Oszd meg és uralkodj… – Politika az ősi Indiában

Az ókori Indiában a politológiát a jólét tudományának (níti-sásztra) nevezték, s nem csupán a kormányzás és a diplomácia tartozott a körébe, hanem kiinduló pontként az erkölcs, valamint kiegészítő diszciplínaként a szociológia szinte összes vonaktozása, a morális viselkedés alapjai, a közgazdaság és az értékteremtés, a gazdálkodási ágak, a kormányzás, a királyi hatalom és a rendfenntartás kérdései.
Az ősi forrásművek és a mítosz is foglakozik a politika témájával. Az Atharva-véda a királyság mibenlétéről értekezik, az Aitaréja-bráhmana a koronázási ceremóniáról, más források pedig az alapvető kormányzási etikáról,a bölcsességről és az anyagi gyarapodás mikéntjéről tudósítanak.
A Mahábhárata szerint a világteremtő Brahmá százezer versben fogalmazta meg a kormányzás tudományát, amit követői tömörebb formában összegeztek: Siva 10 000, Indra 5000, Brhaszpati 3000, Sukra pedig 1000 versben.
A legismertebb forrás a Csánakja-féle politikai aforizmák gyűjteménye (ld. Kagylókürt 32.) i.e. 300 tájáról, de a dél-indiai Tiruvalluvar Kural című gyűjteménye is legkorább innen datálható. Feltehetően i.sz. 400-ból származik a Bárhaszpatja arthasásztra, melynek aforizmái a legendás gyűjtemény maradványának tekinthetők. a későbbi források prózai elbeszélések vagy tanmesék, állatmesék formájában szólnak a politikáról, itt-ott erkölcsi tételeket megfogalmazó maximákkal tarkítva. Kámandaka A politika lényege című műve (i.sz. 780 táján) a társadalom rendjeit szólítja meg aforizmáiban, míg az égruhájú dzsainista aszkéta, Szómadéva (980 körül) A politikai aforizmák nektárja című munkájában magas erkölcsi követelményeket fogalmaz meg: a csalással szemben elővigyázatosságot, kínzás helyett istenítéletet javasol, s alacsony származású kiválóságoknak is helyet igyekszik biztosítani. Egy másik híres dzsin, Hémacsandra (1170 táján) Kis politikai kézikönyv címmel verses formában, s igen visszafogottan értekezik a háborúságról, s ez erőszak valamint az élet veszélyeztetése miatt elítéli a katonai erő alkalmazását.
Az óind politológia szisztematikus rendszerében az államnak hét összetevője ismeretes: 1. király (rádzsa, vagy mahárádzsa), 2. miniszterek (amátja), 3. erődítmény (durgá), 4. terület (rástra), 5. kincstár (kósa), 6. hadsereg (bala, a.m. erő)és 7. szövetséges (mitra).
Tirukural szerint „Oroszlánszerű király az, aki hatféle jóban dúskál: /sereg, alattvalók, vagyon, miniszterek, szövetségesek és erődök.” (381.)
Az állam rendjének alapja a morális rend, ami egybevág a hindu gondolkodás egyik alaptételével, miszerint a világ kozmikus rendje (rta) tükröződik az emberi hivatás morális rendjében (dharma – ide tartozik az erény, a vallás, a szellemi emelkedettség stb.), s az ember gyakorlati tetteinek (karma) ezt a morális rendet kell tükröznie a helyes, önzetlen, s végső soron Istennek szentelt cselekedetek formájában.
Mindaz, ami veszélyezteti a morális rendet és a helyes cselekvést, tövisnek tekintik a társadalom szervezetében. Ilyen morális tövisek 1. a csodatévők és szemfényvesztők, a veszélyes szektaalapítók és felforgatók, 2. a pénzhamisítók, akik a kormányzat pénzügyeit ássák alá, 3. az útonállók, akik a közlekedés biztonságát veszélyeztetik, 4. a sarlatán kuruzslók, akik alaptalan eszméket vallanak, 5. a muzsikusok és 6. táncosok, akik az embereket erkölcsi fertőbe taszítják.
