Művészet és terápia

 

A művészet és a terápia számomra is két különálló dolognak tűnt sokáig. Külön-külön szerettem volna lenni psychiáter, terapeuta és művész. Ma már tudom, hogy nincs határvonal köztük.

 

művészet és terápia

 

Ahogy a terápiák közötti törésvonal is fuzionál. A legmodernebb metakognitív irányzatok egyesítik a legújabb tudományos elveket az ezeréves keleti tanokkal és a meditációval. Ezek túl és innen a kogníciókon megtanítanak elengedni a traumát, a súlyos gondolatok így akárha a lélek kék egén átsuhanó felhők, átmenetivé szelídülhetnek, amiket úgy szemlélek, hogy tudom, hogy mögöttük ott a nap. Hiszen nem az a létfeladatunk, hogy „túléljük a viharokat, hanem, hogy megtanuljunk táncolni az esőben!”
A művész és a gyermek önfeledten képes szemlélni a világot, beleérez mélységeibe, úgy hogy nem szédül bele teljes valójában. Nekem ezt a súlyt, ezt a nézőpontot adta a falusi lét – ahogy a humanisztikus psychoterápia nagy alakjának, Rogersnek is -, az állatok és növények közelsége, ha lábadozom, és gyógyulni vágyok, elnézem a füvek növekedését, a cserjék megújulását, szavak nélkül is érti a lelkem őket.
Hiszen gyermekkoromat a Jászságban töltöttem, ahol dúsan termő volt a föld, fürtökben repültek a lepkék, apró kövekként görögtek a harsány színekkel ékített hasú unkák. Mesék keltek szárnyra a széllel és költöztek a nyiladozó gyermeki lelkekbe. Nagypapám óvó szeretete és bölcs odafigyelése nevelt komoly gyermekké, aki megőrzi magában a mindenség titkát, és tudja, hogy ezek a természeti jelenségek nem nyílnak meg akárki fiának. Művészi és terapeutai ars poeticám a következő: „Csendesen igyekszem követni az ősök nyomdokait, két kezemmel szórom a megszerzett kincseket, azok az itt maradóknak kellenek földi fejlődésükhöz, az átutazóknak nincs már rá szükségük. Ahogy a kínai mondja: az utolsó selyemingnek nincs zsebe. A lélek másképp működik, mint az anyagi világ, itt ha valamit meg akarunk őrizni, elvesztjük azt, ha megosztjuk, megsokszorozódik az… Talán ezért van, hogy verseket, mindenféléket írogatok, ki tudj… annyi mindent elgondoltak már a művészetről, mégis azt hiszem ugyanolyan titok mint a mesék burjánzó világa, mint a mag, amelyben bár ott van saját beteljesülése, mégsem nyílik ki bárki szívében, vagy mint a szél, ami elemi részecskékként hordja szét dalolva a kövek álmát, sóhaját, porrá morzsolva örökkévalóságunk fénylő ékköveit…”
Psychiáteri pályám során legelőször a Freud-i analízissel, majd a kognitív- és viselkedésterápiával kerültem kapcsolatba, érintve a psychodrámát és sok minden mást – (a családterápia megtanított kilépni a lineáris ok-okozat gyűrűjéből és elvezetett a cirkuláris okság megértéséig), míg újra eljutottam Junghoz: a meditációhoz és a szimbólumterápiához. Itt minden összeér, összemosolyog bennem a művész és a terapeuta. Ha belegondolunk, az ember azzal, hogy ritmikus jeleket rajzolt kezdetleges szerszámaiba, művészeti alkotásokban leképezte különböző létállapotaiban önmagát, tulajdonképpen utat talált saját MAGa megismeréséhez.
