Reinkarnáció a judaizmusban és a keresztény hagyományban

 

Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz… Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz. Olyan lesz, mint egy levetett régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?…
— Antonie de Saint Exupéry: A kis herceg

 

reinkarnáció

 

Talán mert a reinkarnáció a buddhista és hindu tanítás egyik alaptétele, gyakran úgy gondoljuk, hogy az kizárólag hozzájuk tartozik. A legtöbb nyugati ember számára továbbra is idegen, távoli szemlélet, hiszen gondolkodásunkat alapvetően zsidó-keresztény kulturális múltunk, valamint a napjainkban uralkodó természettudományos és az ateista világnézet határozzák meg. Azonban statisztikai felmérések mutatják, hogy mai, nyugati kultúránkban egyre többen hisznek a reinkarnáció valamilyen formájában.(1)
Ezen a néhány oldalon kiragadott példákon keresztül azt szeretném bemutatni, hogy az említett keleti vallások számára oly fontos alaptézis milyen formában jelenik meg a judaizmuson és a kereszténységen belül.
Ha a kérdést tüzetesebben megvizsgáljuk, akkor meglepő módon azt tapasztalhatjuk, hogy a reinkarnáció hite, minden tiltás és üldözés dacára mindkét vallásban újra és újra felbukkan a történelem során.
Sok keresztény elutasító a reinkarnációval kapcsolatban. Maguk az új szellemi irányzatok (pl. new age) pedig ebben a merev, keresztény dogmatika egy jellegzetes példáját látják.
A reinkarnáció, a latin re-in-carno szóból ered, ami annyit tesz „vissza a húsba, testbe”, vagy „újra hús, test”, illetve „ismételt testetöltés.” A reinkarnációt többek között lélekvándorlásnak, transzmigrációnak (latin), ami szószerint átvándorlást jelent, metempszikozis-nak(2) (görög), palingenéziá-nak (görög). szamszarának(3) (szanszkrit) és gilgulnak (héber) is nevezik.
A reinkarnáció tana arra az elképzelésre épül, hogy minden élőlény rendelkezik egy lényegi résszel (lélek (4)), ami halhatatlan, független a mulandó fizikai testtől és valamikor a halál után, egy másik testben újra visszatér. Miközben a Távol-Keleten a hinduk illetve buddhisták körében a reinkarnáció továbbra is elevenen élő hit, addig nyugaton egyre több ember számára ad elfogadhatóbb magyarázatot a lélek természetéről, ellentétben a hagyományos keresztény felfogással, mely szerint a halál után a lélek a mennyországba, a purgatóriumba, vagy egyenest az istenverte pokol fenekére jut, hogy aztán a világ végezetéig ott szenvedjen. Nos, ha a keresztény elképzelés igaz, vagyis csak egy életem van, akkor itt és most kell megvalósítanom önmagam, hiszen egy örökéletre kell majd együtt élnem velem, a számomra „méltó” helyen.
A reinkarnációs elmélet ezzel szemben úgy tekint az egyes megtestesült emberi születésekre, mint egy fejlődési út lépcsőfokaira. Lépcső, amin felfelé, de talán még könnyebben lefelé is lehet járni. Fel is út, le is út… Azaz, ahogyan előző életeimben viselkedtem, annak függvényében fogok, érdemeim szerint, következő életeimben fejlettebb vagy alacsonyabb rendű létformában megszületni.

