Kiskerekes, Nagykerekes

Van-e ember, aki elolvas ilyen című könyvet: A magyarországi tavak halainak természetes tápláléka?
Magam se tudom hogyan történt, de én elolvastam. Pedighát Pesten laktam akkor és éppenséggel nem érdeklődtem a halak gyomra iránt. (…)
Akkoriban ismertem meg a tudósoknak azt a furfangját, hogy a tudományos mondanivalójukat különféle gubanc-mondatokba rejtik. Tán hogy más ne értse. A papok is diákul beszélnek egymással a kocsisuk előtt.
Ők ugyan hát magyarul beszélnek, de valami olyan magyar nyelven, amelyet először hallva, aggodalom száll meg bennünket, hogy a babiloni zavarodás megismétlődik.
Mondjuk például ezt a közönségesen irott mondatot:
Likas az istálóm teteje:
Kilopták a lovat belőle.
Ha ezt tudós irja le, a tudósok nyelvén így írja:
A gazdasági állat-lakosztály felrészének egy ponton való eddigelé méretlen folytonossági hiánya következtében egy a quadruped osztályba tartozó állítólag equus caballus vulgarisnak mint magántulajdonnak egyelőre ismeretlen tényező általi illetéktelen eltulajdonosítása történt.
Másik furfang meg az, hogy olyan címet írnak a könyvükre, aminőtől előre elveszti a tudományos étvágyát az is, aki érdeklődött volna az iránt, ami a könyvben van. (…)
Éshát ime itt ez a testes könyv is: a cime könnyebb szóval az, hogy: Mit esznek a halak? A könyv azonban igazában arról szól, hogy miféle állatkák élnek a tavainkban?
Álmélkodásba ejtő gyönyörű munka! A mi tudósunk (Daday Jenő) mesébe illő szorgalommal járta be Magyarország minden tavát és tavacskáját. (…)
Ahogy elsétálok a Melegviz mellett, eszembe jut Dadaynak a könyve: lenyúlok a botommal a víz fenekére. Belekotrok. A bot végén egy csipetnyi zöld maszat marad. Teszem papirosba. Hozom haza.
Itthon mindjárt kicsöppentek a maszat levéből egy gombostű-fejnyi cseppet: illesztem a magam kis mikroszkópja alá.

Nézem először ötvenszeres nagyítással: mintha valami mohaszin bozótot látnék… Valami apró jószág ugyancsak rángatódzik a bozótban. No mi ez? Mi történik itten?
Erősebb nagyítást fordítok rá: az ötszázszoros üveget: a bokor erdővé válik. A zöldszinü tekervényes fák, átlátszók. Fényes égben smaragd erdő! Benne szárnyatlanul röpködő lencseforma csaknem üvegszín állatkák. Lábuk nincsen. Az erdő egyik fáján egy szürkeszínű, de szintén átlátszó testű cserebogár forma állat. Lába ennek sincsen. Azaz hogy mégis van: most látom, hogy van lába, de csak egy. Olyan lába van, mint a talpas lámpásnak. Csak egy! Azzal az egy lábával erősen megmarkolódzik egy vastag faágban, s veszett dühösen forgat a fején valami nagy kereket.
Mi fene szörnyeteg ez?!
A kerék olyan igazi kerék, hogy időnként mikor meglassul, látni lehet a küllőit is. De mégiscsak egy az állattal.
Mi a manót dolgozik vele olyan hevesen? Látom már: a víz apró vadait sodorja bele a kerékkel a torkába.
A fején a kerék. A kerék közepe a szája. A víz gyors örvényléssel rohan a kerékbe s kitör ismét az állat oldalán. Hanem ami a vízzel is bement, az bennmarad.
S eközben látom, hogy a szíve sebesebben ver. Talán százszor olyan sebesen ver, mint a mienk. Úgy mozog benne, mint a zsebórában a petyegő. De még annál is sebesebben.
Látom, hogy csúszik le a besodort apró állat darabokra rágottan immár a kis fenevadnak a gyomrába. S látom, hogy két kis vörös szeme mint mered tigrisi vadsággal tovább is a körülötte lebegő állatkákra.
Jaj annak, amelyik a sodrába kerül! De hát mennyit akar még enni!
Látszik rajta, hogy sokat.
Időnként, mikor már minutákig hiába dolgozott, összekapja kerekét és visszarándul. Úgy húzódik össze, mint a csiga. De egy szempillantás gyorsaságával. Aztán egy gólyalépetnyi kis időre rá megint kilövekedik egyenesre. A kereke ismét megindul, mintha valaki egy kifordult kofaesernyőt forgatna kerekesen a feje fölött.
Micsoda különös állatot találtam én!
Nézem Dadaynak a könyvét. Bizonyosra fogom, hogy nincs benne. Szinte félrecsapom a kalapomat, hogy a Természettudományi Társaság hogyan irigykedik majd reám!
Hej, de borzasztó lelkiismeretes nép a tudós! – A könyv csakhamar elém tárja, hogy egy rotátor nevű állattal ismerkedtem meg. És hát a tudós nem is csak ezt az egyet ismeri, hanem még valami négyszáz különféle fajt ebből az egy állatból! Le is írja minden porcikájukat az utolsó kis szemölcsükig.
