Oktatható-e a misztika?

Ahhoz, hogy ezzel a kérdéssel érdemben tudjunk foglalkozni előbb a címben foglalt fogalmakat kell értelmezzük. Mi a misztika? A szótárak szűkszavú definíciója szerint „hit a természetfelettiben, az isteniben, az érzékfelettiben; hit annak a lehetőségében, hogy az ember közvetlenül is érintkezhet a természetfeletti erőkkel.” az oktatás egyik legnagyszerűbb definíciója pedig így hangzik: az élet lényegének átadása élőtől élőnek, külső eszközök bevonása nélkül. Tehát közel sem elégedhetünk puszta informálással, hanem lényegi ugrásra, transzformációra van szükség.
A görög müein szó a szem behunyására, ezzel az érzéki észlelés kikapcsolására utal, ami a belső isteni megvilágosodás elérését segíti elő. Ugyanakkor a száj becsukását is jelzi, hiszen a misztika  titkait a beavatatlanokkal nem szabad közölni, mert méltatlanok, s nem is értenék a szimbolikus, allegorikus kifejezéseket. Szűkebb értelemben a misztika  jelenti azokat a kultikus cselekményeket, amelyeknek nyomában fellépő lelki élményekkel érintkezést lehet elérni az istenséggel.
A cselekményeknek megvan a sajátos forgatókönyve: kultikus étkezések (az isteni bekebelezése) vagy éppen koplalás, érzékszervi hatások (euforizáló zene, tánc), beavatási misztériumok és pszichés hatások (fürdő, testi sanyargatások, ingermegvonás), bódító szerek (füstök, tudatmódosító szerek), vagy akár erotikus várakozások (Isten mint vőlegény, szent nász). A misztikus élmény elnyerésének nemes útja az aszkézis, a személődés és a meditáció.
Azonban éppen a mai feje tetejére álló karneváli időkben hiszik egyre többen közönségesnek a misztikus élményeket, ezzel prostituálva a szentség eme egyik utolsó bástyáját. Ezért mondják, hogy misztikus mindaz, ami zavaros, okkult, sötét, ködös. Áldozathozatal nélkül is működhet ugyan a misztikus élmény, de csak a kiválasztottak esetében s nem tömegesen, ráadásul áldozathozatal mellett sem biztos, hogy bekövetkezik a tényleges istenélmény. Mikor kimerül a megismerés és a kihasználás minden egyéb forrása, mintha a misztika igénye sztereotip forgatókönyv szerint köszöntene az emberre. Hasonló érzések, élmények kerülgetik az őszinte kutatókat és gyakorlókat. Weöres mondja: „Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.” A tudálékos sarlatánok is ilyesféle tapasztalásokról beszélnek, csakhogy az ő kezükben művirág van… Mert manapság a nemes eszközöket is nemtelen célok elérésére használják az emberek: az asztrológiát csupán párkeresésre, a misztikát a kíváncsiság kielégítésére, Istent a vágyak beteljesítésére…
Mondják, világnézetté akkor válik a misztika, ha az istenélmény hatására bekövetkező spirituális változásokhoz hasonlóan az embernek a világhoz fűződő viszonya is új tartalmat nyer. Ezzel végbemegy a transzformáció…
A misztika csúcsteljesítménye a személyes öröklét felismerése, ezáltal a mulandóság szellemi legyőzése, valamint a mindenség egységének átérzése. Ilyenkor megszűnik a világ objektumra és szubjektumra történő széthullása, s az ember teljesen tudatában van annak, hogy lénye egységet alkot a mindenséggel. Az ember önmagában is átérzi a mindenséget átható isteni lényeget és jelenlétet, s megszűnik elkülönült egyedként cselekedni, hanem az isteni akarat engedelmes eszközévé válik. A teljes megódoltság állapotában már nem az ember gondolkodik, beszél és cselekszik többé, hanem a mindenség szelleme és élete, Isten fejeződik ki általa. Az ilyen állapot nem mindig érthető a külvilág számára, és sokan visszaélnek mások hiszékenységével. gondolhatnánk, ilyen fennkölt gondolatokon túl aligha létezhet más egyéb. Ám a misztika mindeme gyümölcsei csak fanyar vackornak tűnnek a rajongó istenszeretet eksztázisa mellett, ahol az öröklét a belépőjegy, az egység tudata meghaladandó lépcső, s az eleven istenkapcsolatból fakadó engedelmesség csak a kezdők kenyere. A szeretetmisztika iskolái azonban annyira rejtettek, hogy sokszor még a misztikusok sem ismerik fel jelentőségüket, mit sem szólva a közönséges szemlélőkről.
Mindezek alapján gondolhatnánk, tanítható a misztika, de ez még sincs így. Elmesélni a vacsorát és jóllakni egészen más természetű élmény. Mindaddig, amíg csak információközlés történik, nem megy végbe a misztikus változás, nem történik meg a valódi oktatás. A jelöltnek magának kell megszereznie a felismeréseket, az ő tudatában kell összeálljon a kép, személyes élményekre van szükség.
A misztikát a művészetekhez hasonlíthatjuk. Meglehet az ifjú titánok előadása technikailag briliáns, de megélés nélkül nem elég mély az általuk nyújtott élmény. Ugyanígy pusztán csak beszélni az isteni titkokról  nem kielégítő, valóban bebocsáttatást kell nyerni az isteni körökbe. S ahogy érett művésszé mesterkurzusokon érlelődik az ember, a lelki érlelődéshez is ajánlott mester fölkeresése. A mester mellé szegődés az élet egyik nagy választása. Az igaz mester pedig beszélni fog a három misztériumról: az elsőről, vagy kisebbikről, a világtól való elfordulásról; a másodikról, vagy nagyobbikról, a gyakorlás során végbemenő érlelődésről, és a végső misztériumról, magáról az átjutásról, a döntő transzformációról. Mindezt elmondhatja a mester a jelöltnek, de a többi már rajta múlik, ahogyan a lovat is leviszik a folyóra, de innia a lónak kell. A mester legföljebb alkalmas körülményeket teremthet a növendékek számára, de nem élhet helyette. Az efféle lelki gondoskodás mögött igazi szeretet és jóindulat rejlik, ami idővel kiváltja a növendék magasabb belátását. Így válhat (transzformáció!) a keresőből gyakorló, majd adeptus, a téma elmélyült, avatott művelője. Ám idővel akkor is föl kell tenni az önleleplező kérdést: Adeptus, milyenné tett Mester? Erre a választ ki-ki maga adja meg…

45/2007.
rgl