Csaitanja Maháprabhu tanítása – 6. rész

 

A hindu vallásfilozófia egyik legjelesebb hírnőkének tanítása – 6. rész

 

Príti

A príti vagy más néven préma istenszeretetet jelent. Koncepciója két dolgot sejtet: 1) prijatá – gyengéd érzelmek (bháva), vonzódás a szív választottja iránt és 2) szukha – boldogság. A prijatá  azonban nem azonos az általános értelembe vett boldogsággal (szukhával), amely mindig személyes elégedettséggel jár, s így egocentrikus. A prijatá-féle boldogság e tekintetben személytelen, mert semmit sem akar magának; csupán arra vágyik, hogy szeretettje boldogságát, örömét gyarapítsa, akár saját boldogsága árán is. Sőt, magát a szeretet tárgyát sem kívánná, ha e vágy netán gátolná a szeretett boldogságát.
A prijatának van alapja (ásraja) és tárgya (visaja), míg a szukhának csak alapja, amely maga az önvaló vagy lélek. Mivel az szukha nem másra irányul, ezért én-centrikus. Kétségtelen, a prijatá alapját is az én képezi, ám ugyanakkor értelmetlenné válna, ha nem lenne tárgya, amire irányulna. (Csaitanja-csaritámrta Ádi, 4. 169-170.) Habár a prijatá távol áll a tudatosan én-centrikus örömtől, magát a boldogságot nem zárja ki, hiszen a szeretett boldogságát látva ez természetesen következik. Bármi is járuljon hozzá a másik boldogságához, az az ember saját örömét gyarapítja. A príti ezért nemcsak az együttlét alatt érzett, hanem a távollét alatt is tartó boldogságot (szeretetet) jelenti. Ez különbözteti meg az általános értelemben vett, földi szeretettől. Miután a príti alapeleme a szeretett kedvében járni, őt odaadóan szolgálni, ezért szolgálatnak (szévának) is hívják. A szévából fakadó boldogság tehát sokkal magasabbrendű, mint az általános értelembe vett boldogság.
A príti tökélye az, ha a személyes Istenre (Bhagavánra) irányul. Eredetét tekintve a príti-boldogság nem evilági, mert Bhagaván személyes energiájának, a szvarúpa-saktinak a megnyilvánulása. Ez magyarul azt jelenti, hogy nem a hívő szívében keletkezik, hanem a szvarúpa-sakti helyezi azt oda. Ez csak akkor történik meg, ha a lélek már elérte a teljesen megtisztult állapotot, a transzcendentális síkot. Bhagaván ezen energiáján keresztül valósítja meg legbelsőbb, üdvös és szeretetteljes természetét (Dzsíva Gószvámí: Príti-szandarbha, 67.)
A Bhagavánra irányuló príti okozta öröm tehát nagyban különbözik az általános értelemben vett boldogságtól (szukhától). Az előbbit Isten belső energiája, a szvarúpa-sakti okozza (s ezért nirguna, vagyis felette áll a természet kötőerőinek), míg az utóbbit a májá-sakti, az illuzórikus energia (pontosabban a szattva-guna, azaz a jóság kötőereje). Isten számára is mást jelent a szvarúpa-sakti által okozott boldogság (szvarúpa-ánanda). Az előbbi ugyanis megrészegíti az imádót és az imádottat egyaránt, s végül is az egymásba való teljes elmélyüléshez vezet. Ezért írja a prítiról a Bhágavata-purána, hogy képes még magát Bhagavánt is teljesen a hatalmába keríteni, legyőzni. Ez az elmélyülés azonban nem jelent teljes egységet, nem szabad úgy értelmezni, hogy a lélek úgymond beleolvad az Abszolútba. Nem teljes azonosságról van tehát szó, hanem szeretetbeli egységről.