Az államközi kapcsolatokban hat állapotot azonosítanak: 1. béke, 2. viszály, 3. semlegesség, 4. készültség, 5. szövetség és 6. színlelés. A geopolitikai helyzet megítélésében az ún. mandala-elv érvényesül. a meditációban a mandala a figyelem összpontosítására szolgál, a politikában az érdekszférák meghatározására. Ennek figyelembe vételével tarthatók fenn a kiegyensúlyozott erőviszonyok. Amennyiben két szomszédos nagyhatalom erőegyensúlyban van, nem fenyegetik egymás létlt, s a környező kisebb államok is békében élhetnek. Azonban az erőviszonyok feszültsége esetén megbomlik az egyensúly. A mandala-mezők egy-egy országa lehet: 1. ellenség – a szomszédos állam „természetes ellenség”; 2. barát – az ellenfél háta mögötti ország, amely természetes szövetségese az elsőnek; 3. semleges – amely várakozó álláspontot foglal el és a helyzet alakulása szerint csatlakozik érdekei szerint; 4. közömbös – amely állam kívül esik a konfliktus-zónán és külső-belső biztonsága szavatolt; s végül 5. az ellenfél szövetségese, így értelemszerűen az első királynak ellenfele.
A hivatalos államközi kapcsolatok letéteményesei a követek voltak (dúta=követ), akik teljes körű meghatalmazással vagy speciális küldetéssel, illetve egyszerű hírvivéssel voltak megbízva. A követek és hírvivők diplomáciai sérthetetlenséget élveztek, s ha mégis bántódásuk esik, a vétkes király minisztereivel együtt a pokolra jut.
A nem hivatalos kapcsolatokban nagy szerepet játszottak a kémek és követek, akiket a diplomataképzés során különböző próbáknak vetettek alá, azt vizsgálandó, hogy képesek-e vallási meggyőződésüket alárendelni az államérdeknek, ellenállnak-e a vesztegetésnek, a csábításnak és a megfélemlítésnek. A legkiválóbb diplomata értelemszerűen képes lelkiismereti meggyőződését eltitkolni, megvesztegethetetlen, ellenáll a női bájnak és rettenthetetlen.
A bel- és külpolitikában egyaránt alkalmazott négyes módszer közismert volt egész Indiában. Ez a békéltetés, adományozás, megosztás és büntetés négyes elve.
A hatalmi struktúra csúcsán a király állt, alatta a provinciák kormányzói, majd a körzetek városi elöljárói, akik az adószedésre és a közrendre felügyeltek. A rendfenntartó erők a városokban és a jelentősebb falvakban voltak elhelyezve. Az őrök feladata volt a születések és halálozások nyilvántartása, a jövedelmi viszonyok figyelemmel kísérése. Megaszthenész pedig a külföldiek nyilvántartási rendszeréről is beszámol.
A többnyire abszolutisztikus monarchiák kivételes hatalmat biztosítottak a királynak például az igazságszolgáltatás terén, vagy a politikai és adminisztratív életben, de bizonyos autonóm szerveződésű közigazgatási fórumok is léteztek akár a falvakban is. A buddhizmus keletkezése idején nem egy köztársasági jegyeket mutató államalakulat, mahádzsanapáda is virágzott. A falvak mindennapi életét a falusi tanács intézte. Az általában ötfős tanács (panycsájat) simította el a helyi nézeteltéréseket, intézték a pénzügyik, a kisebb közösségre vonatkozó kormányzati ügyeket. A több települést érintő kérdésekben a bölcsek tanácsa (parisad) döntött, melynek tagjai a védák bölcseletében és a különböző  szaktudományokban is járatos személyek lehettek. A mindenkit érintő helyi kérdésekben a vének tanácsa (szabhá) döntött , míg a közgyűlésen (szamiti) mindenki részt vehetett, melyeken általában össztársadalmi és politikai – például hadviselés, békekötés stb. – kérdésekben határoztak.
Sajátos gyűlés volt például a vallásos konferencia (szanga), a kereskedők találkozója (púga) vagy a kézműves-gyülekezet (sréni).
Jóllehet a királyság intézménye gyakorlatilag szilárd és szakrálisan is megalapozott volt, az Indiába érkező hódítók is hatással voltak a politikai viszonyokra. Így a perzsa satrapa-rendszer, vagy a görög, párthus és kusán uralom is éreztette hatását, leginkább azonban a saka-szkíta befolyás volt erőteljes, egészen a muszlim hódításig.
