Szeretetmisztika

A misztika a priori szeretetmisztika. Addig nem is érdemes semmiről beszélni, amíg el nem jutunk a misztika témájáig – mert minden más mulandó. A misztika toposza a maradandó – egyik célja és eredménye a misztikának az örökkévalóság. Másik eredménye az egységélmény – a mindenség szerves szövetének, összefüggésrendszerének felismerése szinte kifejezhetetlen felismerés. A misztikus számára maga a lét is a szeretetről árulkodik – egy bimbó, egy pillangó, a vihar…

Sokan úgy gondolják, a tökéletesség szintjén szeretetté lesznek ők maguk, és ez frenetikus hatású boldogságélményt nyújt. Mások úgy vélik, a szeretetnek mindig szüksége van alanyra és tárgyra, még a tökéletesség, a teljes transzcendencia síkján is.
A tenger megtalálható a vízcsöppben, de a vízcsöpp elveszni látszik a tengerben. S ha mégis meglelni a tengerben a vízcsöppet, meg a vízcseppben a tengert – nos ez a misztika misztikája. Az egységélményen túl felismert sokrétűség, de legalább a szeretet szükségszerű dualitása túlmutat a misztika egységélményén.
A legfőbb misztika a szeretet. Úgy mondják, a misztikus elveszett, ha beszél, s a szerelmes elveszett, ha hallgat. Ez az igazi misztikus metszéspont, amikor beszélni kellene arról, amiről nem lehet, és hallgatni kellene arról, amiről nem lehet. Ám a lelki érzések túlcsordulásakor a kimondhatatlan kifejezhetővé lesz, a titok kipattan, s mégis titokban marad – csak az érti, akinek füle van hozzá.
A világ minden táján a szerelmes líra vált a szeretetmisztika kifejezőjévé. Nincs más eszköze a lelki érzelmek izzásában élő, vagy rajongásába már-már belepusztuló embernek, mint a szerelmes vers. A földi érzelmek mulandók – öröm és bánat is elmúlik egyszer; a lelki érzelmek múlhatatlanok – ha egyszer felcsillannak, soha el nem apadnak.
A szeretetmisztika lírájának hagyományos szereposztása a szerető és imádott, egyik sóvárog a másik után, vár a találkozásra, retteg az elválástól. A másik, az imádott talán csak passzív befogadó volna? Csupáncsak elfogadja a felé irányuló érzelmeket? Általában azt mondják, Isten nem személyeválogató, de a legfelsőbb szinten mégis enged a csábításnak, és jobban szereti azokat, akik őt is jobban szeretik. Ez a személyesség nagy varázsa, messze túl az egyetemesség kápráztató, de egyöntetű, uniformizált érzésvilágán. A misztika eleve feltételezi a kifürkészhetetlenséget, így a szerepek sem azok, aminek látszanak. A szeretőből könnyen imádott válik, s az imádott saját imádójának rajongó hívéül is bátran elszegődik. A szerepcsere szükségszerű a szeretetmisztikában.
A világmindenség egészét leíró képlet meglelésével tán az elméleti fizika foglalkozik leginkább. Eleddig a legsikeresebb ajánlat az E = mc2, energia, tömeg, sebesség – roppant száraz, vajmi kevéssé rajongásteli képlet. Azonban a szeretetmisztika képlete valóságos érzelmi csodatétel: csak szeretet szül szeretetet. S mivel misztikáról beszélünk, ez a képlet megfordítva, elemeit fölcserélve is igaz: a szeretet csak szeretetet szül.
A szeretetmisztika néhány költői alkotásából válogatunk. Az egyik a keresztény misztika egyik legkülönösebb személyisége, a spanyol Keresztes Szent János (1542-1591), aki – Takács Zsuzsa műfordítót idézve – egyszerre költő, szent és filológus. Nehéz, nélkülözésekkel terhes gyermekkor, tanulmányok, szerzetesi élet, majd a nagy találkozás Avilai Terézzel, a sarutlan kármelita rend főnökasszonyával. Mivel ezt a radikális reformmozgalmat lázadónak minősíti XII. Gergely pápa, János börtönbe kerül, ahonnan csak sokára szabadul – szökéssel. Később Amerikába is száműzik, mert elöljárói nem szenvedhetik népszerűségét és a körötte lengő misztikumot, de betegsége miatt nem mehet. Végül Udebába, egy ottani rendházba vonul. Jobb lábán stigmaszerű fekélyek, rendtársai koldulással gondoskodnak róla, majd Mária napján meghal. Eredeti kéziratai nem maradtak fenn, csak lejegyzések, mert verseit sokszor tollba mondta.
Kiválasztott verse a pásztorról és pásztorlányról szól, az elválás kínjait festi. A hagyományos szereposztás szerint a pásztorfiú az ember, a lányka az imádott Krisztus. De a misztikában érvényes a megfordítás nagy elve, a szerepcsere – a s történet így még izgalmasabb. Az együttérző Isten sóvárog teremtménye, híve figyelmére, szeretetére… beteljesületlenül, illetve a földi halál enyhet adó ölelésében. A könyörület Istene belepusztul, ha az ember megfeledkezik róla…

