Mednyánszky, a csavargó báró

„A legnagyobb szenvedés egyszersmind a legnagyobb gyönyörűség. A legnagyobb, legfenségesebb szenvedés az, amely nem gondolkodik, csak szeret.”
(1898. szeptember 14. Budapest, Napló)

Mednyánszky László vitathatatlanul hazánk egyik legismertebb festőművésze. Ha mélyebben elemezzük festményei mondanivalóit, kikerülhetetlenül szembe találjuk magunkat a művész „önarcképével”, „meztelenre vetkőzött” lelkével. A fenti mottó lényegtartalma keretet ad a következő gondolatoknak.

Tárgyszerű adatok

Mednyánszky László 1852. április 23-án született Beckón (Vág menti település, ma Beckov, Szlovákia) és 1919. április 17-én halt meg Bécsben.
Ősi arisztokrata családból származik, aki a XIX-XX. század fordulóján a magyar festészetének egyik legtermékenyebb és legtitokzatosabb alakja. A szlovák művészettörténet is a magáénak tekinti. A zürichi műegyetemen, majd a müncheni Képzőművészeti Akadémián és a párizsi École des Beaux-Arts-on tanult. 1879-ben hazatért Beckóra, a Vág völgyébe, s felváltva dolgozott Magyarországon és Bécsben, majd 1889-től három évig ismét a francia fővárosban élt, ahol 1897-ben gyűjteményes kiállítását is megrendezték. 1900-ban Galíciában, majd 1901-ben az Adria vidékén és utána négy évig Bécsben dolgozott. 1905-től 1911-ig Budapesten élt, ezután visszatért Bécsbe. A háború kitörése idején ismét Budapesten tartózkodott, élete utolsó nyarát, 1918-ban pedig Nagykőrösön töltötte, de októbertől ismét Bécsbe tért vissza és ott élt haláláig.

Kezdetben főként tájképeket festett, Tisza menti és felvidéki motívumokat, a barbizoniak finom naturalista stílusát követve. Átmenetileg hatott rá az impresszionizmus fényfestése is. Fő művei azonban a XIX. század végétől festett, döbbenetes emberlátásról tanúskodó, úgynevezett csavargófigurák.
Bécsi műtermében megfordultak a kor legismertebb személyiségei, ő mégis hazavágyott a parasztlegények, cigányok, kocsisok, katonák, koldusok és a külvárosok kétes egzisztenciái közé. Modelljeit is főként közülük választotta. Mednyánszky ugyan arisztokrata családból származott, ő maga az anyagi javakkal mégsem törődött. Vagyonát szétosztogatta, művei pedig csak addig voltak érdekesek számára, amíg el nem készültek, azután pedig – általában modelljeinek – ajándékozta őket, mivel örömöt okozott neki, ha segíthetett. Úgynevezett csavargóképeiben Ribera, Millet és Daumier örököseként új műfajt alkotott, monumentális alakos képek sorozatát, melyeken nyoma sincs a korban oly divatos szegényember-festészet hamis részvétének, szentimentalizmusának.

Műveinek nagy csoportját csavargóképei alkotják, melyek tulajdonképpen katona-képeit készítették elő. Az I. világháború alatt harctéri rajzolóként a művész bejárta Galíciát, Szerbiát, Dél-Tirolt, háborús képein a megrázó emberi tragikum, az értelmetlen pusztítás szerepel.

A szenvedést, a háború értelmetlenségét festve hideg, kegyetlen, vad, embertelen világot vázolt fel. Goyán kívül senki sem ábrázolta ilyen mélyen humánus lélekkel a háborút. A halottak álomba merültnek látszanak, az erdőszélt, mint vadvirágok lepik el a katonasírok. Megindító humanizmussal festi meg az emberi esendőséget és kiszolgáltatottságot.

Tájképei első ránézésre naturalista, realista tájaknak tűnnek, holott valójában rejtett önportrék, szimbolikus hangulatképek. Az impresszionista tájképein a tónusok levegősek, színeik világosak. Alapvetően a természettel való azonosulás jellemzi, a Kárpátok hegycsúcsait, vízeséseit, az Alföld mocsaras tájait, a nagyvárosi kültelkeket festette, legtöbbször ködös, párás hangulatban.

Portréi és tájai mellett fennmaradtak különös, műfaji értelemben a korban társtalan képei is. Ezeken a művein az erőszak és a szenvedés ábrázolhatóságával kísérletezett. Elemi erőket, energiákat és szenvedélyeket ábrázolt, néha akció-jelenetekhez hasonló képeken, hol passzív, szenvedő, esetleg melankolikus figurák megfestésével sűrítette képekbe mondanivalóját.
Száz és száz ceruzarajz maradt ránk foglyokról, megkínzottakról, sebesültekről és elesettekről – s e különös, a legtágabb értelemben vett háborús tematikát Mednyánszky nem a háborúban, hanem a fin de siécle Monarchia-beli ragyogó pompájában kezdte.
Mednyánszky László festményeinek, rajzainak száma meghaladja a 3000 darabot, de lehet, hogy a 4-5000-t is eléri. Felbecsülhetetlen értékű hagyatékából több kiállítást rendeztek. 1897-ben Párizsban volt gyűjteményes kiállítása, a Szlovák Nemzeti Galériában az 1960-as években és 1990-ben rendeztek műveiből önálló kiállítást. 2003 októberében a Magyar Nemzeti Galériában közel 500 képét és grafikáját állították ki, melyhez a magyarországi és a szlovákiai múzeumok adták össze a képanyagot.

