Allahabad – Prajág

 

Zarándokutunk ötödik állomása felé utazva elgondolkodtam azon, mit is tudok erről a szent helyről, mit láttam, mit hallottam ezzel kapcsolatban az elmúlt néhány év alatt. Két dolog jutott az eszembe, olyan információk, amik nyomán egy különleges hely képe rajzolódott ki előttem.

 

Allahabad

 

Az első impresszióm olyan Indiáról szóló dokumentumfilmekből származott, amelyek Allahabadot nagyon érdekes emberek találkozóhelyeként mutatták be. Titkon reménykedtem abban, hogy mikor odaérünk, megpillanthatom ezeket az embereket, akiket szinte sehol sem láttam eddig Indiában. Minden valamirevaló dokumentumfilmben, jobb albumban láthatjuk ezeket a szádhukat, akikre a világ másik felén élők csodálkozva, ámulva tekintenek, mintha nem is ezen a földön élnének. Ők azok, akiket a nagyvárosok zsúfolt utcáin, a bazárok forgatagában biztosan nem láthat az ember.

A másik élményem bensőségesebb, mert kedvenc kis könyvemben Swami B.R. Srídhar: Az arany avatár című művében olvastam. Csaitanja Maháprabhu az „arany avatár” Dzsagannáth Puri városából Krsna nevezetes zarándokhelye, Vrndávan felé tartott. Az isteni extázistól elragadtatva – és legbensőségesebb lelki társai csalafinta mesterkedései folytán – fürdőt vett a Gangeszben, abban a hiszemben, hogy megérkezett Vrndávanba, és az ottani Jamuná folyóban fürdik. Végül mikor az igazság kiderült, hogy a Gangeszben merítkezett meg, az is bebizonyosodott, hogy valójában a Jamuná vízében fürdött, hiszen Allahabadnál a két folyam találkozik, s innentől a Gangesz és a Jamuná immár egyesült folyamként hömpölyög tovább az óceán felé.
És valóban, a Jamuná vize szemmel láthatóan a kékebb, és mélyebbnek tűnik, mint a Gangesz, ez még hosszú kilométereken keresztül látszik.
Allahabad majd hatszáz kilóméternyire fekszik Delhitől délkeletre. Ez az egyik legrégebbi város Indiában, jóllehet mai nevét az iszlám híveitől kapta.
Eredeti elnevezése Prajág, azaz áldozat, ami arra utal, hogy az itt folytatott lelki gyakorlatok rendkívül eredményesek.
India két legszentebb folyója a Gangesz és a Jamuná itt torkollik egymásba. Úgy mondják, még egy harmadik folyam, a Szaraszvati is itt csatlakozik a másik kettőhöz, igaz láthatatlan módon, a föld alatt.
Ez is azt bizonyítja, hogy minden szent hely, ami évszázadok, évezredek óta őrzi a múlt minden spirituális lenyomatát, a szemnek láthatatlan módon, de a hit által elevenen képes egy másik világot is feltárni a hívő előtt.
Szaraszvati egyébként a tudás istennője, s bizony érdemes elgondolkodni azon, miként kapcsolódik ő a szent folyó nevéhez. A szanszkrit nyelv gazdagsága igazolja, hogy minden filozófiai tartalmat magába foglal, így nem csupán véletlen azonosság az elnevezés.
Allahabad a „szenthelyek királya” (Tírtharádzsa) címet viseli, ez minden szent helyek közül a legkiválóbb. Az a hely, ahol az idelátogatók a tisztulás reményében fürdőt vesznek a Szangam, azaz összefogás, egyesülés.

 

