átváltozás

 

Most nem Kafka örökbecsű írásáról értekezünk, hanem arról, amiről az ő Átváltozás-a is szól, vagyis a természeti jelenségek, s legfőképp az ember olyan finom vagy éppen brutális átmeneteiről, amelyek egyik állapotból a másikba, a tudat egyik síkjáról egy másikba viszik át a lényeget, és újfajta környezetben és szerepben mutatják meg ugyanazt – önmagunkat, valamint az emberlét legnagyobb lehetőségét, a reintegrációt az isteni harmóniába.

 

átváltozás

 

A hippodrom ovális versenypálya az ókori görög és római kultúrában, ahol ló- és kocsiversenyeket szerveztek. A hippodrom hossza átlagban négyszáz méternyi volt, szélessége százhuszonöt. Fiatal lovakkal nyolc, kifejlett jószágokkal tizenkét alkalommal kerülték meg a pályát, amelynek egyik gócpontjában Hippodameiának, Pelopsz király feleségének a szobra állt, míg a másik fordulóban a Taraxippos-t, a „lóijesztőt” kellett megkerülni. E kúp alakú kő vagy oszlop megkerülése annál veszélyesebb volt, minél kisebb ívben fordultak rá. A gömbölyű kőoltár latin neve meta, amit maguk mögött hagyva, transzcendálva akár a győzelem közelébe is juthattak.
Ez az ókori verseny szimbolikus visszatükrözése az élet nagy erőpróbájának, ahol valójában önmagával fut versenyt az ember. A kitűzött pontok elérése, majd meghaladása meta-állapotba hozza a futót, önmagát legyőzve a transz, az akadályokon túliság állapotába kerül. Ez az átváltozás, a hétköznapi állapotok meghaladása. Így lesz a hétköznapi emberből előbb versenyző, majd a versenyzőből győztes – ez az a metamorfózis, amelyet vizsgálnunk kell. Ahhoz pedig, hogy az ember induló futóvá, sőt, győztessé válhasson, energiáit a szokásostól eltérő módon és fokozott intenzitással kell használnia, azaz transzformálnia kell önmagát. A transzformáció pedig nem más, mint bizonyos fajta energiáknak más állapotba hozása, átváltoztatása.
Ha a kocsi- vagy futóversenyt az élet szimbólumának tekintjük, akkor a lélek az utas vagy a futó, a test pedig a szekér, a célba jutás eszköze. Csakhogy a versenynek fordulói vannak, s ha életről beszélünk, szükségképp halálról, a nagy metamorfózisról is beszélnünk kell. Az átváltozás szimbolikus versenyét számtalan egyéb megnevezéssel illetik: átmenet, moduláció, mutáció, transzformáció, transzmutáció, metamorfózis, transanimatio, metempsychosis, transzfiguráció, transsubstantiatio, praeegzisztencia, szamszára, inkarnáció, reinkarnáció – elmúlás vagy halál és újjászületés.
Ám a versenyen vesztesek is vannak, az energia transzformálása nem mindig jár sikerrel.

META- ÉS TRANSZÁLLAPOT

A meta- görög kifejezés szóösszetételek előtagjaként szerepel, s a vele összetett fogalmak változását, módosulását jelöli, illetve az adott dolognak, fogalomnak az együtt, közös, vagy túlhaladott, meghaladott értelmet kölcsönzi.
Ilyen sajátos jelentésbővülést eredményez a közléshez társuló meghaladottság, így lesz a kommunikációból metakommunikáció. Ismeretes, hogy ez a kevéssé tudatosan gerjesztett és fogadott közlésmód sokkal többet mond, mint a tudatosan alkalmazott információcsere – a verbális-kognitív közlés alig néhány százalékban felelős az üzenet közvetítéséért, ami mintegy nyolcvan százalékban a gesztusokon, hanghordozáson, személyes benyomáson múlik. Ez is igazolja az ókori bölcsességet, miszerint a szemmel nem látható dolgok sokkal fontosabbak, mint a láthatóak.
Erre a láthatatlan lényegre utal a metafizika, amelynek területei az ontológia, a kozmológia, a filozófiai antropológia és a teológia. A metafizikát tekinthetjük az ember őshajlandóságának, olyan szükséges összetevőnek, amely éppen emberi mivoltát határozza meg, hiszen a lét, a tudat és érzelem, amelyek az emberi lét alapvető dimenziói, önmagukban is mágikus, metafizikai tartalmakat hordoznak. A metafizika egyben meta-filozófia, hiszen a filozófia primer értelmezése szerint a megismerés tudománya, vagy a bölcsesség szeretete, de ebből fakadóan még nem maga a bölcsesség. A metafizika a lét, a világmindenség, az ember és a transzcendens létező mibenlétét fürkészi – de ha igazán lényegre törők akarunk lenni, akkor állítjuk, fürkészés helyett inkább bámulja e jelenségeket. Mert az elméleti vizsgálódást ki kell egészítse az életgyakorlat. Rabindranath Tagore írja:

Elaludtam, és azt álmodtam: az élet öröm.
Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.
Cselekedtem, és felismertem: a kötelesség öröm.

A művészet is abban rejlik, hogy sejtet, kivág, utal, szimbolikus, metaforikus nyelvet, akár kódokat használ, amik különös táncban járják körül a témát, s a kellőképpen inspirált befogadót magával ragadják. Mondhatjuk, a metafizika nem más, mint az „objektív” jelenségvilágra vonatkozó ismeret- és tapasztalatanyag finom átmenete a kifürkészhetetlen, hiperszubjektív eszmevilág tényeire és eseményeire. Hosszú ideig ugyan leköti az emberi vizsgálódást a fizika világa, de a megbékélést, a belső biztonságérzetet és elégedettséget nem a fizikai ismeretek halmozása adja. Amikor pedig kezd a jelenségek fátyola mögé tekinteni a vizsgálódó ember, kezdetét veszi a metafizikai transzformáció. Az anyag világában és érdekében működő energiái lassan más fókuszt találnak maguknak, s az addig korlátoltságot, hiányt és látszatokat eredményező ereje új, szokatlan eredményeket hoz.

A korlátozott világnak hátat fordítva a végtelen óceánba vetjük magunkat. A kézzel fogható, de behatárolt pillanatnyi helyzetünktől elrugaszkodva a végtelenbe vetjük magunkat. Az Úr szeme rajtunk, figyel bennünket. A látszólag biztosnak tűnő dolgok nem nyújthatnak igazi oltalmat. Ezért szánt szándékkal magunk mögött hagyjuk a most oly kitapintható környezetet, és a végtelenbe vetjük magunkat. Az óceánba ugrani nem könnyű dolog, elrugaszkodva a szárazföldről, magunk mögött hagyva az anyagot, amit próbálunk uralmunk alá hajtani. Ez az ugrás nagyon bizonytalan kimenetelűnek tűnhet, ezzel szemben a szárazföld oly biztosnak, szilárdnak mutatkozik. Mégis, mivel átmeneti és mulandó, el kell rugaszkodnunk az anyagtól s a végtelenbe ugranunk. Milyen bátor lépés! Teljességgel a végtelen kénye-kedvére bízni magunkat, egy bátor ugrás a kézzel foghatótól a Végtelen felé!

