Hogyan jöttek föl a hopik az alvilágból – indián legendák

H. R. Voth amerikai etnográfus gyűjtése A hopik hagyománya címet viseli s máig az egyik legterjedelmesebb összegzés. Ma már tudjuk, hogy kezdetben a hopik megválogatták, mit közölnek a gyűjtőkkel, de ez mit sem von le a történetek eredetiségéből, értékéből. A jelen szöveg az 1905-ben megjelent könyv harmadik fejezete.

Réges-rég az emberek a föld alatt éltek. Számtalan sokan voltak, de igen gyakran összetűzésbe kerültek egymással. Néhányuk nagyon elzüllött, s kihasználták a nőket és hajadonokat, ami súlyos viszályokhoz vezetett. A történtek miatt aggódó és haragvó törzsfők ezért összegyűltek, s elhatározták, felkerekednek és egy másik helyen telepednek majd meg. Ezért előbb felröptették mótszni madarat, hogy meglelje az alsó világból kivezető utat. Fölrepült mótszni magasra, de gyöngének bizonyult, s eredménytelenül tért vissza. Ekkor a yáhpa-madarat, a sokszavú poszátát röptették föl, és ő már erősnek bizonyult, igen magasra szárnyalt, s meglelte a kijáratot. Visszatérvén mindezt megjelentette a törzsfőknek.

Időközben a törzsfők hatalmas özönvizet gerjesztettek. A vízözön nyomán hatalmas vízikígyók, bálölökongwoo-k bújtak elő a földből, s az emberek jó része elpusztult. Mikor aztán a sokszavú poszáta megjelentette a főnöknek, mit talált, az így válaszolt:
– Rendben, nagyon jó! Fölkerekedünk és elmegyünk innét!
aztán egy kikiáltó révén hírül adták mindenkinek, hogy négy nap múltán távoznak, ezért az asszonyok készítsenek ennivalót, s miután lakmároztak, a negyedik nap gyűljenek össze éppen a sokszavú poszáta által talált nyílás alatt. Úgy is lett.
Ekkor a főnökök elültettek egy calávi-fenyőfát, körbeénekelték, s énekük nyomán a fa igen hirtelen megnőtt. Felnyúlt egészen a poszáta meglelte nyílásig. A főnökök kipróbálták, megrázták a fát, s elég erősnek találták, de nem annyira erősnek, hogy mindenki felmászhasson rá, mert az ágai gyöngének mutatkoztak. Ezért aztán egy lö’ogö-fenyőt is elültettek, körbeénekelték, s így az is hirtelen megnőtt. Ez a fa s az ágai is sokkal erősebbek lettek, mint a másiké, de míg amaz egészen túlnyúlt a nyíláson, emez nem ért föl egészen odáig: legfelső ágai s gallyai szerteágaztak oldalra, mielőtt még a nyílást elérték volna. Ennek okán ugyanolyanképpen elültettek egy bákavi-nádat is, ami erősnek bizonyult és a poszáta meglelte nyíláson is keresztülhatolt. Végül egy áhkawau-napraforgót is elvetettek, s mivel nedves helyre vetették, az is hamar megnőtt terebélyesre, levelei is hatalmasan terpeszkedtek, de a napraforgót apró tüskék borították mindenfelé.
Ezt hát elvégezték.

Ekkor Pókasszony, valamint Pöokónghoya, meg a bátyja, Balö’ongawhoya és a sokszavú poszáta, aki a nyílást meglelte sorban fölmásztak a calávi-fenyőfán. Mikor kimásztak a nyíláson, Pöokónghoya megragadta a calávi-fenyőt, bátyja pedig a nádat, s erősen markolták azokat, hogy ne inogjanak, amikor az emberek fölmásznak rajtuk. a sokszavú poszáta a közelükbe telepedett, és sok-sok dalt elénekelt, azokat, amelyeket ma is énekelnek a Wúwûchim ceremónia során. Pókasszony is a közelükben üldögélt, s figyelte, mi történik. Az emberek lassan elkezdtek felfelé mászni, egyesek a calávi-fenyőn, mások a lö’ogö-fenyőn, a többiek a bákavi-nádon és az áhkawau-napraforgón. Ahogy az emberek fölértek, s kimásztak, a sokszavú poszáta kijelölte lakóhelyeiket, és a beszélt nyelvüket is megadta nékik. Az egyiknek azt mondta: „Te leszel a hopi, nyelved pedig ez lesz.” A másiknak mondta: „Te leszel a navajo, a nyelved pedig emez.” A harmadiknak meg: „Te leszel az apacs, mohave, mexikói…” – és így tovább, beleértve a fehér embert is. Az alsó világban az alábbi pueblo-indiánok nyelvét beszélték:  kawáhykaka, ákokavi, kátihcha, kótiyti – ezért a pueblo-indiánok e négy törzse lényegében egy nyelvet beszél.
Az alvilágban az emberek nagyon romlottak voltak, sok volt köztük a boszorkányvarázsló, meg más ártó alak, akár csak a mai falvakban, akik megrontják az embereket. E rontó pópwaktu-k közül egy szintén a felszínre jött a többiekkel. Az emberek csak másztak kifelé, de még mielőtt mindannyian felértek volna, elapadt a sokszavú poszáta éneke. „Hapí! pai shúlahti! Eddig! Dalom most elapadt!”  – s ekkor a lajtorján fölfelé mászó emberek kezdtek visszacsúszni az alvilágba, de már igen sokan felkapaszkodtak a felszínre. Ugyanannyian maradtak az alvilágban, de Kík-mongwi most már azokkal volt, akik fölkapaszkodtak. Akik fölértek, mind ott gyülekeztek a sípapu körött, ahogy a nyílást akkor s azóta is nevezik.

