Honnan s hová? Öt éve távozott el Abhay Narayan

 

Döbbenten bámulok a naptárra. Öt éve már? Személyiségének varázsa és szeretete olyan erős volt, hogy jelenlétét most is érezni véljük. Az öt év mégis parancsolóan szól ránk: mit tettél ezalatt, hogyan sáfárkodtál a rád bízott javakkal? Ez hát a számvetés ideje is. Pillantsunk vissza, honnan jövünk, milyen szándékok indítottak útra, s hová haladunk, a jó úton járunk-e.
Csokorba gyűjtöttünk néhány jellegzetes írásrészletet Abhay Narayantól, melyek világossá teszik azt a szándékot, amely a Kagylókürtöt útjára indította, s amely életének is vezérfonala volt. Mi volt ez? Az a felismerés, hogy az emberi szenvedés sem egyéni, sem globális szinten nem oldható meg külső eszközökkel, technikával, pénzzel, törvényekkel – a belső út megtalálására, a lélek forradalmára van szükség. A Kagylókürt ezt a célt kívánja szolgálni. Egyfelől a tények hitelességével rámutatni a hibákra és a hibák gyökerére, másfelől pedig a bölcsek segítségét kérve, feltárni a helyes magatartás módjait. Veszélyes korban élünk, ahol elmélet van számos, de nekünk a gyakorlatban működő  bölcsességre van szükségünk.
Abhay Narayan az életét az ősi indiai kultúra tanulmányozására tette fel, és arra, hogy ezt az ismeretet, amely az emberiség kultúrájának gyökeréhez vezet vissza, gyakorlatban művelhető módon megossza mindenkivel. Sokszor idézte Kőrösi Csoma Sándort: „Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar társadalom az ősi indiai kultúra tárházában.” A Kagylókürt ezért mindig nagy figyelmet szentel az ősi bölcseletek bemutatására is, hiszen a mi európai kultúránk oly kevéssé és felületesen ismeri ezeket.
Nem titok, lapunk szerzőinek és szerkesztőinek felfogása idealista – hisznek Istenben, és hisznek abban, hogy az ember élhet igaz emberként is e földön – , de hsizünk abban is, hogy véleményt formálni nem lehet erőszakos propagandával, mert a hiteles tájékoztatás és az elfogadó szeretet hangja erősebb. Ezt az utat kívánjuk járni a jövőben is, mert a mi szívünket is ez ragadta meg.
Amin változtatni szeretnénk: úgy érezzük, kicsit kevés figyelmet fordítottunk a szellemi dimenzió gyakorlatára, az elmélet és a megvalósítás kapcsolatára. Igyekszünk hát többet adni e téren is.
Arra kérünk, Kedves Olvasó, tarts velünk a jövőben is, légy aktív társ ebben a törekvésben. Fogadd nyílt szívvel igyekezetünket, hogy együtt fedezzük fel azokat az értékeket, amik nemzetre, vallásra tekintet nélkül mindannyiunk igaz kincsei lehetnek. 

Bányai Géza

 

„Az anyagi világ nem más, mint a tudatnak anyagként és energiaként történő manifesztálódása. E megnyilvánuláson belül az anyag objektív állapota és a szubjektív érzékfelfogás is a természetből (prakrti) származik. A nyugati tudósok csak mostanában kezdik felfedezni a szubjektív és objektív valóságnak a tudat működésén keresztül megmutatkozó szerves kapcsolatát, ezzel szemben a védikus bölcseletnek ez már évezredek óta az egyik alapvető elméleti és filozófiai tétele. A keleti gondolkodás híven tükrözi a megismerő, a megismerési folyamat és az ismeret tárgya közötti összefüggést, aminek létét ugyan nyugaton sem tagadják, bár erről alig tesznek említést.
(Az ájurvéda, 1989)

 

A múlt ideológiájának egyik legnagyobb hibája az volt, hogy előbb a társadalmon akart – erőszakkal – változtatni, s remélte, hogy a várt pozitív hatás azután az egyént is fejlődésre készteti. Ma már beláttuk, hogy ez helytelen volt, ugyanakkor érthetetlen, hogy szinte sehol sem olvashatunk az egyén belső reformjának szükségszerűségéről. Pedig tény, hogy egyének alkotják az államot. Ebből szükségszerűen következik, hogy a múlt kudarcáért is inkább magunkat kellene okolni, mintsem a volt vezetőket. A keleti filozófiák mindig azt tanították, hogy sosem a környezetet, inkább önmagunkat hibáztassuk, mert így tudunk csak tanulni, fejlődni. Az egyén vágyai és cselekedetei szülik azt a negatív vagy pozitív szituációt, amitől később szenved, vagy amiben örömét fogja lelni. Tehát, ha most sem a belső reformra fektetjük a hangsúlyt, milyen jövőt remélhetünk?”
(Néhány szó a reformról, 1989)