Ez a metafizikai metamorfózis első mozzanatainak leírása a közelmúlt egyik misztikus szentjének, a bengáli bhakti-tradíció tanítójának, Szvámí Srídharnak a tolmácsolásában. Az efféle személyes tapasztalásokat az emberi szellemfejlődés teljes horizontjára vetítve sokan éppen a metafizikától várják a világnézeti reformot, a paradigmának az adott világciklushoz történő igazítását. A láthatótól a jelentősebb láthatatlan felé tett első lépés is hatalmas ugrás lenne az emberi tudat fejlődésében.
A transz- latin elöljáró jelentése túl, túlsó, mögött, földrajzi nevekben ellentéte a cisz-, mint például Ciszjordánia. A transz- és cisz- geográfiai tájolás meglehetősen relatív. Száz esztendeje még használatos volt a Transzlajtánia kifejezés Magyarország, mint az Osztrák-Magyar Monarchia – nyugatról nézve – Lajtán túli területének megnevezése, Ciszlajtánia pedig az Osztrák Császárságot jelölte. Ezt a tájolást ugyanakkor megfordítva is használták, mikor is Ciszlajtánia jelentette Magyarországot, Transzlajtánia pedig az Osztrák Császárságot. Pejoratív az a közkeletű megjegyzés, miszerint Európa a Lajtáig tart, holott Európának először a mai Bulgária területén fekvő egykori trák vidéket nevezték. Még a látszólag konkrét geográfiai fogalmak is vándorolnak, akár a kontinensek, s ahogy metamorfózisuk során a nagy birodalmak eltűntek a történelem süllyesztőjében, vagy legföljebb csökevényes utódállamokként maradtak fönn, úgy meglehet, a büszke Európa is átminősül porrá és hamuvá, hogy a jövendő korok kutatói töredékeket keresgéljenek az enyészet szemétdombjain.
A transzport kifejezés többszörösen terhelt történelmi jelenség. A transzport legsötétebb jelentésárnyalata a koncentrációs táborokba irányuló emberszállítmány, míg korábban az elítélt bűnelkövetők száműzetését jelentette, távoli területekre, vagy egyenesen a tengeren túlra. Ilyen nevezetes transzport-destinációk voltak Guayana és Új-Kaledónia a francia raboknak, Szibéria az orosz elítélteknek, Gibraltár és Ausztrália a brit őrizeteseknek. Spanyolországból a Baleári- vagy Kanári-szigetekre, Portugáliából pedig Angolába, vagy Principe szigetére toloncolták a bűnözőket. A deportálást már Rómában is ismerték, közelebbi itáliai, vagy távolabbi provinciális területekre száműzték a nemkívánatos elemeket, míg Angliában a II. Károly által bevezetett deportálás egyfajta rabszolga-kereskedelemmé fajult, mert az Amerikába szállítandó rabok munkaereje felett a szállítási vállalkozók kezdetben szabadon rendelkezhettek. Az idő múlásával itt is végbement egy transzformáció – a francia elítéltek korábban akár gályarabságra is számíthattak, amit 1854-ben töröltek el, s így később néhány évtized száműzetéssel megúszhatták. A Baleári- és Kanári-szigetek fegyenctelepből idővel üdülőparadicsommá fejlődtek, Ausztrália pedig kontinensnyi országgá vált.
A transzmontán még földi kifejezés, a hegyen túli világot jelenti, a transzlunáris kifejezés viszont már égi távlat: ami a Hold távolán túl van. Transzoxánia az Oxuson (Amu Darja) túl fekvő terület, azaz Szamarkand, Bokhara, vagyis Kelet felé tereli a figyelmünket, a Transzhimalája pedig magyar vonatkozású megjelölés. Lóczy Lajos magyar keletutazó fedezte föl a Himalájával párhuzamosan futó, attól az Indus- és a Brahmaputra-folyamok felső völgyei által elválasztott hatalmas lánchegységet.
A Transzhimaláján túlra irányuló transzport nem földi állomást sejtet. Az észak felé indulás kifejezés Indiában használatos, s a lelki tökéletesedés kutatóinak célállomását jelöli. Ez a transz szó másik nagy jelentéscsokrát idézi, a magasabb dimenziók számára megnyílt tudatállapotot, az önkívület és elragadtatás pillanatait, vagyis a sámánok, táltosok utazását, vagy a médiumok álomszerű önkívületi állapotát, melynek során a szellemvilággal érintkeznek.

A METAMORFÓZIS TRANSZMUTÁCIÓJA

Élete során az ember számtalan metamorfózison megy keresztül. A csírasejtekből megindul az embrionális fejlődés, világra jövetele után az egyedfejlődése, érett korában utódai születnek, majd az enyészet során ismét módosul – a test az élő állapotból élettelenre redukálódik. Ezért igaz a közhely, hogy csak a változás állandó, vagyis a metamorfózist konstans életformáló tényezőnek tekinthetjük.
Szorosan értelmezve a metamorfózis alakváltást jelent, és bizonyos szakterületeken használatos, így a biológiában, a kőzettanban, de a mitológiában is. A biológiában a metamorfózis legszembeötlőbben a rovarvilágban figyelhető meg, amikor a petéből kibúvó szervezet nem is hasonlít elődeihez, s csak egy bizonyos alakváltozás után hasonul azokhoz. Pillangó – pete – hernyó – báb – pillangó – így vázolható fel az alakváltozások sora, amely visszahajlik az eredetire, és így a lineáris fejlődés vonalát visszacsatolja a ciklikus haladás pályájára. Ugyanez figyelhető meg a növényvilágban a növény – mag – gyümölcs – mag – növény ismét láncolatban, vagy az ember – csírasejt – magzat – ember újra sorozatban. A kozmosz életében is megfigyelhető az efféle alak- vagy fázisváltás, amikor egy-egy csillag vörös óriásból fehér törpévé, vagy éppen fekete lyukká válik. Itt a metamorfózis, a változás két irányba megy tovább. Az egyik a szerves élet megjelenése – amihez csak ugyanaz az anyagkészlet áll rendelkezésre, ami az égitesteket is alkotja. Ezért mondhatjuk, hogy az emberi test is csillagpor, még ha olykor elveszni is látszik az ember-pillangó szárnyairól a csillag-hímpor. A fizikai szervezetek, testek vonatkozásában gyönyörűen valósul meg a létezés nagy harmóniája, az együvé tartozás alapigazsága. Ezt a fajta összeköttetést tekinthetjük horizontálisnak, ami tehát a fizikai jelenségvilág egyneműségét sejteti, attól függetlenül, hogy ez az egynemű kozmikus anyag tömérdek különböző alakot ölt épp a transzformáción keresztül. Ha kellő távolságból vizsgáljuk a jelenségeket, felismerhetjük az azok egységét, egyszersmind különbözőségét, sokrétűségét is; így teljes a kép. A kozmikus anyag efféle szerveződése a létezésnek egy bizonyos spektrumát fogja át, egy bizonyos mezőt takar ki a létmindenség végtelenségéből. Az egyes rendeződési szintek és metamorfált alakzatok dinamikus, hierarchikus, holisztikus rendben működnek együtt, még ha olykor az egyes síkokon diszharmóniát tapasztalunk is.
A másik összeköttetés a különböző létsíkok közötti hálózatrendszer, ami a vertikális irányt jelenti. Ahogyan a fekete lyuk másik oldalát egyelőre még nem tudjuk feltérképezni, a metafizikai csatornák túloldala is ismeretlennek, sőt megismerhetetlennek tűnik. Pedig a vertikális metamorfózisra is találunk ezer példát, amikor tehát a létezés-mező különböző síkjai között teremt kapcsolatot a metamorfózis.
Az átalakulás az emberi nem, az állatok, növények és élettelen objektumok között mehet végbe bármely irányban. Az átváltozás általában külső, felsőbb hatalom beavatkozására megy végbe áldás-, jutalom- vagy büntetés- és bosszúképpen. Ezek a machinációk gyakran áttételesen érvényesülnek, például a szarvas nyomába lépés folytán változik szarvassá az ember, vagy valamely tárgy közvetíti a varázserőt.
Kirké például disznóvá változtatja Odüsszeusz embereit, Lót felesége sóbálvánnyá lesz, s népköltésben a sírba temetett szerelemesek rózsabokrok gyanánt nőnek és egybefonódnak. Ez három kiragadott példa a vertikális metamorfózis végtelen tengeréből, de rámutatnak a változás három alapdimenziójára: a genetikus, a kronologikus és a mitikus vonatkozásokra.