Kezdetben volt a ritmus, a lüktetés, őseinknél az életfelhővel átitatott regös énekek, ízes szófordulatokból kirajzolódó, szimbolikus rétegekben rejtjeleződő színes mesék. Majd versek, amik még mindig többrétegűek. Ezután jött a tudomány és igyekezett lecsupaszítani, szálkásítani mindent. Kognitív forradalom és fordulat. Mára már rájöttünk, hogy bennünk a „sok minden” összeér, bár vannak absztrahált fogalmaink és vegytiszta érzéseink (arra gondolj például, ha beütöm a lábam és azt mondom: aúúú!!), a legtöbb ponton ezek összegyúrva szunnyadnak belül, különböző rétegeiket mutatják, mint a hagymahéj.
Az ember a végtelennel van megsebezve, ÖnMAGunk felé tartunk és addig, amíg nem vagyunk ősvalónkkal élő, lüktető kapcsolatban, kreativitásunk forrásától vágjuk el személyiségünket. Szárazzá, mosolytalanná, és eleventelenné válunk.
Rogers volt az a terapeuta, aki felismerte az emberben rejtező hihetetlen erőforrást, az isteni hasonlatosságot, amely erővonalaira hagyatkozva a teremtmény öngyógyulásra képes. Itt a katalizátor a másik személy, esetünkben a terapeuta, aki ítélkezés nélkül fogadja el őt, emiatt a szeretetteljes közegben teljes mélységében megnyílhat, kreatív életerői gyógyforrásához juthat. A művészet is ehhez segít minket, hiszen szimbólumaival a racionális tudatot megkerülve, cenzúrázás és elutasítás nélkül közvetítheti a teljesség leheletét. Rogersnek nagy érdeme, hogy deduktíve levezetett elveit később tudományos kísérleteivel is igazolni tudta.
A művészi alkotás az éntől eltávolítható „értékterhelt” produktum. Eltávolítható, mert tárgyiasult és szemlélhető, de mégsem távoli, mert az életenergiáimmal, az érzéseimmel átitatott. Jung elmélete szerint: szimbólumrendszere az énem legmélyebb magjával összeköt, mint egy köldökzsinór.
A pszichoszomatikus betegségben, vagy a hystériában a lélek nyelve szólal meg a test hangszerén, a betegség énközeli állapot, az önképünkről teljességgel le nem választható, és általában nem csodálni szokták mint a művészetet hanem elutasítani. (Most a másodlagos betegségelőnyt nem tekintem, amikor is a beteg támogató kapcsolat mintázatba kényszerítheti a környezetében élőket éppen betegségének nyomatékával.)
A psychés megbetegedés is egy jelzés, tünetekben megnyilvánult psychikus tartalom. A psychésen decompenzálódott emberrel nehéz lehet a kapcsolatfelvétel. Egyrészt ma már bizonyítottnak látszik, hogy a schizophrenia negatív tüneteinek jó részében is jelentékeny szerepet játszik a környezet nem megfelelő visszahatása, a stigmatizáció, ami a társadalomban jelen lévő igen komoly probléma, és az institualizáció (ezen kliensek intézményi ellátása) is sokat ronthat a helyzeten, pláne, ha a beteg nem kap kellő támogatást a betegség okozta trauma feldolgozásához, ha nem támogató-elfogadó légkörben kezelik, és mintegy „munkadarabnak” tekintik. Ezek az emberek sokszor verbálisan nem igazán megközelíthetők, ám többnyire non-verbális síkon, művészi jellegű, vagy kreatív tevékenységek által megszólaltathatóak. A megértés bármilyen foka izoláció-érzésüket csökkenti. Míg fokozódó izolálódásuk az előzőleg felvázolt folyamatok egy ördögi körbe kapcsolódásával felgyorsítja azt, állapotuk folyamatos romlását idézve elő.
A megértett tartalmak visszajelzésekor természetesen fontosak a gyógyító, szeretetteljes szavak, hiszen méregtelenített, megfelelő módon adagolt tartalmakat táplálnak vissza a beteg felé, ahogy a homeopáthiás orvoslás lényege is ez: a méregből elixírt varázsolni. Vagy akár gondolhatnék a gyógyszereinkre is, ahol a megfelelő és pontos adagolás döntő jelentőségű a gyógyuláshoz.