Mednyánszky metafizikája

Festészetének mondanivalóját metafizikai és filozófiai aspektusból is megközelíthetjük. Mednyánszky metafizikai természetű megfelelései elsősorban a világ működéseinek tettenérései a festményein keresztül, melyek által az élet mint egy „drámafolyam” mutatkozik be. A festőre a tehetségén keresztül zúdult a sors-feladat, s a gondolataiban korábban megfogalmazott képeivel lehetőséget kapott a válaszadásra. Olykor szükség-szülte környezetbe helyezkedik, hogy még inkább szembetalálkozzon a kérdéseire várt válaszokkal, melyeket közvetlenül és a maga teljességében, hitelesen átélhető alakváltozatban ad át festményein keresztül az emberiség számára. A Művész ilyen szembesülései révén válik klasszikus metafizikai modellé, aki lelki tanulmányaival teszi számunkra érzékelhetővé a lélek „topográfiáját”, hullámzását, „kint” és „bent” létét, elképesztő magasabb rendű valóságidéző mechanizmusát, életműködését. Fő erénye kivételes érzékenységében mutatkozik meg, amely az élet mély áramaira, a felszínen alig jelentkező, ám minduntalan elénk hullámzó rejtett összefüggéseire vezet rá bennünket. A „vak” emberek által feldúlt természetes harmóniát Mednyánszky újrateremti tájképein azáltal, hogy a természetest Természet felettivé avatja extatikus élménnyel megfestett képein. Művészetével összeköti a széthulló ember-egzisztenciát a maradandó Örökkévalósággal. Mednyánszky megmutatja az utat a semmiségből a létbe. Tudta, hogy az örök ismétlődésben zajlik a jelenségek megismerése. Sokadszor megrajzolta, festette tanulmányaiban ugyanazt a témát, csak más aspektusból vizsgálta. Szeretett „visszatérni”, elfeledett emlékeket elővenni. Azért tudunk megismerni valamit, mert lényegi közösség van közöttük, mögöttük és bennük, az állandó: Isten. Ő ismétlődik mindenben, vallotta a művész. Lelkében az ismétlést Istenbe-fejlődésként élte meg. Hite nem csak bizalom volt, hanem ellenállhatatlan szükségszerűség, amelyet folyton megerősített az Isteni Mindenségben úszva, a művészet hajóján. Mednyánszky „hiány-lény” volt. Hite által képes volt kilépni önmagából, a hiány önmagára emelése érdekében. A hiány űrébe kiáltott „színei hangjával”, hogy hiány-helyéről elhívja az isteniség, s ahogy engedelmeskedett a hívásnak, úgy olvadt bele az isteniségbe. A hívás hidat teremtett a sóvárgó lelke és a betelt isteniség között. A hite átívelte őt a dermedt semmiség űrén. Hivatástudata a művészi tetteire irányuló belső rendeltetés, miáltal a hivatását küldetésként élte meg. A mindenben Istent látó hitével hol fénybe, máskor a semmibe zuhant, mígnem azonosult az isteniséggel a képeiben, miközben üvöltött belőle a hiány. Hivatása is a hiányra emlékeztette, s azon munkálkodott, hogy betöltse azt. Ezen dolgozott folyton, hogy bizonyítsa: Isten mindenütt ott van. Magának megerősítést, nekünk, az utókornak bizonyítékokat „gyártott”. A „vak” emberekben próbálta a hiányt betölteni a „drámáin” keresztül, s mindezt úgy, hogy a képek mögötti végeredmény pozitív töltést adjon, mindenek feletti meggyőződést. Mednyánszky művein keresztül lehetőséget ad az emberek számára a meggyőződésük megszilárdítására, s irányt mutat a félelem nélküli élet felé. Segíti őket a kiüresedés helyett az isteniségbe jutni a művészete által megélt élményeik, s extázisuk által. Mednyánszky egy olyan időt mutat be a látványon keresztül, ami által az Örökkévalóság válik láthatóvá. Az idő szakadatlan folyik, nincs állandósága. A festő identitása ezzel szemben megmerevedett önazonosság, mert az időt a pillanatban határozza meg úgy, hogy formát ad neki, identifikál. Képein az időből emelkedik ki az identitás, amely az időt sűríti magába. Mindez által képes uralni az ember és a természet közötti elidegenedést. Az isteni valóságot csak a mindig, mindenhol, mindenben megnyilvánulónak mutatja be. Motívumain keresztül a hitet sűrítetten hagyományozza ránk. Megvallja az időben kibontakozó örökkévaló igazságot. Drámai megfogalmazásai ellenére igenli a létezést, művészete a létezés forrásához vezeti el a lelkeket. Mednyánszky közvetítése ember-méretűvé transzformálja a kimondhatatlan misztériumot. Az anyagvilág által elfedett lélek őseredetét tárja fel képei mögöttesével. A megfestett erdeiben például a teremtés színpompás csendjét, sikoltozó teljességét meditációs tájjá avatja. Egész munkássága alatt a fénysugarakat kereste, melyek a sötétben megvilágítják belső látomásait. A képein vakító fényenergiák a lélek tisztaságát, az erény sérthetetlenségét hirdetik. Az erény isteni birodalma az időből kiérő Örökkévalóság. Az erény jelenlétével a világ megjavulását reméli. (Köztudott volt a kora világával való elégedetlensége.)
Szellemiségéből adódik a konklúzió: az erény hiánya szétrombolja az egyéniséget. Az erkölcs megvetése szétzilálja a társadalmat. Ebből következik, hogy az erkölcstelenség megszünteti a személy szabadságát. Ezért kereste folyvást Mednyánszky az erény eredeti forrását a „csatangolásaiban”, az egyedüllét „mindenségeiben”. Mednyánszkynak a képeit átható intelligenciája megmutatja a lélek mikrovilágát, princípiumát az egyetemes életben, az Örökkévalóságban. Soha nincs teljes megfelelés az Istenség és a valóság között, ezt a hiányt próbálta misztikus extázisában pótolni alkotásaival. Teljes személyiségét kutatta még a fronton is, mint haditudósító-festő. Az ott ábrázolt elhunytak lelkét is meg tudta tartani a létezésben, saját művészi mértékén keresztül. Mednyánszky fényeiben, melyeket képein megjelenít, a világ önmagára virrad. Folyton a dolgok mibenlétét keresi, amihez a misztikát és a művészetet hívja segítségül. Az általa megfogalmazott minta, az idea megmutatkozik az ábrázolt jelenségeiben, hasonlatszerűségeiben. Fent van a minta, lent pedig a „mint”. A múlt határtalan Örökkévalóságának csak az egyik karja az idea – idő – identitás. Az Örökkévalóság a másik ágon a jövő felé mutat. A jövő szembejön Mednyánszkyval: találkozik vele, miközben megéli emlékeit, emelkedik! Emelkedése az extázis, miáltal kilép önmagából és megérkezik az ideális formához. Jelen emlékezései által az isteniségbe emelkedik, elérve a lehetetlennek tűnő egységet. A Művész tudtunkra adja, hogy az ember rendeltetése az, hogy kiszabaduljon a szűk körű beszorítottságból, kirepüljön a teste börtönéből.