 

1. táblázat

Genetikus Kronologikus Mitikus
Emelkedő rózsabokorrá váló szeretők a békából visszaváltozó királyfi Androméda csillagkép lesz
Nivellált Kundri hol boszorkány, hol szent asszony Lót felesége sóbálvány lesz sámánutazás a szellemvilágba
Süllyedő disznóvá változtatott ember örök pokol a bukott angyalnak vérfarkas-ember

 

Az 1. táblázat elemeit alig lehet diszkrét pontokként értelmezni. Sokkal inkább átfedésekben, mezőkben, egyszerre több kategória jellemzőit is magán viselő példákban kell gondolkodnunk. Ráadásul e táblázatot mindkét irányba szinte a végtelenségig lehetne bővíteni újabb kategóriákkal és példákkal, de mi most a metamorfózisok e három fajának vizsgálatára szorítkozunk.
Genetikus metamorfózis – Az efféle változás különböző fajok vagy az élővilágok között, illetve az elevenség-élettelenség közt nyit átjárót. A metamorfózis végbemehet az adott egyeden vagy az adott fajon belül, de akár a fajok között is, sőt élőből élővé, élőből holttá, holtból élővé és holtból holttá is válhat a metamorfózis főszereplője.
Az egyik legkézenfekvőbb genetikus metamorfózis az emberi élet, ahogyan magzatból gyermekké, gyermekből felnőtté, majd öreggé válik az utazó. Ezért mondhatjuk, egyetlen élet stádiumainak a vizsgálata is mágikus vonatkozásokat tár föl, más-más feladatokkal, életlehetőségekkel azonosul az ember, feltételeihez folyamatosan alkalmazkodva keresi önmagát, s remélhetőleg egyre teljesebbé válik a tudatában formálódó kép saját hivatását illetően.
Amikor a hétköznapi élet menetéhez különböző erők, befolyások, tudatmódosító szituációk, géniuszok járulnak, az egyszerű emberi élethelyzetek művészi intenzitásúvá, sőt mitikus erejűvé is válhatnak. Ennek egyik eklatáns példája Kundri a Parsifal történetéből. Az ambivalens viselkedésű Kundrit akár a borderline-szindróma áldozatának is tekinthetnénk. Ha nem állna befolyás alatt, egyszerűen kettős életet folytató némbernek kellene tekintenünk, de tudnivaló, hogy Kundri inkább a szent remete-lovagokat szolgálni óhajtó, szinte aszketikus szerepet vállaló nőszemély, semmint kísértő vamp, aki a testiség örvényébe igyekszik csábítani a szüzesség fogadalmában élő grál-lovagokat. Ennek a feladatnak csak a rajta varázserővel uralkodó Klingsor, az önmaga kasztrálta ex-lovag befolyása alatt tesz eleget – nem kevés sikerrel. Ugyanakkor Kundri nem médium, aki a varázslat alatt végbement cselekményeire nem emlékszik, mert szinte öntudatlan állapotban leledzett, annál is inkább, mert ismeri saját szabadulásának kulcsát is, ami nem más, mint a lovagok szolgálata.
Ekkor még nem lépünk ki az emberi faj adta korlátok közül, s amíg az élet hosszát vizsgáljuk, megmaradunk az elevenség körén belül is. A fajváltáshoz az élet szokásos energiájánál nagyobb lendületre van szükség. Ilyen energia-többletet kölcsönözhet az átok vagy az áldás. A békából királyfivá visszaváltozó ifjú esete egyszerre tükrözi az átok és a megváltás erejét. A királyfi helyzete két végpont között oszcillál, vagy elátkozott helyzetben van és megalázó állati sorba kényszerül, vagy megváltott emberi, azon belül is előkelő helyzetbe kerül. Az ő esetében a történet nem annyira az elátkozásáról szól – ez a mesékben általában csak említésszerű – mint inkább a megszabadításáról, a szeretet általi átokmentesítésről. Itt egyértelmű az emelkedés, míg például Odüsszeusz emberei esetében a süllyedést és az emelkedést is látjuk – Kirké disznókká, majd újra emberré változtatta őket.

„… oldd fel az én jó társaimat, hogy lássam is őket.«
Így szóltam; s Kirké átlépdelt nyomban a termen,
pálcát tartva kezében, az ólajtót kinyitotta,
és kiterelte kilencéves disznókra hasonló
társaimat, s vele szemben megálltak azok, mire Kirké
végigjárta s egy új s más szerrel kente meg őket;
testükről hullott le a sörte, amely az előbbi
átkos szertől nőtt, mit adott volt nékik az úrnő;
újra csak ember lett s még ifjabb, mint azelőtt volt,
mindegyikük, s mind szebb is szemre, nagyobb is alakra…”
(Homérosz: Odüsszeia X.387-396. ford.: Devecseri Gábor)

A genetikus metamorfózis egyik legfölemelőbb példája a holtuk után a sírjaik fölött rózsabokorként összeölelkező szeretők balladai motívuma. Igaz, éltükben a szerelmeseket legyőzi a rosszindulat és ellenállás, de holtukban övék a diadal. Többszörös áttét ez a fordulat, mert a földi szerelem alulmarad a világi normákkal szemben, de épp a mulandóság által megidézett örökkévalóság hozza meg az örök, égi szeretet apoteózisát.

Kronologikus metamorfózis – az átalakulások időbelisége a következő dimenzió. Az idő – sajátságánál fogva – természetes előidézője a változásoknak. Ezért is tekintik az időt isteni energiának, amely változásokat indukál, megteremti a dolgok, események egymásutániságának lehetőségét, s a megsemmisülés felé sodor mindent, jót s rosszat egyaránt.
A változás végbemehet ideiglenes érvénnyel, vagy végérvényesen. Különösen érdekes az időlegesen visszatérő metamorfózis, mint például a transz, a sámán-utazás, vagy ellenkező előjellel a boszorkányság, amikor a közönséges ember átvedlik vámpírrá, farkasemberré, démonná vagy boszorkánnyá, majd visszavedlik ismét hétköznapi halandóvá. Ezt az időbeliséget imitálja az évkör ünnepeivel kapcsolatos alakoskodás, a karnevál, a pünkösdi királyság, a passiójáték – amikor a megszokott életmenet szabályai nem érvényesek, és akár a kicsapongás, akár a passió szereppel történő azonosulás révén kirándulást tesznek a résztvevők egy másik világba, majd onnan visszatérve folytatják tovább földi pályájukat.
Ilyen időleges metamorfózisnak tekinthetünk minden átszellemülésre irányuló rítust, meditációt, szent gyakorlatot. „Emeljük fel lelkeinket!” – hangzik el a katolikus templomokban a mise során, ami szintén egyfajta belső transzformáció, feltéve, ha sikerül valóban fölemelni a lelkeket. Innen pedig már csak egy lépés a bűnbánat, ami megtisztítja a lelket hibáitól. Ennek homorú tükre az önáltató bűnbánat, amikor nem a változás, a megtisztulás az ember célja, hanem a penitencia révén kikényszeríthető bocsánat. Ezért hasonlítják az efféle tökéletlen bűnbánatot az elefánt fürdőjéhez. Az elefánt imádja a vizet, s hatalmas testét lehűti, majd mikor a partra lép, belehempereg a sárba, vagy beszórja a hátát homokkal. A tényleges belső metamorfózisnak két feltétele van, az őszinte törekvés és az isteni kegyelem.
A változásra mindaddig van lehetőség, amíg nem következik be olyan perdöntő fordulat, amely vagy a kiinduló állapotot, vagy az elért helyzetet rögzíti. Ilyen végérvényes változásnak tekinthetjük Lót feleségének esetét, aki visszanézett, s így lett sóbálvánnyá, vagy az örök pokolra kárhoztatott bukott angyalok esetét. A kedvező és kedvezőtlen, vagy egészséges és beteg állapotok közti oszcillációt megszüntetheti például a végérvényes gyógyulás – ez pozitív irány – de ha egy misztikus képességekkel rendelkező ember visszaél a hatalmával, könnyen el is veszíti erejét – ez negatív irányú változás.
A metamorfózis időbeliségének másik vonatkozása az élethossz. Általában egy életen belül végbemenő változásra gondolunk, pedig léteznek a halál után beálló, akár fajváltással járó átalakulások is. Elég a metempsychosis jelenségére gondolni, amely a lélekvándorlásnak olyan tana, miszerint teste elhagyása után a lélek akár az embernél alacsonyabb létformákban – állati vagy növényi testben is – megszülethet újra. A lélekvándorlás jelentheti az örök visszatérést, amikor csak a szereposztás változik, de a világi lét színházából nem tör ki a lélek, míg az üdvösség elnyerésével végérvényesen megszűnik az újabb testet öltés kényszere.

Engem elérve a nagy lelkeknek nem lesz része újabb bánatteli és mulandó földi létben, mert a legfőbb, teljes tökéletességre jutottak. Ó, Ardzsuna, Brahmá egével kezdve a világ minden szférájából vissza kell térni, de engem elérve nincs újabb születés.
(Bhagavad-gítá 8.15-16.)