Másik választott szerzőnk India szülötte, Dzsajadév a XI-XII. századból. Híres bengáli vaisnava költő, a művészeteket pártoló Laksman Széna király korában élt. Születési helye felől megoszlanak a vélemények, Bengál, Orissza és Dél-India egyaránt szerepel a hagyományban. Élete java részét Dzsagannáth Puríban, a nevezetes zarándokvárosban töltötte. Főműve, a Gíta-góvinda Krsna és szerelmes társai, a pásztorlánykák érzelmeiről tudósít. Úgy tartják, e mű egyik részét Krsna fejezte be Dzsajadéva helyett. Épp azt akarta leírni, hogy Krsna Rádhá lábaihoz hajtja a fejét, de nem merte lejegyezni, inkább fürödni ment a Gangeszre. Közben Krsna felöltötte Dzsajadév alakját, befejezte a sorokat, elfogyasztotta az ebédet, amit a felesége készített. Mikor aztán Dzsajadév hazaért, Krsna már eltűnt, ő pedig az ebéd felől kérdezte nejét. Az értetlenül állt, s akkor derült ki minden, amikor befejezve látták a verset, a következőképpen: „dehi padapallavamudaram”, Weöres Sándor mesteri fordításában: „Rakd fejemre diadémul talpad fénylő bimbait.” Dzsajadév Kenduli falvában, Bengálban halt meg, s emlékünnepét tízezrek látogatják minden évben.
Dzsajadév főműve roppant jelentőségű az egész indiai irodalmi hagyományban és teológiai irodalomban. Több mint huszonöt komoly magyarázat, értelmezés készült a versciklushoz, egyes templomokban naponta zengik verseit, amiket meg is zenésítettek.
A két személy között párhuzam? Nos, Dzsajadév udvari költőként, elégedett házasemberként élt, akit ugyan az élet nem egy szenvedése is elért – útonállók kifosztották a templom számára gyűjtött adományokból, s megcsonkították testét – mégis hosszú, békés életet élt. Keresztes Szent Jánosnak életében nem sok dics jutott, de 1675-ben boldoggá, majd ötven évvel később szentté avatták.
Párhuzam műveik közt? Több száz év választja el őket, gyökeresen más kultúrában éltek, életvitelük is különbözött – néhány dolog mégis összekötötte őket. A földi létet mindketten átmenetnek tekintették, az Istenhez vivő útnak, s mindkettejük napi kenyere a rajongó istenszeretet volt. Hasonló fogalmakat, képeket alkalmaztak az ember és Isten érzelmi találkozásának, a sóvárgásnak és az elválásnak a kifejezésére. Mindkét idézett költeményben a pásztor sóvárog a pásztorlány után, de míg Keresztes Szent Jánosnál távol kerültek egymástól a szerelmesek, s a pásztor féli, talán már el is felejtette őt a leány, addig Dzsajadév versében együtt vannak a szerelmesek, s a „távolság” oka a féltékenység.

Keresztes Szent János
Krisztusról és a lélekről szóló dal
(fordította Takács Zsuzsa)

Búsul magában, kesereg a pásztor,
gyönyörről nem tud többé s nyugalomról,
mindegyre csak a pásztorlányra gondol,
s elszorul melle a szerelemes vágytól.
Nem is a szerelem sebző nyilától,
a kínja annak így meg nem gyötörné,
hanem mert úgy gondolja, hogy örökké
feledte már a lány, ki tőle távol.
Gondolkodik a szép pásztorleányról,
hogy elfeledte őt, ki idegenben,
távol vidéken sínylődik szüntelen,
s elszorul melle a szerelemes vágytól.
Én szerencsétlen – kesereg a pásztor –,
szerelmesem már elkerül örökre,
társaságomban nem telik a kedve!
Elszorul melle a szerelemes vágytól.
Sokáig így siránkozik a pásztor,
a végén fölkapaszkodik a fára,
azt öleli holtan, karját kitárva,
elszorult mellel a szerelmes vágytól.

Dzsajadév gószvámí
Gíta-góvinda
(Fordította Weöres Sándor)
Tizedik rész

Már alkonyult, a búcsúzó nap alábbra szállott,
sóhajtozó gyönyörűjét Hari fölkereste,
Rádhá haragja odalett, pirulásba fordult,
újult remény szavaival kopogott a kérő:

Ének

Szólni ha kezd isteni szád, fogaid kivillanók, s elűzik vak kétségem homályát.
Orcád holdkereke szemem madarait élteti, add vonagló mosolyod csodáját!
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Szépfogú! ha tán neheztelsz, tépj rojtokká, semmivé, körmeidnek sok nyílvesszejével,
zárj karjaid bilincsébe, mard nyelvemet, ínyemet, vagy cselekedd, ami tetszik éppen.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Te vagy ékem, te vagy éltem, te vagy létem óriás tengerében rejlő igazgyöngyszem,
sóhajomat, óhajomat vedd kegyesen, szívesen, mert tetőled többé nem menekszem.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Vízililiomkék szemed piros vízirózsa lett, átváltozva pompás új díszében,
ha a virágnyilas isten feketére festi át, az enyémhez illik csodaképpen.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Melleden a gyöngykoszorú csillagosan ég-ragyog, fénye melegítse szíved éjét,
derekadon ezüst öved csilingelve hirdeti a szerelem hatalmas zenéjét.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Szólj, te szelíd édesszavú! Hol vidoran csillogó, szétözönlő lakk hullámzik, árad,
hagyd pirosra befesteni a szerelem harcterén diadalmas, szívem-tipró lábad!
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Rakd fejemre diadémul talpad fénylő bimbait, a szerelem mérge orvosságát:
Káma nyila izzó sima napsugara lángra gyújt, lábad hűtse lelkem forróságát.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Dzsajadéva áhítatos hívek örömére most megidézi Krisna szép beszédét,
nyájasság is, bölcsesség is, közepe és partja nincs; áldozásuk sose érje végét!
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

*

El a gyanúval! Ok nélkül kétkedsz, hiszen szívemet csupán
te lakod egyedül, felhő-keblű; de mások előtt bezárt.
Csak a szerelem-őrző nagy testetlen isten ül ott s vigyáz.
Nekem, az inasodnak, rendeld el, te szép, hogy öleljelek.

54/2010.
Bogdán Emese