 

JUDAIZMUS

A héber történész, Josephus Flavius szerint a zsidóknak három vallási szektájuk volt. Ezek az esszénusok, a farizeusok és a szadduceusok voltak. A szadduceusok hitték, hogy a lélek is meghal, mikor a test meghal, de a farizeusok és az esszénusok a lélek halhatatlanságában és egyfajta újjászületésben hittek. Alexandriai Philon írja a DeSomniis-ban: „A lég tele van lelkekkel; azok, akik a földhöz közelebb vannak leereszkednek, hogy halandó testekhez kapcsolódva más testekbe térjenek vissza, mivel arra vágynak, hogy azokban éljenek.” Annak ellenére, hogy az Ószövetségben nincsenek egyértelmű utalások a visszaszületés hitére, az ókori zsidó rabbik közül többen hitték, hogy nagy prófétáik időről-időre visszajönnek a földre. Hitük szerint Mózes Ábelnek, Ádám fiának reinkarnációja volt. Messiásuk pedig maga Ádám reinkarnációja, aki egyszer már eljött mint Dávid.(5) Az első kabbalisták, akik Kr. e. II. században éltek, hitték, hogy az emberi lélek miután meghalt, új testet ölt és ismét megszületik. Ez hitüknek fundamentális része volt. A Kabbala a héber szentírásban elrejtett titkos bölcsességet tartalmazza. A kabbalisztikus írások egyik alapkönyvében, a Zohárban ez áll: „A lelkeknek vissza kell térniük a legfelsőbb létbe, ahonnan származnak, de ennek végrehajtásához minden tökéletességet ki kell fejleszteniük, melynek csírája el van ültetve bennük, s ha ezt az állapotot egy élet leforgása alatt nem tudják elérni, akkor egy újat kell kezdeniük, majd megint egy újat és így tovább, egészen addig, amíg el nem érik azt az állapotot, mely alkalmassá teszi őket az Istennel való újraegyesülésre.”(6) A reinkarnáció elmélete, ami a Kabbalában gyakran megjelenik később a haszidizmusban fejlődött tovább.(7) E tanítások szerint az összes emberi léleknek az első embertől (Adam Kadmon) származó közös eredete van. Ádám lelkének részei (nitzotzoth) alkotják az egyéni lelkeket. Ádám eredendő bűne összezavarta a magasabb és alacsonyabbrendű lelkeket. Ennek következtében minden egyes léleknek inkarnációk során kell keresztül mennie, mielőtt visszatér Istenhez. Snéur Zálmán rabbi, Tánjá, A Chábád chaszidizmus alapjai c. munkájában(8) azt írja: „A kabbalisztikus felfogás szerint a lélek visszatér forrásához, az Éjn Szofhoz, a Vég Nélküli Istenséghez. Azonban, ha földi pályafutása során nem tudott feladatának eleget tenni, és az elvárásoknak megfelelni, akkor újra és újra testet ölt, amíg feladatát nem teljesíti.”
Yonassan Gershom amerikai rabbi, író, támadja különböző kutúrákba, más vallásokba való újraszületés lehetőségét.(9) Amikor egyszer egy előadása alatt egy hallgató azt kérdezte; nem korlátozza-e magát valaki azzal, hogy állandóan zsidónak születik, Gershom így vágott vissza – akkor ez a Dalai Lámára is igaz, aki már 14 nemzedék óta Dalai Lámaként születik újra? Hozzátette, még senkitől sem hallott arról, hogy Őszentségét azonos inkarnációi lelki fejlődésében korlátoznák.
További kutatások után arra jutott, hogy az amerikai őslakosok közül sokan ugyanazt vallották, mint a zsidók, vagyis az ember rendre a saját kultúrájában születik vissza. Ahogyan egy középkeleti őskultúra, a Drusák is határozottan úgy hiszik, hogy mindig Drusaként születnek vissza – érvel az író.