 

Mitikus metamorfózis – Ezzel el is jutottunk a metamorfózis mitikus vonatkozásaiig. A mitikus természetesen nem valószerűtlent, képzeletbelit vagy hamisat jelent a számunkra, hanem a világmindenség működési mechanizmusát költői formában, de mindig hitelesen leíró rendszert, amely művészi ihletettségű kódolásban mondja el az egyszerű üzenetet: az isteni igazság mindig győz.
Maga a testi élet valójában egy mágikus, misztikus utazás. Mágikus, mert a hétköznapi cselekedetek is a csoda megélését teszik lehetővé, és misztikus, mert a többség elől ez a lehetőség nyílt hozzáférése ellenére is rejtve marad. E földi lét során markáns ugrás jelent, amikor a testi meghatározottságú életből átminősül az ember a szellemi ihletettségű létezésbe. Innen pedig már csak egy lépés a transzcendens lét, az emberi életpálya legmagasztosabb lehetősége.
Az emberlét stádiumai között szellemi átalakulás megy végbe. A férfi vagy nő önmagában mint biológiai-társadalmi egyed létezik. Az első, kisebbik metamorfózis akkor megy végbe, amikor az egyedi lét alapállásából a legkisebb, szoros és tartós közösségvállalás felé tesznek egy lépést, s a férfiből férj, a nőből pedig feleség lesz. Ez ugyan önfeladással jár, mi több, mint egyén bizonyos mértékig meg kell halniuk, de önfeláldozásuk révén egy újabb, magasabb szintézis áll elő – a család. Meghalnak önmaguk számára, és újjászületnek mások javára. A második, nagyobbik metamorfózis akkor következik be, amikor gyermeküknek mindketten odaszentelik életüket. Így jön létre az újabb entitás.

 

2. Táblázat

Lépés Műveletek Latinul Jelentés/szimbolika Vezér-bolygó
1. Égetés, oxidáció Kalcináció Engergikaközlés Merkúr
2. Rothasztás, enyészet Putrefakció A nemtelen részek elsorvasztása Szaturnusz
3. Desztillálás, párologtatás Szublimáció Felszálló madár, vagy kehely Jupiter
4. Oldás, olvasztás Szolúció Griffmadár, az ezüstkirálnyő paripája Hold
5. Különválasz-tás Desztilláció A szilárd és folyékony részek elválasztása Vénusz
6. Alvasztás, fixálás Koaguláció Kétfejű állat, vagy androgün Mars
7. Kivonás Extrakció A tiktúra előállítása Nap
8. Szétoszlatás Digeszció Szilárd anyag oldása langyos folyadékban
9. Viaszolás Ceráció Viszkózus viaszszerű állapot
10. Erjesztés Fermentáció A bonyolult anyag egyszerűbbé bontása
11. Sokszorosítás, tingálás Multiplikáció A bölcsek köve rászórása az ólomra
12. Szórás Projekció A lapis rászórása az átalakított fémre

 

A család genetikai átörökítő képessége egyben mitikus erő is: képes élőből élőt létrehozni. Ezzel kisebbfajta győzelmet arat a család a mulandóság fölött. Ennél magasabb fokú győzelem az, amikor az élőből nemcsak élő, hanem halhatatlan lesz – ilyen a tiszta lelkek üdvözülése vagy egyes kimagasló mitológiai alakok sztelláris átalakulása, például amikor Androméda csillaggá vált.

Hasonló a kapcsolat a Göncölszekér és a hét indus ősbölcs között, de a csillaggá válás minden kultúrában megtalálható. Vagyis a csillagporból vétetett halandó átlényegül, s halhatatlanként visszaintegrálódik a csillagvilágba. Látszólag óriási transz-genetikus, sőt világ-ugrás a csillaggá válás, de valójában csak reintegráció. Itt a változás végérvényes, a csillaggá átminősült lény legföljebb áldását, vagy baljós hatását sugározza a földre, a halandókra. A sámán azonban visszatér misztikus utazásáról, s hírt hoz a szellemvilágból. A sámán-beavatás lényege az, hogy a jelölt egóját lebontják, majd újra fölépítik, de ekkor már természetfölötti képességekkel felruházva, mások szolgálatára alkalmasan.
Élőből élővé, élőből halhatatlanná – a mágikus transzformációk további lehetőségeit sem hagyhatjuk ki: holtból „elevenné” vált például Mózes szobra Michelangelo vésője alatt, olyannyira, hogy a legenda szerint a mester a szobor térdére ütött kalapácsával, s azt várta, hogy megszólaljon. A holtak föltámasztása, tárgyak megelevenedése mágusi vagy isteni befolyásra utal. Isztambulban a volt szultáni palota, a Topkapi-szeráj egyik legkülönösebb kiállítása a szent ereklyék tárlata. Itt őrzik Mózes állítólagos botját, amely kígyóvá változott, illetve amelynek érintésére szétvált a Vörös-tenger. A legenda úgy tartja, mogyorófából való a bot, de a szemrevételezés ezt kevéssé igazolja. A 122 centiméter hosszú csomós bot felső végétől jó arasznyira egy elágazás csonkja látható.

„Egy ünnepség napján az összes mágust egybehívták egy bizonyos helyre, akik belefogtak mutatványaikba – botjaik olybá tűntek, akár a kígyók. Amint Mózes a földre dobta saját botját, az is kígyóvá változott, s kezdte felfalni amazokat. Látván, ahogy csúszómászóikat fölfalja e kígyó, a boszorkánymesterek mind kiáltozni kezdtek, elismervén, hogy ez nem emberi mutatvány, hanem valóságos csoda…”
(Ahmet Cevdet pasa: A próféták és a helyesen vezérelt kalifák története, Qisas al-Anbiya wa Tawarikh al-Kulafa)

Már csak egy verzió van hátra: a holtból holt, de ez témánk szempontjából annyira érdektelen, hogy nem foglalkozunk vele, legföljebb annyiban, hogy az örök élet szempontjából még az eleven is holtnak számít, ha nem törekszik az isteni harmóniára.

„Aki még sohasem részesült abban, hogy az Úr tiszta híve lábának pora érintse a fejét, az minden bizonnyal halott test. És aki sohasem érezte még az Úr lótuszlábáról származó tulaszí levelek aromáját, szintén halott, annak ellenére, hogy lélegzik.”
(Bhágavata-purána 2.3.23.)

A mitologikus átváltozások egyik remek példája volt Trója esete. Hosszú ideig csupán a homéroszi eposz képzelt, szimbolikus történetének hitték a trójai háborút, mígnem Heinrich Schliemann a XIX. század második felében komolyan nem vette az ókori eposz tényeit. S lám, Trója mítoszból valósággá vált, megelevenedett. Picasso békegalambja viszont a valóságból változott mítosszá, talán szárnyra kelt a békétlen világ rémeitől űzve.

