A kétnemű isten – fele férfi, fele nő…

„A megnyilvánulatlan láthatóvá vált – vélik rólam a csekély értelműek, akik nem ismerik kimeríthetetlen és fölülmúlhatatlan felsőbb természetemet.”
(Bhagavad-gítá 7.24.)

Az indiai társadalom valamilyen félreértés folytán nőgyűlölő, vagy a nőket alacsonyabb sorban tartó közegként került be a köztudatba, pedig kevés olyan civilizáció létezik, ahol a nők tisztelete, az anya szerepe, a mozgást fenntartó inspiráció iránti hódolat annyira egyértelmű lenne, mint éppen Indiában. Mikor a férfi a nő előtt halad az utcán, az az ő olvasatuk szerint nem udvariatlanság, hanem védelem a mögötte jövőnek. Amikor a hölgyek távol maradnak a közélettől, azzal erkölcsösségüket és tisztaságukat őrzik meg, ezzel biztosítva a tradíció fennmaradását, s még hosszan sorolhatnánk az értelmezés eltérő formáit. A látszólagos különbségek ellenére miként ismerhetünk meg mélyebben egy tőlünk távolabbi kultúrát? Ajánlatos bensőséges kapcsolatba kerülni vele, mert szimbólumait megismerve biztosan közelebb juthatunk ősi értékeihez.

 

TÁRSADALMI TÜKÖRKÉP

A művészet egyik csodája az időtlenség. A műalkotások teret és korokat átszelve más-más helyen és időben jelennek meg, viszont ez az időtlenség néha komolyan próbára teszi azt a befogadót, aki az alkotótól eltérő kulturális közegben és korban él.
A képzőművészet bizonyos értelemben társadalmi tükörkép, ami azt jelenti, hogy az adott társadalom spirituális szintjén jeleníti meg mondanivalóját.
Isten ábrázolása fölöttébb embert próbáló feladat, hiszen csak az jeleníthető meg, amiről valamelyes fogalmunk van. Egyes filozófiai iskolák fenntartják Isten kifejezhetetlenségének doktrínáját, mások – főleg az érzelmi alapon álló hagyományok – ember alakú formáját transzcendensnek tekintik. A megjelenítés igénye mégis minden korban és minden kultúrában felbukkan, ahol ezt éppen nem tiltják. Ennek fényében jelentett valósággal forradalmi eretnekséget például Andrej Rubljov ikonfestő merészsége, aki a Szentháromságban az addig ábrázolhatatlanként kezelt Atyaistent is megfestette.
Az indiai esztétikában egy alkotás értékét a mű szakrális töltöttsége minősíti, így a szimbólumrendszert részben az alkotó, részben a befogadó attitűdje határozza meg. Abban a korban, amikor Isten és ember kapcsolata még evidencia volt, másképp jelent meg a mű, mint később, amikor már nem ez a szakrális kapcsolat jellemezte a társadalmakat. A művészet így a legelvontabb szimbólumoktól a tárgyiasult jelképeken (lingam, jantra) keresztül jutott el a mai, a szemmel is látható, fizikai testábrázolásig.
A hindu istenábrázolás személyes, hiszen a személyesség spirituális köréből ered. Ahol nincs személyes kapcsolat Isten és ember között, ott általában hiányzik az ilyen jellegű istenábrázolás. Érdekes vonulatot képvisel az avatárok képében földre alászálló Isten megjelenítése. Ebben az esetben nyilvánvaló az antropomorf emberi test, bár minden alkalommal speciális jelek kísérik az adott isteni alakot. Ezek a jelek nyilvánvalóvá teszik, hogy megtestesülése ellenére a Mindenség Ura nem lett kevesebb, nem szorult az anyag börtönébe, mint a halandók. Az alkotás magában hordozza az ábrázolt téma energiáját, így a templomi imádat során használt szobrok, a múrtik, közvetítik az adott isteni minőséget.
Az ember-Isten kapcsolat érzelmi töltése, illetve később az ábrázolandó téma, fogalom energiája hangulati árnyalatokkal fejezhető ki. Ezek a hangulatok, érzelmek a raszák, ami legpontosabban talán az íz, lényeg szavakkal adható vissza. Olyan töltésről van szó, ami az ember egész lényét átjárja, és minden érzékszervére hat.
A művészi alkotás elsődleges szerepe – különösen szakrális kontextusban – a jelenlét. az ilyen alkotás nem üzen, hanem egy adott energiaminőséget idéz meg. Ebből a szempontból, vagyis az örökkévalóság túlpartjáról nézve nem érdekes a megértés. A megértés a tanulás egy útja-módja. Ha egy alkotás megjeleníti a megidézni kívánt energiát, akkor azzal összeköttetésben is van, így aztán ismeretet is közöl, intuíciót gerjeszt. S ha van néző, aki képes a befogadásra, az ismeret vagy intuíció tudássá, felismeréssé válhat. Ez nem verbális tanulás, hanem a látva tanulás útja.

