Odaadás a buddhizmusban

Odaadásnak a szanszkrt bhakti kifejezést szokás fordítani, és általában Isten, vagy egy isteni lény iránti odaadó szeretetet jelöli. Az ind hagyományban elsősorban a puránikus hinduizmust követő időszakban válik elterjedtté mint vallásgyakorlati forma. Az isteni odaadást gyakorló hívő elméjét szüntelenül az imádat középpontjában álló istenségre fordítja, éjjel és nappal, szüntelenül együtt léve vele, így válva gondolatilag hozzá teljesen hasonlatossá.
Az ortodoxnak mondható klasszikus buddhista irányzat (Théraváda) nemigen ismeri a vallásgyakorlatnak ezt a formáját, miután a történelmi Buddhát, Gótama remetét, a korábbi Sziddhártha herceget halandó embernek tartja, aki legfeljebb személyes példáján keresztül nyújt inspirációt az őt követőknek. A korai buddhizmus alapvető gondolata, hogy Buddha emberként született, emberként tett erőfeszítéseket, és emberként érte el a megszabadulást, felmutatva ennek valós lehetőségét minden emberi lény számára. Minden Hinájána irányzat ezt vallja magáénak.
Mindezzel együtt már a Kr. u. első században megjelennek azok a buddhista eszmék, amelyek a történelmi Buddhát isteni rangra emelték. Ezen (Mahájána) irányzatok szerint Buddha születése előtt már sok-sok életen át vándorolva tökéletesítette magát, míg utolsó megtestesülése el nem következett. Ekkor makulátlanul, a szépség, a bölcsesség és minden földi erény birokosaként járt-kelt, akire még az állatok is vággyal telve pillantottak. Egy VII. sz.-ban Indiában járó, I-ching nevezetű kínai szerzetes jegezte fel azt a legendát, mely szerint egyszer egy erdőben barangolva egy pacsirta meglátván a Buddhát tanítványai kíséretében oly gyönyörűséges dicsérettel zengő dalba kezdett, hogy a Buddha rápillantott és tanítványaihoz fordulva így szólt: „Nézzétek, hogy áthatotta gyönyörűséggel ezt az érző lényt puszta látásom, tudattalanul is maga a gyönyörűség hagyta el száját. Ezért a jó cselekedetéért, miután meghaltam, ez a madár emberi létformába születik, s Matrcsétának hívják majd. Egész életében igaz formában fogja dicsőíteni erényeim és megjelenésem.”
És valóban, Matrcsétát, aki a Kr. u. I. században hindu családban született, mind a mai napig a buddhista bhakti-jóga éltetőjeként tiszteli a buddhista hagyomány, aki Satapancasatka című művében a Buddha isteni megnyilvánulási formáit dicsőíti. Eredeti szanszkrt nyelven íródott művét számtalan korabeli nyelvre lefordították, és jelentős szerepet játszott a mahájána irányzatokban meghatározó Buddha-kultusz elterjedésében.
A mahájána tanítása szerint a történelmi Buddha egyike volt a végtelen világkorszakok időtlen ideje óta megjelenő buddháknak. Ezen buddhák mindig és mindig is jelen voltak a különböző létbirodalmakban, beteljesítvén az adott létformák tökéletességét. Buddhának lenni annyit jelent, mint felébredni a számunkra egyetlen valóságnak hitt létforma álmából, és megszabadulva a bennünket ehhez a létformához  béklyózó kötöttségektől, szabaddá válni eredendő természetünk szerint. A mahájána tanítása szerint minden ember ember potenciális buddha, azaz eredendő természete szerint tökéletesen makulátlan  és felébredett. Ami elhomályosítja ennek meglátását, az a tudati homály, amely belengi tisztánlátásunkat. Ha ettől a tudati tompultságtól megszabadulunk, akkor ismerhetjük fel valódi természetünket. Ezért van szükségünk tisztító gyakorlásra, amellyel tudati szennyezettségeinktől  megszabadulhatunk. A késői mahájána irányzatokban és elsősorban a tantrikus vonulatokban jelenik meg a bhakti-jóga buddhista formája, az istenség-jóga, a dévacsen.
Ennek lényege, hogy a gyakorló meditációs állapotban az adott bóddhiszattva (olyan megvilágosodott buddha, aki nem távozik a létforgatagból) vagy istenség tökéletes, isteni formájában virtualizálja saját magát. Amennyiben tökéletesen sikerült önmagát átadnia, beleolvasztania magát az istenség formájába, tudatilag is egyé válik vele, osztozván annak minden tökéletességében. Az ilyen istenség jógának több fokozata van, amelynek alacsonyabb fokain a meditáló az istenséget valódi, magától független személynek képzeli, akihez lehet imádkozni és könyörögni, aki imádható, és mint a vágyakozás tárgya jelenhet meg.
Mindazonáltal egy magasabb szinten a gyakorlásban fontos felismerni, hogy az imádat tárgyaként megjelenő istenség csak a gyakorló képzeletének tudati kivetülése, így amivel ténylegesen egyé válik a beteljesítő fázisban, az önmaga tiszta makulátlan természete, nem pedig valaki másé.

37/2004.
Tarr Bence László
(Karma Szönam Gyalpo)
Buddhista tanító