Rousseau, a vegetárius – Rousseau kritikája a húsevésről

Az „Értekezés az egyenlőtlenségről” és jó néhány egyéb munkájában Rousseau keményen kritizálja a modernitást. Ehhez szervesen hozzátartozik egy kihívó és eredeti bírálat, mely a mai világban igencsak elterjedt állatmészárlásról és húsevésről szól. A természetközeli remete, aki a társadalmon kívül él, békés, független, együttérző és elégedett, míg modern társa érzéketlen, közönyös és hiú, nem önmagában élve, hanem mások nézeteihez alkalmazkodva kétségbeesetten küzd egy halom vágy kielégítéséért, melyet a társadalom alakít ki benne.
Az „Értekezés” témája: az ember bukása egy természetes, erényes életből a civilizált romlottság állapotába. Egyik legfontosabb jellegzetessége ennek a bukásnak a sajnálat természetes érzésének fokozatos gyengülése. Az ellenérzés, melyet ösztönösen érzünk mások szenvedését látva, a fájdalmuk iránti természetes szánalom olyan érzés – mondja Rousseau -, mely az értelem előtt fejlődik ki. Rousseau érvelése az emberek morális jellemének figyelembevételével kezdődik. Szerinte az emberek természetüknél fogva jók, a társadalmasítás rontja el őket. E folyamat egyik fő eleme a természetes szánalomérzet gyengülése. Véleménye szerint a másokkal való azonosulás erősebb a vademberekben (itt és a továbbiakban is természetközeli ember értelemben használjuk e szót), mint a civilizált emberben – mert a természetes állapot alkonya a gondolkodás állapotának hajnala, és az értelem elfojtja a sajnálat nemes hangját.
„Az értelem hiúságot szül, az elmélkedés megerősíti; az értelem önmaga felé fordítja az embert, különválasztja mindattól, ami zavarja és kínozza őt. A filozófia elszigeteli őt, emiatt egy szenvedő embert látva titokban azt mondja: „Pusztulj el, ha akarsz, én biztonságban vagyok…” Társát büntetlenül megölhetik az ablaka alatt, ő tenyerét fülére tapasztva esetleg vitatkozik magával egy kicsit, hogy megakadályozza a bensejében lázadó természetet, mely a bajba jutott ember segítségére sietne. A vadembernek nincs meg ez a bámulatra méltó tehetsége, így az értelem helyett meggondolatlanul mindig behódol első humánus érzésének. Zavargásokban és utcai verekedésekben összegyűlik a köznép, de az óvatos ember félrevonul, a csőcselék és a piaci kofák pedig szétválasztják az ellenfeleket, nehogy a derék emberek megöljék egymást.”
Két pont is figyelmet érdemel ebben a részletben. Az első az, hogy ebben nem két, hanem háromfajta embert különböztet meg Rousseau: a vadembert, akiben az együttérzés különösen erős, a „csőcseléket” vagy átlagembert, akiben a sajnálat valamennyire oldottabb, de még hatásos, és a filozófust vagy szélesebb értelemben véve a „ráció emberét”, akiben a sajnálat csak elhallgattatva van jelen.
A második pont az, hogy Rousseau elsősorban nem az áldozattal vagy a támadó vétkességével foglalkozik. Figyelme a filozófuson van, aki mindkettőt figyelmen kívül hagyja. Rousseau siratója ezúttal nem az ártatlanoknak, hanem a filozófus tragikus sorsának szól, aki annyira elidegenedett saját természetétől, hogy sikerült előle elbújnia. A filozófus jelleme nemcsak azért rossz, mert mások számára negatív következményekkel jár, hanem azért is, mert ez a saját igaz természetének eltorzulása is egyben. Bár a mások iránti könyörület természetes és jótékony hatású, Rousseau érvelése szerint a filozófus ennek elhanyagolására neveli magát.
Bár Rousseau a másokkal való rossz bánásmóddal szembeni érzéketlenségre mutat rá amikor a civilizációnak az emberi természetre gyakorolt romboló hatását bemutatja, mégis teljesen egyértelmű az értekezés elejétől fogva, hogy az általa vizsgált emberi könyörületesség kiterjed az állatokra is.
A szánalom, mondja könyve előszavában „természetes visszatetszést kelt bennünk annak láttán, ha bármilyen érző lény, főleg embertársunk elpusztul vagy szenved.” Bár leginkább az embertől várják el, hogy fajának egyedeivel azonosuljon, Jean-Jacques Rousseau közérthetően kijelenti, hogy az ember bármilyen érző lény szenvedésétől elborzad, visszaretten. Szerinte az emberben olyan mélyreható ez a szimpátia, hogy „amíg nem áll ellen a belső szánalom impulzusának, sosem fog bántalmazni más embert és semmilyen érző lényt sem, kivéve azt a jogos esetet, mikor önvédelemről van szó”.