 

A KIHÍVÁS

Az ISTENI ábrázolása a képzőművészet egyik legbonyolultabb kérdése, ahol ugyanúgy el kell fogadnunk a kinyilatkoztatás lehetségességét, mint az irodalomban. A tradicionális hindu művészetben kialakultak az ábrázolás szigorú szabályai, ahol minden részletnek különös jelentősége van. Olyan, szóban nem kifejezhető tanításokat kaphatunk ilyen módon, amelyek kortól, helytől függetlenek. A befogadáshoz viszont ismernünk kell az ábrázolások jelrendszerét. Minél távolabb kerülünk időben az ősi megfogalmazásoktól, annál nagyobb a vizuális megértés távolsága is, és egyre nagyobb nehézséget jelent az értelmezése.
Az ember teremtette világban nehezen halljuk az isteni üzenetet, hiszen mai kultúránk nem az elfogadás, hanem az átalakítás elvén működik. Óriási különbséget jelent, hogy az emberi elméből kiindulva küszködünk Isten megértésével, vagy az istenit átélve fedezzük el az emberlét, egyben saját létezésünk törvényeit is.
Az indiai mitológiában minden isteni megnyilvánulásnak megtalálhatjuk a férfi és a női oldalát. Ez tükröződik a mindennapi hitéletben is: a művészi ábrázolásokon többnyire párban összetartozó két alakot, férfi és női aspektust láthatunk. Ezek az isteni minőség értelmi és érzelmi megnyilvánulásai, amik alapvetően információkat hordoznak az ember saját helyzetének megértéséhez, és a számukra kijelölt út bejárásához.
A szent könyvek úgy tanítják, a földi világ a kettősségek tere, az Istentől való elszakítottság világa. A földi léttel együtt járó szenvedésnek is ez az elkülönülés az oka. A nyugati értelmezés szerint a teljes egyesülés az egyén halála és feloldódása a másik félben. A hinduizmus nem így értelmezi a halál fogalmát, mivel a lélek halhatatlan – így az azonosulás vagy egyesülés is más definícióhoz vezet. A lét szenvedésének feloldása a teljes és tökéletes reintegráció, amikor a tökéletességre törekvő ember-lélek visszatalál az isteni harmónia birodalmába. Ez egyben kiút az újraszületések láncolatából is.
Ennek a fejlődésnek a szimbolikus megfogalmazása Siva világmegváltó tánca. Siva eme koreografikus aspektusában a tánc királya (Natarádzs), mozgása pedig a transzformáció nemes tánca, út megvilágosodás felé.
A tánc, vagy a jóga az egyesülés útja, amely megteremti az eszményi harmóniát. Ennek képi megfogalmazása Siva egy másik aspektusa, a félig férfi, félig nő Ardhanárísvara, a transzcendens összhang tökéletes kifejezője, egyben a férfi-nő viszony lényegének is remek szimbóluma. Ez a holisztikus alak a kettősség nélküli dualizmus egyik legtökéletesebb megjelenítése,  mikor a kettősségben létező dualitás eljut a megosztottság nélküli egységbe, majd ezt is meghaladva eljut a páros egységig, vagy az egységpárig. Jelen esetben ez Siva és párja, Párvati egysége, akik mint szerető és szeretett fél fonódnak a szeretet teljes egységébe. Az Ardhanári vagy Ardhanárísvara egy nagyon ősi formai megfogalmazás, s az archaikus kor szimbólumrendszere csak nyomokban maradt fent. Ez az egységpár a hatha-jóga, a bhakti-jóga, a költészet és a mitológia terén értelmezhető.
A jóga különböző irányzatai eltérő módon próbálják eljuttatni az adeptust a reintegrációhoz. Az Ardhanárísvara-koncepció a teljesség, a tökéletes transzcendencia felé vezető békés utat jelzi. Az ellentétpárokban való gondolkodás nyer és durva, egyben a szenvedés alapja, amit a férfias és a női elv találkozásának nemes tisztasága megszüntet.
Ardhanárísvara a tökéletes transzcendens harmóniát és szimmetriát képviseli, egyszersmind teológiailag és teoretikusan a megoldás modellje, nemcsak az isteni, de az embervilágban is.

