a kis hercegről
Olvastátok a kis herceget?
A kis herceg mese, de nem gyerekeknek szól. A gyerekek nem is igazán értik. Mert nem kell, hogy értsék. Ők még nem tekintenek nosztalgiával saját gyermekkorukra, hiszen benne élnek. Ugyanakkor a kis herceg nem is felnőtteknek szól. Aki menthetetlenül felnőtt, annak hiába magyarázzuk, hogy ő valójában egy gyermek, aki csak játszani és játszani szeretne vég nélkül. A kis herceg a felnőttekben élő gyermeknek szól.
Ha kényszerleszállást kell végrehajtanunk az élet nevű sivatagban, vagy ha az életünk lesz sivataggá, akkor előfordulhat, hogy mellénk lép egy kisgyerek: aki érdekes módon emlékszik arra, hogy mit rajzoltunk annak idején, gyerekkorunkban, és elvezet minket a kúthoz, melynek vizéből új életet meríthetünk. Melynek tükrében megpillanthatjuk a csillagokat, ahonnan jöttünk. És lélekben visszatérhetünk a bolygónkra, ahol a rózsánk vár minket: énünk legmélyebb kincse, aki már nem is ember, egyszerűen csak van, mint egy növény, és gyermeki énünk is csak csodálni tudja. Hiszen ezer szirma végtelen titkokat rejt. Ki tudja, honnan került a magja a kis herceg bolygójára? Nem lényeges. A lényeg az, hogy illata betölti az egész bolygót, talán ez egész űrt, törékeny lénye pedig gondozást igényel.
Miért hagyja el a kis herceg? Mert az a gyerekek dolga, hogy felnőjenek, hogy elszakadjanak belső forrásuktól, hogy utána újra megtalálhassák azt. Ez a keresés mozgatja a világot. A belső tökéletességet, teljességet keresem a külső tökéletlen, töredezett világban. Tékozló fiú vagyok. Keresem a saját forrásomat és közben egyre távolabb kerülök tőle, és amikor a legtávolabb kerültem, megtalálom.
Az első állomás a király, aki azt hiszi, uralkodik, mert uralkodni szeretne. Aztán a hiú, aki azt szeretné, hogy imádják, aztán a kereskedő, aki azt szeretné, hogy minden az övé legyen, aztán a részeges, aki szégyelli magát, és felejteni szeretne, aztán a lámpagyújtogató, aki engedelmesen teljesíti a parancsokat, aztán a geográfus, aki mindent szeretne tudni.
Mindegyikük isten szeretne lenni így vagy úgy.
Olyan szerepek, csillagjegyek ezek, amik a lélek normális vágyaiból kristályosodnak ki, végül maszkká válva rásülnek a felnőtt ember arcára, és ott maradnak. Emberi életek múlnak el a maszkok mögött úgy, hogy a lélek, a gyermek egy pillanatra sem bukkan elő. Felnőttnek lenni nem éppen szórakoztató játék. Olyan játék, amit már nem merünk abba hagyni, mert félünk, hogy nem játszhatunk semmi mást. A gyermek még szabadon cserélgeti szerepeit, maszkjait, vágyai még őszinték. Az élete még csupa lehetőség, semmi konkrétum, csupa virág és rózsabimbó és semmi termés. A felnőtt már karakter: lámpagyújtogató, vagy iszákos, szerencsésebb esetben király. De akkor is csak egy szelet, nem pedig a minden.
Ne higgyük, hogy a gyerekek jók, a felnőttek pedig rosszak. A gyerekekben is ott toporzékol a király, a gyerekek azt hiszik, mindenki az ő parancsaikat lesi, és azt nyafogják, hogy a másik tányérból kérik az ebédet. És ott irigykedik bennük a kereskedő és kitépik egymás kezéből a játékot, és azt hiszik, mindent tudnak, mint a geográfus, pedig a cipőfűzőjüket sem tudják bekötni, és dicséretre vágynak és tapsra, mint a hiú.
A felnőttek viszont megbízhatóak. Gyengeségeiket nem csereberélik percenként, ezért szerepeiket tökéletesen alakítják. Otthon érzik magukat a betegségeikben, ez az erősségük.
És akkor jött a róka… Az első mester. Aztán meg a kígyó. A második. És mikor a pilóta gépe végre meggyógyul, akkor a kis herceg bemutatja a Nagy Áldozatot. Vagy éppen fordítva? Azért gyógyul meg a repülő, mert a kis herceg bemutatja a nagy áldozatot? Itt hagyja a testét, mint egy levetett régi kérget, mert túl nehéz, és nem viheti magával a csillagok közé, a lelkünk végtelen univerzumába, ahol csak nevetés van és játék, no meg egy rózsa.
53/2010.
Kovács Attila