A filozófiai kinyilatkoztatása által ismerjük meg Mednyánszky mértékét, melyet a hagyományból és az isteniségből teremtett, ami nélkül nincs törvény, nincs közösségi rend, nincs erkölcs és nincs tudás. A művészeten keresztül érthetővé válik, amiért küzdeni kell. Kapcsolatteremtő képessége a Természetfelettivel művészetbeli gyakorlatának eredménye. Festői hangjában van meg az emberfeletti hatalom. A látás a tér érzékelője és csak a tér határáig terjed. A hallás az időé, de hallani azt is, ami az időn túl van. Hangoltsága teszi többdimenzióssá a lélek hangját, a képeit, melyek megrázóak, s egyben felemelőek. Lelkünk érzi, kapunk általuk „valamit”. Az 1910 körül festett képei 180º-ban láttatják a világot. Mednyánszky művészetében az ember és az emberfeletti kommunikációját érhetjük tetten, miáltal megnyílik a Mindenség titka. Ennek érdekében menekült a civilizáció elől, hogy megszerezze a hatásoktól nem befolyásolt tudatot. Minden emberből származó rosszat meg akart szüntetni: gyógyulásáért, a magasabb rendű kinyilatkoztatás lehetőségéért, a villámcsapás-szerű megvilágosodásért, a valóság-határ átlépéséért, önmaga megtalálásáért. Minden képén valamiféle beavatás realizálásán dolgozik, a halhatatlanságot szolgálja.
Számára az élet egyik fő célja az önmegismerés és önkifejezés, illetve önvallomás volt, a Mindenségen belüli alázatos felfedezése önmagának, valamint megtalálni abban a helyét. Ezekhez a legnagyszerűbb eszköz és lehetőség a művészet.
Mednyánszky mindezekben nagyszerű példát ad számunkra. Életművének tanulmányozása során újra és újra ráeszmélhetünk, micsoda megindító lélek volt. Szembesülhetünk a ténnyel, hogy az ember feladata és célja időtlen. A kortól függetlenül sokszor meg kell küzdenünk a saját igazságunkért, tisztaságunkért, amin keresztül élhetővé tesszük magunk számára a létünket. Az embernek a mindenkori környezetében meg kell találnia a magához vezető utat, ami az első lépés a nagy Egészhez, Istenhez. Mednyánszkynak élete vége felé ezért kellett teljesen önmagába fordulnia, hogy semmilyen szinten ne zavarják őt a Mindenségbe vezető útján. Felismerte már művészete kezdetén, hogy a belső szépséget kell szolgálnia, nem pedig a közízlésnek megfelelni.
Minden munkánkban, melyet komolyan veszünk, szükségünk van óriási önfegyelemre, mert ha mindent a maga lényegében élünk át, az elviselhetetlen súllyal, felelősséggel nehezedik ránk. Ezért szükséges, hogy időnként kitekintsünk abból, amiben éppen elmélyültünk. A mester is ezért volt kénytelen vándorlásaival, a természet tanulmányozásával időnként megszakítani az elmélyült, átlényegült alkotás folyamát. Az idő és a pénz számára nem létezett, az Örökkévalóságot kereste, amelyet a művészet oltárán fedezett fel. Széleskörű gondolkodását bizonyítja, hogy elmélyült a teozófiai tanulmányokban is, például H. P. Blavatsky: Titkos tanítás c. művét érdeklődéssel olvasta. Ezen kívül a buddhizmus tanai szintén közel álltak hozzá, amit egy Chevrillon nevű Indiából visszatért tudós révén ismert meg.