Az indiai ikonográfia sokféleképpen ábrázolja az Isten – Istennő kettőst. Ezekről nemcsak a régészeti leletek árulkodnak, hanem a puránák és ágamák, de az építészeti-szobrászati szakkönyvek (silpasásztra) is értekeznek.
A kétnemű Isten teste a függőleges tengely mentén válik ketté férfira és nőre, ahogy arra a név is utal. Ardhanári-ísvara – felerészben nő Isten. Már a legkorábbi ábrázolásoktól kezdve a jobb oldal a férfi és a bal oldal a nő.

 

FÉRFI OLDAL

A fejen általában egy arcot láthatunk, eltekintve néhány egyéb variációtól, amely fele-felerészben férfias, illetve nőies. A férfi oldal általában az aszkéták feltornyozott hajviseletét mutatja, néha kígyóval, a Gangesz vizével és holdsarlóval ékesítve. Fülében éppúgy fülbevalókat visel, mint a női oldal, hiszen a hajdani viselet szerint a férfiak és a nők egyaránt hordtak olykor nagyméretű fülbevalót (kundal).
Ardhanárísvara jellemzője a harmadik szem, ami olykor felerészben osztott szem a homlok férfias, jobb oldalán, vagy teljes szem a homlok közepén, megosztva a férfi és a női oldalon. A felezett harmadik szem a női homlokjel (bindu) és a felekezeti jel (tilak) fölött helyezkedik el.
a sajátos arckifejezés jellemzője Ardhanárísvara ábrázolásoknak. A férfioldal testalkata általában robusztus, a mellkas erős, a vállak szélesek. a ruházat lehet selyem vagy pamut dhóti (a férfiak gyolcs viselete), vagy válltól térdig érő tigrisbőr, továbbá öv, karperec, ékszerek és egyéb sajátságos díszítmények. Előfordulhat, hogy az öltözet nem előírásszerű, vagy rongálódott.
Szokatlan ábrázolás, amikor a jobboldali férfi alakot hamu fedi – ez Siva ijesztő Rudra aspektusa -, ekkor a női oldal arany vagy korall színű.
A szent zsinór, a felső kasztba tartozó kétszer születettek szimbóluma a Gupta periódus után jelenik meg az ábrázolásokon. Gyakran egy kígyó (nága jagnopavita) övezi a felsőtestet a férfi és a női oldalon egyaránt.
Az Ardhanárísvara szobrok kettő, három vagy négykarúak, Dél-Indiában ismeretes hatkarú forma is. A kétkarú forma a legősibb, ekkor a jobboldali férfi kéz a félelem nélküli abhaja mudrában van. A négykarú ábrázolás valószínűleg későbbi, ahol a jobb alsó kéz abhaja mudrában van, a felső, felemelt kéz pedig fejszét vagy szigonyt tart.
A testtartás lehet a kontraposztnak megfelelő háromszor hajlott (tribhanga) pozitúra – a fej balra billen, a felsőtest jobbra hajlik s a jobb láb ismét bal felé kanyarodik, ami kihangsúlyozza a bal csípőt -, vagy egyenes állású (szthanamudrá).
Észak-Indiában előfordul az erektált (úrdhvareta) megjelenítés, a Dél-indiai szobroknál azonban nem.
Az alapzat jellegzetesen lótusztrón, bár itt is előfordulnak kivételek.

