A hasonlítgatás csapdája – Az olimpia szelleme

A hasonlítgatás csapdája

Indiában egy vízhordó embernek volt két vizesvödre. Ezeket egy rúd végére erősítette, és a vállán keresztbe téve hordta bennük a vizet. az egyik vödör repedt volt, a másik ép. Az ép vödör a hazáig tartó hosszú úton az utolsó cseppig megtartotta a vizet. A repedt vödör viszont minden alkalommal félig kiürülve érkezett meg a házhoz. Ez így ment két esztendőn keresztül, a vízhordó nap mint nap csak másfél vödör vízzel ért haza. Az ép vödör természetesen büszke volt teljesítményére – tökéletesen végezte feladatát.
A szegény, repedt vödör viszont szégyenkezett tökéletlensége miatt, boldogtalan volt, mivel csak felét tudta teljesíteni a rábízott feladatnak. Kétévnyi szánalmas kudarc után egy napon összeszedte minden bátorságát, és megszólította a vízhordót a folyónál.
– Iszonyúan szégyellem magam – kezdte – és bocsánatot szeretnék kérni tőled!
– Hogyhogy? – kérdezte a vízhordó. – Miért szégyelled magad?
– Mert a feladatomnak csak a felét tudom elvégezni. az oldalamon lévő repedés miatt egész úton csöpög belőlem a víz. Te keményen dolgozol, és az én hibám, hogy soha nem kapod meg fáradozásod teljes jutalmát – felelte a vödör.
A vízhordó megsajnálta az öreg, repedt vödröt, és együttérzően mondta neki:
– Most, ahogy hazafelé megyünk, nézd majd meg az út mentén nyíló virágokat, milyen szépek!
És valóban, ahogy fölfelé lépkedett a dombon, az öreg, repedt vödör meglátta, hogy a nap gyönyörű, vadon növő virágokra ragyog az út szélén. Ettől kicsit megvidámodott. Hazaérve azonban újra szabadkozni kezdett a hibája miatt. De a vízhordó azt mondta:
– Észrevetted-e, hogy az útnak csak a feléd eső oldalán nyílnak virágok? Éppen azért, mert repedt vagy, az út feléd eső oldalára virágokat ültettem. A folyótól hazafelé jövet minden nap te locsoltad meg ezeket a virágokat. Az elmúlt két év során csodaszép virágcsokrot szedhettem onnan. Ezzel díszítettem gazdám asztalát s az Isten oltárát. Ha nem éppen olyan lennél, amelyen vagy, nem szerezhettem volna örömet másoknak a virágokkal!

(Elizabeth Mittelstädt nyomán)

Az olimpia szelleme

Néhány éve történt, a settle-i paraolimpiai játékokon. Kilenc testileg vagy értelmileg sérült versenyző állt fel a százméteres futás rajtvonalánál. A pisztolylövésre mindannyian nekilódultak, ha nem is éppen vágtában, de azzal a szándékkal, hogy végigfussák a döntőt és nyerjenek. Mindnyájan – pontosabban egy fiút kivéve, aki megbotlott, elvesztette egyensúlyát, néhányat bukfencezett, majd elsírta magát. A többiek meghallották a fiú sírását. Lelassítottak és hátranéztek. Aztán mindannyian megfordultak és visszamentek. Mindannyian.
Egy Down-kóros lány lehajolt, megpuszilta a fiút, és így szólt hozzá: „Ettől majd elmúlik!” Aztán mind a kilencen kart karba öltve a célvonalig sétáltak.
A stadionban mindenki felállt, percekig tartott az éljenzés. A jelenlévők azóta is mesélik ezt a történetet.
A lelkünk mélyén tehát mindannyian tudjuk: nem az a legfontosabb, hogy nyerjünk. Igazán az a fontos, hogy másokat segítsünk nyerni még akkor is, ha ehhez le kell lassítanunk, és irányt kell változtatnunk.

(A szív magazin nyomán)

35/2003.