Sakk és jóga

 

„Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat ide-oda az óriási Sakk
Éj- s Nap-Kockáin: megtámad, kiüt s a Dobozba egyenkint visszarak.”
(Omar Khajjám perzsa költő, kb. 1025-1122 – Szabó Lőrinc fordítása, 1943-as, 4. változat)

Harcolj a harc kedvéért, s ne gondolj boldogságra vagy szomorúságra, nyereségre vagy veszteségre, győzelemre vagy vereségre! Így cselekedvén sohasem követsz el bűnt.” – Bhagavad Gítá (2.38)
(A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupáda fordítása)

 

A sakk zseniális játék. Nem véletlenül nevezik királyi játéknak, vagy, ha úgy jobban tetszik, a játékok királyának. De egyben zseniális elmék iskolája is, melyet következésképpen körülleng az észbeli kvalitás atmoszférája. Hogy a tehetségek vonzották-e magukhoz a sakkot, vagy a sakk vonzotta magához a tehetségeket, nehezen eldönthető kérdés, de amiképpen a zsenialitás mindig is kétarcú volt – nevezetesen, hogy pengeélen táncol a briliáns elmei megnyilatkozások és az őrület között –, úgy a sakknak is két arca van: egy sötét és egy világos.

Sakk és jóga
A két arcot a két játékos maszkként ölti magára. E maszkokban kétféle spirituális szerepkör testesül meg. A sötét spirituális szerepkör a sötét oldal hatása alatt áll. Éppenséggel a sakktörténetben is felbukkan, mint megbabonázó, illuzórikus, vérmes harcra buzdító, az ember figyelmét kötelezettségeiről elterelő szenvedély, mellyel szembeni ellenállás – különösen férfiak esetében – komoly tartást és élettapasztalatot igényel, hiszen mindjárt ott van bal kezünknél, az a1 illetve h8 mezők alatt. Ez az oldal az idegek harcának, az időzavarnak, az ellenfél – vagy még inkább ellenség – legyőzési stratégiájának, a hírnévnek, a szerzett pontszámoknak és a versenyzői hiúságnak a birodalma. Itt az ősbizalom hiánya uralkodik, törtetés, és főként hitetlenség. Talán nincs összefüggés, talán van a sakk sötét oldala és az alábbi tény között, de az kétségtelen, hogy a 19. század 13 legtöbbet emlegetett és tehetséges sakkozója között hat is akad – nevezetesen Bourdonnais, Mcdonnell, Kieseritzky, a lángelméjű Murphy, Pillsbury és Charusek Rezső –, akik csak 40-50 évet élhettek. Hogy a többiek, mint a kihívásoktól több esetben távol maradó angol Howard Staunton, vagy Andersen, az egészen hosszú életű Blackburne (1841-1924), Steinitz, Csigorin, Tarrasch, és a legendás Lasker miben különböztek a fenti csoport tagjaitól (ha különböztek egyáltalán), újabb bonyodalmas kérdés, de az eltéréshez hozzájárulhatott játékszemléletük, melynek királynője (akinek uralkodói fennhatósága a sakkozók sorsára is kiterjedt) világos oldalon óhajtott állni.
Amennyiben az előbbi megközelítésen nem változtatunk, az ellenpontot képviselő világos szerepkörrel képviselt világos oldalról is elmondhatjuk, hogy mindig karnyújtásnyira van – a h1-es, és a8-as mezőn – a jobb kezünk felől…csak tudni kell észrevenni.
Valahol a világos oldalon rejtőzik a sakk eredeti üzenete. A nem versenyszerű sakkozáshoz ugyanis kevésbé szükségeltetik tehetség, annál inkább bölcsesség. Művelésének folyamata egyrészt feltételezi, másrészt csalafinta módon ki is fejleszt(het)i az emberben a bölcsességet. Azt a képességet, ami Titus Burckhardt (vagy más néven Sidi Ibrahim) szerint nem más, mint a „lehetőségek ismerete.” E szerzett látásmóddal a tekintet szükségszerűen tovasiklik a sakktáblán a messzibb térbe és időbe, és az élet mindenképpen mélyebb aspektusból tárul fel előttünk. Ilyen felfogásban a sakk példázat az életről, annak komplex és költői, bizonyos tekintetben humoros szimbóluma. Az élet „játékszabályainak” rövid összegzése, afféle útmutató, amit megszívlelhetünk, vagy figyelmen kívül hagyhatunk, s így – nem csupán földrajzi értelemben – közeli rokonságot mutat a jógával. Az utóbbi az életre tanít az által, hogy rámutat a legalapvetőbb működési elvekre. Az előbbi pedig közvetetten szintén tanító jellegű, mert az élet metaforája, magában hordozza annak szimptómáit. (Jól példázza ezt a sakklexikon néhány ˝sakkifejezése˝: bonyodalmak, bosszúsakk, csapda, cseljáték, egyensúly, életvonal, körbejárás, kulcslépés, taktika. Továbbá ide tartozik még az a szokás, hogy az életre vonatkoztatunk sakkozás közben használt kifejezéseket, mint például „Erre mit lépsz?”, „Sakk-mattban voltam.”, „Patt helyzet.”, „Fórban van.”, vagy az alábbi főcím, amit minap olvastam a hírek között: „Lépéskényszerbe kerülhet” X. Y. – persze sejthető, hogy ezzel a kifejezéssel nem sakklépésre kívánt utalni a szerző.)
Mi több, a sakkozás – egy letisztultabb szinten – maga is jógafolyamat, ha a jógát eredeti jelentésében, Istenhez és a teljes értékű Élettel való újrakapcsolódáshoz vezető útnak tekintjük. (Márpedig lehet-e a jógát másnak tekinteni?)
A játékok – itt elsődlegesen azokra gondolok, amelyek ugyan világiak, de igazak; míg az Isteniek (lílák) ismertsége alig kimutathatóan alacsony szinten állhat világunk népességét illetően – önmagukban is sokat veszítettek megbecsülésükből, értékükből napjaink felgyorsult és elembertelenedett világában. Azért, engedje meg a Kedves Olvasó, hogy egy rövid utazásra invitáljam a sakk történetén, szabályain át, a fenti ˝világos˝ tétel (koránt sem eléggé alapos) igazolására.