 

A NŐI OLDAL

Míg a férfi oldal Siva, vagy egyik aspektusa, Rudra, addig a női oldalon Siva párja, Párvatí, illetve az ő aspektusai – Umá, Gauri, stb. – szerepelnek.
Párvatí sajátságos hajviselete többféle lehet, olykor ékszert vagy más díszeket is visel hajában. Homlokán – a férfi oldal harmadik szeme mellett – fél tilak, vagy bindu látható. Ez utóbbi mindig a homlok közepén van, minden más jel nélkül.
A női bal szem gyakran nagyobb, mint a férfi jobb szem. A nőies fülbevaló a bal oldalon van, ha színezés indokolja a baloldal sáfrányszínű vagy papagájzöld. A baloldali női kebel fedett, védett, a mellkas kisebb, a csípő erősebb. A díszítésben is kifejezésre jut a nőiesség, a fülbevaló, az ékszer, bokáig érő selyemruha, a sáfrányszínű testpúder, bokalánc, karkötők, nyaklánc és henna színezés a bal lábon és kézen, mind a női aspektus szimbólumai.
Amint említettük, a szoboralak kettő, három vagy négykarú lehet. A későbbi négykarú alaknál a bal oldal egyik keze Siva hátasállatán, Nandi bikán pihen, vagy kataka mudrában van. A másik bal kéz általában tükröt tart, olykor pedig lótuszvirágot (nílótpalam), vagy üresen a föld felé mutat. A női oldal olykor vizeskorsót, samaru dobot vagy vínát tart, s papagáj száll a bal csuklójára. A korai háromkarú Ardhanárísvara ábrázolások férfi oldalán mindig két kar van, míg a nőin csak egy, amiben lótuszvirágot vagy tükröt tart.
A mudrák, vagy kéztartások a tudatosság különböző szintjeit jelenítik meg, vagy egy adott karaktert, kiemelt érzelmet jeleznek. A mudrák hagyományos formáit Bharata összegezte Nátjasásztra című színházelméleti művében. a kéztartások kódjának megfejtéséhez szükséges a klasszikus filozófia és tánc ismerete, de könyvek alapján nehéz közel kerülni ezekhez a finom hangulatokhoz. Így éppen az élő tudás varázsa vész el, ami beszédessé teszi az amúgy néma szobrokat.
Számos esetben azt láthatjuk, hogy a két oldal összefonódik a köldök, a mellkas, a csuklók, az alkar és a bokák, a nyak, a gyűrűk és a csatok, vagy a közös, ellipszis alakú glória (prabhamandala) mentén, amely hátulról beragyogja az egész alakot.

A különböző források apró ikonográfiai eltéréseket tartalmaznak ugyan, de lényegüket tekintve azonosak. A Visnudharmottara szerint az egészpár férfi alakja Ísán, aki kezeiben rózsafüzért és háromágú szigonyt tart, testét kígyó díszíti. Balján hitvese két kezében tükröt és lótuszvirágot láthatunk. A szöveg szerint a kompozíció az anyatermészet (prakrti) és a lélek (purusa) egységét ábrázolja.
A Mánaszollásza elmondja , hogy a férfi oldal mellkasa lapos, míg a női oldalon domború női keblet láthatunk, s a két oldal a hajviseletben is a nemek msajátságait mutatja. A Matszja-purána – az egyik legősibb a puránák közt – fontos ikonográfiai forrásnak számít. A tizedik fejezet foglalkozik Aradhanárísvarával, mint Siva emberi alakjai egyikével. A fejnél a férfi oldalon a holdsarlót láthatjuk, a női oldalon pedig gyönyörű frizurát. A homlokot egy közös tilak díszíti, a férfi fülében egy kígyó formájú fülbevaló van, míg a női oldalon egy hagyományos fülbevalót láthatunk. A jobb kézben koponya és a szigony látható, a bal kezekben tükör és lótuszvirág.
Kétkarú forma is ismeretes, melynél a test jobb oldalát tigrisbőr fedi és kígyó ékesíti, míg a bal oldalt gyönyörű ruha és ékszerek borítják.
A Majamatá-ban azt olvashatjuk, hogy Ardhanárísvara háromkarú, kezében koponya, szigony és virág van. A test baloldalán olvasót láthatunk, míg a jobb oldalon a szent zsinór látható. A jobboldal férfias és izmos, míg a baloldalt karkötők díszítik. A jobboldal Isaként, (Siva egyik formája, a Tisztaság) míg a baloldal Umá-ként említik.
A XVII. századi Orisszából származó Silparatnakosa a templomok szerkezeti leírásával és építészetével foglalkozó szakkönyv a dinamikus női oldal és a statikus férfi kapcsán említi Ardhanárísvara alakját, mint a kettő szintézisét, megszemélyesülését.