A napló

A „Mednyánszky László naplója” című könyvben a művész naplói, levelei – melyek rövid beszámolókat és terveket csakúgy tartalmaznak, mint rövidebb-hosszabb eszmefuttatásokat, érzelmi hangulatváltozásokat – a festő gondolkodásáról, szenvedélyéről, érzelmeiről és gondolatairól egyaránt tanúskodnak. Lehetetlen röviden összefoglalni az idővel lassan változó gondolkodásról számot adó napló műfajilag is eltérő írásait, ezeket a fakoronaként elágazó gondolatokat. Annyit azonban ki lehet emelni, ami egy kissé megvilágítja a festmények értelmezési keretét, néhány olyan pontra mutatva, amelyből kiindulva érdemes lehet kutatni, ahol az értelmezés bázisát a szövegek a képekkel együtt képezik.
Éveken át vezette naplóját, melyben rendszeresen „beszámol” élményeiről, az őt ért hatásokról, művészetéről és életfelfogásáról. Feszültségekkel teli élete, önvizsgálata, célkitűzése inspirálta túlfűtött képei megfestését. A csavargó életmód elválaszthatatlan a mindenütt levés „kényszerétől”. Ez az életforma peremre szorít. Sorsközösséget Mednyánszky báró is olyanokkal érezhetett, akik szintén a társadalom perifériáján éltek, ha másféle volt is, és más okból fakadt is azok peremhelyzete, és még ha a báró „száműzetése” önkéntes volt is.
„Az átfordítások és keresztezések” megszállottságában élő művészből nagy energiák törtek a felszínre, mely energiák műalkotásokban öltöttek testet, ahol a formák oly gyakran ellentétes tartalmakkal telítődtek. A művészetben is, mint az életben a belső tűz szociális érzékenységbe fordult, a fájdalom gyönyörré és az öröm fájdalommá vált.
Foglalkoztatta az élet és a halál kérdése, ezért kereste a dráma lehetőségét, megélését mindenütt. Az enyészetben drámát látott: „ …és azok a nagy és legnagyobb drámák a számunkra érzékelhető természetben! … az ember hatások alatt áll, szenved és élvez, [a művész pedig] köztünk és mind e végtelen nagyság között művészileg az összekötő hidat alkotja.”

Utolsó naplójegyzeteinek egyikében így ír: „A halált és az életet ugyanazon percben átérezni: ezt kell. A reggelt, az estét, az éj tündéri izgalmát, a világosság csodálatos értelmét, a szeretetet. A látszatok tarka világába kell néha öntudatosan visszamerülni … . A földi lázálmok tarka színpompáját onnan kiemelni és éber öntudatban nézni. Az anyagiakkal vívott kétségbeesett küzdelmek kínlódásait tisztult, átszellemült alakban kell rögzíteni.” (Beczkó, 1917. augusztus 20. Mednyánszky László naplója 8. oldal)

Mednyánszky László bárót joggal tekintjük legnagyobb művészeink egyikének. Nagy tehetsége, szakadatlan tanulmányokkal szerzett rendkívüli kifejezőkészsége, egyéni stílusa emelte ebbe a rangba. Ama ritka festők közé tartozott, akik csak belső szükségből festenek és semmi súlyt sem fektetnek a népszerűségre.
Mint ember is egészen egyedülálló, különleges. Élete folyása is elütött mindenki másétól. Ez a különleges életmód pedig szorosan összefüggött művészetével.

„Sűrítve, de sohasem túlozva”

Tájképfestészetét Kállai Ernő, Mednyánszky legjelentősebb monográfusa a mai napig érvényesen így jellemezte összefoglalóan: „A természet nem csak tanítómestere volt művészetének, hanem életeleme is. A természet volt a tárgya; ez inspirálta vízióit. Kezdetben a barbizoni természetfestő iskolához kötődött, később a naturalizmus és az impresszionizmus alkotásainak ösztönzésére megismerte a szabad tér színes fénytöréseit. A természet jelenségeit megtanulta laza színfoltok fény- és levegő átjárta szövevényeként szemlélni. De alkotó munkájának mindig differenciáltabb, szabadabb színkezeléshez vezető egész festői fejlődése csak arra szolgált, hogy a tárgyakról lehántsa anyagiságukat és köznapi valóságukat és a külső burok mögül előragyogtassa a jelenségek belső, szellemi magvát. Mednyánszky számára a természet a nagybányai, a szolnoki és a kecskeméti mesterekhez – Ferenczyhez, Hollósyhoz, Thormához, Fényeshez, Iványi Grünwaldhoz – hasonlóan festői jelszóul szolgált. De míg a többiek szemében a természet reális, véges lehatároltságú optikai tárgy volt, addig Mednyánszky számára inkább misztikus kinyilatkoztatások közvetítésének médiuma, híd az érzékitől az érzék fölötti birodalmába, a végesből a végtelenbe.”

Mednyánszky tájképfestő módszeréről tanúként ír a művész által oly tisztelt Carlo, azaz Lyka Károly művészettörténész: „Tájképeit pesti műhelyében festette emlékezetből. Ez a képessége rendkívüli volt. A legfinomabb forma- és színvázlatok is beleszövődtek emlékezetébe, de hogy magát ellenőrizze, a falra szögezett öt-hat természettanulmányt, melyek odakünn készültek, a festés közben egy-egy pillantást vetett rájuk. Képei ily módon sűrítve adják sok természeti élményét. Sűrítve, de sohasem túlozva.”

