Úton az ötödik dimenzió felé

Bhakti Prakash Hrishikesh kutató-orvos egyetemi tanárként kezdte pályafutását, s tudományos érdeklődése mellett elmélyült gyakorlójává vált a hindu bhakti tradíciónak. Életét később teljesen a spirituális kutatásnak szentelte. Ma szannjászí szerzetesként Malajziában él, s szerkesztője a Visva-vaisnava-raj-sabha című folyóiratnak. Írásában a transzcendentalista szemével mutatja be az anyag-lét és az anyagon túli dimenzió sajátos egymásba folyását és kapcsolatát. Ugyanennek a kérdésnek – a modern fizikai világkép spiritualizálódásának – tudósi megközelítéséről szól előző cikkünk, valamint a 25. számban megszólaltatott David Bohm kvantum-fizikus, aki e szemléletváltás egyik legnagyobb hatású gondolkodója.

Szédült világ

„Mindannyian egyenlőnek születtünk, s ez jó dolog. Te is ugyanolyan sikeres lehetsz, mint bárki  más a világon!” – ezt sulykolják belénk korunk liberális okoskodói mindenfelé. Én mégsem látom, hol az egyenlőség a létezésben. Az anyagi lét hatalmas tülekedésnek tűnik, amiből legjobb lenne kimaradni. Az „egyenlőnek születtünk” ideája pedig csak rózsaszínű álom, beugratás.
Egy dolog mégis igaz lehet: egyenlőként halunk meg. Igen, mindannyiunknak meg kell halnia egyszer, elhagynia durva fizikai, hús-vér testét és a finom asztráltestet is – ebben nincs különbség. „Bármit is hozzon létre a vágyait hajszoló, nagy nehézségek és tengernyi munka árán, állítólagos boldogsága érdekében, a Legfelsőbb Személy, mint időtényező, elpusztítja azt. Ez az oka a feltételekhez kötött lélek siránkozásának.” – mondja a Bhágavata-purána (3.30.2.). Ó, hát ilyen sorsot szánt az Igazság az egyéni léleknek?
Ami valóban egyenlővé tesz a többiekkel, hogy mindannyian félünk a haláltól. Kétségtelen, gyötrően fájdalmas gondolat ez. Semmit nem vihetünk magunkkal a halálba, a lélek tulajdona csak a tudat; és az elme, az értelem és a hamis ego alkotta finomfizikai test kísér tovább. Ám a halálbéli egyenlőség egy pillanat alatt szertefoszlik, amikor erényeinket mérlegre teszik a lelki birodalom határán. E pillanat miatt mindannyiunk élete tele van félelemmel, s kénytelenek vagyunk foglalkozni az elmúlás gondolatával. Még a kozmosz sem örök, mi esélye van hát Matuzsálemnek? ” Az Úr Brahmá )a világ teremtő mérnöke), miután letölti két parárdha (az univerzumunk létidejével megegyező) hosszú életét, amit az anyagi természet három kötőereje enged számára, becsukja az anyagi univerzumot, amit a föld, a víz, a levegő, a tűz, az éter, az elme, az ego és más elemek fednek, majd visszatér az Istenséghez.” (Bhág. 3.32.9.) Nem mi vagyunk Isten, s félistenek, de még kisistenek sem lehetünk soha. Aki ebbe a világba belépett, annak egyszer távoznia kell.

Jing-jang, májá és entrópia*

Az entropikus zavarodottság egész életünkben követ minket e világban. Nagyon nyugtalanító gondolat: bármibe fogjunk is, abba kell hagynunk egyszer. Nincs ebben semmi különös: hiába lépsz az illúzió szent csarnokába, hamarost távoznod kell. Menj bárhová – színházba, étterembe, iskolába, templomba, áruházba vagy kórházba -, nem maradhatsz ott örökké. Olyan vagy, mint egy jól megtermett nátrium molekula.
Az élő szervezetek biológiáját tanulmányozva tudjuk, hogy azokat apró sejtek építik fel. A sejteket féligáteresztő hártya, a sejtfal választja el egymástól s az intercelluláris folyadéktól. A sejtfalon keresztül különböző molekulák áramlanak oda s vissza, mind meghatározott rendeltetéssel. A sejtmembránon át minduntalan nátrium jut a sejtbe, amit az igyekszik kilökni magából. A nátrium behatol, de távoznia kell. Ilyen a nátrium ion „élete”, s nem ez történik velünk is? Azt már tudjuk, hogy ez a „megmagyarázhatatlan” nátrium ion-pumpa felelős a szemipermeábilis membrán két oldala közötti csekély feszültségkülönbségért. Ez a folyamatos töltés- vagy potenciálkülönbség fontos oka az entrüpiának. Azt pedig, hogy az ember mindig kénytelen félbehagyni, amibe belefogott, nevezhetjük makro-entrópiának, vagy más nézőpontból pszicho-engrópiának is.
„Az oktalan ember a védikus rítusokat tartja legtöbbre. Nem ismeri a Védák igazi célját: hogy az ember meglelje örök otthonát, ahol Isten is lakozik. Az illúzió káprázatában valódi otthonuk helyett folyton más menedék után kutatnak.” – szól a Bhágavata-purána (4.29.48.). Ez nem meglepő. A Védák leírják, miként élhet jámbor anyagi életet az ember négy alapvető cél józan teljesítésével. Ezek: dharma – foglalkozási, hivatásbéli, társadalmi és vallási kötelességek; artha – a pénzkereset, birtok- és vagyongyűjtés szabályai; káma – az érzéki élvezetek civilizált útja; móksa – a felszabadulás, az üdvösség módja. A Védák ezekben határozzák meg az értelmes, istenfélő anyagi lét alapelveit. Egyetértsünk? Ez volna az életfilozófiák csúcsa?
Ha alaposabban megvizsgáljuk  a fenti életcélokat, kiviláglik önellentmondásos természetük – skizofrén paranoiás létet tükröznek. Néhány éve R. D. Lang kijelentette, hogy ez a tudathasadásos állapot mindenkire jellemző. Egyeseknél súlyos a helyzet, úgyhogy klinikai tünetek is jelentkeznek, míg mások beteges vonásai nem szembetűnőek.
Úgy tűnik, az írások azt állítják, törekedjünk csak bátran eredményes életre, legyen szép családunk, szerezzünk tekintélyes társadalmi pozíciót… Elfogadhatónak tűnik, nem? De itt a 22-es csapdája: a felszabadulás, a móksa. Miért törekszünk arra, amitől később szabadulni akarunk? Minden anyagit meg akarunk kapni, hogy boldogan éljünk, miközben sejtjük, egyszer meg kell válnunk az efféle ragaszkodástól. Él hát józan ember ebben a világban? Aligha. Rohanunk vágyaink után, s a fejlődés igézetében csupán ragaszkodásunk nő, míg végül szabadulni akarunk az addig oly áhított dolgok szorításából. Vagy zárjuk be a „Világ-boltot”?