Kumbha-méla

A Kumbha-méla a világ legnagyobb vallási rendezvénye, melyet Allahabadban 12 évenként, illetve egy kisebb méretű összejövetelt hatévente is megtartanak. Közel húszmillió (!) ember zarándokol el ide India egész területéről, hogy közel egy hónapon át itt tartózkodva, egyszerre vegyenek szent fürdőt a három folyó találkozásánál.
Gondoljuk csak el, mi lenne, ha Magyarország lakosságának kétszerese egyszerre, egy helyen gyűlne össze? Nemcsak arra gondolok, milyen káosz alakulna ki, hanem arra, hogy az egy ügy érdekében, a hit meggyőző erejével összesereglő tömeg egy akarattal lelki módon cselekedne a spirituális megtisztulás érdekében.
Ilyenkor a zarándokok, guruk, szádhuk, mahátmák, jógik, a hinduizmus, az ortodox véda hagyományok egész színskáláját képviselik. az emberek homlokán a különböző ágazatok jele díszlik felfestve.
A Kumbha-méla idején minden út a Gangesz anyához vezet, aki az élet folyója, az eltávozottak hamvainak végső nyughelye, a hatalmas istennő egyben.
A méla idejére az emberek együtt ütnek tábort, és együtt készülnek a szent fürdőzésre. Az ideiglenes táborhelyekről indulnak a kijelölt fürdőzőhelyekhez, majd ide is térnek vissza. Akár maga a folyó, úgy árad, dagad a kora reggel gyülekező tömeg is, ennek látványa hihetetlen színkavalkádként tárul a szemem elé.
De nem csak szent fürdőzésből áll a méla, hanem ekkor vitatják meg a hit problémáit és eszmét cserélnek, ismertetik álláspontjaikat.
A mahátmák, guruk, szádhuk nagy része bráhmana, amit a bal vállukról lehulló s mellkasukat övező szent zsinór jelképez. Ők a kétszer születettek, akik minden papi szolgálatot elláthatnak. A társadalom más rétegéből származó emberek gondoskodnak róluk adományaikkal, tudván, hogy ezek a jógik , s a világ legnagyobb gondolkodói tartják fenn a szent tudást évezredek óta, és csakis ők hagyományozhatják azt tovább az elkövetkező generációk számára.
A méla ideje alatt ezeknek az embereknek az étkeztetése sem mindennapi feladat. A bráhmanáknak csak bráhmanák főzhetnek, kizárólag csak vegetáriánus ételeket készítenek. A főzéshez, és szent tűzhöz szárított tehén lepényt használnak, itt a környéken nincs kivágandó erdő.
Tehenek nélkül Indiában megáll az élet! És ez nem túlzás. A tehén szelíd, ártalmatlan állat, szívesen adakozó, gondoljunk csak arra, hogy tejéből mennyiféle termék állítható elő. Nagy tisztelet övezi őket, sőt szentként tisztelik ezt az állatot.
Jó néhány szádhu egy nagy tűz kört készít el, melynek közepén meditációját, lelki gyakorlatát fogja elvégezni. Ez most kivételes alkalom, mert a hívők, zarándokok végignézhetik az eseményeket, de a jógi és a szemlélődő tömeg között kifeszített kötelet senki nem lépheti át. A tűzre tömjén, kámfor kerül, melynek bódító illata betölti az egész környéket. A szádhu egy hosszú nyelű fogót (csinta) használ a tűz élesztésére, táplálására. Ezek az emberek nemcsak a valóságos tüzet lobbantják fel, hanem bennük is tűz ég. Agni a megszemélyesített tűz elem, a bennünk élő, égő, isteni akaratot szítja fel.
2600 évvel ezelőtt a buddhista szent iratok már beszámoltak ezekről a „hosszú hajú tűzrakókról”. Ők voltak az egyetlenek, akiknek Buddha elengedte, a négyhónapos próbaidőt. Buddhához hasonlatosan egységben látták az okot és az okozatot, tudták, hogy minden okra okozat következik. Számukra nem volt kétséges mely dolgokat kell megtenni és melyeket nem. Mert aki minden oknak ura, ura lesz minden okozatnak is.
Az ehhez hasonlatos aszketikus gyakorlatokat általában magányosan gyakorolják. Ez az elmélkedés nehéz, fáradtságos formája, kiváltképp a jógik használják tűrőképességük fokozására. Ennek elérésére gyújtanak tüzet maguk körül, s meditálnak az „öt tűz”, vagyis a négy oldalt lobogó máglyák, s a fennen tűző nap között. A jógi meditációjában ki akarja kapcsolni látását, szaglását, hallását, ízlelését, tapintását és minden testi érzékelést. akaratának kiművelt és tudatos alkalmazásával kiszabadítja lelkét az öt érzék fogságából, hogy tudatát egyetlen képzet uralja: a tökéletesség.

2007. januárjában, amikor ott jártunk, épp egy kisebb méla közepébe csöppentünk. Ez az ardha-méla, vagyis a félidejű találkozó, ami még így is hatalmasnak tűnt számomra. Kilométereket gyalogoltam a finom parti homokban, rengeteg embert láttam, mindenütt sátrak, villódzó fények. Hangos zene kíséretében bandukoltunk a folyó felé. Az esti szürkületben, a még tavaszinak nem mondható hűvös levegőben milliónyi homokszemcse kavargott, ami sejtelmessé téve mindent mágikus ködbe vonta az egész környéket. Ember legyen a talpán, aki ezt a kavargó látványt úgy fizikálisan, mint spirituálisan átlátja, és megérti azt, amit egy Európából származó zarándok csak megsejteni képes. Csak fejet tudok hajtani mindenki előtt, aki itt hitéből meggyőződve keresi a megtisztulás lehetőségét.

 

55/2011.
Mladonyiczky Edit