Rousseau igyekszik megoldani azt az ősi vitát, mely „az állatoknak a természet törvényeiben való részvételéről” szól. Az állatok ugyan nem tudják felismerni ezt a törvényt, mondja Rousseau, de „mivel érzékenységük által osztoznak természetünkben, nekik is vannak természet adta jogaik. Ezért az embernek valamilyen kötelessége van velük szemben.” Kijelenti: „embertársaimat nem azért nem szabad bántanom, mert értelmes lények, hanem mert érző lények. Ez pedig olyan tulajdonság, mely közös emberben, vadállatban egyaránt…”
Rousseau bebizonyítja, hogy az ember természetes módon iszonyodik attól, hogy fájdalmat okozzon az állatoknak, és ezt érzi szenvedésük láttán is. De miként az értelem elválasztja a filozófust embertársaitól, úgy választja el a többi fajtól is, mellyel osztozik a Földön. A civilizált ember elhiteti az értelmével: mivel az állatok nem osztoznak minden emberi tulajdonságban, az ő fájdalmuk valahogy kevésbé fájdalmas, az ő kínjuk kisebb mértékű, az ő szenvedésük valamilyen módon kevésbé valóságos. Befejezve Rousseau korábbi érvével való párhuzamot: a civilizált ember gyorsan legyőzi természetes hajlamát, mely belülről lázad, s azt sugallja, hogy az állattal, melyet lemészárolnak, összetartozást érezzen. Csak így tud leülni az étkezőasztalhoz, és a legkisebb zavar nélkül élvezni a sültet. Rousseau itt úgy azonosítja a mások szenvedése iránti érzéketlenséget, mint a civilizáció egyik legkeserűbb gyümölcsét. Bár az állatok sajnálata természetes és jótékony, a húsevő nap mint nap arra edzi magát, hogy mellőzze ezt. Következésképpen eredeti természetétől teljesen elfordul, igazi lénye lapvetően eltorzul.
Fontos, habár ritkán hangoztatott tény, hogy a közhiedelem szerinti vadászó primitív ember helyett Rouseau természetes vadembere szinte sosem vadászik vagy eszik húst. Az ő vadembere az az ember, aki „éhségét egy tölgyfa alatt csillapítja, szomját pedig az első patakból; ágya ugyanazon tölgyfa alatt lesz, amelyik eledelét adta; így szükségei kielégítést nyernek.” Rousseau vadembere nem öl állatot élelem céljából: nincs rá szüksége, és nem is kívánja, mert ő vegetáriánus.
Rousseau még más direkt bizonyítékot is szolgáltat az ember természetes diétájáról a szöveghez írott jegyzetekben. Az egyikben például összefüggést mutat ki a vegetáriánus állatok tompa fogazata és a bélfelépítése (mint amilyen a ló, az ökör s a juh), és a húsevő ragadozó állatok (például a macska, kutya, farkas) éles fogazata és bélfelépítése között. „Ezért úgy tűnik – összegzi Rousseau – , mivel az embernek olyan fogazata és bélrendszere van, mint a növényevő állatoknak, természetesen ez utóbbiakhoz kell tartoznia.” Egy későbbi jegyzetben egy további biológiai összefüggést állapít meg: a vegetáriánus állatok normális körülmények között általában (legtöbb) két utódot hoznak a világra, míg a húsevők inkább többet. A természeti mintát ezért Rousseau szerint a csecsek számából lehet megfigyelni a fajok nőstényeinél, ami kettő a vegetáriánus fajoknál, és hat vagy nyolc a húsevő fajok esetében. Az, hogy az embereknél a nőknek két mellbimbójuk van, „egy újabb bizonyítékot szolgáltat, hogy az embert kivegyük a húsevő állatok közül, és a növényevők közé helyezzük.” Később erre úgy utal, mint „egy erősebb érvre, mely kétségbe vonja az emberi faj húsevő voltát.”
Rousseau visszautasítja azt a nézetet, miszerint a húsevő ember egészségesebb lenne vegetáriánus társánál. Az „Értekezés”-ben és másutt éppen az ellenkezőjét állítja. Az „Emile”-ben, a kisgyerek táplálkozását leíró részben kijelenti: „A parasztasszony kevesebb húst fogyaszt és több zöldséget, mint a városi asszony. Ez a zöldségkúra sokkal inkább hasznosnak, mintsem ártalmasnak tűnik számukra és gyerekeik számára. A gazdag polgári családban több főtt marhahúst kapnak, abból a meggyőződésből, hogy a leves és a hús több tejet fejleszt. Én egyáltalán nem osztom ezt a hiedelmet, és a tapasztalat is engem támogat azt tanítva, hogy az ily módon táplált gyermekek hajlamosabbak a gyomorgörcsökre és férgekre, mint a többiek.”