Régi sakk-készletet pillantok meg a konyhában. (Tévedne, aki azt hinné, hogy csak a nappali kényelmében lehet sakkozni.) Hozzá kell tennem, a készlet számomra régi. Hetvenes évek dizájnja, fa és filc alapanyagok, sötét- és világosbarna színek. Jóllehet egyedül vagyok, kedvet kapok hozzá, hogy kibontsam. Felállítom a bábukat, mindenki a maga helyére kerül, „minden díszlet a helyén”. Különös hangulat fog el ekkor. Amolyan gondolatok, asszociációk sorát elindító. Már maga a látvány, amit a tábla és a figurák alapállása nyújt, ilyen hatást vált ki belőlem. Nem véletlenül a sakk az a játék (és ehhez Dr. Dúró Zsuzsa véleményére támaszkodva hozzátehető, hogy egyben sport, tudomány valamint művészet is), amely a legtekintélyesebb irodalommal bír a játékok (és sportok) között. Elvégre egyfajta mandaláról van szó, egy meditációs közegről, meditációs trátaka pontról,– teremtő közegről. Ami a szemlélőjén keresztül teremt gondolatot, korábban nem tudatosított lépéssort, bábuelrendezést (sakkzsargonnal: témát), megnyitás- és végjáték-elméletet, verset, esszét, könyvet, filmet, sőt musicalt is (ez utóbbi Tim Rice és a két ABBA-tag, Björn Ulvaeus valamint Benny Anderson közös alkotása, sokatmondó „Sakk” címmel).
Teremtődő gondolataim sorában elsőként eszembe ötlik a cím, mit a neves sakkvilágbajnok Garri Kimovics Kaszparov adott egyik könyvének: „Hogyan utánozza az élet a sakkot”. Bár olybá tűnik, hogy meglepő okozatosságra utal e cím, benne mégsem állít akkora paradoxont a szerző. Hiszen a világgal és az élettel kapcsolatos összefüggésekről, melyek a sakkban rejlenek, koránt sem lehet elmondani, hogy újkeletűek lennének. Noha nincsenek rá tudományos bizonyítékok, mégis érdemes lenne megkockáztatni a kijelentést: a sakk gyökereit valamiféle egyetemes őskultúrában kell keresnünk, az alapoknál, ott, ahol a jóga is született, mely alapok természetüknél fogva az Isteni rend tükörképei. Az evilági élet pedig kétségtelenül „utánozza” az Isteni rendet.

Az eredetet körüllengő homály dacára a sakkhoz hasonló találmányok létezését már a Krisztus előtti századokból is megerősítik bizonyítékok. Közéjük sorolandó például, hogy Buddha (aki a Kr. e. 6-5. században élt) elítélően nyilatkozott az efféle kedvtelésekről. A már pontosabban ismert őssakkot, az indiai csaturangát (jelentése négytagú, négyrészű, mivel a figurák a király mellett a korabeli indiai haderő négy alapvető fegyvernemét – a gyalogságot, a harci szekereket, a lovasságot és a harci elefántokat – képviselték) a Kr. u. 7. században említi először Bánabhatta, indiai költő Harsacsarita (Harsa cselekedetei) című művében. Ennek ellenére a történészek általában a Kr. u. 6. századra datálják a sakk-kezdeteket, de vannak olyan feltevések is, melyek a 2. és 4. század közé teszik. Feltalálásához, mint Indiában sok minden máshoz, színes-tanulságos, mi több, elmés történet fűződik. Eszerint élt egy indiai király – egyes források szerint Ranvír, a kurd Ibn Khallikánnál Seram – akiről az ellentmondásos források alapján annyit bizonyosan tudhatunk, hogy azon túl, hogy leginkább igazságtalan volt a népével, sokat küszködött az unalommal. Egy helyütt azt is olvashatjuk, hogy unalmát állandó háborúskodásokkal próbálta csillapítani. A király jellemhibáira való orvosságot egy bölcs brahmana – vagy nemes tamil vellalar –, Szessza – másutt Anantha – ˝főzte ki˝, ugyanis kevesebb, mint egy hét leforgása alatt megalkotta számára a sakkot. Az orvosság csodásnak bizonyult, a nép örvendett, ezért a király jutalmul odaígért a bölcsnek bármit, amit csak kíván. Szessza első hallásra jelentéktelennek tűnő jutalmat kért: búzaszemeket a sakktáblára, mégpedig úgy, hogy az elsőre egyet, a következőre kettőt, az azt követőre négyet, vagyis az egyes mezőkre (a legelső kivételével) mindig az előző kétszeresét. A király – vélhetően az udvari bölcsek segítségével – hamar rájött, hogy a kérés teljesíthetetlen, hiszen a 64. mezőre eső utolsó búzaszemekkel több, mint 18 trillió 446 billiárdra nőne a szemek száma. Az ennek megfelelően keletkező mintegy 700 milliárd tonna gabona együttes térfogata nagyobb hegy lenne, mint maga a Csomolungma. Azért meg kell hagyni, egy ilyen értékű találmányért eme búzahegy még így is igen szerény ellenszolgáltatás lett volna.
Visszatérve a csaturangára, azt kezdetben négyen játszották, dobókockával, némiképp más figurákkal, más lépésszabályok szerint, s az oldalak nem sötétek és világosak voltak, hanem sárga, fekete valamint piros és zöld színűek. Ez utóbbi két szín egyébként mai napig tipikus az indiai sakk-készletekben. (A Bengáliában készített, művészi értékű vizagapatnami sakk-készletekhez is előszeretettel használták a pirosat és a zöldet.) Ha tehát most képzeletben visszarepülnék az időben – s a térben – kb. 1500 évet és 5100 kilométert, a jógát szelencében őrző Indiába, akkor, bár az általam szemlélt csatamező és csatasorok némileg másképpen néznének ki, a tanítás hajszálnyit sem ˝veszítene˝ értékéből. A csaturangának egyébiránt volt kétjátékos változata is (csaturadzsí), mely a fentiektől függetlenül népszerűbbnek bizonyult.

A sakk a 6. századra már bizonyosan hódító útján járt, mely útvonal két fő irányban haladt tova. A keleti (Kína és Indokína felé vezető) útvonallal kapcsolatban a történészek nincsenek egységes állásponton, s az ellentmondásos vélemények között olyan is akad, mely szerint maga a kínai sakk, a hsziang csi (xiangqí) vagy más néven veiki lenne a sakk őse, magyarán a játék onnan terjedt tovább India felé, s nem fordítva. Mindazonáltal a perzsák és az arabok, kik az indiai népek után szintúgy a sakk ˝törvényes örökösei˝, a kínai származás elméletét kétségbe vonják, és Indiában tisztelik a szülőhazát.
Így sejthető, hogy a sakk a nyugati útvonalon először az indiai-perzsa határon ˝lépett át˝– egyébként már satrandzs néven. Ehhez újabb legendás történet fűződik, melyet a 11. századra elkészült és Dakíkí valamint Firdauszí nevéhez köthető terjedelmes Királyok Könyve (Sáhnáme) őrzött meg az utókor számára. A történet szerint egy indiai rádzsa, elkerülendő a szászánida perzsa adóztatást, miután elküldött egy sakk-készletet I. Khoszrau Anusírvánnak, a következő feladványt adta a sah bölcseinek: fejtsék meg, miként kell játszani ezt a játékot (mi a célja, mit jelképeznek a bábuk, hogyan kell azokat használni). Ha megbírkóznak a feladattal, a rádzsa nemcsak, hogy fizetni fogja az adót, de meg is emeli annak összegét, ha ez azonban mégsem sikerülne, az adó a rádzsát illeti. A rejtvényre az udvari bölcs, Bozorgmehr találta meg a megoldást, egy napon és egy éjszakán át tartó töprengés eredményeként – a legenda szerint hibátlanul.