Akkor még nem volt Nap, mindenütt sötétség honolt. Kík-mongwi félig fölcseperedett fia megbetegedett és meghalt és eltemették. Atyja dühös volt igencsak. S kiáltott:
– Miért jött velünk egy rontó powáka is? Azt hittük, magunk vagyunk, s meg akartunk szabadulni a rontó emberektől. Ezért másztunk föl, és tessék, most itt van egy velünk!
Összegyűjtötte az embereket s szólt hozzájuk:
– Vajon ki miatt veszítettem el gyermekemet?
Gombócot gyúrok e finom kukoricalisztból, feldobom, s akinek a fejét találja, azt lehajítom a sípapu nyíláson!
Felhajította magosra a málégombócot, az emberek csak álltak és bámulták. Amikor aztán visszahullott a gombóc, valakit fejen talált, és szétmállott.
– Ishohí, hát te volnál az! – mondta a törzsfőnök.
Csakhogy Ishohí a törzsfőnök unokaöccse, húgának fia volt éppen. – Öcsém, te vagy hát a rontó núkpana; miért jöttél vélünk? Nem akartuk, hogy rosszak is legyenek itt velünk, s mégis elkísértél minket. Visszalöklek téged!
Megragadta, hogy letaszítsa, de az megszólalt:
– Várj! Várj, mondok valamit!
– Letaszítalak! – mondta a törzsfőnök ismét.
– Várj, mondok  valamit! – mondta ismét unokaöccse. – Menj oda a sípapu-nyíláshoz, és tekints alá! Ott jár az a gyermek!
– Nem, nem igaz – mondta a törzsfőnök. – Nem tekintek alá, hisz halott!
Mégis odalépett és letekintett, s látta, amint a fia más gyerekekkel szaladgál, s fején még mindig ott a jel, amit a hopik a halál után nyomban alalmaznak.
– Igaz, mégis csak igaz! – mondta a törzsfőnök. – Való igaz, ott jár-kel!
– Nos hát, ne taszíts le engem! – mondta unokaöccse. – Így leszen majd ezután. Aki meghal, alászáll oda. Hadd maradjak veletek, mondok még egyebet is nektek!
Ekkor a törzsfőnök beleegyezett, hogy öccse velük maradhasson.