Felszabadulás

Úgy érzem, életünk ellentmondásossága – a távozás folyamatos kényszere – súlyos mentális feszültséget okoz. Ez a pszichikai terheltség a májá, az illúzió forrása. Amíg ez jelen van bennünk, az entrópia jellemzi létünket, mint ama nyomorult nátrium ionét. Amint az illúzió távozik elménkből, az entrópia nem érvényesül többé, s beléphetünk a transzcendens valóságba. Isten szava: „Ami nincs kapcsolatban velem, valótlan, még akkor is, ha értékesnek tűnik. Tudd meg, mindez illúzió-energiám műve csupán, mint a sötét árnyék.” (Bhág. 2.9.34.)
A transzcendens világ az egyetlen hely a tudatos élőlény számára, ahova az entrópia, az átmenetiség tudata nélkül léphet be. Ez az a világ, ahol nem a vonzalmunk válik a távozás okozójává, ahol nem abba kapaszkodunk, ami azután eltaszít, ahol nem máját és társát, karmát öleljük keblünkre. Ezért dicső és olyannyira más a transzcendens világ. Ha beléphetünk, ott is maradhatunk.
Amikor először találkozunk a transzcendenssel, meglehet, pihennénk csupán, mert végre megleltük a helyet, ahonnan nem kell visszafordulnunk. Megpihennénk, értető, de nem ez a felszabadulás teljessége. Ez a mozdulatlanság állapota, ahonnan nem kell „sehova” menni, mert „sehol” vagyunk. Se ki, se be! Ez óriási, de nem igazán meggyőző. A transzcendensnek létezik egy másik oldala is, ami nem az álomtalan mélyalvásra (susupti) csábít.

Pozitív transzcendencia

A transzcendencia progresszív hatótényező. Nem kell visszafordulnod, hanem a megértés egyre magasabb fokára juthatsz. És nem a pihenés a lényeg, mert a lelki világ aktivitása téged is transzcendentális tettekre serkent. A lelki tettek magnetikus vonzereje kiragad a nyugvópontról, a szendergésből, mert a lelki aktivitás maga-magát táplálja. Igen, ez az a hely, ahová tartozol!
A transzcendencia az egyetlen út igazi otthonunkba. „Az Úr Hari (az Isteni Személy) minden testet öltött élőlény szívében is ott lakozik. Ő az anyagi természet ura, kinek lótuszlábainál meghódolva, mindenkire áldásos jószerencse köszönt.” (Bhág. 4.29.50.)

*Az entrópia, a rendezetlenség elve, alapvető fizikai jellemző, a modern fizika fontos felismerése. Az anyagi elemek – külső behatás nélkül – rendezetlen állapot felé törekszenek. Rendezett forma (alakzat, test) csak természeti erő vagy tudatos tevékenység hatására jön létre.

Jean Cocteau:
Be és ki

Be és ki, ki és be
Únos untalan
Anyaölt cserélve
Sorsunk így suhan.

Édes anyamell ős
Föld-édesanya
Alagútunk kettős
Lámpa-csillaga.

Csak ölet cserélek
Mindkettő honom
Az utolsó szétszed
Anyai-mohón.

Míg egy éjszakából
Másikba megyünk
Fent a tarka sátor
Játszik el velünk.

Rázta rám az öklét
Bármi sok magány
Mégis az öröklét
Marad a hazám.

26/1998.
Bhakti Prakash Hrishikesh