A művészetterápiáknak fontos szerepe lehet a rehabilitációs intézményekben, illetve a gyógyító terápiás közösségekben is. Nemcsak időt strukturáló, lereagáltató, szorongásoldó szerepük van, de a jótékony csoportpszichoterápiás hatások is érvényesülhetnek, az együtt alkotás katartikus élménye megerősítheti a közösségben való létezés jó érzéseit, hiszen mindannyiunk alapvető vágya, hogy mások által megértettek és elfogadottak legyünk.
Ma már úgy tűnik, hogy az interperszonális, interszubjektív gyógyító terek a legmélyebb és legtraumatikusabban szennyezett belső mintázatainkat is képesek jó irányban korrigálni, ha megfelelően elérhetővé tesszük azokat. Így gyógyít például a tánc- és mozgásterápia, ahol a legmélyebb sérülések is jelt adhatnak magukról a test hangszerén és képzett terapeuta reflexiója által öngyógyulásuk medrébe terelődhetnek.
Moreno a psychodráma atyja is felfedezte azt, hogy a színház önfeledt játékában kimosódhatnak olyan rossz tulajdonságok és berögződések, amik addig szinte megközelíthetetlenek voltak. Volt egy önkéntes színésznő, akire a többiek szelíd női szerepeket osztottak előszeretettel, maga Moreno is meglepődött, amikor annak férje keserűen panaszolta neki, hogy az asszony otthon egyáltalán nem ilyen, amilyenre a szerepei predesztinálják, elviselhetetlen, botrányos jeleneteket rendez és pörlekedik vele. Moreno ezután igyekezett ilyen szerepekbe bújtatni őt, a férj pedig hamarosan jelezte, hogy felesége, Barbara teljességgel megváltozott ezáltal, ugyanolyan kedves és csendes lett, mint ahogy esküvőjük előtt megismerte.
A gyermek és a művész önfeledten játszik. Önmagával és világával. Ezért lehet az, hogy a gyermekek nagyon gyógyulékonyak és bár a legtöbb művész érzékeny a disszonanciára, mégsem betegíti meg annak intenzív átélése. Persze – mint tudjuk – vannak kivételek.Freud a szublimációban a tudattalan problémák, vágyak kreatív feldolgozását, kiélését látta, úgy, hogy a végeredmény a társadalom számára is jelentős alkotásban manifesztálódik. Jung meglátását a művészet szerepét illetően, a kollektív tudattalanba süllyesztett merítőháló metaforájával tudnám szemléltetni, ami a minden ember lelkiségének mélyén hömpölygő tudattalan folyamból történő temérdek kincset hivatott a felszínre emelni és mások számára is láthatóvá tenni, formát adva nekik saját megfogalmazásunkban. Az archetípusos minták, a szimbólumok a személyes tudattalan tartalmaiból öltenek magukra ruhát. Tehát az alkotás lényegiségét tekintve kollektív, de a csomagolás egyedi, rajta van a művész egyedülállóságának lenyomata.
Sok művész érzi azt szubjektíve az intuíció kapcsán, hogy a művet mintha készen, mintha kívülről kapta volna, és csak akkor érzi teljesnek, ha minden mondatát, mozaikját a helyére rakta. (Babits, Raffaello is így vallott alkotási folyamatáról) „Minden szó, mely művembe illik, s amelynek helyet kell foglalnia, már eleve meg van határozva, s ha nem azt a szót találom leírni, amelynek az illető helyen állnia kell, azonnal érzem, hogy ez csak pótlék, hogy ez csak ideiglenesen állhat meg, mert a valódi szó most nem jut az eszembe. Amint eszembe jut, rögtön ráismerek: ez az!” (Babits Mihály)