Még mindig sötétség uralkodott, nem világlott még a Nap, meleg sem volt, s az emberek tűz és fa után kezdtek nézni. De oly vaksötét volt, hogy alig találtak valamicske fát. Így éltek ott egy darabig, fa nélkül, mígnem egyszer csak megpillantottak a távolban valami pislákoló fényt, s a törzsfőnök így szólt:
– Menjen valaki, és nézze meg!
amikor még az első világban voltak, olykor-olykor hallották a fejük fölött valakinek a lépteit. Valaki  elindult hát a fény nyomában, de még mielőtt odaért volna, megfáradt és visszatért inkább. Ekkor más valakit küldtek, aki oda is ért. Egy mezőn találta magát, ahol kukorica, dinnye, bab és sok más termény tenyészett. Körül-körül tűz égett a mező körött, amit tűzifa táplált, s ez a túz tartotta melegen a földet, hogy a növények gyarapodhassanak. A hírnök egy igen szép embert talált ott. Négy soros türkizlánc díszlett nyakában, fülében hatalmas türkiz függők. Arcán tükröződő vasfestékkel festett két fekete csík futott orrtövétől orcája felé. Oldalán ott állt ijesztő kinézetű barátja, a maskara, tátongó szemüregekkel és kitátott nagy szájjal. Ez volt Másauwuu, a Csontváz, akinek lépteit hallották az alvilágban.
– Ki vagy te? – kérdezte Csontváz a hírnököt. – Honnan jössz?
– Igen, lentről jöttünk, és nagyon hideg van itt. Megfagyunk, és nincs tűzünk.
– Menj, beszélj a népeddel, s jöjjetek el mindannyian, ide hozzám!
Visszatért a hírnök, s az emberek faggatni kezdték:
– Nos, mit találtál? Találkoztál valakivel?
– Igen,  – mondta, – találkoztam valakivel, akinek bőséges a termése!
Csontváz ugyanis finom falatokkal megvendégelte a hírnököt. Az emberek nem hoztak túl sok ennivalót magukkal az alvilágból, s már-már kiapadtak készleteik. Megörültek hát a meghívásnak, s odavonultak, ahol Csontváz lakozott. Ám amikor megpillantották a kicsiny mezőt, arra gondoltak, annak hamarosan a végére járnak. Csakhogy Csontváz folyton vetett, s az ennivaló sosem fogyott el. Mikor megérkeztek, gyűjtöttek fát, tüzet raktak, megmelegedtek és boldogok voltak. Csontváz ekkor pirított csöves kukoricát adott nékik, meg dinnyét, sárgadinnyét, tököt s egyebet, s mind erőre kaptak. Egyik-másik növény, igaz apró volt, mások azonban nagyobbak, s így mindig volt ennivalójuk.
Az emberek ott maradtak, feltörték a földet, s mindig táplálták a tüzet a mező mellett, ami a földjüket melengette, s így termelhettek maguknak. Mikor beérett a termés, mindent betakarítottak, s most, hogy már voltak tartalékaik, azt fontolgatták, újból nekierednek, ám még mindig nem sütött a Nap.
– Bizony, nem kellene ennek így maradnia!
Ezért aztán a főnökök mind összegyűltek tanácskozni Csontvázzal, s átbeszélték, vajon nem tudnának-e egy olyan Napot szerkeszteni, mint amilyen az alvilágban is volt, de nem tudták, hogyan csinálják. Fogtak végül egy kikészített bölénybőrt, hákwávu-t azt kerekre vágták, ráfeszítették egy körkörös fakeretre, s befestették fehér dû’ma agyaggal. Aztán megtörtek egy kis fekete tóho-festéket, amivel a korongra fölfestették a Holdat, s a korong közepét is meghintették a fekete festékkel, majd egy botra tűzték a korongot. Ezután pedig leterítettek a földre egy nagy darab nyers möchápu kelmét, s a korongot arra helyezték. Mindeme kellékeket az alvilágból hozták magukkal.
Kiválasztottak valakit, s arra kérték, álljon rá a holdszimbólumra. Ezután a főnökök sarkainál fogva megragadták a kelmét, ide-oda hömbölygették, majd földobták a magasba, s az repült sebesen a keleti horizont felé. Az emberek csak ültek és bámultak. Majd egyszerre csak a kelet felől jövő világosságra lettek figyelmesek. Úgy gondolták, valami meggyulladt. A fény egyre ragyogóbbá vált, s valami fölkélt a keleti égbolton. Mind magasabbra kúszott, s ahol az emberek tanyáztak, egyre csak fényeskedett.
Most már járhattak-kelhetek, és boldogok voltak. Ez lett a Hold, s bár fényeskedett, a fény mégis csak halovány volt, s amikor az emberek a mezőn dolgoztak, olykor még így is kikapálták a növényeiket, mert nem láttak jól, ráadásul hideg is volt, s az emberek fagyoskodtak, és a földeket is tüzekkel kellett melengetniük. Ezen törték a fejüket az emberek, mígnem a főnökök újra összeültek tanácskozásra. Szólt a törzsfő:
– Ishohí! Most már jobb kissé, hiszen van világosságunk, de még nem egészen jó minden. Még mindig hideg van. Nem tehetnénk valamit jobbá?
Arra következtettek, hátha a bölénybőr nem alkalmas, mert túl hideg az, ezért elhatározták, hogy most egy darab möchápu kelmét használnak. A kelméből is kivágtak egy kerek darabot, azt ráfeszítették a körkörös keretre, de ezúttal cákwa réz-oxiddal festették be. Szemet és szájat rajzoltak a korongra, azt a részt pedig, ami a homlokára emlékeztetett, sárgára, vörösre és más színekre befestették. Cikkcakk fonatos csuhékarikával(1) övezték, majd eköré táwahona-t, vörös lófarokból való szálakat kötöztek, majd néhány sastollat tűztek a korong hátoldalára erősített csuhékarikába. Vagyis egy Nap-emblémát készítettek, olyat, amilyet a flóta-ceremónia során ma is a hátukon viselnek a síposok. A korongra festett arc homlokára egy abalon-kagylóhéjat kötöztek. Végül a törzsfőnök nakwákwosi-kat készített a kicsi, sárgás iráhoya madár tollából, amely jószág a légykapóra emlékeztet, de a feje búbján vöröses a tolla. (2)
Aztán ezeket a nakwákwosi-kat a törzsfőnök a Nap-embléma sastollainak hegyéhez kötözte, majd az egészet a fehér kelmére fektették. Megkértek néhány embert, álljanak köré, majd miként a Hold esetében, úgy most is a levegőbe hajították a kelmét a tartalmával egyetemben, ahol aztán az egészen-egészen magasra emelkedett kelet felé. Megint világosságot láttak kelet felől. Egyre világosodott és meleg is lett. Ez lett a Nap, s még nem is hágott magasra, mikor a hopik már megérezték melegét.(3)
Mikor így megteremtették a Napot, s az minden reggel fölkélt, az emberek fölöttébb boldogok voltak, mert most már meleg is volt, és kellőképpen világos is, úgyhogy most már jól dolgozhattak. Megint arra gondoltak, odébb állnak.
Volt már tömérdek tartalékuk, s így a törzsfők újra tanácskozásra ültek össze, hogy megbeszéljék a dolgaikat.
– Távozzunk erről a helyről! – mondták a törzsfők. – Induljunk kelet felé, nézzük meg, hol kél a Nap, de nem menjünk mindannyian együtt! Egyesek egyik úton induljanak, mások más úton, megint mások még délibb irányba, hadd lássuk, ki éri el elsőként azt a helyet, ahol a Nap kél!
Föl is kerekedtek. A fehérek a déli ösvényt választották, a hopik tőlük északabbra indultak, kettejük között pedig az Új-mexikói pueblo-indiánok. Egyik-másik csoport el-elidőzött egy helyütt, olykor akár évekig. Házakat is építettek s művelték földjeiket.
nem sokára aztán elszakadtak egymástól, sőt, egymásra is támadtak, gyilkoltak. Az egyik törzs különösen galádul viselkedett, sokat háborúztak a többiekkel. Amikor nekiindultak, a főnökök megegyeztek, amint eléri az egyik csapat a napkeletet, csillagok hullanak majd le az égről, s ha ez bekövetkezik, a többiek is megállnak és letelepednek ott, ahol éppen tartózkodnak. A fehér emberek a déli úton indultak, s tehetségesebbnek bizonyultak, mint a többiek. Mikor gyermekeiket és batyuikat cipelve megfáradtak, egyik asszonyuk megfürdött, s a testéről ledörgölt bőrpikkelyekből lovat csinált maguknak. Ezeket a lovakat használták később az utazáshoz, így aztán sokkal gyorsabban haladtak. Ezért a többi kelet felé tartó csapat közül ők értek elsőként arra a helyre, ahol a Nap kél. Azon nyomban sok-sok csillag lehullott az égből. „Lám csak! – mondták a még mindig úton lévő többiek. – Valamelyik csoport már megérkezett.” Így aztán mindannyian letelepedtek, ott, ahol éppen tartózkodtak. Abban is megállapodtak még a csapatok elindulása előtt, hogy ha ellenség háborgatná azokat a csapatokat, amelyek nem érték el a napkeletet, értesítsék a célba érkezetteket, s majd azok a segítségükre sietnek.

