Az értelem

 

Föld, víz, levegő, éter, elme s az értelem, öntudat; íme ez a nyolcféleképp felosztott (anyagi) természetem.” (Bhagavad-gítá 7.4)

 

A durva anyagi valóságon túl a mindenség finomabb szövedékének második fázisa az értelem, vagy intelligencia. A magyar nyelv az értelmességet nevezi így, ami az embert az állattól megkülönbözteti, míg az óind  bölcselet az elme és a lélek közötti finom működésként értelmezi. „A cselekvő érzékszervek magasabb rendűek a tompa anyagnál, az elme az érzékeknél,  az értelem az elménél, de a lélek még az értelemnél is magasabb rendű.” (Bhagavad-gítá 3.42.) A mindenségben a következő fontossági sorrendet állítják föl: 1. tompa anyag, 2. cselekvő érzékszervek; 3. elme; 4. értelem; 5. lélek. Ezek szerint az értelem kevésbé impulzív természetű, mint az elme, sőt, annak fegyelmező eszközeként szerepel. Ebben az értelemben az intelligencia a ráció győzelme az elme benyomásai fölött.
Pragmatikus szinten azt tekintik intelligensnek, aki eléri céljait, gyorsan reagál a kihívásokra, a versenyben élen jár és minden szituációból sikeresen kerül ki. Ezzel szemben bölcseleti szempontból az az intelligens, aki képes különbséget tenni a mulandó és a maradandó között, s ezért a maradandó értékeket műveli. A hiteles lelki értelemtől elválaszthatatlan a kristálytiszta szándék.
A szanszkrt nyelvben buddhi jelöli az értelmet, ami a megvilágosodással (ls. Buddha) is kapcsolatos. A buddhi a gondolati képek tárháza. Minden ismeret, élménykép lenyomat; olyan finom tudás-matéria, amit adott időben megvilágít az értelem.
Az értelem megfigyelésének módszere az introspekció, ami tökélyre vihető, azaz a vizsgálódás alanya maradéktalanul tudatossá tehető. Ennek metódusa: 1. a beszéd visszavonása az elmébe (manasz); 2. az elme visszavonása az értelembe (buddhi); 3. az értelem visszavonása a totális anyagkészletbe (mahat), 4. az anagykészlet visszavonása a megnyilvánulatlanba (avjakta) és 5. a megnyilvánulatlan visszavonása az önvalóba (átman). Az értelem tehát fontos szerepet játszik az egyéni lélek tisztulásában, megvilágosodásában. Ezért tanácsolják az írások, hogy a tökéletességre vágyó embernek előbb tudóssá kell válnia, majd pedig gyermekké, vagyis a mindenség titkainak kifürkészése után a gyermeki ártatlanság az, ami a végső célhoz elvezet. A tökéletesség irracionális, messze túl az emberi értelem határain, értelmét mégis ennek kutatására szenteli a bölcs. Az indiai bölcseletben megvalósul a pszichológia és a metafizika egysége, például a holisztikus szemléletben, azaz a mikrokozmosz-makrokozmosz párhuzamainak felismerésében, az egyéni lélek és Legfelsőbb minőségi hasonlóságainak és mennyiségi különbségeinek belátásában, illetve az isteni szeretetnek mint a mindenség végső rendező elvének elfogadásában.
A kozmikus értelem megszemélyesítője Vászudéva, Krsna mindentudó aspektusa, míg az egyén értelmének védőistensége Pradjumna, Krsna fia, ami szimbolikusan sejteti az egyéni és kozmikus összefüggéseit. Ez a kozmikus tudat-elv az anyagi világ megnyilvánulásának is primordiális őseleme, a totális anyagkészlet  mellett az egyéni lelkek tudatának és tudatlanságainak összességét jelenti. A kozmikus értelem tehát a világ bonyolódásában, tagolódásában játszik perdöntő szerepet, az egyéni értelem pedig az anyag labirintusából kivezető út meglelésében és követésében. Az értelem rendkívül fontos, hiszen elvakultan nem lehet megvilágosodni.

 

 

45/2007.
Dévay Gergely