Non-verbálisan megfogalmazásokban nemigen lehet hazudni. A művek szimbólumai nagyrészt megkerülik a racionális tudat cenzúráit, mélyebb értelmük felszínre tör a gátakon. Ha valaki nem őszinte, nem az igazi érzelmeit mutatja, akkor a viselkedése inkongruenssé válik, tehát meglátszik rajta. Sokszor ez nem igazi becsapás, vagy hazugság, hiszen ő sem tud róla, hogy nincs összhang a valódi érzelmei és a mondanivalója között. Az írásképben – ha valaki kendőzni kíván valamit – az igazán jó grafológus szakembernek ez a manőver rögtön kiüti a szemét. Kongruensen nem lehet hazudni. A hazugságnak jelei vannak, csak azok nem szokták észrevenni ezeket, akiket visznek a vágyaik, és el akarják hinni, amit el akarnak hitetni velük, vagy el akarnak hitetni magukkal.
Komoly rajzelemzéseknél annyiféle szempontot vesznek lajstromba, hogy ezek tudatos kijátszása lehetetlenség. De ott van a másik oldal is. A közlés közvetít egy sor információt, azt a befogadó fél a saját személyiségén keresztül megszűri és általában annak csak töredékét érti meg, tudja dekódolni. Nagyon mély alázat kell ahhoz, hogy saját magunkat és saját meglátásainkat félretéve, úgy tudjunk a beteg világába belépni, akár fogódzók nélkül is, hogy képesek legyünk az ő szemléletével látni, az ő jelentéstartományaival dolgozni. A psychoterápia ezért is művészet, mert át kell tudni ugrani saját árnyékunkat, mintha táncoló dervisek lennénk, vagy legalábbis folyamatosan erőfeszítéseket tenni erre.
A legújabb kognitív irányzatok már nagyon magas nívón beszélnek a művészetekről, a művészet kifejező erejéről, mintegy kommunikációként fogva fel, ami nagyon sokrétű, meghaladva már saját iskolájuk „dogmáit” is, így nem is tekinthetők a szó szoros értelemben véve kognitíveknek, inkább integratív szemléletűek, kiszélesítve a sémák fogalmát is, rájőve, hogy ezek nem csak kognitív, lecsupaszított konstruktumok lehetnek. Ezen felfogásnak nincs is létjogosultsága akkor, ha az emberi egyedfejlődés praeverbális időszakát vesszük górcső alá. Itt nyilvánvalóan nem történhet kognitív sémák segítségével az információfeldolgozás, ebben a korban még nem vált el és nem szerveződött, strukturálódott külön kategóriákba az érzelmi- és mozgásos élményekbe sűrűsödött, tapasztalati úton leszűrődő belső világ. „És mi más volna a szavak ismerete, mint árnyéka a szavak nélküli világnak?” (Kahlil Gibran)
Az absztrahált, érzelmektől lecsupaszított fogalmakban való gondolkodás képessége csak egy későbbi folyamat eredménye (Az érzelemteli, életfelhőtől átitatott világlátás a régi korok emberének sem volt idegen, ez tükröződik a népmesékben, és rítusaikban való beágyazottságukban is.
„Mert az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő, és a szabadjára engedett szenvedély olyan tűz, amely önnön elemésztéséig lobog.
Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába emelkedni, hogy dalra keljen.
És lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a s szenvedély minden nap új erőre kapjon és miként a főnix, saját hamva fölé repüljön.” (Kahlil Gibran)
Tehát a művészet egyfajta kommunikáció is lehet, ennek is a csúcsa. Mindemellett érzelemteli, több síkon szólítja meg a szemlélőjét, különböző rétegei vannak.
„A szavak és képek túlmutatnak önmagukon, nem egyértelműen meghatározott építőkockái kifejezésmódjuknak, hanem telve vannak tapasztalatokkal és bölcsességgel, elárulnak valamit az emberről és kapcsolatairól” – fogalmazza meg a szimbólumkutató Basilius Doppelfeld.