A DEFORMÁCIÓ ÉS TRANSZFORMÁCIÓ

Buddha szerint a művészet a legbiztosabban térít el az üdvösség útjáról. Milyen dehonesztáló kijelentés! Mintha a művészet erősebb volna a transzcendencia kutatásánál is, mintha a lepel valóban elfedhetné a szobrot. A világi szépségnek, a művészetnek és a kultúrának káprázatjellege is van, s a lelki tökéletesedés göröngyös útjához képest a művészet meseszép alternatívát kínál. Ezért a művészet kétirányú metamorfózist indíthat meg az emberben, miközben maga is hihetetlen transzmutációkon ment keresztül. Hajdanán a művészet, mint a természeti és a természetfölötti jelenségek leképezése nem csupán esztétikai, hanem inkább mágikus aktus lehetett. Aztán a filozófiai gondolkodással megjelent az esztétika, a szépség tudománya, amely a művészet eszmei jelentőségét, hatásait, finom mibenlétét igyekezett megragadni. A művészet igyekezett visszatükrözni az örökkévalót, a monumentálist, az égiektől eredeztethető földi hatalmat. További feladatai közé tartozott például a gótikában az égi, ég felé nyúló szentség ábrázolása. Ezt a szárnyalást a reneszánsz kényszerítette le a földre, s azóta egyre lejjebb hajol a művészet, s leginkább az emberi érzések, a szenvedély ábrázolásával foglalkozik.
A művészet szolgálhatja az épülést és a leépülést is. A klasszikus korban az istenekhez, a Naphoz, a múzsákhoz vagy a szerelemhez és barátsághoz írtak ódákat, míg a XX. század végén Ginsberg mű-próféta a saját végbeléhez. Ez már nem is metamorfózis, hanem szentséggyalázás, végletes deformáció, a bukásra ítélt korok dekadens mélyrepülése. Kafka bogárrá minősítette át az embert, s a körülmények a lassú, ámbár egyre fokozódó tempójú korrumpálódás révén szintén állattá züllesztik az embert. Fellininél az emberi torz, a gnóm még a művészi kifejezés eszköze volt, sok esetben azonban mára a gnóm a mérték, a természetellenes a normális és a szellemi alvilág az elérendő cél. Ismeret helyett információ, tények helyett elemzések, eszmények helyett hamis mítoszok uralják és formálják a köztudatot. A deformáció is transzformáció.
Pedig a művészet természeténél fogva él a misztikus, mágikus eszközökkel. Elég csak a translativus nyelvtani eszközére, a változtató esetre gondolni, amelynek ragja a magyar nyelvben a -vá, -vé, például kővé változtat, porrá omlik, angyallá válik. A legegyszerűbb példaszók is mágikus jelleget öltenek, hiszen transzgenetikus átváltozásokat, kronologikus metamorfózist, mitikus transsubstantiatiót sejtetnek. Éppen ezért a művészet mindig a fekete és fehér mágia között egyensúlyoz.
Erre példa a metafora, a retorikában és poézisben alkalmazott költői eszköz. Formailag a metafora a hasonlat tömörítése a mint kötőszó mellőzésével, és az egymás mellé állított képek, fogalmak mélyebb hasonlóságaira, tartalmaira mutat rá. Görög eredetije a metaphora, latinul translatio, aminek jelentése átvitel, ami az adott tárgyat egy másik objektum megnevezésével fejezi ki, mert ezek bizonyos jegyeikben hasonlítanak egymásra. A jelenségeket egymás mellé állító és összemérő hasonlathoz képest a metafora értéke a felfokozott intenzitás, a mélyebb hatás. Az eredetit helyettesítő képzet az adott vonást átütőbb erővel jelzi, közli. A magyar nyelv bővelkedik a metaforákban, elég csak a „galambom”, „csillagom”, „rózsám” kifejezésekre gondolni. Érezzük, hogy itt nem biológiai, csillagászati vagy botanikai fogalmakról van szó, hanem szeretteinkről. Így a metafora nem csupán költői eszköz, hanem mágikus kódolás, éppúgy, mint az elvont fogalmak megszemélyesítése, az allegória, amely alakot, személyiséget kölcsönöz a Hűségnek, az Erénynek, az Időnek.
A körülírás (metafrázis) ugyanazt a tárgyat más-más néven említi, olykor csak a változatosság kedvéért (például a legnagyobb magyar, vagy a haza bölcse). Az állandósult szerkezet és a jelentés személyes kötődése egyértelművé teszi, kiről is van szó. A metafrázist a szakrális irodalom is alkalmazza. Az iszlámban Isten kilencvenkilenc nevét emlegetik, s Indiában sokan napi imaként mondják Visnu száznyolc vagy éppen ezer nevét. A rövidebb listáról Visnu első megnevezése Áditja, azaz a végtelenség szülötte, az utolsó pedig Jógésa, a jógik ura.
Különös vers a telestichon, amely a középkori latin verselésben formai játék a verssorokkal. Vagy ugyanarra a betűre végződnek a sorok, vagy a verssorok utolsó, esetleg első betűi fölfelé vagy lefelé összeolvasva értelmes üzenetet, olykor a szerző nevét adják ki. Első ízben Commodianusnál fordul elő. Későbbi kabbalisztikus párhuzama a notarikon vagy notariquon, amely számos titokzatos kifejezés keletkezésére rávilágít. Ezek a talizmánokon gyakran szereplő mágikus formulák egy-egy héber szó- vagy mondatcsoport kezdőbetűiből állnak össze. Ilyen az ARARITA mozaikszó, amit Agrippa von Nettesheim az alábbiak szerint bont ki: «’ähad ro’s ’ahadutô ro’s jîhudô tamurtô ’ähad”», aminek jelentése az alábbi: „Az Egy, az Egysége oka, az Egy-sége elve, az önmagát változtató forma – ez az Egy”. Egy ilyen talizmántól az isteni kinyilatkoztatás titkainak feltárulását remélték.
Önmagában a literáció, vagyis a mondandó írásba foglalása is mágikus aktus, hiszen energiaváltozás megy végbe, vagyis a gondolati energia szó, vagy írás formáját ölti. Ezzel megváltozik a közölhetősége, veszít is energiájából, de nyer is másfajta erőtöbbletet. Ám ezen is túlmegy a transzliteráció, az átírás művészete, amikor egy bizonyos írásrendszer jelkészletéről egy másik nyelv jelkészletére írják át a szöveget. Közlés, átkódolás, közvetítés, áttét – végbemegy a transzlokáció, s a betű szerinti átírás gondolatátvitelt eredményez.
A misztikus kódolású mozaikszavaktól csak egy lépés az alkímia, amelynek legfőbb szimbolikus aktusa éppen az átváltozás, az alkímiai metamorfózis. Sokan máig úgy gondolják, az alkímia célja az aranycsinálás volt, de sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha az alkímia természettudományos és mágikus szóhasználatában költői metaforákat sejtünk. Ha ismerjük a kódot, megfejthetjük a szimbólumok igaz értelmét.
Az alkímia csak látszólag foglalkozik az anyagszerkezet átalakításával. Valójában az ember belső fejlődési útjáról van szó, s az aranycsinálás nem más, mint a tökéletes, megtisztult emberi lélek „előállítása”. A közönséges emberből nemes jellemű adeptust kell faragni, innen a nemes fémek előállításának kódszava. Ez az aktus a transzmutáció, vagy másképpen konglutináció, ami a lapis philosophorum, a bölcsek köve segítségével megy végbe.
Az alkímia hosszas folyamatának több lépését írják le a források: 1. merkuriális vízben cseppfolyósítják az elsődleges anyagot (materia prima), ez a szolúció; 2. majd a föld gyomrában (venter equinum) eltemetik, miközben az anyag megfeketedik (nigredo), amit a holló jelképez. Az anyag romlandó, nemtelen részei elrothadnak (putrefakció), majd 3. a feketeség kivilágosodik (albedo), vagyis a fekete holló átváltozik fehér galambbá. Ezután 4. visszahozzák a párologtatással veszendőbe ment szellemet (redukció), majd az anyagot a filozófusok tejével (lacta philosophica) táplálják, amitől sárga színt ölt (citrinitás). 5. Az anyag vörösödik (rubedo) és mint vörös sárkány, önmagára haragszik, majd vérré válik – azaz a redukció sikerült. 6. A szellem rögzítése révén az anyag szilárdulni kezd (koaguláció), majd végül 7. létrejön a bölcsek köve. Hamvas Béla írja: „A hét a mozgás jele, és hétféle mozgás van. A hétféle mozgás, vagyis a hétféle művelet. Ennek a hétféle mozgásnak a Naprendszer hét bolygója felel meg, a Nap a finomítás, a Hold az oldás, a Merkúr a megkülönböztetés, a Vénusz a kikészítés, a Mars a kiégetés, a Jupiter a gyökre való visszavezetés, a Szaturnusz a megszilárdítás. A hét művelet operálja ki a fényből a szivárvány hét színét, és a hangból a skála hét hangját. A hét a mozdulatlanságból való kilépés, a színek és hangok (Farben und Töne, ahogy Böhme mondja) száma.” (Tabula Smaragdina/A Tarot – a második kör; Havas összkiadás 6. kötet Medio Kiadó)
A cél tehát az alkímia hét mozgásának, változásának alkalmazása – saját magunkon.

