg és inspiratíve. A hagyományos iskolákban az azonosulás képességét erősítették, művészet-jógát oktattak. Technikailag nem a perspektíva ábrázolására törekedtek, de nem azért, mert nem látták, vagy nem tudták volna értelmezni, hanem mert elvi alapon nem volt mérvadó és jelentős, hogy mit lát egy adott személy a világból. A világ valóságát igyekeztek megfogalmazni, ami minden szemszögből azonos, ami nem egy pontból megvilágított, hanem világos. Ez a valóság pedig nem az egyén látószögében van, hanem egy sokkal szélesebb, magasabb dimenzióban. A tradicionális iskolákban felkészítették a növendékeket arra, hogy a transzba eső jógíkhoz hasonlatosan tudatosan jussanak el az ihletettség egyesülésébe, és ki is kerülhessenek belőle, s hogy a folyamat ne föleméssze, hanem megerősítse és energiával töltse fel őket. Ezt nemcsak a képzőművészeknél tapasztaltam, hanem a táncosoknál, zenészeknél és más előadóművészeknél is.
Így talán érthető, miként volt képes az ázsiai kultúra a tökéletes alkotások oly lenyűgöző tömegét létrehozni – Kínában, Japánban és Indiában. Különös módon éppen ezek azok az országok, ahol a harcművészetek is virágzottak, hiszen a harcra ugyanazzal a tudatossággal készültek föl, mint a művészi alkotásra. A harcművészet is művészet. A művészetben a kiválasztott tárgy megismerése az elsődleges cél, ami elképzelhetetlen elfogadás és szeretet nélkül. A harcművészetben ehhez hasonlóan az ellenfél megismerése a cél, mert csak így győzhető le. A harcban és a művészetben egyaránt a tökéletes ráérzés a feladat, nem pedig a ráció. Nem az egyéni tudatosság az érdekes, hanem a magas szintű érzékenység, környezetünk teljes és tökéletes érzékelése és elfogadása, amihez az első lépés az, ha lemondunk saját akaratunkról, és képesek leszünk befogadni és elfogadni a világot.

Természetesen szó sincs arról, hogy európai művész ne lenne képes tökéletes műveket alkotni, gondoljunk csak a nagyok, Michelangelo, Leonardo és a többiek munkásságára. Ám a reneszánsz alkotók többnyire egyéni utakon jártak, bár az ő idejükben az isteni sugallat még létező valóság volt.
Így talán érthetővé válik, mi az értelme egy adott tárgy megrajzolásának vagy megfestésének. A fa példájánál maradva, a növény ábrázolása során a fának egy olyan aspektusával találkozhatunk, amit korábban nem is láthattunk. A megfestett fában megjelenik az ősi, az örök, az isteni, és az uralkodik a látványon. Az igazi műalkotás – legyen az művészi fénykép vagy festmény – nem egyszerű rajzolat, hanem az intuitív tudás visszavetítése a vászonra. „Szeretném újra megteremteni azt a csodát, amit a fa létezése jelent” – ez lehetne a művész mottója. Ez azonban csakis a legfelsőbb Alkotó támogatásával lehetséges, és ez a támogatottság az a bűvölet, ami rabságban tartja a művészt, amit képtelenség feladni bármi földi jóért cserébe.

Ugyanakkor a differenciálás nagyon magas szintjét kell elsajátítani, hiszen nem ábrázolhatjuk a „valóság” összes lényegtelen vonalát, mégis tudni kell, melyek a jelentősek. A kínaiak és a japánok éppen ebben a vonatkozásban alkottak igazán különlegeset. Kétdimenziós ábrázolásaikon árnyékolás nélkül hoztak létre teret anélkül, hogy a perspektíva beszűkülésének csapdájába estek volna. Képeik tökéletes differenciálást tükröznek, mindent kihagynak, ami nem a legfontosabb – a kihagyás művészete ez. Értelemszerűen ez nemcsak a művészetükben jelenik meg, hanem a mindennapi életükben és a filozófiájukban is.

Hogy ki milyen mértékben képes átadni magát az ihletettségben, az talán hozott hajlam, talán az előző életek eredménye, de annyi bizonyos, hogy ennek lehetősége mindenkiben ott rejlik. Önmagunk feladásának mértékében léphetünk tovább az ihletettség kutatásában és megtapasztalásában, így juthatunk közelebb a varázslathoz.

Az ihlet perce

Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a müvész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.

De oh, ha vére csillapodni száll,
A gráciák övét elejti szépe:
Más hölgy tolong az istennő helyébe.
Asszony, minéműt köznap is talál.

Reszkess az égit így elveszteni!
Ha ő jelen, ha őt mosolygni látod:
Akkor, akkor ne múlassz költeni! –

Egyszerre, mint árny, tűn el az imádott,
És mint a rózsafelhő, nem sajátod; –
Perc a tiéd, egy perc, az isteni!

(Arany János 1855. január)

53/2010.
Ubornyák Katalin