HARCI SAS SÁTRÁNAK TÜZÉNÉL

Az indiánok mindig is a természet szerelmesei s hangulatainak éles szemű megfigyelői voltak. A madarak és állatok szokásai, a vizek és szelek hangja, az árnyak tánca, a titokzatos holdsugár mind mind ihletői az indiánokban kialakuló csodás történeteknek a bámulatos Természet Anya és miriád gyermeke létének magyarázatára. Gyermeki ártatlanság, természetszeretet, a hagyományok öntudatos ápolása jellemzi az ösztönös költők megfogalmazta furcsa történeteket, amik alig-alig változva szálltak generációk sokaságán át atyáról fiúra. Aztán megérkezett a fehér ember, a bölények mészárosa, aki igába verve kisajátította magának a szabad országot, s koldusbotra juttatta a rézbőrű embert. A törzsi bárdok kora lejárt, s alig él már egy-egy nagyatya, aki ismeri még a régi idők legendáit…

(Frank B. Linderman 1915-ös könyvének bevezetéséből.)

ÖREG-EMBER ELLOPJA A NAP LÁBSZÁRVÉDŐJÉT

A lobogó lángok – mily varász ez a regemondás mellé! Mennyire illik a tűz hangulata az orákulum elmesélte történetekhez!  Amikor kell, árnyat vetnek a lángok, s az örömteli fordulatnál fellobbannak, hisze az érdeklődés is fellobban, míg az együttérzés inkább tompítja a lángot.
A sátrat beragyogta a tűz, amikor közelítettem, hallottam a gyerekek vidám dalát, ám amikor beléptem, elült az ének, s az ifjú arcokon a döbbenet visszfénye fogadott. Hiába kérleltem őket, nem folytatták éneküket.
Harci Sas mellett foglalt helyet egy igen öreg indián, Vörös Köntös, és amint leültem, házigazdánk elmondta, hogy tekintélyes vendége régi jóbarát, a vén sziú. Harci Sas meggyújtotta pipáját, majd átnyújtotta vendégének, aki aztán nekem adta tovább, miután előbb a Napnak, a mindenség atyának, s a Földnek, a mindenség anyának kínálta.
A feketelábúak kunyhójában a pipát sosem szabad a bejárat előtt keresztben átadni. Ez sértés volna a házigazdára nézve és minden jelenlévőre szerencsétlenséget hozna. Ezért ha sokan gyúlnek össze a kunyhóban, a bejárattal szemben ülő házigazda előbb balkéz felé indítja el a pipát, s úgy adják egymásnak a vendégek, mígnem az ajtónál ülő legutolsó emberhez ér, aki aztán visszafelé adja a pipát, amit ezúttal nem szív meg senki. Így kerül vissza a házigazdához, hogy az újra megtömje és jobb kéz felé is elindítsa.
Harci Sas az én jelenlétemet is elmagyarázta röviden, majd így szólt:

Egyszer a Hold készített egy lábszárvédőt a Napnak. Ilyen csoda munkát még senki sem látott! Színezett sündisznótüskékkel volt kivarrva, s oly különös ábrák díszítették, amiket csak a Hold s a Nap értett, senki más. Ember nem látott még ily csodás holmit, s bizony sok hóba telt, amíg a Hold elkészítette. Igen, csodás lábszárvédő volt, s a Nap derűs időben mindig azt viselte, mert oly fényes volt még ránézni is.
Mikor aztán este a Nap nyugovóra tért nyugaton fekvő kunyhójában, a lábbelit vánkosként a feje alá tette, mert már akkor is volt egy tolvaj a világon. Ez a tolvaj gazember Öreg-ember volt, s a Nap persze mindent tudott róla. Ezért tette minden este a feje alá a drága lábszárvédőt. Amikor dolgozott, mindig azt viselte, így hát nappal nem fenyegette annak a veszélye, hogy elveszítené. Este meg óvakodott, amikor nyugovóra tért.
Ki gondolná, hogy van olyan ostoba ember, aki a Napot meg akarná lopni? De bizony egy éjjel Öreg-ember odakúszott a Nap kunyhójához, hogy kikémlelje. Rajta kívül senki sem tudta, merre van a Nap kunyhója. Látta ám, hogy a Nap a lábszárvédőn nyugtatja fejét.
Mi mindannyian sokfelé megfordultunk, de soha senki nem lelte meg a Nap kunyhóját. Azt sem tudjuk, mely országban fekszik. Tőlünk nyugatra – eddig terjednek ismereteink, hisz látjuk, minden délután arra felé indul. Öreg-ember azonban mindent tudott, csak egy valamit nem: nem tudta bolonddá tenni a Napot.
Nos, Öreg-ember betekingetett a Nap kunyhójába, és látta a lábszárvédőt, látta a Napot is, és a Nap aludt. Elhatározta, elcseni a lábbelit, ezért a bejáraton át bekúszott a kunyhóba. Nem volt más otthon, csak a Nap. A Hold éppen dolgán járt éjszaka, akárcsak gyermekeik, a csillagok. Öreg-ember azt gondolta, egyszerűen elcseni a lábszárvédőt az alvó Nap feje alól, és kereket old.
Négykézlábra ereszkedett, akár a medvenépek, s bemászott a kunyhóba, ám a koromsötétben térde alatt megreccsent egy ágacska a Nap nyoszolyájának közelében. Az ág nagyot roppant a súlya alatt, s a Nap oldalára fordult és horkantott, amitől Öreg-ember annyira megijedt, hogy egy teljes percig mozdulni sem bírt. A szíve megdermedt, amúgy sem volt erős szívű, mert a gonoszság meggyöngíti az ember szívét. Mikor meggyőződött róla, hogy a Nap nem ridat föl, csöndben kimászott a kunyhóból és elinalt.
A hegytetőn Öreg-ember megállt és hallgatózott, figyelt, de minden csöndes volt, ezért leült és tanakodni kezdett.
„Majd holnap este megszerzem a lábszárvédőt, amikor újra nyugovóra tér a Nap. Szükségem van arra a holmira, meg is szerzem, s olyan csinos leszek, mint maga a Nap!”
Kifigyelte, mikor ér haza a Hold, hogy letáborozzon, s látta, amint a Nap munkába indul. Nem is ment messzire a kunyhótól, hiszen este újra vissza akart térni.
Nem kellett sokat várnia, mert Öreg-ember csak rosszban sántikált, s a gonoszok nem számolnak az idővel. A kunyhó közelében várakozott, amikor a Hold útjára indult, s kivárta, amíg a Nap belép a kunyhóba. A rekettyésből látta Öreg-ember, maint a Nap leveti lábbelijét. A szemében megcsillant a kapzsiság, amikor látta, ahogyan a Nap összehajtja és a feje alá teszi a lábszárvédőt, ahogy szokta. Várt, mielőtt közelebb kúszott volna. Apránként közelített a vén gazember a kunyhóhoz, míg végül fejét be is dugta a bejáraton. Hosszasan várakozott, még azt követően is, hogy a Nap már békésen hortyogott.
Az éj furcsa hangjai megborzongatták, mert tudta, rosszat tesz. Mikor a vöcsök rikoltott a közeli tavon, kirázta a hideg, de végül mégis egészen odamászott az alvó mellé. Ujjai finoman motoztak a drága lábszárvédő körül, mígnem kitapintotta, miként húzhatná ki a Nap feje alól anélkül, hogy az megneszelje. A sötétben visszafogta a lélegzetét, a szíve hevesen lüktetett, akár a harci dobok. Verejték, jéghideg verejték – amivel a gonoszság mindig kiveri a gyönge szívűeket, egész teste verítékben úszott. Az is eszébe jutott, vár még egy éjszakát, de a kapzsiság is sugdalt a fülébe, végül engedett a csábításnak és elemelte a Nap lábszárvédőjét.
Óvatosan kimászott a kunyhóból, válla mögött még visszapillantott, ahogy kilépett. Majd amilyen gyorsan csak tudott, eliramodott. Hegyen-völgyön át, csermelyen és folyókon keresztül szaladt keletnek. Futás közben is kacagott agyafúrtságán, így aztán hamar kifulladt.
„Ho-hó – mondta magának. – Elég messzire jutottam. Ideje pihennem. Alszom egyet! Milyen könnyű volt meglopni a Napot! Mintha csak a medvét vagy a hódot kellett volna meglopnom!
Összehajtotta a lábszárvédőt s a feje alá tette, ahogyan azt a Nap is csinálta, s elszenderedett. De rosszat álmodott és felriadt. A rossz tettek rossz álmokat hoznak. Öreg-ember felült, s lám, ott állt vele szemben a Nap, egyenesen őt nézte s az arcába nevetett. Megijedt és elszaladt, maga mögött hagyva a lábszárvédőt.
A Nap mosolyogva vette föl a lábszárvédőt, s tovább indult nyugat felé, hiszen ő mindig elfoglalt. Azt gondolta, talán nem is látja soha többé Öreg-embert, de az ostobából nem egy lecke farag bölcset. Öreg-ember ugyanis elrejtőzött a ligetben, amíg a Nap el nem tűnt szem elől. Akkor aztán nyugat felé szaladt a vén gazember, s újra a Nap kunyhója mellett rejtezett el. Várta az éjt, hogy ismét ellopja a lábszárvédőt.
Ezúttal még jobban rettegett, de amint a Nap elaludt, odalopózott a kunyhóhoz és bekukucskált. Megállt, körbetekingetett, mert attól félt, a nap fölriad hangos szívdobogására. Végre a Nap nyoszolyájához lépett, ám ekkor egy nagy fehér bagoly lendült a magasba a kunyhó póznáinak tetejéről. Ettől aztán tényleg inába szállt a bátorsága, hiszen a bagoly röpte rossz jelnek számít, ezt ő is tudta. Mégis tovább kúszott, mígnem majdnem elérte a Nap ágyát.
Körös-körül gyönyörű kelmék függtek, a Hold festette és cserzette azokat. Ezeknek puszta látványától is reszketett a vén gyáva. Kint megszólalt a fülemüle, s ő megrettent, hátha felébred a Nap. Ezért kapva az ágyhoz lépett, csalárd ujjakkal elcsente a lábszárvédőt, ahogy előző éjjel is tette, majd kiosont a kunyhóból. Önmagát biztatta bátor szavakkal, ahogy azt a gyávák teszik, amikor reszketnek.
„Nos, – mondta magának – most aztán gyorsabban és messzibbre iramodom, mint tegnap! Meg sem állok egész éjjel, végig a hegyekben maradok, amikor az éj múltával a Nap útjára indul.”
Elindult hát, ahogy a bölények rohannak, egyenest előre, nem tekintve se jobbra, se balra, semmire se hallgatva, semminél meg nem állva. napkeletkor Öreg-ember már messzi járt a Nap kunyhójától, s elrejtőzött egy szurdokban a sűrű cserjésben. Sokáig hallgatózott, amíg álomba merte hajtani a fejét. fáradt volt a hosszú rohanástól, így hosszan s mélyen aludt, de mint kinyitotta a szemét, ismét a Nap tekintett le reá, ám ezúttal komoran. Öreg-ember megint el akart szaladni, de a Nap megragadta és a földre terítette. Bizony haragos volt a Nap, mikor szólt:
– Öreg-ember, okos tolvaj vagy te, de nagy szamár is, hiszen engem akarsz meglopni, s azt hiszed, elrejtőzhetsz. Kétszer is eloroztad a lábszárvédőt, amit a hitvesem készített nekem, de milyen könnyen megtaláltalak mindkét alkalommal! Hát nem tudod, hogy az egész világ az én kunyhóm, s hogy sohasem juthatsz ki belőle, akármilyen gyorsan szaladj is, te ostoba? Nem tudtad, hogy beragyogom, s mindennap gondosan átkutatom egész kunyhómat? Nem tudtad, hogy előlem senki sem rejtőzhet el, nélkülem senki sem élhet? Ezúttal nem bántalak, de megjegyezd, ha még egyszer ellopsz tőlem valamit, keményen megfenyítelek. Menj most, nehogy még egyszer lopáson fogjalak!
Elment az Öreg-ember, a mindig elfoglalt Nap pedig nyugat felé vette útját. Ennyi az egész.
De most menjetek ti is! Hadd beszéljek barátommal, aki úgy ismeri a háborút, mint én, még sok más dologról!