Az uralkodói cím – rádzsa, vagy mahárádzsa – a fénylik, ragyog, bevilágítja, kimagaslik, vezet jelentésű rádzs igéből származik, így utal azokra a morális és jellembéli követelményekre, amikkel a királynak rendelkeznie kell. Az uralkodás a lovagi-rend, a ksatriják feladata, akiktől az alábbi tulajdonságok várhatók el: „Hősiesség, erő, állhatatosság, leleményesség és bátorság a csatában, nagylelkűség és fejedelmi tekintély a lovagi rend veleszületett hivatása.” (Bhagavad-gítá 18.43) A fogalom erodálódásával olykor egyszerű földesurakat, vagy akár törzsfőket is így neveztek.
A királyi dinasztiák olykor egy-egy kiváló hősre vezethetők vissza, de inkább mitikus ősatyától, ősbölcstől eredeztetik magukat, sőt, egyenesen a Nap- vagy a Hold-nemzetség letéteményesei. Ilyen például az udaipuri mahárádzsa, aki családját a Nap-dinasztiába tartozó Ráma avatárra, egészen i.sz. 144-ig vezeti vissza.
Érdekes és fontos intézmény a korai forrásokban említett rádzsaszúja-áldozat, amely a császári hatalom megszilárdítását és a vazallusok meghódoltatását célozta, valamint a lóáldozat, amely az uralkodó szekuláris ereje mellett a szakrális erejét is megerősítette.
A koronázáshoz tucatnyi szent helyről hoztak vizet, a király tisztasági fürdőt vett, majd egy íjat s nyílvesszőket adtak át neki. a papok szent himnuszokat zengtek, a király pedig szimbolikusan meghódította a a négy égtájat. Tigrisbőrre helyezett ülésen foglalt helyet, majd megszentelt víz, méz, olvasztott vaj s egyéb áldásos kellékek elegyét locsolták a fejére. Majd hintón a tehéncsorda közé hajtottak vele, a király pedig a sikeres portya jeleként megérintett egy jószágot. a papok elmondták köszöntőjüket, majd átadtak neki egy szent kést, végül a király szóma-italt fogyasztott. A ceremónia részletei az analógiás mágia lépéseiként is értelmezhetők, a felkent hatalom megszerzésének beavatási szimbólumaként.
A rádzsák beavatási ceremóniája az angol uralom alatt is folytatódott. A király olykor a Gangesz vizével, vagy rózsavizes szantálpéppel kenik meg, a pap pedig jobb kezének középső ujjával jelet fest a homlokára. Ezt ritka esetben emberi vérrel teszik, ami a vérszerződés kései továbbélése. A hajdani burmai dinasztia felkent tagjait például körbevitték a városi tavon, ami a település teljes meghódítását szimbolizálja. A rádzsa ezután foglal helyet trónusán, ami vagy egyszerű nádfonatos, ősi homokóra alakű alkalmatosság, vagy a legpompásabb királyi trónus. Hívei virágszirmokkal halmozzák el, olykor embermagasságig.
A jogos trónörökösnek bizonyos áldásos jelekkel kell rendelkeznie, legjobb, ha Visnu jegyei – zászló, hal, diszkosz, lótuszvirág stb. – láthatók a talpán. Ha nincs jogos örökös, olykor isteni jelzések alapján – elefánt bólintása, kobra védelme – döntenek.
A régi hindu szokások szerint le kellett mondania trónjáról annak az uralkodónak, akit kétszer legyőztek. Miután a trónt utódjára hagyta, királyi ornátusban máglyára kellett vetnie magát. A trónörökös olykor egy hajtincsét áldozza elődje szellemének, s csak egy bizonyos gyászidő leteltével foglalja el a trónt.
A királyi regáliák közé tartozik például a fehér ernyő, a jakfarok- és pávatoll legyező, olykor bételes dobozka, királyi dobok és csengők, amelyek az uralkodó bevonulásakor használatosak, hátasállatok, lovak és elefántok, vagy akár hajók, a koronaékszerek és természetesen a nemes jellem. Az udaipuri mahárádzsa például ahányszor kilépett palotája diadalíves kapuján, annyi arany és ezüstpénzt szóratott szét a nép között, amennyi a saját testsúlya…

44/2006.
Rácz Géza