Perzsiából tovább haladva megint kettéágazott az útvonal. Egyrészt az arab félszigetre terjedt, mint satrang, ahol az iszlám hatására (mely a korban feltehetően nem részesítette előnyben az emberek és állatok pontos ábrázolását) elnagyolt formákat öltöttek a figurák. Az arab terjeszkedéssel a satrang útjai behálózták Európa déli vidékeit (Bizáncot, Itáliát, az Ibériai-félszigetet). A másik útirány Perzsiától észak felé tartott, a Kijevi Rusz és más északi fejedelemségek földjére. E terjeszkedésnek köszönhetőn ismerték meg a játékot a vikingek is, akik magukkal vitték Izlandra, illetve a Brit szigetekre (ahol is ott-tartózkodásuk nyomait őrzik a 12. századból származó gondosan kimunkált Lewis-szigeti sakkfigurák). Európában tehát újra összetalálkoztak a vándorutak, s ezen útkereszteződések mentén kezdett kialakulni a modern sakk, mely mai formáját a 15. századtól kezdve nyerte el a játékot ért egységesítő reformok hatására. A későbbi évszázadok már nem hoztak jelentős változást a sztenderdizálódó „nyugati” sakk történetében, holott kétségen fölül áll, ezen időszakról is könyvtárnyi az irodalom. A mai nemzetközi játékszabályokat az 1924-ben létrejött sakkvilágszövetség, FIDE (Fédération Internationale des Échecs) szakértői fektették le.
A fentiekhez adalékként egy jelenséget szeretnék kiemelni. A sakk modern szabályaitól napjainkban magában az őshazában, Indiában játszott változat is eltér. S habár önálló sakk-zónát (3.1) alkot a FIDE szabályai alapján, az 1924 óta lezajlott, és 2014-ig tervezett összesen 41 sakkolimpiából egyet sem rendeztek vagy fognak rendezni itt. És mivel a hajszálnyit sem tehetségtelenebb indiai sakkozók részben más szabályok szerint, és versenymorál mellett fejlesztették sakktudásukat, a ma nyilvántartott több mint 1300 sakk nagymester között (melyből mi magyarok 47-tel, az oroszok majdnem 200-zal büszkélkedhetnek) „csak” 18 indiait találunk. Közéjük tartozik a tamil brahmin családból származó briliáns Visvanathan Anand, aki 2007 óta a jelenlegi sakkvilágbajnok (mely címét 2010. április-májusa között védte meg Veszelin Topalovval szemben). Az indiai versenymorált jól példázhatja az a felfogás, melynek megfelelően a „világos kezd” alapszabályát valószínűleg azzal a félmondattal egészítik ki, hogy „…és győz is”. Ennek szellemében érthető, miért válaszolta egy indiai nagymester, a láthatóan szándékosan hibás lépéssel kieszközölt vereségét követően feltett kérdésre – miszerint miért hagyta ellenfelét győzni – azt, hogy: „Nem tehettem mást, a sötéttel voltam.” Jó példája ez annak, milyen alázatot tanúsít egy igazi játékos a játék iránt, s milyen fokon kellene azt tennie az embernek magának az élet oltára előtt. Sötét és világos, rossz vagy jó csak szerepkör itt az anyagi világban. Ennek ellenére, nekünk, „földi halandó”-knak nem helyénvaló lebecsülnünk e szerepek jelentőségét és következményeit.

Mi magyarok a magunk kultúrájáról, ha máshonnan nem, legalább Kőrösi Csoma Sándortól tudhatjuk (nem is beszélve az indiai Biharban élő, s magát hunnak nevező népcsoportról), hogy az szorosan összefügg a hindukéval. Ezért sem meglepő, hogy a sakkban is jelentőset alkottunk. Azon túl, hogy a 11. századtól már biztosan játszottuk, számos találmány is fűződik nevünkhöz, akár ha Kempelen Farkas „sakk automatájára” (ami mégis inkább bravúr, mint találmány), Élő Árpád nemzetközi szinten máig használt pontozási rendszerére (Élő-féle pontozási rendszer) vagy Suvada Pál által Amerikában szabadalmaztatott és Magyarországon Adorján András sakknagymester által népszerűsített szivárványsakkra gondolok. De ott vannak jeles sakkozóink, Dr. Asztalos Lajostól a Polgár nővéreken át a jelenlegi Élő-csúcstartó Lékó Péterig. Tehát, ha felidézem az elcsépeltnek tűnő kijelentést, miszerint a magyar szürkeállomány páratlan a világon (s itt nem a szintén páratlan szürke marháinkra gondolok), és azt, hogy a sakk a zseniális elmék sportja, a két állítás kapcsolatából kínálkozó következtetéseket egyszerű belátni, mint a susztermattot. Úgyhogy már le sem írom.