A védikus írások ezt a vas és a tűz példájával magyarázzák: felhevített állapotban a vas hasonlóvá válik a tűzhöz, fényt és hőt bocsát ki, ugyanakkor mégis megmarad vasnak.
Az emberek szívébe nem lehet belelátni, ezért nagyon nehéz megállapítani, kiben van jelen az istenszeretet (príti). Megnehezíti még a dolgot, hogy a tisztaszívű bhakták látszólag ugyanúgy viselkednek, mint az átlagemberek, vallásukból nem csinálnak show-t; sőt, annyira nemeslelkűek, hogy nem is tartják magukat többnek elesett, gyarló lelkeknél. Ugyanakkor vannak bizonyos közvetett, külsőleg megnyilvánult jelek, melyek olykor eléggé árulkodóak. ezek a nyolc ún. száttvika-bháva és a tizenhárom anubháva. A száttvika-bháva nem érzelmet (bhávát) jelent, hanem a legbelsőbb, tisztán lelki érzelmek külső megnyilvánulását. Intenzív lelki energia váltja ki, ami a prítiben a transzcendentális intuíció velejárója. A lelki kifejezések vibrációk, melyek nem zavarják az önvaló belső békéjét, de az ilyen nagy hatásokhoz nem szokott psziché és test egyensúlyát megbonthatják. A príti hatására pszichikai rendszerünk oly mértékű izgalomba jön, hogy idegrendszerünk olyan részei is aktivizálódnak, melyek normális körülmények között nem működnek. Ez okozza aztán a fizikai test különleges változásait. E külső jeleket tehát mindegyik esetben az istenszeretet , a Krsnához fűződő erős ragaszkodás váltja ki – ez jelenti a különbséget a száttvika-bháva és a hasonló, a hétköznapi életben megszokott testi elváltozások között.
A száttvika-bhávák a következők:
1) Megdermedés, kábultság – ezalatt a beszéd és a mozdulatok hirtelen elakadása, valamint az üresség és az elválás gyötrelmének érzete értendő. Egyszer Krsna kertészlánynak öltözve lopakodott be a kertbe, hogy a gópíkkal találkozhasson. Amikor a lányok meglátták, megdermedtek. Egy másik példa: Amikor Kansza áldozati arénájában Krsnát hatalmas birkózók vették körül, anyja, aki a nézők között foglalt helyet, hirtelen megdermedt, kábultság fogta el, szemei szárazon égtek.
2.) Izzadás – az istenszeretetben ezt örömérzet, ujjongás, esetleg félelem vagy düh váltja ki. A Bhágavata-puránában így szól Rádhához egyik gópí barátnője: „Kedves Rádhika, miért szidod a Napot? Úgyis tudom, hogy azért izzadsz, mert örülsz, hogy végre megpillantottad Krsnát, s most nagyon szeretnél vele lenni.”
3) Libabőrös állapot – földi kedvteléseinek idején Jasóda, a gyermek Krsna anyja egyszer gyanította, hogy fia földet evett. Megkérte, nyissa ki száját, hadd nézzen bele. Ám nagy meglepetésére fia szájában galaxisokat, naprendszereket és számtalan bolygót látott. Azonnal libabőrös lett egész testében.
4) Dadogás (beszédelakadás) – ez esetenként együtt járhat torokköszörüléssel és krákogással is. Amikor Krsna elhagyni készült Vrndávant, a gópík a lovak elé álltak, s a kétségbeesett Rádhika el-elakadó hangon kérte Jasóda anyát, akadályozza meg Akrúrát, a kocsist a tettében.