Az „Alkonyati táj (Velence)” című képe Mednyánszkynak – melyet 1905 és 1908 között festett olajtechnikával, vászonra, 149×200 cm-es méretben – mellőz minden felesleges részletet, hatásvadász elemet, csak a lényegre, annak kifejezésére szorítkozik. Először talán monumentális méretével, drámai színeivel, őszinteségével hat. Ebbe a képméretbe sikerült belesűrítenie a Mindenség atmoszféráját, a hatalmas végtelen kiterjedését. A lesüllyesztett horizontja által mégis ember léptékű maradt. Kompozíciója tökéletesen kiegyensúlyozott, a sötét vízfelület és a világosabb égbolt átlós megfogalmazása által. A lemenő Napot a középponttól eltolja, s mégis központi szerepet kap, mint az emberiségnek Isten. Ezen a képen is a Mindenség fényét, Isten szemét szimbolizálja, ami által Mednyánszky az őszinte hitébe avatja be a nézőt.
A „kevés néha több” szlogen igazán megállja a helyét ezen a képen, mert a legegyszerűbb eszközökkel fejezi ki a legtöbbet, amit ember kifejezhet. A Mindenséget ábrázolni csak kevesek privilégiuma. Mednyánszkynak ez sikerült. A néző, ha tisztában van a világban elfoglalt helyével, egy apró porszemnek érzi magát a festmény előtt merengve, lehetőséget kapva a még mélyebb önvizsgálatra. E képet nézve az ember „gyökeret ereszt” és eltűnődik a múlton, jelenen, a jövőn, s az élet valóságán. Hiszen az igazi valóság előtt állunk, a művész által esélyt kapunk a megvilágosodásra, vagyis a dolgok igazi értékrendjének felállítására, az ember helyének megfogalmazására. Ebben a képben egyszerre van jelen a fény és a sötétség, a remény és a reménytelenség: a lét igazsága kendőzetlenül. Aki megérti e képet, az ő bölcsességével is gazdagabbá válik. Látható, hogy az ember képes a legtöbbet megmutatni: a pontot, s a végtelent. A képben elmerengve először egyedül érezzük magunkat, a magányt éljük meg, majd felismerjük a „minden körülvesz” és a „Mindenség része vagyunk” érzést. Felszabadulunk a saját korlátaink alól, felismerjük a végtelen öröm érzését. A mindenről lemondás által megtaláljuk a „minden értünk van” élményt.
Az alábukó Nap tüzét a narancsvörös szín izzásával szimbolizálja, melyben a végtelen energia lakozik. A szeretet fénye mindent beragyog – ezzel az üzenetével ad reményt képével a mester az esendőknek.
Az ecsetkezelése nem konkrét, hanem lazúros faktúrát ad, amivel a sötét, ködös felületen át hihetetlen mélységet kölcsönöz a képnek, már-már érzékelésen túli mélységet, amit az emberi elme már nem láthat át.
Mednyánszky az egészre koncentrál, s nem veszik el semmilyen részletben. E tájképén nincsenek fák, kövek, stb., „csak” a természet egésze VAN. A horizont felett ad lehetőséget a művész a „tágulatnak”, Isten határtalan országának. A mindenséghez képest a Nap is egy apró színfolt, melynek fénye a képen mégis mindent áthat, felmelegít, mindennek életet ad.
Ez a monumentális képe Mednyánszkynak a természet szeretetéről, annak ismeretéről és nem utolsó sorban önismeretéről ad tanúbizonyságot. A megbizonyosodottságáról ad jelzést és kitartást, biztatást az utókor számára. Megpróbálta és megtette a lehetetlent, megmutatta nekünk, hogy létezik az Örökkévalóság. Ő is azt kereste, s az élete utolsó képein már a bizonyosságról ad hangot, nem pedig a kétségekről és a félelemről.

A „Csend” (Dunai látkép) című képe szintén az Örökkévalóságot, s annak fényét hivatott a képet szemlélő számára megmutatni. A kép címével is jelzi a törekvést annak megtapasztalására, hogy a végtelen nyugalom „jöjjön szembe” az értő szemű emberrel. Barátai, kritikusai, Kállai Ernő és Lyka Károly is észrevették, hogy e kép ezen festői korszakát képviselve mély lelki megnyugvást hordoz.
Millet sorai is Mednyánszky mondanivalóját erősítik: „Többet ér, ha hallgatunk, mintha gyengén fejezzük ki magunkat.”

Mednyánszky a kétségeitől megszabadulva lelhetett rá a belső csendre, mely által a Földön túli dimenziókat átfogva a Mindenség részévé emelkedhetett. Ha létezik a megfesthető csend, az ezen a képen vizualizálódott, jelezvén mindenki számára – de leginkább önmaga számára – hogy izgatott lelkében megvolt a lehetősége a belső béke és nyugalom megtalálásának.

Ennek az állapotának az előzménye számtalan szenvedés megtapasztalása. A művész vallomásából kitűnik, úgy érzi, hogy minden szenvedés tisztít.

