Összegző tradíciók

A modern kor jellegzetessége a megfoghatatlanság. Állandósult a bizonytalanság, cseppfolyóssá váltak az addig szilárdnak hitt értékek és normák, átjárható az erkölcs, az ember éne feneketlen katlan, amibe belekapnak ketten, százan…
Sokan szerető reménykedéssel várják a Vízontó kor beköszöntét, pedig tudnivaló, hogy a vízöntő a farsang időszaka – a karnevál az utolsó nagy, ámde kérészéletű tobzódás a hosszas böjti idők előtt. A karnevál ugyan színpompás forgatag, de nem tart sokáig. Lekerülnek az álarcok, eltapossák a konfettit, véget ér a dáridó – s maradnak a nyomorult hétköznapok. A céltalanság zsákutca – ez a huszonegyedik század kezdetének tragédiája. A megelőző század világégéseivel együtt is adott töprengeni, emészteni és feldolgozni valót az emberiségnek, míg mára már ez a feladat is elpárologni látszik. A cél meglelése azonban nélkülözhetetlen az elmozduláshoz. Amelyik hajó nem tudja, melyik kikötőbe tart, annak egyik szél sem kedvező – mondotta Seneca. A cél megleléséhez forrásokra van szükség. Ilyen forrást jelentenek az összegző tradíciók. Kelet és Nyugat, Észak és Dél – mind-mind tartogat olyan titkokat, amik a képlékennyé vált korban különösen megszívlelendőek. A képlékenység pozitív értelemben a megfelelő alkalmazkodó képességet jelenti, míg ellenkező előjellel a gumigerinc szinonimája. A látszólag teljesen kilúgozott, virtuálissá váló világ, a válságtendenciák már-már a teljes és kötelező falanszter képzetét keltik, ahol világpolgárok az egyenfogyasztás engedelmes alattvalóiként nem lógnak ki semmiféle sorból. A jövendölések, vagy tudományosabban szólva a futurológiai prognózisok baljós módon bebizonyosodni látszanak: a karneváli forgatag fejedelmet választ. Csakhogy a tömegtendenciák kiszámíthatósága egyúttal csődöt is mondott. A már temetett nemzeti érzés, vallás vagy helyi kulturális identitás, a család intézménye s megannyi évezredes jelenség feléledni látszik. Kihaltnak hitt hagyományok élednek újjá. Mérhetetlen módon fölértékelődik a közösségi, vallási, kulturális vagy szellemi tradícióhoz való tartozás. A hagyományok erejét csak az ismeri fel, aki érzékeli a hiányukban maradó űrt, de a hagyomány áldásait csak az élvezi, aki hajlandó elköteleződni mellette. Pedig a szabadság mítoszának korában az elköteleződés botrányszónak hangzik.
A tradíció, s különösképpen az egyetemes szellemi tradíció olyan hátteret biztosít, amely éppen a képlékenykorban jelent óriási helyzeti előnyt. Ha az embernek mindig magának kellene mindennel megküzdenie, jogos volna az enervált csüggedés, de ha az elődök nyomdokaiban, mi több, az Ember egyetemes lelki útján járhat, az különös belső biztonságot kölcsönöz néki. S ezzel talán sikerül kijutnia a karneváli forgatagból, sikerül átvészelnie a böjtös időket, s közben a bizalmatlanság birodalmából eljuthat a szépség és a szeretet honába.

A fejlődés tehát visszatérés? Az évezredes intézmények restaurálása? Vajon a visszafelé az előre? Nos, a tradíció ugyan a hagyományra épül, de élet és alkalmazkodóképes. A tradíció ereje magához vonzza az embert, s addig ismeretlen, új forrásokat biztosít számára. Olyan alapelvekre van szükség, amik az élet megoldóképleteként alkalmazhatók. Ezt a szükségletet minden valószínűség szerint  egy új szellemi szintézis képes betölteni, amely merít az ősi tradíciók egyetemes értékeiből, megkeresi az ember éppen aktuális céljait, amelyek kozmikus hivatásával is összhangban vannak, és élhető gyakorlatot biztosít a mindennapokban.
S amit menet közben elveszítünk, az csak anyagi lehet. Ami maradandó, az lelki. Ami lelki, az maradandó.

51/2009.
Rácz Géza