Nyilván betegeknél erről ilyen mélységében nem beszélhetünk, mégis valamilyen közlési eszköz az „elefántcsonttornyukból”, vagy inkább börtönükből. Bár festőművészek esetében a betegség láthatóan adott egy bizonyos világlátási pluszt.
A szavakkal, műalkotásokkal megformálódó belső világ formát, struktúrát ölt, mintegy kívülre helyeződik és így már higgadtan meg lehet nézni, mi volt odabent. A bujkáló érzések és kétségek megszelídíthetők, tovább struktúrálhatók és további párbeszédbe vonhatók. Tulajdonképpen itt egy jobb agyféltekei halmaz kerül át a bal agyfélteke rendező megvilágításába, csökkentve ezáltal a szorongásosságot és differenciáltabbá téve az ént.
A művészetek élvezetekor is nagy szerepe van a mozgásos emléknyomoknak. A mozgásmintákban érzelmek tárolódnak. Már maga a látás is a mozgás útján működik: a szememmel letapogatom a formát, a korábbi látásemlékek esetében mintegy lecsupaszítódik a tudás, lejönnek róla a szituatív elemek, elraktározódik az absztrahált minta. Ha látod a mozgást, vagy a mimikát, visszakapod az érzelmeket, mert ahogy nézed leköveted, pásztázod a szemeddel. Arc szemlélésekor tükörneuronjaid kapcsán aktiválódnak azok a mimikai izmaid, ami a megfigyeltnél is, ezeknek a viselkedéses, mozgásos sémáknak huzalozottságuk van a megfelelő érzelmekhez. Ez a biológiai huzalozottság az alapja az empátiának, ami jórészt öröklött adottságokon nyugszik. Mindez a művészet élvezetekor is nagyon fontos, hiszen így válik egy műalkotás szemlélése érzelem- és élménytelítetté.
A pszichoterápiákban a kreativitásnak nagy szerepe lehet. Egyrészt jól strukturált tudást feltételez, egy olyan alapot, ami megenged néminemű játékosságot is. Érdekes, hogy a kliensek jó része, amikor megkérdezik tőlük, hogy mi segített nekik egyéni terápiájukban, ezt a játékos elemet emelik ki, amely egy meghatározó élményük volt a kezelésük során.
A művészet eszköztárának helye lehet még a tünetelemzésnél, ahol gyurmával, festékkel, egyéb anyaggal, lelki szemeink előtt festett képpel lehet megjeleníteni valamit.(Hová tenné ezt a képet miután megfestette, miért pont ide vagy amoda?) A professzionálisan kézben tartott betegvezetés a döntő, a kreativitás, a művészet elemeinek felhasználása jelen esetben „csak” eszköz.
Hadd emeljem még ki mégegyszer a psychodrámát, mint a non-verbális terápiák egyik jeles képviselőjét, ami spontaneitásra, az érzelmek kifejezésére és átélésére hangolt önismereti módszer. Eszköztárában felhasznál „folyékony szobrokat”, disszociáltatott személyiségrészek párbeszédére épülő scenikus jeleneteket. Az élet írja a színdarabot, a rendező-terapeuta feladata, hogy vertikális mélységében és horizontális kiterjesztésében láttassa azt, összefüggésrendszerébe ágyazva, esetleg más meglátásmóddal színesítve.
Moreno, ennek a műfajnak az életre álmodója igazi művész volt, nyelvezete sem lecsupaszított, igazi élő, lüktető világlátásról ad tanúbizonyságot. Első nekifutásra ezért is nehéz tudományos szemlélettel megközelíteni, hiszen a tudomány lecsupaszított, életfelhőjüktől megfosztott, absztrahált fogalmakat használ. A psychoterápia azonban ma már szerencsére nemcsak a tudomány, hanem a művészet integrációjára is törekszik, termékeny párbeszéd lehetőségét építve ki köztük.
Folytonos egymásba alakulásukból születik szubjektív valóságunk, hiszen: „A művészet nem egyéb, mint a valóság kitalálása” (Pilinszky János)