„Már kezdem magamat felette érezni mind e mulandóság fölött – fölébe helyezkedem és megyek tovább, tovább, magamat kiemelem… az erők eme automatikus játékából, amelyhez lelkünknek tulajdonképpen már semmi köze sincs. Ha sikerül felsőbb segítséggel tartozásaimat leróni, átmegyek egy nyugodtabb állapotba, amelyben tisztábban fogok látni és hozzád közelebb jövök.” (1907. április 14. Mednyánszky naplója.)
E sorokból a magasabb szintű gondolkodás éppúgy kicseng, mint a végső megbékélés utáni vágy.

A „Lapály” című képén kézzel foghatóvá válik az emelkedettség érzése.
Tájképeihez hasonlóan, tipikusan, a kép horizontja az alsó harmadba esik, miáltal a tér mélységét és nagyságát monumentálissá teszi. A mocsaras, ingoványos terület vízfelületeit a természetes állapotban lévő kisebb, szakadozottabb foltok helyett, szinte egybefüggő, tó-szerű formává alakítja. Mindezt azért teszi, hogy az égbolton megjelenített túlvilági narancsos arany mindent betöltő fényét mindinkább visszatükrözhesse. A végtelent, a tér- és időnélküliséget, a Mindenségben lét lehetőségét és valószerűségét mutatja be, illetve ajánlja fel a néző számára.

Mint fenn, úgy lenn

A „Lapály” című képe a teozófia tanításaiban való jártasságát és érettségét jelzi. A vörös színben tündöklő havas táj a színárnyalatok és tónusok különösen ritka – más festőknél sohasem látható – misztikus harmóniáját adja. A képet szemlélve olyan tájat látunk, amelyet csak egy különleges érzékkel megáldott festő láthatott egy meghitt pillanatában, amikor már szinte Földön túli távolságokat sejtet. A valóságban nincs ilyen táj, hiszen ez nem a látvány pillanatnyi impressziója, hanem Mednyánszky lelkének boldog, megbékélt, nyugalmi állapota. A szépségbe való belefeledkezés, s a tökéletes harmónia megtalálásának áhítatos pillanata.
„Mint fenn, úgy lenn” – mondja az ezoterikus tanok atyja Hermész Triszmegisztosz. A kép láttán megvalósulni érezzük a természetet és az embert irányító törvények jelenlétét, a test, a szellem és a lélek egyesülését, a megélhető tökéletes harmóniát. E kép tanúbizonyságot ad arról is, hogy Mednyánszky meg tudta látni az ideális végcélt, s a brutális erővel való birkózás közben sem maradt alul. Amit Darwin az Univerzum általunk ismert kis részére nézve megállapított, azt a brahman buddhizmus az egész Mindenségre dúsan kiterjesztve nyújtotta Mednyánszkynak, melybe belefér Nietzsche, Tolsztoj, de ők is csak egy-egy csepp a festő gondolatainak és eszméinek nagy óceánjában.
A Mednyánszky-irodalom általában buddhistának tartja a festőt. A századforduló utáni feljegyzései, amelyek a „szellemfojtó földi börtön” gyűlöletére, vagy a következő létformákban való kiteljesedés reményére utalnak, valójában azt mutatják, hogy Mednyánszky számára belső fegyelme megtartásának legfontosabb eszköze a buddhizmus lett. Kevés vallás szellemi aurája illeszkedhetett jobban a festő művészi-gondolkodói alkatához. A buddhista filozófia egyik lényege, hogy az egyén nem kívülről kapott felvilágosítás, isteni kinyilatkoztatás révén, hanem saját erejéből szerzi meg az újra és újra inkarnálódó élet szenvedéseiből való kiemelkedés bölcsességét. A hit önmagában azonban nem válthat meg senkit saját közreműködése nélkül. A megüdvözülés az emberben magában lejátszódó megismerési folyamat végeredménye kell, hogy legyen. Mednyánszky a nirvána felé való törekvését szimbolizálja, jeleníti meg a „Lapály” című képében. Szellemi törekvése tehát a legmagasabb rendű szenvedélynélküliség és bölcsesség elérése, miáltal felülemelkedik minden Földi elvakultságon, ragaszkodáson, vágyon és gyűlöleten egyaránt. Ha nem is lett a festő a buddhista vallás elkötelezettje, talán ebben a filozófiában talált leginkább hasznosítható gondolatokat, melyek hatása a világot értelmező absztrakciókig mélyítette gondolkodását és egzisztenciális, társadalmi-individuális helyzetére alkalmazható gondolatrendszert fedezett fel benne. Mednyánszky vándorlásokkal teli, aszkéta életvitele kísértetiesen rokon a történelmi Buddha, Sziddhártha Gautama herceg életútjával, aki szintén lemondott az öröklött társadalmi rangjáról. Sokszor visszavonult meditálni a nagyőri kastélyba, a lelki töltekezésre való vágyát kielégíteni. Ezen lelki gyakorlatok által kerülhetett felszínre életfilozófiájának megfogalmazása képein keresztül. Szellemi vizsgálódásait segítette a Kelet-kutató André Louis Chevrillon és Helena Petrovna Blavatsky (1831-1891), aki a teozófia alapelveit fektette le tibeti utazása után. Tanulmányaiban Kőrösi Csoma Sándor kutatásaira is támaszkodott. Első olyan munkája, melyet Mednyánszky is olvasott a „Titkos tanítások” (1888) volt. A festő művészetére és gondolkodására nagy hatást gyakorolt még Annie Besant (1847-1933) és Charles Webster Leadbeater (1847-1934). Ezen tanítások egyik leágazása Rudolf Steiner (1895-1986) antropozófiája, amely szintén nélkülözhetetlen szellemi tápláléka korunk emberének, azon belül például a pedagógusoknak, akik az önismeretre tanítást az általa leírt módszerek segítségével gyakorolhatják, kiegészíthetik.
A buddhista, teozófus elvekből következő azonosság-keresés, ráismerés-élmény jelen van Mednyánszky hangulatfestészetének realista, részleteiben impresszionista, vagy dekoratív megfestésében is, valós víziók jellegében. A teozófia szerint a spirituális, az Isteni lényeget hordozó ember önmaga megismerésével lejuthat a „határtalan horizontokhoz”, a magasabb rendű igazságokhoz, a világismerethez. A művésznél a természet az egyedüli, a változásban is örök elem megtestesítője, a tájban felbukkanó emberi figura szerepe legfeljebb a passzív összekötőé, a szenvedőé.