A fölfedezés dicsősége bizony elputtyadt! No de legalább megismerkedtem egy különös állattal. Mi szegény hétköznapi emberek matuzsálemi életet élhetünk el anélkül, hogy csak egy rotátorral is találkoznánk. A pocsolyát meg lábbal, erkölcscsel kerüljük, – amennyire csak lehet.
Olvasom a könyvet, – érthetően van megírva, – meg is magyarázza mindjárt, hogy amit én szabályos keréknek láttam, az valami kör-alakú rojt. Tudományos szóval csillangó. (Hogy miért éppen csillangó és nem inkább sallangó? – nem tudom. Csillogni éppenséggel nem csillog.) Hát nem kerék, csak keréknek látszik, mint mikor az iskolásgyerek madzagra kötött léniát forgat a feje fölött.
És ezek a kerekes állatok is nők és férfiak! Tehát itt is van szerelem, a vizcseppben!(…)
Ez hát rettenetes úr a maga birodalmában! A kis lencsealakú fényes apró nép riadtan fickándozik el mellette, s össze-összegyűlik távolabb csapatosan egy-egy kis tisztáson, ahol már nincsen veszedelem.
Szeretném megolvasni: hányan vannak? Nem lehet. Sokan vannak, kavarognak, mint a rajzó méhek.
És ez a sok állat, sok élet, mind egy mákszemnyi kis szétnyomott vízcseppben mozog. A két finomka üveglap, amely közé a vízcseppet tettem, olyan szorosan tapad egymásra, hogy nincs az a vékony női hajszál, amely odaférne, s lám ezeknek az állatoknak az mégis akkora hely, hogy egymás körül kanyarognak, szökdelnek, szállongnak, láthatóképpen vidáman. Oldalt pedig a zöld erdőben hajton-hajtja, forgatja a kerekét a náluknál hússzorta nagyobb rotifer, a vízcsepp sárkánya! – sodorja a vizet ádáz étvággyal a gyomrába.
Micsoda élet van itt! Micsoda ádáz küzdelem itt is a mindennapi kenyérért. De vigadás is közben-közben. Munka és játék, gond és öröm, üldözés, menekülés, mindenféle külön személyi érdekek, egy akkora világban, mint ennek az i betűnek a pontja! S amoda-tovább meg csak ebben a pontocskányi tóban a lencseforma kis fürge amőbák társas mulatsága: enyelgő játszadozása. Pedig hát ez csak egy kis erdőmellék. Egy kis tájkép egy sokkalta nagyobb világrészből, mint amekkorát mink napkelettől napnyugtáig, s a zenittől a nadirig mérünk a mérnöki szerszámainkkal és csillagászati messzelátónkkal. Mert hiszen ha egy mákszemnyi vízcseppben ennyi az élet, mennyi akkor a tóban?
Nézem őket: Vajon van-e ezeknek a teremtéseknek valami értelmük?
Magukról csak tudnak talán valamit? A rotátor bizonyosan tudja, hogy miért forgatja a kerekét? hiszen amint Daday mondja: agya veleje is van. S a kis fényes amőbák is bizonyára nem véletlenül iramodnak nagy rettenettel előle! S mily biztonságban érzik magukat amottan távolabb? Hogy játszanak! Ahogy meg-megállnak egy-egy kis tisztáson, néha huszonöt-harminc is ott lebeg egymás körül, mint az iskolás leánykák mikor társas játékra csoportosulnak a majálison. Ezek is. Lám az egyik megiramodik, s egyszerre belevegyül valamennyi a játékba: csoportosan keringenek, szállongnak, mint a fecskék. Olykor kettő egymást kiválasztva kergetődzik.
Miért kergetődznek? Jó kedvük van? Hogyan lehet jókedv értelem nélkül? Hiszen a kedv lelki valami. A jókedv lelki csiklandozottság.
Eközben a kerekes óriás szorgalmas-gyorsan dolgozik tovább. Szeretném tudni: úr-e vagy asszonyság? Ifju-e, vagy öreg? De ha férfiak és nők ők is, mint mink, közeledhetnek-e egymáshoz gondolat nélkül, és akarat nélkül?
Hogyan értik meg egymást? Hogyan beszélnek egymással? A szemekkel? mint az eb? A mozdulataikkal? mint a hangya? A szájukkal? mint az ember? (…)
És ha tán gondolkodnak is olykor, mit gondolnak vajon a világról?
Bizonyára azt gondolják, hogy az egri Melegvíz a világ!
És talán mondják is maguk között:
– Ez a végtelenség.
Mit tud ez a rotika, ez a Kerekes István vagy Kerekes Sári arról, hogy ő most mikroszkóp alatt van? Ha tudná, bizonyára nem izzadna a munkában, hanem rémülettől dermedten várná azt a negyedórát, amelyben a levegő elfogy, a víz kiszárad, s következik a halál.
Nem, nem sejt ez a világa végéről semmit. Neki még most végtelen a világ. Vígan forgatja benne a kerekét:
– Úgy élek, ahogy akarok!
