A héja meg a tyúkok – Az egér és a macska

A héja meg a tyúkok

Egy héját fogott János, és havavitte szépen,
Majd madzagot szerezve,
A tyúkólhoz kötözte.
Sikoltozott remegve az iszonyú veszélyben
Sok tyúk s egyéb baromfi. De telt-mólt az idő.
S mert megszokták, a szomszéd nem volt oly rémítő.
Szemügyre vették: aztán, mivel már nem remegtek,
Beszédbe elegyedtek.
A héja ezt felelte: „Egészen meghatódom,
Oly lekötelezőnek tekintem, s oly örömnek,
Hogy gondolnak rám néha, és vendégségbe jönnek.
De roppant szánom-bánom, hogy hálám illő módon
Ma még mindenkinek
Nem róhatom le; gúzsba kötöz e rút zsineg.
Azonban kijelentem, ha majd kegyelmetek
Segítenek, s elmegyek,
Ígéretet teszek
Erős fogadalommal
S tanúm reá az Isten, betartom én azonnal!
Akármilyen veszélyben a támaszuk leszek:
A magasban keringve majd figyelmeztetésül
Jelzem, ha jön a róka és támadásra készül.”
nem kételkedett senki,
Így lesz, ha kijelenti,
Hiszen a sok baromfi, mivelhogy gyáva, dőre,
Azt várja rég, az ólnak akadna végre őre.
Ezért munkába fogtak; a karmuk meg a csőrük
A madzagot kopasztja, míg elrepülhet őrük.
El is repült a héja. De visszatért sietve.
Egy tyúkot menten elvitt, s mert jó étvágya volt,
Még többet is rabolt.
„Há ez miféle őrség? rikoltotta egy jérce
Felségedben, ígérte,
A népünk őrre lel
És most a bőre kell?!”
„Tudom, mikor bilincsbe szorult az életem,
Hogy szólt ígéretem.
Midőn még azt ígértem, tudtam: fogoly vagyok,
De szabad vagyok immár s felülről tárgyalok.”

Ha jérce lettem volna: én madzagon hagyom.
Ők kiszabadították, de megbánták nagyon.
A héja jó barát,
Míg érezi baját.

1838-1842

Az egér és a macska

Raton egér, ki nagy nemzetségből eredt
És intézeti ágy alatt nevelkedett,
Míg végül, terv szerint, egy ódon parmezán-
Hajlékba elvonult élete alkonyán.
Egy ízben Kandúrffy uramba ütközött,
Kinek jó neve volt a kandúrok között.
Kétségtelenül bölcs okoskodásra vall,
Hogy láttára Raton sebesen elinal.
De a szelíd kandúr nyomban utána szól:
„Ugyan, uram, miért s vajon hová lohol?
Azt tán csak nem hiszi, hogy bántom, üldözöm?
Árassza el öröm és szerencse-özön!
Mily kedves nékem ön, tanúm reá az Úr!
Öcséim, jól tudom, viselkedtek gazul,
S nem vitatom: akad panaszra bőven ok,
De higgye el, hogy én egészen más vagyok,
Segíteni velük szemben sem átallok!
nem élek hússal én, s ha Isten engedi,
Mint jámbor szerzetes szolgálok majd neki.”
E beszéddel Raton kiengeszteltetett.
S mivel Istenről is néhány szép szó esett,
Kegyes elnézést kért s meghívta őt legott,
Majd otthon számtalan rokont bemutatott.
Amerre járt, vele tartott az új barát,
Meg is becsülték ám a derék cimborát!
Táncoltak, ittak, folyt a víg mulatozás!
Jó ajánlólevél a nyájas arcvonás,
S mivel oly vonzó volt a tisztes idegen,
Gyanútkeltő okot nem látott senki sem.

Egy nap, épp áll a bál, s a társaság vidám,
A vendég nem eszik, még sajtot sem kíván.
Azt mondja: a böjtöl és távozna máris el,
De előbb mindenkit barátin megölel.
Micsoda ölelés! S a csókja mennyit ér!
Akit ajkára vett,
Az menten odalett!
Alig menekült meg egy-két fürgébb egér…

E kandúr énnekem csupán arra jó,
Hogy kitűnjék: milyen a sok szemforgató.
Ki nyájas képet vág, s ha megtéveszt e mez,
Ravasz csapdába csal és aztán tönretesz!

1832-1838

31/2002.
Grigore Alexandrescu