 

KERESZTÉNYSÉG

Jézus kérdésére, hogy a nép kinek tartja őt, a tanítványok így válaszoltak: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a Próféták közül.
(Máté 16:13-14)

Tudjuk, hogy a korai keresztény egyházból néhányan, például Justinus Martyren késöbb Synesius tanították, hogy a lélek már a születést megelőzően is létezett (pre-existense).
A korai kereszténység egyik legismertebb filozófusa, Origenész, aki a III. században egyike volt a legjelentősebb keresztény egyházatyáknak és teológusoknak, platonista volt. Bár a pre-existens és a reinkarnáció nem ugyanazt jelenti, mégis biztosan állíthatjuk, hogy Origenész tanítása szerint, a lélek különféle formákban, többször él. Szerinte, ha a lélek halhatatlan, akkor léteznie kellett már azelőtt is, mielőtt a jelenlegi testbe költözött volna. A Contra Celsum-ban írja: „Megfelel-e valami jobban az értelemnek, minthogy minden egyes lélek valamilyen rejtélyes okból egy testbe kerül, és ez az érdemeknek és az előzőleg elkövetett cselekedeteknek megfelelően történik? A lélek, amely természeténél fogva anyagtalan és láthatatlan, nem létezhet anyagi helyen anélkül, hogy ne volna teste, amely megfelel a hely természetének; következésképp ezt a testet, amelyre korábban szüksége volt, de amely a továbbiakban, megváltozott állapotában nem megfelelő többé, leveti egyszer és egy másikra cseréli.” Másutt pedig: „A gonoszra való hajlam miatt bizonyos lelkek… testet öltenek, először emberit, majd oktalan szenvedélyeik miatt emberi életük kiszabott idejének letöltése után különféle állatokká változnak, melyekből lesűllyednek a növényi élet szintjére. Ebből az állapotból ugyanazon a szinteken keresztül újra felemelkednek és visszahelyeztetnek mennybéli helyükre.”(10)
A reinkarnáció tana az első századi keresztények körében nagy népszerűségnek örvendett. E század jelentős keresztény mozgalma volt a gnoszticizmus (gnosis = tudás). A gnosztikusokra hatással voltak a platonisták, a keleti eszmék és a hellén misztériumvallások. A reinkarnáció tanításuk alapvető részét képezte.
Legismertebb képviselői: Basilides, Marcion és Valentius. Felfogásukban a manicheusok, a simoniteusok, valamint több mint 70 keresztény szekta hasonlítottak a gnosztikusokhoz. Basilides, aki körülbelül Kr. u 125-ben Alexandriában tanított – összegyűjtötte a különböző gnosztikus iskolák tanításait. Úgy tartotta, hogy azok – tanítványukon, Glaucuson keresztül – Mátétól és Pétertől erednek.(11) A gnoszticizmus sokszínű mozgalom volt. Néhányan úgy vélekednek, bátran megtörténhetett volna, hogy a kereszténység ezen ága marad fenn az utókor számára. Azonban hatalmas ellenfeleik voltak, akik a gnosztikus szent iratokat elégették. Így mi már helyette más dogmájú kereszténységet kaptunk.
Egyes vallástörténészek úgy tartják a reinkarnáció tana nyugaton nagyjából Platónig nyúlik vissza. Szent Ágoston a Contra Academicos-ban Platón reinkarnációját tárgyalja: „Platón üzenetét, amely a legtisztább és a legragyogóbb az összes filozófia közül, a tévelygés sötétsége végül szétdarabolta és most főleg Plotinusnál tündököl, Platón egy követőjénél, aki annyira hasonlít mesterére, hogy azt gondolhatnánk, együtt éltek, vagy méginkább – az őket elválasztó hosszú időre való tekintettel – Platón újjászületett Plotinusként.”
Kr.u. 529-ben Justiniánus bizánci császár Athénban bezárta a neoplatonikus iskolát és elűzte az utolsó neoplatonistákat is. Egyes vallástörténészek szerint, máig tisztázatlan körülmények között, a reinkarnációról szóló, a lélek elsődleges létezését valló tanítást Justiniánus császár 553-ban a Római Katolikus egyházból kiátkozta. Ebben az időben sok egyházi írást elpusztítottak, sok tudós úgy véli, hogy számos reinkarnációra utaló részt is eltüntettek(12). Ugyan a reinkarnáció hite a középkorban a hivatalos keresztény egyházi irányzatokból gyakorlatilag kipusztult, mindezek ellenére a különféle gnosztikus mozgalmak, mint például albigenusok, bogumilek és a katárok által Spanyolországban, Franciaországban szórványosan mégis tovább élt.
Közel ezer évre, a keresztény eretnekek hamvába holt próbálkozásaitól eltekintve, a reinkarnáció fogalma lényegében eltűnt a keresztény Európából. Majd csak a XV. századi reneszánsz Itáliában, Firenzében, a Medici-ház védelme alatt éledtek újjá Platón tanai és a reinkarnáció fogalma a hermetikusok, a rózsakeresztesek, a kabbalisták és más ezoterikus iskolák tanításaiban.