5) Remegés – amikor Krsna nekiveselkedett, hogy megragadja Sankha démont, Rádhika félelmében egész testében remegni kezdett. A remegést düh is kiválthatja: Egy alkalommal a gonosz Sisupála szidni kezdte Krsnát, mire Szahadéva dühbe gurult, testét reszketés fogta el.
6) A test színeváltozása – ezt nagy bánat, meglepetés, félelem s hirtelen öröm okozhatja. Egyszer a gópík így szóltak Krsnához: „Kedvesünk, Vrndávan lakóit annyira bántja távolléted, hogy testük színe teljesen megváltozott. Nárada a nagy szent ittjártában azt hitte, fehér szigetre tévedt.” Amikor Indra felhőszakadást zúdított Vrndávanra, megdöbbenve látta, amint Krsna a Góvardhan hegyet felemelte, s esernyőként tartotta a falu fölé. A látványba belesápadt. A hirtelen öröm ezzel ellentétben általában arcpirulást okoz.
7) Sírás – ezt a Bhagavántól való távollét gyötrelme, valamint ujjongás és düh váltja ki. Rúpa Gószvámí szerint az örömujjongás könnyei hidegek, míg a dühé forróak. Mindegyik esetben sűrű szempillantással jár, a szem vöröses színt ölthet, környéke bedagadhat. Ehhez járul még egyfajta viszketegség érzés, amely szeme dörgölésére készteti az embert. Mikor Sisupála Krsnát sértegette, Bhíma azonnal neki akart rontani, ám Krsna nyugalomra intette. A dühös és morcos Bhíma szemében ekkor forró könnyek gyülekeztek. Rukminít egyszer annyira gyötörte a Krsnától való távollét gondolata, hogy szeméből azonnal megeredtek a könnyek, melyek szemfestékét feloldva hullottak mellére.
8) Megsemmisülésérzet – szanszkrtül: pralaja. Teljes zavar, megdöbbenés és túláradó örömérzet válthatja ki. Az ember hirtelen szinte megbénul, képtelen gondolkodni, a külvilággal szemben érzéketlenné válik. Ez az állapot olykor ájulással is jár.
Egy alkalommal a gópík kétségbeesetten kutattak Krsna utánaz erdőben, s amikor az hirtelen egy bokor mögül elébük toppant, túláradó örömükben a lányok majd elaléltak, érzékeik felmondták a szolgálatot. A Bhágavata leírása szerint ebben az állapotban szépségük még elragadóbbá vált.
Az anubhávák a belső, lelki érzelmek alábbi külső megnyilvánulásait jelentik: táncra perdülés, hempergés a földön, hangos éneklés, zokogás, vonaglás, kiabálás, ásítás, sűrű sóhajtozás, a közvélemény figyelmen kívül hagyása, nyáladzás, hangos nevetés, szédülés és csuklás. Az anubhávák az érzelmek velejárói és erősítői.
Príti magában egy és oszthatatlan, akárcsak Bhagaván, akire irányul. De miként Bhagaván hívei különböző fokú odaadása szerint nyilvánul meg előttük, úgy a príti megnyilvánulási mértékét is a hívő bhaktijának (odaadásának) milyensége határozza meg. Ugyanúgy meghatározó továbbá az is, hogy az odaadó szolgálat magára az eredeti Bhagavánra (Krsnára), vagy pedig isteni inkarnációinak egyikére irányul-e. Földi kedvtelései idején Krsna személyiségének legvonzóbb, legédesebb aspektusát Vrndávanban, a pásztorok falvában nyilvánította ki. Ezért, míg a dvárakai Krsna púrna (tökéletes), s a mathurai púrnatara (tökéletesebb), addig a vrndávani púrnatama (legtökéletesebb). Ebből adódóan a Krsnára irányuló príti egyedül Vrndávanban bontakozik ki legteljesebb formában.