METAMORPHOSIS RELIGIOSUS

Kutyából nem lesz szalonna – tartja mégis a bölcs mondás. S bár a közmondások túlságosan leegyszerűsítő, sokszor inkább frappáns szlogennek tűnnek, semmint kiérlelt bölcsességnek, mégis igaz, hogy a közmondás egy rövid mondat, amit hosszú-hosszú tapasztalat és megfigyelés előz meg.
Nos, lesz-e szalonna a kutyából? Az ember átalakulását, tudatának megnyílását, fölszabadulását, az új ember kialakulását joggal várhatnánk a szellemi folyamatoktól, nevesül egy klasszikus szellemi úttól: a vallásgyakorlattól. Minden vallásnak az volna a végső hivatása, hogy a világi útvesztőből kivezesse az embert, vissza az eredeti otthonába, az isteni teljesség, szeretet és harmónia világába. Ugyanakkor mégse csodálkozzunk, ha a misztikus istenélményt nem a teológiai fakultáson találjuk meg.
Vallásos kontextusban a változást elemi szinten a megtérés jelenti. „Közel van Isten Országa, térjetek meg!” – olvasható Márk evangéliumában, s bizony komoly vizsgálódást igényel, ha a megtérés lényegi tartalmára vagyunk kíváncsiak.
A megtérés görög eredetije a metanoia kifejezés (latinul conversio), amely megfordulást, teljes irányváltást jelent. A katolikus dogmatika szerint a megtérés több mint bűnbánat, sokkal inkább vallási alapokon nyugvó erkölcsi átalakulás, a külső és belső életvitel megváltozása. Negatív eleme a bűnös életvitel elhagyása, pozitív eleme a hit és újjászületés. A katolikus egyház szerint a megtérés a bűnbánat szentsége által, az evangélikus tanok szerint a bűnbánat és hit által, míg a református tanítás szerint a régi ember halála, és az új ember föltámadása révén megy végbe. Ez utóbbi már-már az újra testet öltést sejteti, a reinkarnáció tanát, amit ugyan expressis verbis elutasítanak a keresztény teológiák (holott a testi föltámadást nehéz másként értelmezni, mint újra testet öltés, azaz re-inkarnálódás).
A megtérést sokan sokszor erőltetik, követelően hangoztatják, visszaélnek a kifejezés szentségével. Egy keresztény hitoktató nővel beszélgetvén ő is fölemlítette a megtérés fogalmát, s amikor visszakérdeztem, hogy ez számára mit jelent, akkor megdöbbentően egyszerű, mégis nagyon mély és tartalmas választ adott, miszerint a megtérés az, „amikor elevenné válik a hit”. Nem hiszem, hogy alaposan kiérlelt, sokszor átgondolt, metafizikai definíciót szeretett volna adni, mégis olyasmit mondott, ami előtt fejet kell hajtanunk, ugyanis ez a misztikus istenélmény talán legtömörebb, mégis az élmény lényegét felölelő tömör, néhány szavas kifejezése, szinte keresztény szútra, aminek teljes körű megértése komoly magyarázatot, fejtegetést, értekezést igényel és érdemel. A szakértők megtérésnek tekintik a hibás életvitel elhagyását, s az anyag helyett az Isten felé fordulást, a lanyha vallásos élet újraaktiválódását, de az isteni kegyelem adományát, a nagyfokú rajongást, elragadtatást is, aminek eredménye az isteni szerelem. Ezzel máris a misztika vizeire eveztünk. A megtérés lényege tehát egy minőségi ugrás, az életvitel, a szellem, a tudat egy magasabb fokú működése és annak a gyakorlatban történő kifejeződése.
Ehhez hasonló, de bizonyos pozícióval együtt járó, az illető személy halála után automatikusan bekövetkező intézmény volt az istenítés, az apoteózis. A klasszikus ókorban valóságosnak tekintették a kiválóságok megistenülését, akik így bekerülhettek a panteonba. Az asszírok kiválóságai, az egyiptomi fáraók, a görög-római kultúra hősei és császárai így emelkedtek az istenek közé. Ilyen megistenült – latinul divus – figura például a mitológiából Héraklész, Akhilleusz vagy Romulus, a történelem nagyjai közül a császárok, például Julius Caesar és Augustus. Ma azt mondanánk, nem történt valódi transzformáció, hiszen a halandó halandó maradt, még akkor is, ha márványszobrok őrzik az alakjukat.
A kereszténység terjedésével már nem a császárok ragadtattak a mennybe. Krisztus mennybemenetele (Ascensio Domini) föltámadása után a negyvenedik napon történt, amikor isteni ereje és megdicsőült emberi természete révén az Olajfák hegyén az égbe emelkedett s ezzel eltávozott a földről. Hasonló esemény a Nagyboldogasszony augusztus 15-i ünnepe, vagyis Mária mennybevitele (Assumptio Beatae Virginis Maria), ugyanis Mária nem a saját erejéből, hanem a kegyelem folytán ragadtatott a mennybe. Igazi átalakulásról itt sem beszélhetünk, legföljebb a világban elfoglalt helyük változott meg, nem a természetük.
A közönséges hívő ember esetében azonban lényegi változást feltételez a megigazulás (justificatio), amely nem csupán a bűnök bocsánatát, hanem az ember újjászületését is magába foglalja. Mondhatjuk, ez a tevékennyé vált hit, a megtérés koronája. A boldoggá vagy szentté avatás a csodatévő erővel rendelkezőket iktatja a szentek sorába, s ennek előfeltétele, hogy nemcsak az adott személy, hanem a hozzá fohászkodók, vagy a környezetében élők is nagyfokú változáson – megtisztuláson, gyógyuláson stb. – mennek keresztül.
A mennybemenetel és a szentté válás mellett a teológia beszél még a transzfigurációról, azaz a megdicsőülésről, Krisztus színeváltozásáról. Ennek történetét az evangélisták őrizték meg.

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre.
Ott elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény. (Mt 17.1-2)

Máté és Lukács beszél Krisztus külsejének megváltozásáról, de Márk csak a ruháját említi, ami „olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni.” Lukács közli a hegyre tett kirándulás célját – az imádkozást, s a színeváltozást is az imádkozás idejéhez köti. Vagyis a lelki gyakorlat, az Istennel történő kommunikáció eredményeként történt a változás – a fény- és világosság szimbolika egyik jellegzetes eseménye. A katolikus mise csúcspontja egy másik változás, a transsubstantiatio, vagyis az átlényegülés, amikor az áldozat folytán a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé lényegül át. Az átlényegülés kifejezés a Tridenti Zsinat óta használatos, amit Luther újításként kritizált.