Békés korszakát követő motívumai

Viszonylagos lelki békéje 1906-ig tartott. Ekkor ugyanis meghalt őszinte, igaz barátja, lelki társa, Kurdi Bálint. A váratlan esemény teljesen felborította – az amúgy is ingatag – lelki egyensúlyát. A naplójába írt megrendítő hangvételű beszámolókból tudhatjuk meg, milyen bensőséges emberi kapcsolat fűzte őket össze. Ez a kapcsolat leginkább egy mester-tanítvány viszony volt, melyben a legnagyobb bizalom kapott főszerepet.
Az ő mintakapcsolatuk lényege, miszerint – ha az életben találunk legalább egy olyan embert, akiben a végtelenségig megbízhatunk – már nem lehet hiábavaló az együtt eltöltött idő, sőt minden pillanat az élet ajándékává válik, ami által az ember lelke szinte a kegyelmi állapot Földön való megélését tapasztalhatja meg bizalmasa által. Már a feltétlen odaadás és alázat megélése és gyakorlása egy emberi kapcsolatban önmagában is értelmet tud adni életünknek. Az ő tökéletes, bizalmon alapuló társulásuk számos Mednyánszkyról megjelent irodalomban félreértés tárgyát képezte. Valószínűleg, a két ember közötti – meg nem élt – ilyen minőségű lelki kapcsolat hiánya ad minderre okot. Ez a kapcsolat ugyanis túl volt az anyagon, túl a Földi dolgokon, túl a nemiségen, egy emelkedett, lelki kapcsolat volt, inkább „lelkek” közötti, szárnyaló, mint kötött, anyagi világbéli.

1911 körül stílusváltás következik Mednyánszky festésmódjában. A csavargó-képei expresszívebb, zaklatottabb kompozíciókat eredményeznek. Ezen képei felvetnek egy sajátos problematikát, amely egész életében kísérti őt, s mely ezekben az időkben erősödik fel. Az erőszakos halál témái miatt műveit egyfajta expresszivitás jellemzi, amely izgatott ecsetkezelésben, a foltok spontán felrakásában mutatkozik meg.
A „Csavargófej” című tanulmányon a fájdalomtól elkínzott, torz arc testi és lelki értelemben egyaránt súlyos sebesülésre utal.
1915-ben a bécsi Künstlerhausban egy nagy háborús kiállításon vett részt képeivel. A háború kimeríthetetlen forrásként szolgált Mednyánszky számára, a drámák, tragédiák és az emberi nyomorúság ábrázolásához. A „Szerbiában” című kép hóban ülő, sebesült katonái láttán csak a szenvedést és a halált látjuk. A bekötözött fejű katona testtartása, kissé hátrahajtott feje – mint egy állat, akit letaglóztak – s a mellette fekvő, halott társa a végső pusztulást jelképezi.
A „Havas katonatemető” című képén a táj, mint egy fátyol, mint egy lepel borul az emberi szenvedés és pokol jeleneteire, homályba burkolva a borzalmakat.
Háborús témái megörökítették az ember és természet találkozásának legintimebb pillanatát. Az élőkért és halottakért elsuttogta csendes imáját, áhítatát.
A fronton szerzett vesebajából sajnos már nem tudott kigyógyulni. 1919. április 17-én Bécsben halt meg a virtuóz zseni.

Festészete a lélekről szól, a lélekhez szól, az önvalót keresi a Mindenségben, hogy aztán eljusson a nagy Egységbe. Amióta az életemet tudatosan élem, azóta kezdem csak érteni a képeibe rejtett mondanivalóját, amelyet azóta tudok befogadni, megérteni és mellyel azóta tudok igazán azonosulni.

Mednyánszky megadta a lehetőséget mindannyiunk számára, hogy példájával fel merjük vállalni azt az életcélt, feladatot, amellyel magunkévá tehetjük a legfelsőbb tudást és elérkezhetünk az Egységbe, a Mindenségbe. A tudással egy félelem és aggodalom-mentes világot teremthet mindenki magának. Mindez csak és kizárólag őszinte szívvel, tiszta lélekkel, alázattal és szolgálattal lehetséges.