 

BEFEJEZÉS

A reinkarnáció tana évszázadok, évezredek óta sokkal inkább jelen van a judaizmusban és a kereszténységben, illetve ezen keresztül (is) a nyugati ember világfelfogásában, mint azt általában hinnénk, azonban ennek vallástörténeti jelentőségét sem túl-, sem alábecsülni nem érdemes.
Tudjuk, hogy Buddha elkerülte a reinkarnációval kapcsolatos kérdéseket, mert úgy vélte, ezek túlhangsúlyozása könnyen kerékkötőjévé válhat jelen életünknek. Jó kérdés, vajon a reinkarnáció (és általában a metafizikai kérdések) iránti érdeklődés meddig számít tudásszomjunk csillapítására való ösztönös, benső, spirituális törekvésnek, és honnan számít pusztán csillapíthatatlan, gyarló emberi egónk kicsinyes kíváncsiskodásának? Hány életen át kell még megszületnünk, hogy egyszer kérdéseinkre megkapjuk a végső választ és végeláthatatlan újraszületéseink után végre elmondhassuk:
itt a vége, fuss el véle…
Kelt Budapesten, 2003 decemberének 13. napján szombaton, Luca napján

 

 

 

_______________________________________________________________________

(1) a svédországihoz hasonló statisztikai felmérésről egyelőre Magyarországon nem tudok.
(2) gyakran a reinkarnáció megfelelőjének szokás tekinteni, holott az egész pontosan az új lélekben való megszületést jelenti.
(3) A szamszára kifejezés valójában szintén nem reinkarnációt jelent, hiszen nem egy bizonyos lény újjászületését, reinkarnációját fedi, hanem az állandó átalakulás folyamatában lévő anyagi világ teljességét.
(4) A magyar ezoterikával, spiritualitással, vallással kapcsolatos szakirodalomban hol szellemnek, hol léleknek, hol önvalónak, hol önmagamnak nevezik. Felettébb nagy a zűrzavar e téren is. Mindegyik kifejezés mellett szólnak logikus érvek, illetve ellenérvek. Ebben a dologban „adja magát”, hogy erre a fogalomra a „lélek” kifejezést használjam, hiszen dolgozatom is a lélek vándorlásáról szól.
(5) Silberfeld Jakab: Reinkarnáció a zsidóságban. Makkabi, Budapest, 1999.
(6) E.D.Walker: Reinkarnáció: Tanulmány egy elfelejtett igazságról. Houghton Mifflin, Boston, 1888. 212. oldal
(7) The Bhaktivedanta Book Trust: Visszatérés. A Reinkarnáció tudománya. 1990.
(8) Munkács, 1943.
(9) A következő könyvek szerzője: Beyond the Ashes, From Ashes to Healing és Jewish Tales of Reincarnation. 1999.
(10) De principiis. III. kötet, ötödik fejezet. Ante-Nicene Keresztény könyvtár. Szerk: Alexander Roberts és James Donaldson Clark, Edinburg, 1867.
(11) A gnosztikusok egy része úgy tartotta, tanítása Páltól, megint mások szerint Judástól, Tamástól, vagy Fülöptől ered. Sökaren, 1986. 10. füzet, 23. o.
(12) Joseph Head és S.L. Cranston, 158. o.

 

 

54/2010.
Nemeskéri Péter