Ez után, hogy egy kicsit elkalandoztam a sakktörténet kacskaringós ösvényein, érdemes visszatérni a ˝valóságba˝, az előttem bábuival megrakodva, türelmesen várakozó sakktáblára. A sakktábla, mint fentebb utaltam rá, egy valódi mandala, melyet hajdan a hindu építészetben, a vásztu sásztrában alapelemként alkalmaztak. Éppen ezért ezzel a négyzet alakú mandalával, mely 8-szor 8, azaz 64 mezőre osztott (manduka mandala), már ősi templomok kövezetén, és városokban is találkozhatunk. Eredeti szanszkrt neve is a mezők számára utal, ugyanis az astápada kifejezés szó-szerinti jelentése nyolc a négyzeten.
A 8-as szám a keleti kultúrában összefüggésbe hozható a teljességgel, annak négyzete pedig az egész (ugyan dominánsan anyagi) világ teljességére utaló szimbólumnak tekinthető. Az előbbi kapcsolatot igazolja többek között, hogy Krsna Dévaki és Vászudéva 8. gyermekeként szállt alá világunkba, a Bhagavad Gítá 7,4 verse szerint pedig az Úr Krsna külső anyagi energiája nyolc fő megnyilvánulásból áll. A szanszkrt versmértékeknek nyolc szótagcsoportja (gana) ismeretes, továbbá a földfelszínen a szelek nyolc fő égtáj felől (vagy felé) fújhatnak, melyek fölött 8 déva őrködik. Ők a Dikpála, azaz Kubéra, Jama, Indra, Varuna, Ísána, Agni, Váju valamint Nirrti. Ezeken túl a régi hindu asztronómia szerint 8 bolygó van naprendszerünkben [a hinduk, egyébiránt, más égitesteket értettek a 8 bolygó alatt (a holdat, a napot, az 5 szabad szemmel látható bolygót, és az ún. „Sötét Csillagot”, a Ráhut), mégis a 8-as szám hangsúlyosságát látszik megerősíteni az a csillagászok által 2006. augusztus 24-én meghatározott definíció, ami alapján a 9. bolygó, a Plútó már nem sorolható a bolygók közé].
Érdekes összefüggés a sakk 8-as számával az is, hogy az életet adó oxigén a 8. elem a Mengyelejev-féle periódusos rendszerben, Noé bárkájában 8 lélek menekült meg az özönvíz idején (Ter 7,13), míg Jézus 8 boldogságot sorol fel [legalábbis Máté szerint (Mt 5,3-12), mert Lukács 4 boldogságot és 4 jajt idéz (Luk 6,20-26), de összesen az is nyolc]. Ha pedig a sakkot harci játéknak tekintjük – márpedig nemcsak az, de egyenesen a harc ideája, egyik archetípusa – akkor felismerhetjük a szúfi bölcseletre épülő, vágyak és félelmek örök harcát példázó személyiségtipológiában, az enneagram rendszerben rejlő azonosságokat is. Minthogy annak 9 személyiségtípusából, igazából, csak nyolc független karakter különíthető el; míg a kilencedik (egyik megnevezése szerint a béketeremtő) a többinek egyfajta összegződése. A 8. sorszámú személyiségtípus pedig „merő véletlenségből” a harcos vagy kihívó nevet viseli. Érdemes megemlíteni még, hogy mind az indiai, mind a görög eredetű európai hétfokú diatonikus hangskála (sza, ré, ga, ma, pa, dha, ni, illetőleg dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti) egy nyolcadik hanggal válik teljessé, ahol e nyolcadik hang az alaphang frekvenciájának kétszeresén rezeg. Ezek után az sem lehet rendkívüli, hogy a nyolcas európai írásmódjának elfektetett alakja a végtelenséget (teljességet) szimbolizálja.
A 64-es szám említett jelentését igazolja például, hogy Indiában 64 tradicionális művészet ismert, a genetikai információáramlásban fontos szerepet játszó nukleotid-hármasok, a kodonok variációs lehetőségeinek a száma is 64 (azaz 43), illetve ez az érték a teljes szoláris ciklus (Nagy Napév) évei számának (25920) egész számú osztója. Végül, de nem utolsó sorban megemlítendő, hogy Kína egyik ősi – ha nem a legősibb – szent könyve, az anyagi világban való eligazodást segítő Ji King (Változások könyve) is 8 alapjelből (trigramból) építkezik, majd aztán 8×8, azaz 64 jelben (pá kua) bontja ki az anyagi világ folyamatainak szimbolikus képeit. Jóllehet egyes kutatások szerint a pá kua nem is kínai, mind inkább tibeti sámánisztikus gyökerekre vezethető vissza, véleményem szerint a jelekben talán a még ősibb, közös szimbolika nyomaira bukkanhatunk.
A 64-ben ellenben nem csak világi, de spirituális tartalom is fellelhető, hiszen Rúpa Gószvámi éppen hatvannégy isteni tulajdonságot vesz lajstromba.
A tábla tehát a kozmosz, az isteni rend szimbóluma. Ez a mező az élet és a tettek mezeje, az, ami teret biztosít a lépéseknek, azaz a cselekedeteknek. A rajta folyó játszmának ám mind térben, mind időben kezdete és vége van, a figurák mintegy ide születnek, s ehelyütt lelik halálukat. Ez a kuru-ksetrai szent csatamező. Élet s halál váltakozó lépésben uralkodik itt. A látszólagos kettősséget jelképezik a mezők ellenkező árnyalatai is. Ez az ellentétpár leggyakrabban sötét és világos, mely megfelel éjjelnek és nappalnak, jinnek és jangnak vagy kicsit másként nőnek és férfinak, Rádhának és Krisnának.
Egy mező minden oldalán csak a másik árnyalathoz tartozó mezővel érintkezhet. Eme elrendeződést láthatjuk úgy is, mint egy sötét és világos fonalakból álló szőttest. S mivel az anyagban a fonál hol a színen, hol a fonákon fut, a szövés a megnyilvánulás és a megnyilvánulatlanság kettőségét is jól szemlélteti. A világos szál megnyilvánulatlan a sötét alatt, és fordítva. Így van ez a mezőkkel is. Egyik önmagában rejti a másikat. A mező természetesen nem csak vizuálisan lehet sötét vagy világos, hanem például a játékos megítélésében is. (Ha oda lépek, sötét jövő vár rám – gondolhatja a sakkozó, s az az „oda” lehet, hogy éppen egy vizuálisan világos mező.) Az anyagi világban azonban a megítélés csak átmeneti, érdekek és szerepek befolyása alatt áll, s idővel minden mező megmutatja színét és fonákját egyaránt.
A sakktábla mintázatában rejlő üzenete tehát az ellentétek szükségszerű kiegyenlítődését közvetíti, de azt is, hogy az anyagi világban jó és rossz a felületes szemlélő számára kibonthatatlanul összegabalyodott.
A tábla középső négy mezeje a centrum – melynek birtoklása a játék során gyakran kulcsfontosságúvá válik – a négyes számot rejti. Az ide eljutó játékos pozícionális előnybe kerül ellenfelével szemben. Érdekes módon a fizikai stabilitás biztosításáért felelős gyökér- vagy muládhara csakrát szintén négy szirommal ábrázolják. A négy a nyolc fele, és például a világkorszakok (jugák), a testnedvek, Európában az évszakok és elemek (tűz, víz, föld és levegő) száma. A négy mezőt további 12 veszi körül, melyek megfeleltethetők például a nappálya nagyobb egységeinek, a hónapoknak és a zodiákus jegyeinek. Míg a 12 mező körüli 20 az emberi testtel hozható összefüggésbe, mivelhogy húsz ujjunk van összesen, illetve például az élő szervezetekben található fehérjeépítő alfa-aminosavak fajtáinak száma is 20. Végül a külső mezők 28-as számáról megjegyzendő többek között, hogy a matematikában ez az egyik tökéletes szám (mivel megegyezik osztói összegével), továbbá napokat értve alatta, a női menstruációs ciklus átlagos, a hold ciklikusságának pedig megközelítő értéke.