A príti fejlődésszakaszai

A lelki világban, Bhagaván társaiban* a príti örökké jelen van, önmegnyilvánult. Természetesen a príti egyben a közönséges lélek (dzsíva) természetes funkciója is, de az ő esetében a májá hatására ez nem Istenre, hanem önmagára, illetve a vele kapcsolatos dolgokra és személyekre irányul. Az anyagi létben, a születés és halál körfolyamatában vándorló lélek természetes funkciója, Isten szeretete szunnyadó állapotban van, amit fel kell „ébreszteni”, s fokozatosan kifejleszteni. Ez léte, vagy ahogy mondják, szíve megtisztításával jár, s ezt a célt szolgálják a különféle lelki folyamatok. Rúpa Gószvámí Bhakti-raszámrta című könyve az alábbi szakaszokban tárgyalja a príti fejlődését: hit (sraddhá), szentéletű személyek társasága (szádhu-szanga), a lelki folyamatok művelése (bhadzsana-krija), megszabadulás a rossz tulajdonságoktól (anartha-nivrtti), bizalom (nisthá), a lelki dolgok iránti kedv vagy íz (rucsi) kibontakozása, vonzódás (ászakti), érzelmek (bháva) és végül istenszeretet (préma vagy príti).
Az első lépcső tehát a sraddhá, a hit. Ez nemcsak a lelki folyamatokra, hanem az élet minden területére vonatkozik. Hit nélkül az ember semmihez sem foghat hozzá még hétköznapi életében sem. Például, ha nem hinnénk az orvosokban vagy a természetgyógyászokban, betegségünkkel nem fordulnánk hozzájuk. Csaitanja Maháprabhu tanításában fontos szerepet játszik a pozitív gondolkodás, a hit Istenben, az Írásokban és a szentekben.
A hittel rendelkező embert a sors előbb-utóbb összehozza a szádhukkal, szentéletű emberekkel. Az ilyenfajta társulás nem hatástalan: az ember kedvet kap az olyan lelki gyakorlatok megismerésére és elsajátítására, mint a sravana, kírtana stb.** Így tisztul meg (nivrtti) a szív minden rossz gondolattól és vágytól, minden értéktelen (anartha) dologtól. Egyedül e megtisztult létállapotban erősödhet meg az ember hite, s válhat bizalommá (nisthá). Természetesen a hit előlegezi a bizalmat, ám ha az ember maga is megtapasztalta a lelki dolgokat, bepillantást nyert a felsőbb, transzcendens szférába, átérezte Istent (hacsak egy pillanatra is), akkor hite bizonyosságot nyer, mély gyökeret ereszt, s ez a nisthá.
E megingathatatlan bizalom birtokában ízlelheti meg a bhakta igazából az olyan lelki dolgokat, mint Bhagaván szent nevein való meditálás, az Ő kedvteléseinek hallása, a bhakták önzetlen szolgálata stb. Mindez természetesen erős vonzódást (ászakti) eredményez, úgy a bhakták, mint a lelki élet irányába. Ezután hajthat ki szívében a vegyítetlen odaadás magja, s ezt a csírát lelki érzelemnek (bháva vagy rati) hívják, amely végül prítivé vagy prémává (istenszeretetté) érlelődik.
A bháva nem hasonlítható a pszichológiában tárgyalt érzelmekhez. Nem az anyagi érzékek, sőt, mégcsak nem is az anyagi világ az eredete, hanem Bhagaván szvarúpa-energiája. A bháva az istenszeretet felkelő napjának első sugara, amely beragyogja a hívő szívének horizontját.
A bhávát vagy ratit kilenc anubháva jellemzi: állandó lelki nyugalom; igyekezet, hogy minden perc Bhagaván szolgálatával teljen; közömbösség az érzékek tárgya iránt; szerénység; intenzív vágyakozás Bhagaván elérésére; szilárd hit Bhagaván elérésének sikerében; vonzódás a szent nevekhez; hajlam a Legfelsőbb tulajdonságainak dicsőítésére, és végül vágyakozás olyan helyen élni, amely kapcsolatos a Legfelsőbbel (szent helyeken vagy egy templom, esetleg egy ásram közelében).
Amikor a Krsna iránti gyöngéd vonzalom fokozódik, a bháva intenzívvé válik, és istenszeretetté (prítivé) alakul. Az Udzsvala-nílamani ezt bháva-bandhanának érzelmi köteléknek nevezi, mely sohasem szakad szét, bármit hozzon is a sors. Csaandraválí, a főbb gópík egyike például tisztába van azzal, hogy Krsna Rádhát szereti a legjobban, és bár egy átlagembernek ilyesmi már éppen elegendő ok lenne a válásra vagy a szakításra, ő ennek ellenére továbbra is szenvedélyesen szereti Krsnát. A prítiben a bhakta egy pillanatra sem a saját boldogságát kívánja, s nincs olyan, amit meg nem tenne szeretettje öröméért. Ezért van az, hogy a príti köteléke szétszakíthatatlan.
A Csaitanja-csaritámrta a prítit transzcendentális síkként írja le, amit még a legkiválóbb bölcsek sem tudnak felfogni. A príti síkját elért bhakta viselkedése, gondolkodása és beszéde meghaladja a földi ember felfogását. (Madhja, 23. 21.) Az ilyen lélek az isteni szeretet részegítő borát issza, ezért az őrültekhez vagy részeg alkoholistákhoz hasonlóan hol nevet (látszólag minden ok nélkül), hol sír, de lehet, hogy éppen táncra perdül, vagy hangosan dalol.
A bhávát és a prémát el lehet érni fizikai létünkben is. Az istenszeretetnek vannak felsőbb fokai is, melyeket csakis az anyagi test levetése, illetve a lelki test kifejlesztése után lehet megvalósítani.

 

 

9/1992.
A.N.