KARÁCSONYI INKARNÁCIÓ

Átváltozás, megdicsőülés, mennybemenetel – de mi a helyzet a világrajövetellel? A keresztény teológia ez ügyben egy kényes kifejezést használ: incarnatio, azaz megtestesülés, miszerint az isteni logosz Máriától emberi természetet vett föl s az istenemberben megjelent a földön. Egyes vélemények a karácsony szót is az in-carnatio olaszos kiejtésére vezetik vissza. Ha Jézus lénye az eltávozásban nem változott, csupán bizonyos feltételek változtak meg körülötte, akkor érkezése sem lényegi változást jelentett – vagyis földi születését megelőzően is létezett.
Órigenész ezt a gondolatot terjesztette ki a közönséges lelkekre. A preaexistentia, vagy előző élet tana Platónra vezethető vissza, aki szerint Isten a világ teremtésekor a lelkeket is megteremtette, s az emberi születéskor egyesíti azokat a testi formákkal. Kant szerint az emberben lakozó halhatatlan léleknek a testi léte előtt is szükségképpen léteznie kell, mert csak az lehet vég nélküli (azaz örök életű), aminek kezdete sincsen.
A lélek efféle örökléte – szemben a test mulandóságával – a keleti tanokban evidencia. Az örök szubsztancia, a lélek, és a mulandó forma, a test antagonizmusát a lélekvándorlás tana oldja fel.
Transzanimációnak a lélekátmenetet nevezik – itt a hangsúly az animuson, a lelken van, míg a transzmigrációban az átköltözés, a testcsere a lényeg. Az előbbi fogalom tehát az örök szubjektumra fókuszál, az utóbbi viszont akcióorientált, a végbemenő eseményre összpontosít. A lélekvándorlás (maradjunk ennél a kifejezésnél) általánosságban azt fogalmazza meg, hogy a mulandó testből a maradandó lélek egy újabb testi formába költözik. Ennek feltételeit, további részleteit a különböző iskolák és az egyes vallási világképekbe beépülő egyetemes tan módosulatai eltérően magyarázzák. Léteznek olyan magyarázatok – például a buddhizmus egyes irányzatai, vagy a triviális ezotéria –, amelyek szerint emberi testét levetve a lélek újra csak emberi formát ölthet, s néhány további efféle megtestesülés után egyenes az út a teljes megtisztulás felé. Más magyarázatok szerint – mint az animista- vagy totem-kultuszok, illetve a talán legősibb óind lélekvándorlás-elmélet – a lélek útja emberi testből más, alacsonyabb létformákba is vezethet. Az emberlétet gyakorlatilag mindegyik szellemi iskola kitüntetett lehetőségnek tekinti, amelyben a lélek tudatossága magas fokon is megnyilvánulhat, s éppen ezért az ember felelősséggel tartozik a tetteiért. Vagyis a cselekedetek következményrendszere, a karma törvénye határozza meg a testcsere mikéntjét.
A fogalmak tisztázása is sokat segít a lélekvándorlás körüli félreértések eloszlatásában. Sokan nem értik: „Hogyan bújhatok én egy másik ember bőrébe?” holott nem erről van szó. Az ember csak a testét birtokolja, de nem a „lelkét”, mert maga a lélek a birtokos. A közkeletű test – lélek – szellem hármas felosztásban a test szerepe egyértelmű, mint földi porhüvely; a lelket sokan a mulandó személyiséggel, az érzelemvilággal azonosítják, míg a szellemet tekintik a maradandó, isteni princípiumnak.
Az óind bölcselet szerint a lélek nem azonosítható pusztán az érzelemvilággal, vagy a világi személyiséggel, hanem az olyan spirituális, transzcendentális energiaszikra, amelynek természete a lét, a tudatosság és a boldogság. E tulajdonságok alanya a lélek, amelyre a roppant precíz szanszkrt nyelv több kifejezést is használ. A brahman kifejezés a √br gyökből származik, aminek jelentése növekszik, fakad, árad, túlcsordul. Brahman jelentheti a Világlelket, amelyből minden származik, de az egyéni lelket is, amely örök kapcsolatban áll forrásával, a Világlélekkel, akár a szikra és a máglya. A brahman szó az életképesség, a létezés, az elevenség kimondása, a lélek első vonására, az egzisztenciára utal. Az átman kifejezés valaminek a lényegére, velejére mutat rá, így metafizikai kontextusban a másodlagossal szemben az elsődlegest, a lényegit jelenti. Az emberi jelenség vonatkozásában ez a mulandó testhez képest a maradandó lelki szubsztancia. Szubsztancia pedig az, amiről sok minden állítható, de magát a szubsztanciát semmiről nem lehet állítani. Átman tehát az ember legbensőbb lénye, önnön maga, amely a tudatosság hordozója. Végül a dzsíva kifejezés jelentése élőlény, s a gyakorlati életteliségre, életképességre vonatkozik, szemben a holt, szervetlen anyaggal. Ez a fejlődőképes (brahman) tudatlényegű (átman) élő lény (dzsíva) az az örök entitás, amely testet öltése után birtokolja az adott szervezetet, s amely a test elhagyása után egy másik testi formát ölt. Tehát a lélekvándorlás nem azt jelenti, hogy egy „másik ember testébe bújik bele a lelkem”, ami legföljebb megszállottsághoz vagy tudathasadáshoz vezetne, hanem azt, hogy az individuális lélekszikra vágyai, az ezekből fakadó akarata, majd cselekedete határozza meg, hová jut teste elhagyása után. Nem másik ember életéről van tehát szó a következő testet öltést követően, hanem az egyéni individuum örök életének újabb felvonásáról, amelynek során új, de meghatározott feltételek között folytatja ugyanazt az örök életét.

Finom lényed és tetted ahhoz tapad,
minek gondolatban szenteled magad.
Itt cselekszel, amoda jutsz, tett-gyümölcsöt bizton aratsz,
Visszatérsz a cselekvéshez, amott sokáig nem maradsz.
(Brhadáranjaka-upanisad 4.4.6.)

Ez a vers már a re-inkarnációról, az újra-megtestesülésről beszél, amit sokan örök körforgásként értelmeznek. Ez azonban a lélek vándorútjának végtelenségét jelentené, folyton ismétlődő megszületéseken és meghalásokon keresztül. Ez a körforgás a szamszára. Illatszer, divatház, mozifilm s ki tudja mi minden viseli a születés és meghalás körfolyamatának ősi nevét. Divatossá vált a szamszára, de kevesen ismerik a szó mély szimbolikus jelentéstartalmát.
A szamszára összetett szó: szam-szára. Az első tag (szam) utal az együttes működésre, de a teljességre, tökéletességre is. Mintha azt sejtetné e kettős jelentés, hogy a tökéletesség közösségi ügy. A második tag (szárah) jelentése sokszorosan árnyalt: lényeg és bátorság, életerő és betegség, kvintesszencia és gazdagság, gennyes váladék és fa nedve, szél, levegő, tejszín, friss vaj, lélekjelenlét és nektár.
Ha mechanikusan rakosgatnánk egymás mellé a jelentéseket, előadódik a lényeg tökéletessége, vagy a teljes körű betegség, a totális siker és a tökéletes bátorság, az igazság teljessége, a tiszta nektár, az együttműködő lélekjelenlét, az egész világ, sőt a tökéletes sakkfigura is.
Mindazonáltal a szamszára jelentései az alábbiak: 1. menet, járás; 2. világi élet körforgása, világ, evilági lét; 3. lélekvándorlás, reinkarnáció, újjászületés; 4. világi illúzió, káprázat. Ezek az értelmek magukért beszélnek, s rávilágítanak a lelkek által befutott útra, pályára, arra, hogy a lélekvándorlás az időben korlátozott testi-világi lét során értelmezhető csak, s arra is, hogy a testi lét során számtalan káprázat befolyásolja az embert, s tereli el figyelmét a lényegről, a maradandóság kutatásáról.
Különösképp érdekes az önmagában is összetett szamszára szóhoz járuló további összetételek. Szamszára-guru nemcsak a világ tanítóját jelenti, hanem a szerelemistennek is körülírása. A világjárás (szamszára-gamanam) nem turistaút, hanem inkább a világi léten keresztül vezető zarándokút, s eltöprenghetünk, mennyi szabadsága van az embernek, ha egy sors által meghatározott, kötött pályát kell befutnia? A körforgásgyűrű (szamszára-csakra) a lélekvándorlás ismétlődő ciklusaira utal, a világ útja (szamszára-márga) pedig a világ folyását szemlélteti, de jelenti az anyaölet, a szülőcsatornát is, amin keresztül a testet öltött lélek a világra jön. A világüdv (szamszára-móksa) azt a bizonyosságot sugározza, hogy az anyagi lét legyőzhető, ki lehet jutni az ismétlődő születések és halálok ciklusából.

BELSŐ SZAMSZÁRA

A reinkarnációs metamorfózis több mező között teremt összeköttetést. Szubjektív szinten az ember fizikai és metafizikai lét-területeit, sőt intragalaktikus benső rendszerének síkjait nyitja egybe. Így az egyéni lélekre vonatkozóan is kétféle lélekvándorlásról beszélhetünk. Az egyik az extrovertált változat, amikor egyik testből a másikba jut az egyén, s mindig az adott testek nyújtotta lehetőségek pályáit futja be. Testi életei során halad a lelki evolúcióban a teljes megtisztulás felé. Ennek során az ember ki van téve a megszületés, az élet, a meghalás, majd az újjászületés kényszerének. Ez a re-inkarnáció, vagyis az ismétlődő megtestesülés.
A lélekvándorlás szubjektív vonatkozásainak másik vetülete a belső szamszára. Ennek során nem testcseréről beszélünk, hanem egy élettartamon belül megvalósuló többszörös halálról, sőt meghalások sorozatáról, ami persze nem elhúzódó agóniát jelent, hanem a tudat olykor ugrásszerű változását. A belső szamszára során nem a testek váltakoznak, hanem a tudatsíkok. Mondják, egy hősnek egyszer kell meghalnia, míg egy szentnek számtalanszor. A hős a testét adja föl, a szent a tökéletlen állapotokat, s a fejlődés hosszas, mindig van mitől megtisztulni. A belső szamszára révén járhatja be az ember saját benső világának régióit, a legelemibb rezgésszintektől a legmagasabb célokig és eszményekig.
A szamszára objektíve a külvilágban a világszférák és idődimenziók között teremt átjárhatóságot. A többirányú – tehát nem csupán emberlétből emberlétbe tartó – lélekvándorlás nemcsak a planetáris biológiai lét világait, a növény-, állat-, ember- és szellemvilágot köti össze és teszi átjárhatóvá, hanem a világmindenség különböző szféráit érintő bolygóközi utazást is lehetővé tesz.
Összekapcsolja továbbá a mindenség egyik legnagyobb dualitásának, az élet-halál duálpárjának határait is. Maga a világ is pulzál a megnyilvánult-visszavonult állapotok között, ami az ember megszületésének és meghalásának kozmikus párhuzama. Világok keletkeznek és elmúlnak, éppúgy, mint ahogyan az ember is megszületik és meghal. Mondják, a világteremtő szellem örök – és örök az ember önvalója, s ahogyan az utóbbi újabb és újabb testi formát ölt, úgy az előbbi is újra és újra megformálja a világokat.
Végül az utolsó nagy összeköttetés a relatív és az abszolút világ között létesül, amikor a mulandóság szférája megnyílik az örökkévalóság felé. Ez a transzcendens csillagkapu áll a megtisztultak rendelkezésére, amikor a testváltás kényszerét levetve eredeti identitásában tér vissza a lélek az isteni ősharmóniába.
A végső metamorfózis ezért a reintegráció, a hazatalálás. Az alakváltások végtelen sorozatát nem az alaktalanság elérésével győzi le az ember, nem a semlegesség a válasz a szamszára okozta megpróbáltatások, a születések, halálok, életek és meghalások gyötrelmeire. A végérvényes válasz az eredendő helyzet felismerése, vagyis az üdvös állapot nem más, mint a lélek eredeti helyzetének felismerése. A végérvényesség vizsgálata zárja az egyik legfontosabb indiai teológiai művet, a Védánta-szútrát. A legutolsó témakör, amit a mű elemez, az üdvösség természetrajza. Vajon végérvényesnek tekinthető-e annak a léleknek a helyzete, aki minden anyagi korlátozó tényezőt legyőzve visszajutott Isten birodalmába?