Ha már szemügyre vettem a táblát, elkerülhetetlen, hogy figyelmem magukra a míves figurákra terelődjön. Számuk összesen 32. A harminckettes szám érdekessége, hogy a Kabbala a bölcsességnek 32 ösvényét ismeri, és talán az sem mellékes, hogy egy felnőtt embernek ideális esetben ennyi foga van bölcsességfogakkal együtt.
A tábla a bábukkal a „hátán” még bonyolultabb szőttest alkot. Ez maga a föveny, a tatastha-sakti, az élet veleje. Lépéseikben másként és másként korlátozott bábuk pedig az anyagi kötőerők által változatos módon megkötött emberekhez hasonlatosak. A vezérek büszkén és kihívóan méregetik egymást, a királyok reményteljesen, noha felerészt mindenképp’ naivan tekintenek az elkövetkező ˝csata˝ elé. A fürge futók szenvedélyesen élezik dárdáik hegyét, a szilaj paripák toporzékolnak port verve fel maguk körül, a bástyákon felsorakoztak a bátor, ám néha vakmerő védők, meggyújtják nyílvesszeik szurkos végét, megtöltik az ágyúkat. A gyalogok öklüket, és kiegyenesített kaszáikat rázzák, vagy az ellenfél felé fordulva csupasz hátsó fertályukat mutogatják, mint William Wallace hazafiai Mel Gibson filmjében.
Két szó foglalja össze leginkább a figurák szerepét a sakkban: a karakter, és az anyag. A karakter (melyből hatot különböztethetünk meg) azért lényeges kifejezés, mert a figurák mindenike önálló jellemzőkkel, „jellemmel” bír, s még a látszólag egyforma gyalogok, vagy a páros tisztek sem teljesen egyformák: mást jelent a királyszárnyon lévő huszárral, vagy a királygyaloggal nyitni, mint a vezérszárnyon lévő huszárral, illetve a vezérgyaloggal. A karakterek sokféleségéből adódik a sakk páratlan szellemi kihívása, ami megkülönbözteti az olyan táblajátékoktól, amelyeket egyforma bábukkal játszanak (amilyen a malom, vagy a dáma is).
Az anyag szó azért válik hangsúlyossá, mert a sakkfigurák alkotják a játék alap eszközrendszerét, bennük testesül meg minden lépés, taktika és fortély. Ezért a sakk-zsargon fontos kifejezései az anyagi egyensúly, az anyagveszteség vagy az anyagi előnyre törekszik. De tudnunk kell, hogy sokszor csak a kezdők, vagy a félelmeik miatt túlontúl taktikus játékosok törekszenek anyagi előnnyel a győzelemre. A profi játékos inkább pszichikai, de leginkább szellemi fölényből győz…
Vitathatatlan, hogy a játék legfontosabb figurája a király (rádzsa). A sakk elnevezése is ezt tükrözi. Minthogy az európaiak nemigen tudtak mit kezdeni a satrandzs szóval, a perzsa, azaz fárszi nyelvben sahnak nevezett király tiszteletére tartottak névadót a játéknak. (Ebből a szóból származik a magyar sakk, a német Schach, a francia échec, az olasz scacco, az angol chess, ám jelentős arab hatásnak köszönhetően a spanyol ajedrez közvetlenül a satrangra vezethető vissza.) A király a játék lelke. Ö a nap, a szív, de elsősorban a lélek szimbóluma. Ezt támasztja alá egyrészt, hogy a király nem ˝halhat meg˝, nem lehet leütni, csak mattot kaphat, vagyis csupán olyan pozícióba kerülhet, ahol maradva, vagy ahonnan bárhová lépve leüthetnék, ha üthető lenne. (A közhiedelemmel ellentétben a matt szó eredetileg nem halált jelentett, mint az arabban, hanem tehetetlenséget, tehát a „sakk matt!” jelentése nem az, hogy a király halott, hanem az, hogy a király kénytelen Szent Ilona szigetére költözni, s aztán onnan se ki, se be, a játék véget ért.) A fenti állítás másik támasztéka az, hogy a király uralkodói mivolta ellenére igen szűk lépésjogok mentén mozoghat (minden irányba csak egy lépés), míg a vezér (közkeletű felfogásban hites neje, a királynő) a legaktívabb bábu, ura védelméért és szolgálatáért sürög-forog a táblán. Ebben a szembeállításban a király szinte passzív szemlélődő, akárcsak a lélek, amely nem végez cselekedeteket az anyagi világban [„Nem cselekszik ő, s nem is oka semmilyen tettnek.” – Bhagavad Gítá (5,13)].
A vezér (mantrin), aki a bástyával együtt a nehéztisztek közé tartozik, ténylegesen pedig a legerősebb bábu, eredetileg hímnemű volt. Ő volt a „vazír”, a király jobb keze, a legfőbb hadúr. Noha ez a jobb kéz akkoriban jóval erőtlenebb volt, mint ma, mivel lépésjogai majdhogynem a királyéval voltak egyenlők. Az egykori vezér azonban mára királynő lett. (A női erőt még tisztelték a matriarchális társadalmak. Talán egy ilyen ősi szemléletet keltet életre a változás a figura karakterében.) Ha a király a lélek, a purusa és a nap, akkor a királynő a test, a prakrti és a hold. Hiszen ő a legmozgékonyabb, legerősebb bábu a táblán (az anyagi világban). Annak dacára, hogy nőneműnek tekintik (kiigazodási képessége miatt, s mivelhogy a királyhoz képest alázatosabb – végtére is ő megy be a ˝sűrűbe˝, fel is áldozza magát, ha kell – lásd: „vezéráldozat” a lexikonban), érzésem szerint erős maszkulin vonásokkal is rendelkezik: irányít, meghatároz, behatol, s néha úgy odacsap (üt), hogy kő kövön (avagy bábu a táblán) nemigen marad.
A futó (gadzsa – szanszkrtul elefánt) a történelem során sokat változott. Kezdetben harci elefánt volt. Ezt a minőséget őrzi mai napig a hagyományos orosz figuraforma, melynek szlon (elefánt) a neve. Ám közeli és távolabbi európai szomszédaink a satrandzshoz hasonlatosan nem értették sem a gadzsa szót, sem ennek perzsa (píl, fil) illetve arab hangalakját (alfil), ezért a bábut vagy bolondnak nevezték el a hangtani hasonlóságból kiindulván (lásd: francia fou; innen jön a magyar futóbolond kifejezés), mely név később íjjásszá vagy lövésszé, hírnökké illetve futóvá módosult, vagy az absztrakt iszlám elefánt-sakkfigurák agyarait püspöki fövegnek nézve, püspöknek (angolul bishop). A szintén mozgékony futó, amely a huszárral együtt a könnyűtisztek közé tartozik, a bástyával szembeállítva feminin, jupiteri vonásokat hordoz, ám hírnökként Mercurius-szal/Hermésszel mutat rokonságot. Nőiessége abban mutatkozik meg, hogy mozgása átlósan, azonos szín mentén történik, kifejezve ezzel az egzisztenciális törvények ismeretét és tiszteletben tartását, és ezáltal a Nő mentális érzékenységét, hatékony alkalmazkodóképességét.
A huszár, vagy ló (asva), amely magyar nevéhez hűen L alakban léphet, váratlan, és nehezen belátható lépésekre képes. Ezért tekinthető egyszerre az isteni szabadság, az intuíció és a kiszámíthatatlanság apró megnyilatkozásának a táblán, ahogy ezek magában a lóban, az általa képviselt szimbolikus erőben is fellelhetőek. Ezzel kapcsolatban ötlik az eszembe, hogy a jeles amerikai teológus-pszichológus, Sam Keen egy helyütt leírja (talán önmagáról, talán valaki másról, bár e momentum most nem fontos), hogy a kisgyermekekben ott rejlik még a mentális szabadság eredendő képessége. Így például, amikor szüleiknek a szokásos „Mi leszel, ha nagy leszel?” alapkérdésével először szembesülnek, a sok-sok színes lehetőség között adhatnak olyan feleletet is, hogy „ló leszek,” melyről jegyezzük meg, az ilyen és ehhez hasonló válaszokkal bizonyára lólépéssel adnak mattot szüleiknek (legalábbis, ha a szülők esetleges elvárásaira gondolunk).
A bástya (ratha) ábrázolásában is a legrobosztusabb figura. Ugyan kezdetben harci szekér volt (melyről egészen könnyű Krsnára és Ardzsunára, a kuru-ksetrai seregszemlére asszociálni), majd később hajó vagy csónak, de mára még erősebben maszkulin, szaturnuszi vonásokat öltött magára. Hímneme jól megfigyelhető az ellentétes színű mezőket „átmetszeni” képes tengelymenti (szemtől szembeni, illetve válltól vállig tartó) mozgásában, mely logikusságot, egyenességet, virilitást tükröz. A bástyák igazi testőrök. Híven példázza ezt, hogy a király védelmét szolgáló kombinált lépést, a sáncolást (vagy rosálást) csak bástyával teheti meg a sakkozó. Ezzel a testőr-képpel illik össze a figura perzsa elnevezése (ruuhk vagy rokh – melyből származik az angol rook, illetve az említett rosálás kifejezés.) Ugyanis a harci szekér jelentés mellett a név egy mitikus madár neve is, aki sinmartt-ként vagy simurgh-ként szintúgy ismert, és szanszkrt nyelvű szövegek perzsa fordításában az Úr Visnut hordozó, védelmező Garudának, a madarak királyának a megfelelője. (A sakkot jellemző további magyar párhuzam lehet, hogy maga Garuda számos hasonlóságot mutat szent madarunkkal, a Turullal. Így adja is magát a gondolat, hogy egy esetleges újabb magyar sakkváltozatban a bástya neve lehetne a Turul. No, de helyesebb nem ilyen messzire kalandozni.)
A gyalog (padáti) noha a legkisebb játékerejű karakter, és látszólag a legjelentéktelenebb szereplője a sakknak, Jacobus de Cessolis nem véletlenül hangsúlyozta, hogy funkciója, értéke koránt sem lebecsülendő. Cessolis eszméinek hatására a 14. századtól a nyolc gyalog nyolc önálló személyiséget (és ebből fakadóan az általa képviselt szakmát jelképező külsőt) öltött, így e változáson keresztül is kifejezésre juthatott az első pillantásra legszürkébb sakk-szereplők jelentősége. Egy korabeli sakkpartin a képviselt mesterségek között a következőkkel találkozhattunk volna (saját oldalunkon a táblán jobbról balra haladva): földműves, kovács, szabó vagy takács, kereskedő vagy pénzváltó, orvos vagy gyógyszerész, ügyvéd, ajtónálló végül pedig csavargó. Ezen újítás, úgy tűnik, adta magát, tehát ott rejlett a játékban. Már csak azért is, mert az alapvonalon álló tisztikar sokféleségével szemben egyfajta feszültséget teremt a gyalogság egyöntetűsége. Másrészt az emberi elme mindig törekedett a hasonló dolgok egyediesítésére, megszemélyesítésére, elvégre a létezés alapja is egyedi, személyes jellegű. Mindenesetre az előállott új ˝hadrend˝ azért is érdekes, mert így valamennyi kaszt (varna) nyomait fellelhetjük a játékban. Hiszen a játékos a brahmana, az uralkodói pár, és a tisztek derékhada a ksatria, a gyalog pedig egyrészt a vaisja, másrészt a súdra kasztot képviseli, mi több, az utolsó csavargó képében még páriával is találkozhatunk. Bár a dominikánus szerzetes prédikációjával a kor társadalmát akarta komoly kritikával illetni, melynek elitje elnyomta s lenézte az alsóbb osztályokat, ám beláthatjuk, hogy a sakk megtanít odafigyelni a látszólagos jelentéktelenségekre. A gyalog nem csupán az alább részletezett átváltozási szabályban kap jelentőséget, hanem abban a tényben is, hogy sokszor bizony ˝láthatatlanná válva˝ adja a mattot, vagy az ahhoz szükséges elengedhetetlen feltételt. A gyalog a bátor, egyszerű ember példázata. Nem véletlen, hogy lépésirányában, azaz egyenesen nem „öl”, hanem csak szükségből, srégen oldalra, vagy „en passant” esetén oldalra. Az egyenes út az ő szemében a haladás, a beteljesüléshez vezető fejlődés mellett a türelem, alázat, és a nem-ártás (ahimszá) útja. És ő az egyetlen a hatféle „jellemből”, aki ezt tudja.