 

„Igen, a materialista,  a Pénzt imádó életforma teljesen felelőtlen egoistává változtatja az embert. Nem is olyan régen a köztudat aszerint osztályozta az embereket, amilyen mértékben áldozatot vállaltak az életben. A családjáért becsülettel, lelkiismeretesen fáradozó ember jó volt. Még jobb az, aki szabad idejében önzetlenül szolgálta a közösség érdekeit is. Hősnek azt hívták, aki idejét, munkáját, pénzét, vagy akár életét is kész volt a haza és a nemzet érdekében feláldozni. Az emberiség boldogságáért fáradozó az egész világ elismerését kivívta, míg Istent, s így az egész teremtést teljes szívvel szolgálót szentként tisztelték. Szomorú dolog, hogy napjainkban az ilyen ember sokak szemében már nem ideál;  baleknak tartják, sajnálkoznak felette, mint aki nincs tisztában az élet »relalításával«. Pedig az ősi igazság még mindig helytálló: maga a pénz, s ennek szinonimái – a különféle érzékek nyújtotta röpke öröm, karrier stb. – valóban nem jelentenek igazi boldogságot. Jó lenne, ha ezt megértenék azok a honfitársaink, akik a boldogulás reményében még mindig a bűvös Nyugat felé kacsingatnak. A halálozás, betegség, egyedüllét, bűnözés és lelki problémák ott is jelen vannak, mégpedig szép számmal. Milyen találó az idevágó bengáli közmondás: »Bárhová mégy, a problémáidat magaddal viszed!« S miként a tétlenség, a csodavárás, úgy a rózsás jövő reményében való kivándorlás sem megoldás – ez nem szolgálhatja sem az egyén, sem pedig az ország jövőjét!”
(Hát érdemes itt dolgozni?, 1990)

 

„Környezetünkhöz való viszonyukat legjobban felfogásunk, életszemléletünk határozza meg. a materialista (ateista) és darwinista tanítás nagyon rombolóan hatott környezetünkre. Ennek köszönhető, hogy míg magunkat tudatos lénynek tekintjük, addig a természet, az állat- és növényvilág csak eszköz, mely csupán arra jó, hogy önző érdekünk, gazdasági céjaink megvalósításában felhasználjuk. Beszélünk emberi jogokról, de mikor fogjuk végre elismerni az állatok és más élőlények élethez való jogát?”
(Környezetvédelem a karma és a reinkarnáció fényében, 1990)

 

„A tudósok századunkban a tudat kérdését is a metafizika, illetve a vallás körébe utalták. A nyugati tudomány tulajdonképpen vallásellenes mozgalomként indult. Mivel a vallás belső út volt, a tudomány kötelességének érezte, hogy külső utat mutasson. Minél tovább jutottak a tudósok a külvilág vizsgálatában, annál közelebb kerültek az atom belső szerkezetéhez, ahol meglepetésükre a tudattal találták magukat szemközt.”
(Vallás és tudomány, 1991.)

 

„(…) fontos megemlíteni, hogy a Nyugaton elterjedt tévhittel ellentétben a hinduizmus nem exkluzív, hanem igenis inkluzív, vagyis nem szükséges Indiában vagy magába a hinduizmusba születnie valakinek ahhoz, hogy hindu legyen. Ez a koncepció ugyanis nincs meg a Védákban sehol, illetve amiről szó van, az lelki, tudati »újjászületés«. Így válhattak hinduvá annak idején az Indiába benyomuló különféle idegen törzsek, mint például az ún. fehér hunok, napjainkban pedig a Dzsarikhand térség bennszülött törzsei.
A védikus felfogás az átmikus evolúciót vallja, miszerint az ember örökkévaló átmá, amely számtalan születésen ment keresztül, ezért mindegyik lélek sajátságos karmával, sorssal, s így mentalitással rendelkezik – vagyis minden lélek más és más síkon áll. Eszerint mindenki másként látja a világot, a vallást, sőt magát Istent is. (…) Ezért fordulhat elő, hogy különféle emberek vagy akár csoportok ugyanannak az igazságnak más és más aspektusát tartják fontosnak, s ugyanez az elv érvényesül, amikor vallást vagy lelki folyamatot választanak.
A hinduizmus ezzel nem azt akarja mondani, hogy egyik vallás sem tökéletes, inkább azt, hogy más-más folyamatokról van szó, melyek a lelki evolúció különféle lépcsőivel állnak kapcsolatban. (…) azt vallja, mindig az a jó, ami előresegít bennünket a lelki úton. Ha valakinek egy bizonyos síkon hite van egy speciális vallási folyamatban, akkor semmi értelme őt arról lebeszélni, még akkor sem, ha az nekünk kezdetlegesebb spirituális útnak tűnik. (…).”
(Tolerancia vagy békétlenség?, 1993.)

 

26/1998.
Bányai Géza