ÁLOMÚT

Mikor az ifjú indián férfivá cseperedik, meg kell szerezze varázsszereit, meg kell töltse orvosságos zacskóját. Izzasztókunyhóban gubbaszt, majd elvonul egy magányos helyre, ahol aztán ha kell négy nap négy éjszaka magányban van. Nem eszik és nem iszik, minden idejét s figyelmét a Nagy Misztérium megértésének szenteli, hogy elnyerhesse a hosszú élet áldását. Ebben a tudatállapotban végül ellankad, alszik, talán álmodik is. Ha nem száll szemére álom, egy időre fölhagy a próbálkozással, majd később újra izzasztókunyhóba megy és elvonul. Olykor megközelíthetetlen sziklabérceket vagy más hasonlóan kényelmetlen helyeket választanak az álomút színhelyéül, mert a környező rettenet hat a lelkükre, s még a szendergés során is élénkebbé teszi az álmokat.
Aztán végre reá köszönt az álom, melyben valamely állat vagy madár az álomlátó segítőjéül szegődik. Éber állapotában aztán keres ilyen jószágot, megöl egy példányt, s ha éppen madár volt, mohával kitömi tetemét és mindig maga mellett tartja. Ha álmában nem madár, hanem egy állat jelenik meg, a bundáját mancsát vagy fogát veszi magához, s egész élete során magánál tartja talizmánját, hacsak a másik álomutazás során erősebb varázslatot nem kap. Ha ez megtörténik, elhajítja régi orvosságát, és az újat veszi magához, de az ilyesmi fölöttébb ritka.
Az indiánok orvosságos zacskója gyakran díszes, tollakkal és egyéb csecsebecsékkel ékes, máskor azonban dísztelen, de a legtöbb esetben szigorúan bizalmasan kezelik, más nem is láthatja az ember orvosságos zacskóját. Az orvosság azonban létkérdés, anélkül az indián nem érzi magát biztonságban s még a saját árnyékától is fél.
Egyszer egy öreg főnök, aki megjárt ezer csatát, elmesélte egy ilyen álomútját, csak éppen a néki megjelenő állatot vagy madarat nem nevezte meg, amely aztán az orvosságává vált.
„Tizenkét éves fiúcska lehettem, amikor atyám, törzsünk főnöke azt mondta, itt az ideje, hogy álomútra induljak. Az izzasztókunyhóból kilépve némán követtem atyámat, hiszen a jelölt nem is beszélhet emberfiával az izzadás és az álompróba bevégzése között. Atyám egyre mélyebbre vezetett az erdő sűrűjébe, én pucéran a nyomában, majd végül atyám megállt egy magas hegyen egy hatalmas fenyő tövénél.
Atyám mutogatva elmagyarázta, hogy fel kell másszak a fára, a sas fészkébe, ami a fa csúcsán terpeszkedett. Azzal aztán idős atyám megfordult és elment, s hagyta, hadd jussak föl magam a sasfészekbe, anélkül, hogy emberi segítőmnek közbe kellene avatkoznia.
Engedelmesen fölmásztam, s beleültem a magas sasfészekbe. Messzire láttam onnét. Meleg nap volt, s én reméltem, reám száll az álom aznap éjjel. Csakhogy szél tépázta a fenyőfát, a csúcsa himbálózott, s a sötétség olyannyira megrettentett, hogy le se hunytam a szemem.
a negyedik éjjelen rettentő vihar tört reám, dörgött, villámlott. Az öreg fenyő csak nyögött és recsegett, biztos voltam benne, hogy derékbe törik s én lezuhanok. Körös-körül hasonlóképp megtermett fák dőltek ki ijesztő robajlással. A sötét amúgy is teli volt rémisztő zajokkal, amiket olykor még ma is hallok. Az eső zuhogott, én fáztam, s egyre jobban féltem. Korgott a gyomrom az éhségtől, el is gyöngültem, olyannyira, hogy végül elszenderedtem a fészekben. Álmot láttam, csodálatos álmot, aminek nagyobbik része már be is teljesedett. Egy része még eljövendő, és bizonyosan be is teljesedik.
Előbb saját népemet láttam három csatában. aztán egy bölényt láttam amint belebújt egy lukba a földön, s népekből sokan követték őt. Aztán láttam, amint az egész világ csatába vonul, s a fehér ember sok zászlaja lengedezett népem országa fölött. Rettentő háború volt ez, a csata hevétől s a kiontott vértől álmomban is rosszullét környékezett. Aztán végül láttam Őt, amint a mezőn keresztül közeledik felém. Sötét árnyak lengték körül, ahogy közeledett. Ez a valaki intett, menjek közelebb hozzá, s végül elébe járultam.
– Tudod, ki vagyok? – kérdezte.
– Nem, Valaki, nem tudom, ki vagy. Ki vagy te és melyik a te országod?
– Ha rám figyelsz, fiam, nagy főnök leszel, s néped szeretni fog majd. Ha nem figyelsz rám, akkor ellened fordulok. A nevem Értelem.
Ahogy a Valaki ezt kimondta, botjával a földre sújtott, amitől a fű lángra lobbant. Mindig is igyekeztem megismerni ezt a Valakit. Úgy hiszem, ismerem őt, bárhol, bármely táborban légyen is. Egész életemben ő segített, sosem fordulnék ellene, soha!”