www.nagymaria.eoldal.hu

 

A szerző egy szelíd konfliktuskezeléssel foglalkozó lap (www.szivtars.hu) önkéntes főmunkatársa, és több verse mellett egy korábbi írása már megjelent ebben a témában az Árkád Szépirodalmi és Művészeti folyóiratban, alapvetően kognitív és viselkedésterápiás súlypontozással.

 

 

Oscar Wilde írja a művészetről, hogy sokkal inkább fátyol, mint tükör. Igen, kétfajta megközelítés áll a művészetre szerintem is.
A nézőpont olyan, mintha Jung nézne szembe mesterével, és hagyná győzedelmeskedni. A valóságban Jung meghaladta a mestert, világok hártyáin áthatoló nézőpontjával. Wilde meglátása hideg és valós igazság (Freud szemszögéből), amit nem árt komolyan venni, mert ha elvitatom, a fürdővízzel öntöm ki a gyereket…
Nekem tükör kell, de sokaknak fátyol, mint Ízisz, vagy Maja fátyla, hálója… Gyógyír, elmenekülés a valóságtól, elkendőzése a fájdalmas dolgoknak, valami eszményi teremtése. Ami nem rossz semmiképp, ha az embernek van hozzá késztetése, hogy mindezt átültesse a maga valóságába. Ezek az illúziók üdvözlendőek és üdvözítőek, mert hírt adnak az örökkévalóságról és útmutatók a teljességhez.
De ha csak a valóságtól való menekülés marad, akkor ópium, hazugság. Én hiszek a felébredésekben, százszor inkább a józanságot választom és az igazságot, még akkor is, ha fáj. Még akkor is, ha el kell bírnom benne rengeteg gazságot, hazugságot. …és nagyon gyakran fáj, ahogy foszlik Ízisz fátyla, a gyolcs a sebeimről, és a sebek látszódnak, jelt adnak magukról hangtalan kiáltásukkal, mint Prokrusztész be nem gyógyuló, nedvedző fekélye (kiűzetésünk a paradicsomból, valamint sebzettségünk a végtelennel), de hiszem, hogy csak így érdemes. Mert úgy látom, hogy sok író művészete olyan, mint valami kinövés, mint az alkímiában az olyan humunkulus, aki gazdája vérét szívva, előbb-utóbb felemészti azt. Nagyobbá és fontosabbá válik, mint maga az élet, és közben elpusztítja a művészt, kifacsarja mint valami citromot. Egy kórboncnok is csodálkozhat, amikor belekukkant a mikroszkópjába, szemlélve a daganat különös szerkezetét, a változékonyan burjánzó sejteket: „Milyen szép!” – fakadhat ki magában. Igen, a teremtő erő szép, még akkor is, ha a visszájára fordul. De nekem bizarr ez! Ami szép a fonákján, az legyen szép a színén is…
Tournier-t csodálom, aki úgy ír, olyan spontán és nagyszerűen-egyszerűen, mint ahogy lélegzik, LÉLEKzik. Neki abban van a nagysága, hogy nem áldozta fel az életét a művészete oltárán. Meg tudta őrizni mellette önmagát és növekedni tudott. Uralta azt a kis humunkulust, a palackból kiszabadult kis figurát, esszenciát, akkor is, amikor az mérhetetlenül elhatalmasodott és azt várta, hogy csak őt vegyék komolyan, soha semmi mást. Visszaparancsolta a palackba… és csak akkor engedte szabadjára, amikor valami célja volt vele. Amikor mondanivalója kézen fogva járt az extázissal, és nem öncélúan csapongott, tetszelegve és kontrollját veszítve, akár a tumorok. Szépek a burjánzó kertek, ahogy a mórok vallották, szépek a formára szabottak is, ahogy a franciák. De mindkettőben van valami túlzás, ha öncélúvá válik, és másik aspektusát tagadja. A nappal az éjszakától szép és az éjszaka a nappaltól. Nem élhetnek a másikon kívül. Ha elhatalmasodik a jin, növekedésnek indul a jang – tartja a kínai gyógyászat, és a kínaiak művészei voltak a törékeny egyensúly megtartásának…

 

 

54/2010.
dr. Nagy Mária
pszichoterapeuta szakorvos