A tárgyszerű leírások mellett mindenütt kiemelik az imádat és a meditáció szerepét. Az istenség kegyszoborként kerül közel a hívéhez, majd a megtapasztalás magasabb szintjén, a meditációban újra találkoznak. Kezdetben a forma adja az inspirációt, és a kegyszobor közvetlen meditációja közelebb viszi a gyakorlót a végső valósághoz. A szöveges források vagy magyarázatok a szerző tapasztalati szintjétől függenek és a kutató, olvasó ember racionális megértését segítik, de a lényegi mondanivaló, az eredendő valóság a formában van.

 

EGY SZEMÉLYES OLVASAT

Próbáljuk meg értelmezni az eddigi ismereteket! Ezen a téren is több út kínálkozik, akárcsak egy matematikai probléma megoldásánál, hiszen mindenki szubjektíven értelmezi az objektív információt.
A férfi oldal szimbólumai elsősorban fegyverek, amik védelmet teremtenek, legyőzik az ellenséget, ugyanakkor teret adnak az újnak és a jónak. A háromágú szigonnyal legyőzhető az anyagi energia befolyása. Az aszkéták botja is részben fegyver, részben pedig az önlegyőzés szimbolikus fegyelmező eszköze. A szent zsinór a beavatottság szimbóluma, a kígyók pedig egyfelől a végtelenséget, másrészt az idő ciklusait szimbolizálják, de itt a sérthetetlenségre és a legfelsőbb törvényre is utalnak. Keze a rettenthetetlenség mudrájában megnyugtatja a híveket. A harmadik szem pedig a tisztánlátás szimbóluma.
Mondhatjuk, hogy a beavatott szentnek, s egyben tisztánlátó harcosnak sérthetetlenséget ad a legfelsőbb törvény, mait egyúttal ő védelmez. Így válik maga félelem nélkülivé, és képes másoknak is nyugalmat biztosítani.
A női oldalon kevesebb a szimbólum, a leggyakoribb a tükör, ami „tükröt tart” talán a teljes egységpárnak, talán csak a férfi oldalnak de lehet, hogy a hívőknek. Ezzel a szereppel kellemetlen helyzetbe került a női oldal, hiszen nem könnyű feladat másokat önmagukkal szembesíteni. E súlyos feladat feloldásának lehtpsége is megadatik, hiszen kezében a lótusz, a felemelkedés és megvilágosodás szimbóluma, a mindenség központi energiája. A haladásban kulcsfontosságú a tisztaság – a virág ezt is jelzi. Szemöldökei közén ott a bindu homlokjel, ami szintén az univerzumra, a mindent magába ölelő transzcendens energiára utal. Az időnként szereplő egyéb virág a szeretetet, teljességet jelképezi, a kéztartás pedig a biztonságot, félelem nélküliséget. A kígyó – vagyis a végtelen időspirál, a törvény, a sérthetetlenség – itt is szerepel.
Aki tehát képes szembenézni önmagával, annak eljött a felemelkedés vagy megvilágosodás ideje és élvezheti az univerzum transzcendens energiáját, ami elhozza számára a félelem nélküliség szeretetteljes állapotát, ahol a legfelsőbb törvény sérthetetlensége érvényesül.

Bibliográfia
Goldberg, Ellen: Isten, aki félig nő, State University, New York, 2002.
Kavirádzs, Krnsadász: Csaitanja-csaritámrta, BBT.é.n.
(O)RAO, T.A. Gopinath: Elements of Hindu Iconography, Motilal, Delhi, 1993.
Stutley, Margareth: The Illustrated Dictionary of Hindu Iconography, Routledge ‘nd Kegan, London, Boston, 1985.

 

51/2009.
Ubornyák Katalin