Ahogy az egyedi és megismételhetetlen ember életét saját karakterének, jellemének szabályain túl egy egyetemes, minden élőlényre kiterjedő rend és törvényszerűség is meghatározza, úgy a sakkbábu „életútja” is egy általános játékszabály-rendszer keretei között fut. E szabályrendszer gyakorta (főként rossz állásokkor) tűnhet mechanikus és rigorózus hatalomnak, melyről ilyenkor könnyű azt gondolni, hogy erői úgy tologatják a magatehetetlen bábukat – illetve úgy tologatnak, sodortatnak bennünket embereket – mint, ahogy azt a cikk elején feltűntetett idézet sugallja. Csakhogy e borúlátó gondolkodás nem a világos szerepkör sajátja, vagy a világos oldal üzenete. Azé a szemléletváltás, az intuíció, a nyugalom és a szeretet, de ez majd alább válik kézenfekvőbbé.
A lépéslehetőségek feltérképezhetetlen kombinációját magában rejtő játék menete is életút szerű: a sakkirodalomban kialakult kifejezésekkel élve beszélhetünk kezdést jelentő megnyitásról, végjátékról (manszubáról), és a kettő közötti középjátékról, melyről a két végpont izgalmaitól valószínűleg extázisban lévő Siegbert Tarrasch a következőt mondta: „A végjáték elé az istenek beiktatták a középjátékot.” Ez esetlegesen azért helytelen felfogás, mert a középjáték az életút legfontosabb részének a szimbóluma. A középjátékot az élvezi igazán, aki elsősorban játszik, és nem tör mindenáron győzelemre. Mindenesetre, a kezdő és végjátékra vonatkozóan önálló elméleti irányzatok alakultak ki, megnyitás-, és végjáték elméletek néven.
A végjátékkal kapcsolatban elsők között merülhet fel a szabad akarat és a végzet vagy determináltság szembenállásának alapkérdése. Vajon a sakkjátékos – és ehhez hasonlóan az életét élő ember – tetteit saját szabad akarata, vagy inkább végzete határozza meg? A furfangos sakk e kérdésre is tartalmas válasszal szolgál, ugyanis a játszma kezdetén a sakklépések majd’ végtelen számú kombinációja áll a játékos rendelkezésére. Jóllehet játékszenvedélye, képességei és taktikájának hatékonysága már ab ovo determináló tényezők, azért ebben a fázisban a sakkozó még szabadon határozhatja meg, miként befolyásolja a játék menetét. Legalábbis egy darabig. Hiszen (ha abból az alapállásból indulunk ki, hogy az ellenfél közel azonos játékerősségű személy) már akár 5-10 lépést követően is nehezen átlátható pozíciók képesek kialakulni a táblán, jelentősen lecsökkentve a lépési lehetőségek számát. Ezek az úgynevezett ˝kialakult˝ helyzetek kívül esnek az emberi akarat és előre látási képesség hatókörén, s e tény még a legzseniálisabb sakkozók esetében is igaznak bizonyul. A végjáték általában valami olyan felállás lesz, amit nem úgy, vagy nem egészen úgy akartak a játékosok. Tehát, ha azonos játékerejű kihívókat feltételezünk egymással szemben, a játék végső felállása lényegében lutri. E játékosokkal szemben öntörvényű tényező miatt a sakk végkimenetelét tekintve inkább a determináltság talaján áll, de e talaj a (vég felé haladva egyre csökkenő számban) jelen levő szabad döntési lehetőségek miatt azért mégsem tekinthető a mostoha sors, vagy a vakszerencse honának. Olyan ez a jelenség, mintha a játékosok mellett lenne (és természetesen van is) egy független Szereplő, aki tetszése szerint határozza meg a végső felállást, egy valójában rendkívül igazságos következményrendszer függvényében. Ő a ˝harmadik játékos˝, akinek jelenlétével szemben bajos lenne tiltakozni. Helyesebb elfogdni és együtt élvezni Vele a sakk menetét, titkos kifejlődését és a meglepetésszerű végjátékot.
A játék pontos szabályait a sakkjáték FIDE-szabályzata tartalmazza, amelyet hivatalos versenyeken pontosan betartanak. A szabályok között különös figyelmet érdemel a lépéskényszer, vagyis az a követelmény, hogy a játékosok felváltva lépnek, és a soron következő nem passzolhatja a lépést. Bármilyen reménytelen a felállás, lépnie kell, vagy vészmegoldásként feladhatja a partit. Ezt a normát tovább szigorítja a „fogott figura lép” és a megérintett ellenfél bábu leütésének követelménye. Nagyon életszagú ez a feltételrendszer is. Ahogy a Bhagavad Gítá írja (3,5): „Minden ember akaratlanul arra kényszerül, hogy az anyagi természet kötőerőitől származó tulajdonságai szerint cselekedjék, ezért senki sem maradhat tétlen, még egy pillanatra sem.” Tehát nincs menekvés, a folytonos cselekvés elkerülhetetlen, a kérdés csak az, milyen cél vezérli a cselekedeteinket. Ehhez hasonló, és a karma törvényével szoros kapcsolatot mutató szabály, hogy a letett bábut nem lehet hirtelen felkapni, annak ott kell maradnia, s csak esetleg a következő lépésben távozhat a gyakran ilyen helyzetekben kelepcének bizonyuló pozícióból. Tanulság: el kell viselnünk minden helyzetet, amibe életünk során csöppenünk, még akkor is, ha bosszantó figyelmetlenségünk, vagy a sors kibogarászhatatlan szövedéke kényszerített oda bennünket. Ahogy a Bhagavad Gítában olvashatjuk (13,21): „Úgy mondják, a természet az oka minden anyagi oknak és hatásnak, míg az élőlény a különféle szenvedések és élvezetek okozója a világban.” Illetve (2,14): „Óh Kuntí fia! A boldogság és boldogtalanság ideiglenes megjelenése és eltűnése olyan, mint a tél és a nyár kezdete és elmúlása. Óh, Bharata sarja, ezek csak érzékfelfogásból erednek, s az embernek meg kell tanulnia eltűrni őket, anélkül, hogy zavarnák őt.” Tehát az életben tett minden „lépés” következményeket von maga után, sokszor nagyon is komplex következményeket. (Ezzel kapcsolatos teória a karma tant jelentősen leegyszerűsítő pillangóhatás-elmélet, mely Edward Lorenz nevéhez fűződik.) Nekünk csak az a dolgunk, hogy ne veszítsük el a hitünket, s nyugalmunk utat adjon az intuícióknak.
Egy másik érdekes szabály az átváltozás szabálya. Eszerint, ha egy gyalog a játék során elérné az ellenfél alapsorát (világos esetén a 8., sötét esetén az 1. sort), akkor tetszés szerint bármilyen tisztté átváltoztatható. (A gyakorlatban legtöbbször vezérré változik.) Mi más ez, mint a reinkarnáció és az önfeláldozásból fakadó pozitív karma analógiája? Az akár súdra kaszt-béli oroszlánszívű gyalog váratlanul harcra-kész nemes ksatriává születik újjá, kétszer-születetté. E tanulságos példázat ismeretében nem meglepő, hogy úgy tartották Indiában, az eredetileg tanítási segédeszközként funkcionáló sakk a jó uralkodóvá válás iskolája is – a leendő király sok-sok törvényszerűség felismerése mellett elsajátíthatta általa, hogy minden alattvaló megbecsülést érdemel.