Eddig az öreg főnök álomútja, de hadd beszéljek az izzasztókunyhóról. Fűzfavesszőből kis kunyhót építenek. az ágak végeit a földbe szúrják, s a meghajtott vesszőket egymáshoz kötözik. A kész izzasztókunyhó olyan, akár egy felfordított üst, s közeépn a földben egy kis mélyedés található. Leplekkel, takarókkal, fakéreggel s miegyébbel beborítják a vázat, majd földdel is behányják, hogy szorosan tartson. Majd a kunyhó közelében tüzet raknak, amiben köveket izzítanak. Mikor a kövek fölhevültek, az izzadó bemászik a kunyhóba, segítője pedig a tűzből behengeríti a forró köveket a kunyhóba. A középső mélyedésbe gördítik a köveket, s vizet locsolnak rájuk. Ennél forróbb gőzfürdőt képzelni sem lehet, s amikor a embernek elege van a melegből, kirohan a kunyhóból, s a folyóba veti magát, akár tél van, akár nyár.

Aznap este Harci Sas bizarr történetet mesélt. Így szólt:
Réges-régen két villám szelte az eget. A mi népünk falva fölött állapodtak meg, s letekintettek.
Volt ott, abban a faluban egy finom, festett sátor, amelyben egy öregember, egy idős asszony, s egy gyönyörű hajú szép fiatal nő élt. A villámok keresztülláttak a sátor bőrfalán, s tudták, mi van belül. Egyikük így szólt:
– Vegyük asszonyunkul azt a fiatal nőt, de ne mondjuk el neki!
– Rendben! – válaszolt a másik. – Ráállok, mert ő a legszebb az egész faluban. Őszinte teremtés, s a szíve jó és tiszta.
Asszonyukká tették, de nem is szóltak néki, s a nő iker fiakat szült. Mikor a világra jöttek, felültek, s azt mondták anyjuknak s a köröttük lévőknek, hogy ők nem is emberek, hanem villámok, s hogy igen gyorsan fölcseperednek majd.
– Mikor már időztünk egy darabig a Földön, asszonyt választunk, megvárjuk, amíg négy-négy fiunk születik, aztán elmegyünk és újra villámok leszünk – mondták.
Minden így is történt, ahogyan megjósolták. Jó asszonyokat választottak, s mindkettejüknek négy fia született. Egy nap azt mondták az embereknek, eljött az ideje, hogy örökre távozzanak.
Az emberek bánkódtak, mert az ikrek jók voltak, és sok hasznos dologra megtanították őket, amiket sose feledünk. De tudták, mindennek úgy kell lennie, ahogyan mondták. Amíg velük éltek, az ikrek meggyógyították a betegeket, s megjövendölték, mi zajlik a földön.
Egy nap dél tájban az ikrek felöltötték a legjobb ruháikat, s kisétáltak egy erdei ligetbe. Az emberek a nyomukban jártak, s látták, amint a földre fekszenek. Az emberek ott ácsorogtak az erdőszélen, leszállt a köd s eltakarta az ikreket a szemük elől.
Haragos vihar tört ki, csattogtak a villámok, zúgott a szél, fákat csavart ki, majd mikor elvonult a zivatar, s eloszlott a köd – már nem látták az ikreket. Elmentek mindörökre. De az emberek nem feledték őket, s nagyatyám, aki a Sziklák közelében a földben nyugszik, a villám-ikrek egyik fiának leszármazottja volt! Uff!