Ő nem lát engem. Nem tud arról, hogy én is vagyok. Ha látna se láthatna. Olyan tömérdek az ő kicsiségéhez képest az én nagyságom, hogy nem bírná fölfogni a tekintetével. Mint ahogy a Csimborasszó tövében a fű bogárkája nem látja az eget.
Ha valaki azt mondaná neki:
– Hallod-e atyafi, nem vagy ám te olyan nagy és hatalmas legény, mint képzeled. Vannak olyan létezők is, akik nem vízben élnek, és oly nagyok hozzád képest, hogy még messzelátóval se tudnál rajtok végiglátni! Nem is rajtok, csak a szemük egy pillaszálán.
A kis szörnyeteg elmosolyodna ezen, s talán így felelne:
– Bizony jó kedved van édes atyámfia!?
Mikor a csillagokat nézem, szédülök a végtelenségnek azon a kis részén, amely a fejem fölött tündököl.
– Mekkora keze van az Istennek! Mekkora keze van, hogy ekkora golyókat hömpölyget a végtelenségben!
Most hogy ezeket a kis férgeket nézem, egy másik végtelenségnek a látható részén szédülök:
– Mekkora keze van az Istennek? Mekkora az a kéz, amelyik ilyen apróságokat tudott alkotni? Hogy ezekbe az icike-picike teremtésekbe szívet tudott kötni, s a szívbe még belől is csatornákat, idegeket, mozgató izmokat, vezetéket az agyvelőtől végig a testen meg vissza. A kerekező szerszámot! Az akaratot, amely azt a szerszámot meg-megindítja, hajtja, megállítja!
És hát mi a világ?
Én mosolygom ezt a kis vízcsepp-országot, hogy népet látok benne, amely bizonyára így érez:
– Ez a világ és ezen kívül nincs semmi!
Hát ez a mi emberi világunk? Melyik bölcs, melyik tudós pecsétje bizonyíthatja bizonyosnak nekem, hogy ez az emberi világ is, – Földjével, Napjával, Holdjával, csillagaival, – nem olyan vízcsepp a mindenségben, mint im ez itt a mikroszkópom alatt?
Én azt gondolom, hogy az én fajtám az úr a leghatalmasabb, legtökéletesebb a teremtésben. De hátha ezek a Kiskerekesék is azt gondolják? Ők a maguk vízcseppjén túl nem ismernek más világot.
Én sem ismerek a magam csillagán túl.
Az ő világuk: vízcsepp a tóból. Az én világom: tŰzcsepp a Napból. Kihűlt tűzcsepp amelynek a neve: Föld. És csak annyi tudok, hogy ez mind egy főcsillag körül kereng. De mi van túlnan azon a főcsillagon? Kiskerekes vállat von:
– Mi van az én világomon túl? Semmi.
Hát mink Nagykerekesek nem azt mondjuk-e:
– A mi világunkon túl űr van. Vagyis: semmi.
Nemrégiben, alakult meg Budapesten a pozitivisták társasága, amely ezt irta a terme falára: Csak az a bizonyos amit látok.
A rotifernek nincs igaza?
Hátha mink, – emberi arcú rotátorok és amőbák, – mink is egy felső látásnak olyan vizsgálata alatt vagyunk, mint az én látásom alatt Kiskerekes Pesta, s a körülötte nyüzsgő még apróbb népség.
Aki elhintette az élet magvát a végtelenség nagy barázdáiba és a vízcsepp mérhetetlen piciny tereibe, tudja: mit miért cselekedett. Ővele szemben a mi pozitív szemüvegünk bizony csak annyicska mint a rotifer pozitív nyugalma énvelem szemben.
Én csak lefelé látok. Fölfelé az óriás földgolyók, napok és holdak miriádjai nekem csak égi fehér szikrák: csillagok. A csillagokon túl már nem bírja a szemem ereje teleszkóppal se. De a nekem látható csillagok völgyeibe, rónáiba, hegyeibe se vizsgálódhatok bele. Lehet, hogy Kiskerekes is lát lefelé épp így, épp efféle különös parányi életeket, mint ahogy én látok, s magát és világát épp úgy óriásnak tudja, mint én. De már azt se én nem tudom, se ő, hogy hol a végső határ? Hol a határ az életek kicsinységeiben, s hol a másik határ az életek nagyságaiban? Hol végződik a valami? s hol kezdődik a semmi?
És hát hogyan kelt elő ez a napfényes, csillagfényes végestelen-végtelen csupa-élet sok-világ-valami abból a még végestelen-végtelenebb holt, hideg, vakfekete semmiből?
Ki tudhatta bele építeni abba a partatlan, széletlen, határtalan, feneketlen semmibe, fundamentum nélkül is ezt a hangtalanul járó fényes nagy örök-mozgót, amelynek a neve: Mindenség.
És ki tudta beleszerkeszteni ebbe az emberi mellbe és ebbe a mikroszkop alatt látható parányi mellbe azt a kis magától-mozgót, amelynek a neve… szintén lehetne: Mindenség. (…)

19/1995.
Gárdonyi Géza