A festő sokoldalúan motivált gondolatiságát, művészi „evolúcióját” hűen tükrözik Hauser Arnold gondolatai: „… minden szellemi alkotás, …a valóságra vonatkozó minden elképzelés az igazság valamely különös, érdekek által korlátozott és perspektivikusan eltorzított szemléletmódjából ered … Minden olyan kísérlet, amely az igazság megtalálására és a dolgok valósághű ábrázolására irányul, harc saját szubjektivitásunk és elfogultságunk, személyes és osztályjellegű érdekeink ellen…”

Akik elmentek…

Róla csak néhány rövid anekdotát szeretnék elmesélni.
Magába az emberbe félek belefogni. Nem nekem, de azt hiszem, kevés írónak sikerülne. Talán Dosztojevszkij tudta volna úgy megírni, hogy a legnagyobb őszinteség dacára megértést kelthessen ez a csudálatos, komplikált, rejtelmes, magasztostól az unheimlichig, misztikumtól a komikumig, Bellini apostolfejétől a lidércszerű torzképig mindent magába foglaló lény.
Sár és éteri tisztaság. Buddhizmus, filozófia, aszketizmus.
Valami furcsát, félelmeteset érzett sokszor az ember, ha vele volt.
Titokzatos, földöntúli erőket sejtett benne, ijesztő, groteszk, földalatti szellemeket látott zsibongani körülötte…
Különös lélek. Vajjon talált-e nyugodalmat, mikor végre sikerült annyira gyűlölt testétől megszabadulnia? Eggyé tudott-e válni az oly nagyon szeretett, ismert, megértett természettel: levegővel, vízzel, fával, heggyel? 
Vagy lidércként bolyong sötét, elhagyott erdőkben, hínáros mocsarak felett?

Tíz-tizenöt éven keresztül Árpád (Feszty Árpád, a festő) volt pesti pénzügyminisztere, dajkája, gouvernanteja. Sokat voltunk vele. De mondom, nem merek belekezdeni. Legfeljebb egy gyönyörű tulajdonságáról szólok pár szót, ami külön áll és különválasztható szeme annak a láncnak, aminek végigvezetéséhez gyengének érzem magam. 
Azt hiszem, a világ legszerényebb művésze volt. Óriási tisztelettel beszélt sokszor nála tízszer kisebb súlyú festőkről és hányszor, de hányszor jelentette ki kétségbeesetten, hogy nem tud semmit, abbahagyja a festést.
Ilyenkor kegyetlenül szenvedett és mi, barátai, valami titokteljes tragédiát éreztünk rajta, aminek nem tudtunk nevet adni…

A „Kazein-teóriáról”
Vagy huszonnyolc-harminc évvel ezelőtt, mikor hatezer forint még nagy pénz volt, Czóbel István, a sógora, nővérének, Mednyászky Mirynek a férje, Párizsba küldte, a családi vagyonból ezt az egy évre tekintélyes összeget kiszakítva, hogy ott szabadon dolgozzon, tanuljon, fejlődjék, felfrissüljön.
Körülbelül októberben ment ki. Árpád januárban szintén útnak indult pát hónapra Párizsba. Persze első dolga volt Medit felkeresni.
Elmentek vacsorázni.
Medi sovány, szürke, beesett volt. Váltig azt hajtogatta, gyomorbajos és valami csodadoktor azt ajánlotta neki, használjon kazein-kúrát. Fél évig ne egyék mást, mint sajtot. Már két hónapja így él és azóta pompásan érzi magát.
Az uramnak gyanús volt a dolog. Görbe gondolata támadt.
Másnap egy jó vendéglőben kifizetett előre két teljes ebédet. 
Mikor a pincér Medi elé tette a finom ételeket, rémülten kiabált: nem, nem, neki csak sajt kell. 
– Ne szamárkodj, hisz már kifizettem, kár volna itthagyni, legközelebb majd én leszek a te vendéged. A „már kifizettem” szóra, mint kiéhezett vadállat esett rá az ételre.
Árpád csak hagyta enni. Hanem ebéd után elkezdte vallatni.
Így sült ki a kazein-teória titka! Hatezer forintból egy sárga rézkrajcárja se volt már.
Pénzének a felét szomszédjára, egy nyolcvannégy éves „fiatal tehetség” megmentésére költötte, másik részét pedig nagyszerű Lapin nevű barátjának adta, hogy nászútra mehessen a feleségével.
– Szegények, már húsz éve házasok és még mindig nem tudtak elutazni…
– És mit dolgoztál legalább ezalatt?
– Tudod, Tigriske (így hívta Árpádot), nappal a fiatal zseninek végeztem be pár képét, reszket már szegénynek a keze; éjjel ezután dolgoztam magamnak. 
– Remélem, fogom látni a képeidet?
Medi az orrát fintorgatta, a feje búbját vakargatta.
– Tudod, bajos lesz, elvitték már őket, mert tudtod, élni is kell, a sajtot se adják ingyen, hát színezgettem egy fotográfusnak…
Így használta fel az alkalmat Párizsban, hogy dolgozzék és felfrissüljön!

Utolsó éveiben – azt mondják – rendezettebbek voltak a viszonyai. Nem tudom. Hosszú éveken át nem láttuk. Eltűnt előlünk.
Miért? Ki kérdezte volna tőle? Csak mikor szegény uram haldoklott, jött vissza búcsúzni egy napra az ezer fájdalomtól átszántott arcú barát…
Azután megint eltűnt, nem láttam többé soha.

(Feszty Árpádné báró Mednyászky Lászlóról)

54/2010.
Virág Zoltán Balázs