A tanya-világ

Az alföldi tanyavilág első pillanatra egyhangúságával, csöndes nyugalmával talán unalmasnak is tűnhet mindazoknak, akik a harsány, látványos világhoz szokott ókulán keresztül nézik. Pedig különleges értékeket rejt e végtelen, hallgatag róna. Kegyesen, tiszta valójában feltárja magát annak, aki úgy érez, mint a hajdani pásztorok, akik hitték és tudták, hogy ez Isten asztala, ahol sem hazugságnak, sem álságnak helye nincsen. Akik, valamiféle isteni elrendezésből ma is itt élnek, örökösei és őrzői e hagyatéknak, ahol máshogy talán nem is élhet a lélek.
Többedjére vonzott vissza e tanya-világ, e más világ, ahol négy év távalában egy különleges életű ismerős juhászt kerestem.
Ha hiábavaló próbálkozásainkat sikerül feladni végre, úgy tűnik valami még nagyobb ajándék sétál velünk szembe. Így volt ez most is. Feladtam, és míg egy tanya előtt álldogálva a nyájat figyelve régi „ízek” után kutattam emlékeimben, egy törékeny fiatalasszony és fia jöttek kíváncsian elébem. Röviden elmesélve miként kerültem ide, már jött is a csendes válasz:
– Hát, nekünk is van történetünk éppen…
Két éve költözött a fiatalasszony öt gyerekével Pestről ide, mikor a télen a tető rájuk szakadt hirtelen. Egy ismerős ajánlotta, hogy itt juhász lehetne, bár egyáltalán nem értett e mesterséghez. Azóta megszoktak és megszerettek itt. Míg beszélgettünk, Dani kedvesen anyjához bújt és ritka tiszta hangon, egymásra boldog szeretettel nézve énekeltek. Az anya büszke volt fiára, a gyermek pedig a legnagyobb kincset kapta, melyet szülő adhat: bizalmat, szerető figyelmet és időt. Aztán lassan kiderült a panasznak leghalványabb árnyékát sem érezve, mily kemény élet húzódik meg egy szerény és tiszta szívben. Kati gyermekotthonban nevelkedett és tizenhárman vannak testvérek. Ezt figyelembe véve tűnik még értékesebbnek, hogy ő csak 21 évesen szülte első gyermekét, a többi négy is ugyanabból a házasságból származik, és hogy egyetlen „bűnös” dolog életében a cigaretta. Hét éve váltak el. Azóta egyszer, nemrég jelentkezett az apa telefonon, de fájóan, hogy a gyerekek már csak keresztnevén szólítják és nem is igazán tudják, hogy kicsoda, dühösen megszakította a vonalat.
– Valahogy őt sem hibáztatom. Mennyi fájdalom, elkeseredettség, kilátástalanság tolulhat fel egy negyvenéves férfiszívben. Ekkor jön az igazi próbatétel és szükséges a mély megértés, hogy folytatom, mert bár most nagyon nehéz, de erre is igent mondtam annak idején. Együtt sikerülni fog és egyszerűen teszem, ami rámbízatott.
Ezt valahogy Kati és az asszonyok valósabban élik meg. Nekik is nehéz, nagyon nehéz.

Ő is mondja, hogy:
– Azóta olyan magamnak való lettem. Nem mondom, hogy emberkerülő, de valahogy, ha problémáim vannak, befelé fordulok. Tudom, hogy a Jóisten itt van velem, és nem egyedül teszem mindezt. Igyekszem mindig a gyerekek kedvében járni. Ma is csemegézni akadt kedvük.
Hozzáteszi, hogy hétvégenként a saját öt gyerekén kívül még a fő juhász két gyereke is itt lakik.
– De nagyon aranyosak, nincs velük semmi gond.
Szóval, ilyenkor van úgy, hogy a hét gyerek közül az egyik mákos, a másik diós, a harmadik túrós tésztát kíván. Hát itt volt mindhárom és még lekváros is. Nem szenvednek hiányt semmiben. Sőt, Karácsonyra mobiltelefont kaptak, melyet zsebpénzüket összeadva közösen töltenek fel. Megtanultak megosztozni mindenen. Itt a tanyavilágban tényleg szükség van a telefonra, hisz néha veszélyes hajnal hatkor a sötétben a vonathoz menni, főleg ha a nagyobb lány tisztuló időszakában van. A szarvas ilyenkor meg is támadhatja.
A kérdésre, hogy mikor kelnek, ha már ilyen korán a vonathoz kell menni, ezt feleli:
– Fél ötkor. Bár a legkisebbet fél négykor kezdem kelteni, mert ennyi idő kell neki.
– És te mikor fekszel, ha már fél négykor kelsz?
– Úgy éjfélkor. Ha ellenek a birkák, akkor segíteni kell nekik is.
Aztán mély meghatottsággal és együttérzéssel a hangjában, mintha csak a saját gyerekeiről beszélne, meséli részletesen, hogyan születnek a kis barikák, és miként segít nekik. Az utolsó mondata után csöndben maradunk:
– Sok anya nem fordul olyan önfeláldozó szeretettel gyermeke iránt, mint ezek az állatok, nyomban a hosszú, szenvedő vajúdás után…
Majd kicsit szabadkozva, de az őszinte hangulatú beszélgetés segítését érezve, megkérdem, hogy miből tudnak itt ennyien megélni?
– Óh, ilyenkor tavasszal nagyon gazdag a természet! Itt van a tobozozás.
Kicsit értetlenkedem, majd elmagyarázza, hogy az újságban hirdették, hogy zsákját 400 Ft-ért veszik át.
– Ilyenkor arra terelem a birkákat és két óra alatt megszedek sok zsákkal.
Meg érdeklődtem a cigányoktól, hogy miből lehet még keresni és elmondták, hogy a gyermekláncfű-gyökeret is átveszik. Míg a birkák esznek, addig én kiásom, a gyerekek meg boldogan ütögetik le róla a homokot.
Majd lassan megérkeznek a birkák és Kati is az órájára néz.
– Hát, igen! Tudják mennyi az idő.
Mennek a vályúhoz és ekkor már hangosan hallik, ahogy az istállóból hatvan éhes száj utánuk sír. Aztán egymást szólongatva megtörténik a legnagyobb csoda: minden anya megtalálja barikáját.
– Honnan tudják, hogy ki-kihez tartozik?
– Ösztön – hallom a választ.
Hogy mi ez az ösztön, nem tudom, de azt hiszem az egyszerű állati lélek számára lehet valami isteni ajándék.

Aztán lassan búcsúzunk és valahogy nem akaródzik eljönni. Talán semmi különös nem történt, pusztán beszélgettünk egyszerűen, valami közösen mély szeretettel és őszintén, de talán sikerült közelebb kerülni ahhoz a titokhoz, mely szerint az élet csodája az, ami történik velünk, míg mi ezernyi egyéb tervet készítünk róla.

51/2009.
Bozsó Ágnes