A bhakti jógához hasonlóan teljesség felé vezető nyolcfokú astánga jóga és a sakk közötti kapcsolat – noha csupán felszínes vizsgálódásaim alapján merem ezt állítani, de – kevéssé bejárt kutatási terület. A két jelenség közötti összefüggés, úgy gondolom, ennek ellenére megragadható, mégpedig, a Bhagavad Gítában is felsorolt (7,4 vers) öt durva fizikai elemen (mahá-bhútán) keresztül. Az astánga jógában a föld elemhez hagyományosan a mozdulatlanságra épülő ászanákat (testtartásokat) rendelik. A sakkban ez alapján a bábuk alapállásai, elrendeződési variációi (témák) érezhetőek a leginkább földszerűeknek. A víz elemhez a mozgássorokból álló ászanák illetve az egyes ászanák közötti átmenetek tartoznak. Ennek megfelelően a víz elem jellégét viselhetik a sakkbábuk lépései, maga a lépés folyamata. A tűz elem hatása alatt állnak a megtisztulási gyakorlatokat, szorításokat, lezárásokat jelentő kriják és bandhák, míg a sakkban legjobban maga az ütés és a sakk/matt adása, valamint az elzáró, védekező lépések hasonlíthatóak a tűz jellegéhez. A légző gyakorlatokat jelentő pránajáma a levegő elemhez tartozik. A sakkban a leglégszerűbb tényezőknek a nyitások és a másik bábu érdekében történő ellépések tűnnek. Végezetül az éter minőségébe tartozó meditációhoz elsősorban magánal a játékosnak a töprengése, a patt helyzet és az ellépés egy szorongatott helyzetből hasonlítható.
Most, hogy koncentrációm kezd lankadni a sakktábla mellett, régi sakk-partik hangulata dereng fel, például amiket nagyapámmal játszottam – akinek volt némi érzéke a sakkhoz, ugyan ezt laikusként nehéz megítélni, de annyi bizonyos, hogy mindig megvert benne. Ettől függetlenül e partik szép emlékek, s ha a jóbarátokkal – már nagyobb nyerési aránnyal – játszott meccseket is felelevenítem, könnyű belátnom, igazi összehozó, társulásra bíztató erő lakozik itt a bábuk között. Alapállásban persze csak két ember kerül közvetlen kapcsolatba a tábla mellett, de ha arra gondolunk, hogy minden ilyen párharc egyben önmagunkkal vívott harc is – s főként az – akkor mindjárt ˝négyen˝ vagyunk itt, nem beszélve a fent említett „harmadik játékosról”, akivel ötre egészül ki a csoport. Aztán verseny esetén ott a bíró, meg a kéretlenül és idegesítően be-bekukucskáló érdeklődő, aki saját nevet érdemelt ki a sakk-zsargonban (kibic). Majd a rajongók, a laikusok, a hozzáértők, az álhozzáértők, a hozzá érők (értsd a bábukhoz), a sajtó emberei és nem utolsó sorban Sir William Jones 1772-es költeménye óta Caissa, a sakk múzsája, aki talán az Úr egy speciális aspektusaként néha zseniális lépés ötletével, bonyolult állás átlátásának képességével, vagy látnoki intuícióval áldja meg kiválasztottját. A sakk főszereplője persze mégis maga a játékos.
Ez a név sokat mond. Ahogy Friedrich Schiller megállapítja: „Egy ember csak akkor teljes, ha játszik.” Az önfeledt játék képessége pedig kétség kívül összefügg az élet szeretetére és az ősi bizalomra való képeségünkkel. Ezen adottságok nélkülözhetetlenek emberi nemünk teljességéhez.
Igazából annyiféle játékos van, ahány ember, bár Forgács József kísérletet tesz a sakkjátékosok jellem szerinti csoportosítására. Megkülönbözteti a „pozíciójátékost” a „taktikustól”, az „intuitívat” a „számítgatóstól”, majd sorba veszi még a „népi tehetséget”, az „agyalóst”, az „érzékenyt”, a „kis agyast”, a „nagydarabot”, a „nagy embert”, a tudományosan vizsgálható férfit, és a kiismerhetetlen nőt.
Az embernek a versengés és önös győzni akarás helyett ildomosabb tehát játszania, mert a játék élménye és lelkiállapota nélkülözhetetlen a lelki nyugalomhoz, melyet különösen a sokszor éles helyzetté kiforró végjátékban érdemes tanúsítani. Ahogy a Bhagava Gítá írja (8,13): „Bárki legyen is az, ha élete végén egyedül Rám emlékezve hagyja el testét, minden kétséget kizárva azonnal eléri az én természetemet.” Ez viszont jelentős kihívás a (hamis egótól uralt) tudat számára. Mint követelményt – még ha a sakkra vonatkoztatjuk is – igencsak nehéz teljesíteni. Bölcsesség kell hozzá. E képesség ellenben idővel elsajátítható. A sakk világos üzenete erről szól. A fejlődés lehetőségéről, mely furcsa módon akkor válik valóra, ha bátran belefeledkezünk a harcba, önmagunk megismerésének kihívásaiba, játszva, ámbár komolyan, elvégre ha a jó ügyet szolgáljuk, annak, hogy melyik oldalra kerültünk, és mi lesz a játszma végkimenetele, lényegében nincs jelentősége. Ekkor már megérthetjük, hogy az ellentétek által mind a sakk, mind az élet csak a felszínen uralt csatamezők, ahol dévák és aszurák, istenek és titánok, angyalok és démonok küzdenek egymással. A játék egyetemes üzenete megerősíti az embert abban, hogy az ellentétek csakis látszólagosak, mert van egy olyan perspektíva, ahonnan nézve a világ egy tiszta (világos) forrásól fakadó egységes rendszernek látható, amelynek részét képezvén – már csak a játék kedvéért is – komolyan kell vennünk a szerepeinket.
A gondolatmenet végére érve – és egy „huszáros vágás”-sal visszalépve mondandóm elejére – szeretnék felelni egy esetlegesen felvetődő kérdésre, miszerint a cikk elején lévő idézetek közül miért a világos került a második helyre. A sakkban minden lépés, minden elrendezés (téma) gyakorlati relevanciával és eszmei, szimbolikus erővel bír. Akkor hát mit akar sugallni, hogy elébb áll a sötét, aztán a világos, holott a világos kezdi a játékot? Hogy tükrözi ez a két fél közötti hierarchiát? Mert bizony van hierarchia. Nem kifejezetten a játékszabályok szerint, inkább lelki, szimbolikus szerep-síkon. Nos, ebben a cikkben összességében a „végjátékról” szerettem volna írni, azaz a játék céljáról és végkövetkeztetéseiről. S, mint láttuk, az indiai értelmezés szerint, nem csak kezd a világos, de győznie is kell. Az utolsó lépés az övé, hiszen az azzal előállt mattra a sötét oldal egyetlen bábuja sem felelhet lépéssel.
Sötét és világos párharca…ellentétes oldalaké. Ki az egyiken, ki a másikon. Természetesen ez nem bőrszín, politikai hovatartozás, intellektus és fortély kérdése, nemzetek vagy népek önigazolása. Ez spirituális kérdés. A világos bábu arathat sötét győzelmet, s a sötét bábu is arathat világosat. De ne csüggedjünk, hisz’ a világrend törvényei szerint végül úgyis a rejtett (bábu színétől független) Világosság győz, kinek titkos és játékos akarata most is fűti a harcot. Az Ő akaratától marad változásban ez az állandóan elmúló és újjászülető anyagi mező, ahol a lelki identitás többet nyom a latban, mint a gének súlya.
Gens una sumus! Egy nemzettség vagyunk! – tartja a sakk világszövetség jelmondata. Mégis felmerülhet a kétely: spirituális szerepeinkre nézve is megállja a helyét ez az állítás?