A HOLD ÉS A NAGY KÍGYÓ

Az eső elvonult, a Hold a tiszta égről tekintett alá, s a bokrok és az elszáradt fű nedves illatot árasztott a vihar nyomán. Egy üregi nyúl vette be magát a vadrózsabokrok közé, Harci Sas sátra közelében. Kutyák űzték a megrettent jószágot, de az egérutat szerzett. Kis Bölényborjú egy követ hajított a bokrok közé, kiugrasztván a nyulat a bokorból, amely szélsebesen menekülőre fogta, a kutyák meg utána. Csak álltunk és hallgattunk, amíg elült a hajsza lármája, majd bementünk a sátorba, ahol Harci Sas szokás szerint köszöntött bennünket. Aznap este rágyújtott, tekintélyes formaságok közepette, s éreztem, ennek köze lesz mai történetéhez. Végül megszólalt:
– Gondolom, sok kígyót láttatok, nem?
– Igen – felelték a gyerekek – sok kígyót láttunk. Nyáron minden nap látunk kígyót!
– Nos, – folytatta a történetmondó – hajdanán csak egyetlen kígyó élt a világon, méghozzá hatalmas! Elmondom! Szemre szép, s minden szín ott tarkállott rajta, amit csak ismerni. Ez a kígyó kevély volt ruházatára, s a szíve romlott volt. A legtöbb kígyó alattomos, mert ennek a rokonságába tartoznak.
Erről még nem meséltem,  s ma sem mondok el mindent, de annyi tudnivaló, hogy a Hold a Nap felesége… Egyszer majd ezt a történetet is elmesélem, de most hadd szóljak a kígyóról.
Tudjátok, hogy a Nap hamar nyugovóra tér, s a Hold a legtöbbször kilép már a sátrukból, mielőtt a Nap hazatérne. Olykor ez másként van, de ez egy másik történet.
A nagy kígyó fel szokott mászni egy nagy hegyre, s a Holdat bámulta az égen. Szerelembe esett a Holddal, s a Hold tudta is ezt, de rá se hederített, noha tetszett neki a kígyó megjelenése, szép bőre, sikamlós simasága. Hosszú ideig így ment ez, de a Hold soha meg nem szólította. A kígyó azt gondolta, a hegy nem elég magas, ezért keresett egy még égbetörőbbet, s annak tetejéről figyelte az elhaladó Holdat. Minden este fölkúszott erre a magaslatra, s onnan igézte a Holdat. az pedig kezdett felfigyelni a kígyóra, s aztán egy hajnalon, amikor munkája során egy kicsit még ott ődöngött, meg is szólította. Ez hízelgett a kígyónak, de a Holdnak is, mert a csúszómászó mézes-mázas szép szavakkal szólt hozzá. Ám a Hold nem időzött sokáig, otthagyta a kígyót, s hazament a Nap sátrába.
Másnap korán reggel megint látta a nagy kígyót, s ez alkalommal hosszabban ott időzött. Oly hosszasan, hogy a Nap már elindult sátrából, mielőtt még a Hold hazaért volna. Csodálkozott a Nap, vajon mi tartóztatja ily sokáig hitvesét? A kígyóra gyanakodott. Elhatározta, kifigyeli, s rajtakapja őket. Így hát a nap minden reggel egy kicsit korábban hagyta el sátrát, mint előzőleg. Egy reggel, amikor éppen a hegyre kapaszkodott föl, meglátta a Holddal társalgó nagy kígyót. Ez felbőszítette, ami nem csoda, hisz a felesége épp a nagy kígyóval múlatta idejét.
Mikor a Hold észrevette a Napot, elszaladt, vissza a sátrukba, s otthagyta a kígyót a hegyen. A Nap azonnal lecsapott a hüllőre. Bizony, nagyon haragos volt a Nap. A nagy kígyó kérlelte, s fogadkozott, hogy soha többé nem szól a Holdhoz, de a Nap nem engedte el. Színejátszó testét ezer apró színes darabra törte-zúzta, amikből kis kígyók lettek, ahogyan ma is látjuk őket. Ezek azonban már oly kicsik, hogy a Hold észre sem veszi őket. Ezért van oly sok kígyó a földön, s ennek tudható be, hogy manapság már kistermetűek.
A mi népünk nem kedveli a kígyó-nemzetséget, de tudjuk, nekik is hivatásuk van a földön, s épp azt töltik be, máskülönben nem volnának itt.
Ez volt a történet mára. Holnap majd elmondom, miért nincs az Őz-népnek epehólyagja a máján, s miért nincs az Antilop-népnek fattyúcsülke, hiszen hát tudnotok kell, nincs más hasadtkörmű jószág, amelynek ilyen lába volna.
De most menjetek, fáradt vagyok! Térjetek sátraitokba, hadd aludjam, mert már öregszem!

51/2008.
H.R. Voth gyűjtése