Aki az Úr tulajdonságainak ismeretében s odaadásának köszönhetően eljutott az isteni birodalomba, az sohasem tér vissza a szamszára körébe, mert erről biztosítják az írások: „Akik ezt [az Istenhez visszavezető] az ösvényt járják, nem térnek vissza az emberi körbe, bizony, nem térnek vissza.” (Cshándógja-upanisad 4.15.6.) …
Továbbá: „Tiszta híveimet a szívembe zárom s ők is a szívükbe zárnak engem.” (Bhágavata-purána 9.4.68.) Úr és híve között mélységes szeretet a kapocs.
Ha egyszer visszavezette saját otthonába és lemosta róluk a hűtlenséget okozó tudatlanságot, az Úr soha többé nem hagyja el rajongásig szeretett gyermekeit, akik saját lényének parányi szikrái.
Az ember pedig, aki számtalan életen keresztül űzte a látszat-öröm hamis árnyait, soha többé nem hagyja el az igazi öröm és bölcsesség végtelen honát, a legjobb barátját és legkönyörületesebb mesterét, ha egyszer hiteles gurujának áldása és saját jó szerencséje folytán végre meglelte az Urat. Aki végre visszatalált forrásához, már semmi egyébre nem vágyik, mint Istenre, csak őt követi, s egy percre sem tudna elszakadni tőle.” (Védánta-szútra 4.4.22. magyarázat)

Mindeme vándorlás során vajon milyen pályát fut be a lélek? Miféle metamorfózison, tudati változásokon megy keresztül? Sokan úgy tartják, a nagy metamorfózis az ateista átalakulása hívő emberré, míg a bölcsek hozzáteszik, az igazi csoda a hívő ember rajongóvá válása. „Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erőkben élünk a következő vedlésig. Aztán megint egy fokkal előbbre. … Az értelmünk erősödik, mint a növekvő csillag fénye” – írja Gárdonyi a Láthatatlan emberben. Visszafelé tekintve remekül átlátjuk életünk sorsfordító pillanatait, élnünk mégis előrefelé kell…

 

§.2. A’ TRANSSUBSTANCIATIO nevén, ok-nélkuel akadoznak az Ujítok.

A’kueſzoeboen meg-uetkoeznek az Ujítók, és azt ſajnállyák, hogy a’Sacramentom-ról-való tudományban, Uj ſzót, úgy-mint, Tranßubſtanciatiót említuenk, mely ſzórúl a’Sz.Irás nem emlékezett. Mí erre cſak azt mongyuk, a’mit Sz.Agoſton hasonló dologban: … Summában: Ha az Uj ſzókkal, nem újonnan gondolt hamiſságot, hanem régi Igazſágot világoſban jelentuenk, nem árt a’ſzónak újſága.

Kettoe azért a’felelet: I. A Kereſtyénſégben, nem kell a’ſzórúl vetekedni; Akár-minámue ſzóval magyaráztaſsék az Igazſág, arra nem kell nézni: hanem arra kell figyelemzni, hogy, vagy Ó, vagy Uj ſzóval, Iſtentuel adatott Igazſág taníttaſsék. II. Némely dolgokat, a’Sz.Iráſban nyilván olvaſunk; némellyeket, az Iſten igéjéboel hoz-ki az Eccleſia. Ezeket, noha ſzórúl ſzóra nincſenek az Iráſban, bizonyoſon kell hinnuenk. Irva vagyon, hogy Hárman vannak Menyégbẽ, Atya,Fiú,SzentLélek; Azt-is olvaſſuk, hogy az Ige Teſtté lett: Ezekboel az Eccleſia ki-hozza, hogy az Atyának, Fiúnak, SzẽtLéleknek, egy terméſzete, három Személye vagyõ: Es hogy Chriſtuſban, két Terméſzet, és egy Személy vagyon. A’Terméſzet és Személy ſzava nincs a’Sz.Iráſban, de azért tartozunk ezeket-is hinni. Hanſoló-képpen, világos ſzóval olvaſſuk a’Sz.Iráſban a’ Sacramentom-rúl, hogy, Ez a’Chriſtus Teſte: a’Kenyér és Bor terméſzeti változáſát, az-az a’ Tranßubſtanciatiót, eroes koevetkezéſſel ki-hozza ebboel az Eccleſia. Mikor azért azt kérdik az Ujítók,Hol vagyon a’Sz.Iráſban a’Tranßubſtanciatio? Azt kell felelni; hogy,A’hol fel-talállyák, hogy az Úr-vacſora Sacramentom; a’hol ama’ ſzókat olvaſsák, Eſſentia, Perſona, Trinitas: ugyan azon levélen, mingyárt utána, fel-talállyák a’Tranßubſtanciatiót. Jóllehet,nem oly új ez a’ſzó,a’mint az Ujítóknak tettſzik: Mert, 1215. eſztendoeben, a’ Lateránomi Conciliom-ban, Cap.Firmiter. de Summa Trinitate, a’Tranßubſtanciatio, mint ſzokott ſzó említtetik. A’Régi Atyák-is oly ſzókkal élnek, mely ezzel eggyez; tudni illik, Tranſmutatio, Transformatio, Tranſelementatio, Permutatio &c.

§.3. A’Sz.Irásból meg-bizonyosodik, a’Kenyér és Bor változáſa.

Hogy a’Sacramentom-ban a’Kenyér és Bor, Chriſtus Teſtévé Vérévé változik, világoſon ki-hozhattyuk a’Sz.Iráſból ; ha fondamentomúl vettyuek,a’mit ennek-eloette vaſtagon meg-bizonyítánk, a’Lutheriſták javalláſából-is : hogy ama’ mondáſt, EZ AZ EN TESTEM , a’ſzók tulajdon erejébenm boetue-ſzerént, Figura-nélkuel kell venni. Mert ezekboel a’Chriſtus ſzavaiból, így bizonyítunk:
I. Chriſtus világoſon mongya, hogy, a’mit Apostoli-nak a’Vég-vacſorán adott, az, őe Teſte. Tehát,az nem kenyér. Ez a’Bizonyſág, à Diſparitis, ſzinte oly Világos, oly eroes, mint ha így okoſkodnál: Ez a’Lutheriſta Predikátor, ember : Tehát nem Oerdoeg, nem barom. Ez, a’mi kezemben vagyon, alma: Tehát nem oekoer.

(HODOEGUS. Igazságra-vezérloe Kalauz. Mellyet irt, és most sok helyen jobbitván ki-bocſátott, cardinal PAZMANY PETER, Esztergami ersek. Nyomtatták Poſonban, Eloeszoer M.DC.XIII. Máſodſzor, M.DC.XXIII. Harmadſzor, moſt, M.DC.XXXVII. Eſtendoeben.) (Balassi Kiadó, MTA Irodalomtudományi Intézete, Budapest 2000. Hasonmás kiadás)

 

54/2010.
Tornyai Ödön