 

Irodalom
Adorján András – 100 éves a sakkazértis – antológia 2000. június-október, I. kötet, magánkiadás,Budapest, 2000
Apáti János, Havasi Ferenc – Sakk: nem csak játék –http://www.ujakropolisz.hu/node/1382
A sakkjáték szimbolikája – http://www.scribd.com/doc/29456772/A-Sakkjatek-szimbolikaja
Bottlik Iván – Kis magyar sakktörténet, Kiadó: Bánházi István, 2004
Burckhardt, Titus – The Symbolism of Chess – Studies in Comparative Religion, Vol. 3, No. 2. (Spring 1969) © World Wisdom, Inc.
http://www.studiesincomparativereligion.com/public/articles/The_Symbolism_of_Chess-by_Titus_Burckhardt.aspx
Dr. Dúró Zsuzsa – Stratégiák és a sakk, 2010. március 24-25.,
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:BmQQ9LKEU8QJ:hadmernok.hu/kulonszamok/sakk_2010/DURO_EAHU.pdf+sakk+j%C3%A1t%C3%A9k+sport+tudom%C3%A1ny+m%C5%B1v%C3%A9szet&hl=hu&gl=hu
Endrei Walter, Zolnay László – Társasjáték és szórakozás a régi Európában – Corvina Kiadó, Budapest, 1986
Forgács József – A sakkharcos lelkivilága – második kiadás, Magyar Sakkvilág, 2005
Lovas Dániel dr. – Sakk kislexikon – Panton Bt. és Cs. B. Bt. (decoArt Könyvek) Budapest, 2010
Sakk lexikon – Corvina Kiadó Kft., Szekszárd, 1994 (fordította Bakcsi György)
Schneider Attila – A sakk romantikája – Kalandor Kiadó, 2004
Williams, Gareth – Mesteri figurák, a sakk ezer éve; a figurák, a játékosok, a szenvedély – Officina ’96  Kiadó, Budapest, 2004

 

55/2011.
Kovács Gergely Pál