Rousseau továbbmegy és azt mondja: „Nem hiszem, hogy azok a babák, akiket nem választanak el az anyatejtől elég korán, vagy akik csak zöldségételeket kapnak ilyenkor, egyáltalán ki lennének téve a férgesség veszélyének.”
Így összegzi ezt: „A vegetáriánus étel egyáltalán nem okoz székrekedést a dajkának, hiszen bőséges tejjel látja el, ami jobb minőségű is lesz. Lehetséges-e az, hogy ha a zöldségfogyasztást tartják legmegfelelőbbnek a kisbabáknál, akkor az állati ételek jobbak lennének a dajkának? Ebben valami ellentmondást található.+ Rousseau álláspontja tehát az, hogy a húsevés legjobb esetben szükségtelen, a legrosszabban egészségtelen.
A vegetáriánus étrend elismerése nem egyedülálló Rousseau korában. Például Adam Smith (aki a XVIII. századi emberi tudásállapotról enciklopédikus tanulmányt készített) a „Nemzetek gazdaságá”-ban, csak úgy mellékesen kijelenti:
„A gabonafélék és más zöldségek kiegészítve tejjel, sajttal és vajjal (vagy olajjal, ahol nincs vaj), köztudottan – bármely mészárszéki hús nélkül – a legváltozatosabb, legteljesebb, legtáplálóbb és a legélénkítőbb étrendet alkotják. Az illemszabályok sehol sem követelik, hogy az ember húst egyen”.

Összefoglalva Rousseau modern emberről írott kritikájának eddigi fejtegetését: a társadalom hozta hanyatlás szimptómái valamelyest jelen vannak az átlagembernél, de még szigorúbbak a civilizált embernél. A civilizált ember a legkevésbé egészséges a három közül, és a legerősebben őt irányítja a hiúság mesterséges szenvedélye. A civilizált ember a leginkább húsevő. A természetes vadember vegetáriánus, az átlagember általában vegetáriánus, és a civilizált ember pedig nagyrészt húsevő.
A Rousseau-i kép szerint ez a különbség a hanyatlás egy másik terméke, és kéz a kézben jár a természetes könyörület eróziójával. Hiszen az ember természetes módon erősen idegenkedik az állatok megölésétől és a nekik való fájdalomokozástól. Sem a természeti szükségletek, sem az egészségügyi követelmények nem késztetik arra, hogy ezt leküzdje. Tehát az ember csak úgy válik húsevővé, ha a saját természete ellen küzd, ha kivetkőzik önmagából.
Rousseau ember-állat viszonyáról szóló álláspontját illetően egy másik kommentár is figyelemre méltó. Végső munkájának ötödik részében, a „Magányos sétáló álmodozásai”-ban Rousseau visszatekint arra, amit így említ: „életem legboldogabb időszaka”. Ez a kéthónapos periódus, melyet a Saint-Pierre és a szomszédos, kisebb svájci Neuchatel mellett fekvő szigeteken töltött, több fontos szempontból hasonlít a „primitív állapot tétlensége és a hiúságunk önfejű, szeszélyes tevékenysége közti arany középúthoz”, amelyet az „Értekezés”-ben az emberiség „legboldogabb és legtartósabb korszaká”-nak nevez. Saint-Pierre szigete olyan, mint a természet eredeti állapota, amit még nem sebzett föl az emberi tevékenység. Mint az „Értekezés” társadalom előtti embere, Rousseau független életet élt a szigeten, és azon álmodozott, bárcsak mindörökre ott maradhatna, s bárcsak az emberiség is megmaradt volna természetes állapotában. Megjegyzi: csak a szerencsétlenség kegyetlensége kényszerítette efféle eltávolodásra az embert, s úgy tekint hát Saint-Pierre-i életére, mint az ideális állapot mikrokozmoszára, melytől a modern ember sajnos elesett.
Rousseau előző írásaiban a Paradicsom az a hely, ahol nemcsak az emberek, de az állatok is „békében élnek egymással, anélkül, hogy bárkit bántanának, vagy bármitől félnének.” Ez az ideál már korán megjelent az „Értekezés”-ben, ahol Rousseau azt állítja: a vadember hamar megtanulja, hogy ne féljen az állatoktól, akikkel együtt él, és nyomatékosítja, hogy a vadember és az állatok békében léteznek ott. A Rousseau-i perspektívában az állatölés és a húsevés nem csupán azért rossz, mert bemutatja a modern ember deformálódott jellemét, hanem mert felborítja azt a békés egyensúlyt is, mely az emberiség és a teremtés többi részének kapcsolatát jellemzi eredeti, természetes állapotában.

18/1995.
Erdei Levente