Reinkarnáció-kutatás

Dr. Ian Stevenson évtizedek óta kutatja a lélekvándorlásra utaló eseteket. Az Egyesült Államok Pszichiátriai Kutató Társaságának égisze alatt a hatvanas évek elejétől fogva gyűjti a témával kapcsolatos információkat. Kutatómunkája során ezernél is több esettanulmányt lajstromozott, melyek egy részét saját maga is alaposan megvizsgálta. Sokan úgy vélik, a lélekvándorlásba vetett hit a keleti kultúrák sajátja. Igaz, a hinduizmusban s a buddhizmusban kész ténynek tekintik a lélekvándorlást, de a nyugati kultúra kiemelkedő gondolkodói sem utasították el ennek elméletét.
Az antik bölcselők közül Püthagoraszt, Platónt, Plotinoszt és Órigenészt említhetjük, a modernek közül Kant, Hme, Fichte vagy Schopenhauer neve kínálkozik említésre.
Stevenson doktor a lélekvándorlásra utaló esetek nyomába eredve bejárta az egész világot: Srí Lankától Alaszkáig, Brazíliától Libanonig sokfelé megfordult. Ahol csak tehette, alapos kutatómunkát végzett, fölmérte a környezetet, a családi és társadalmi viszonyokat, az előző születésükre visszaemlékezők személyiségi jegyeit, és a rokonság, az ismerősök beszámolóit. 
Munkájának gerincét természetesen a visszaemlékezők elbeszélései jelentik. A vizsgálatok során Stevenson doktor igyekezett kiszűrni az esetleges hibákat, a fordítás vagy emlékezetkihagyás hiányosságait, s a lehető legvalószínűbb magyarázatot igyekezett megkeresni. Az általa összegyűjtött esetek közrebocsátásával senkit nem akart meggyőzni , pusztán elfogulatlan tényfeltárásra szorítkozik. Az ő gyűjteményéből adunk közre kettőt.

A fiúnak született lány

Paulo Lorenzről az hírlik, hogy elhalálozott nővérének, Emiliának volt az újra megtestesülése. Lássuk ennek történetét!

Porto Alegre, Brazilia – Emilia Lorenz szüleinek második gyermeke volt. Bátyja, Emilio korábban meghalt már, ezért a kislány őutána az Emilia nevet kapta. Emilia 1902. február 4.-én született, s minden rokon és ismerős arról számolt be, milyen bánatosan élte le viszonylag rövid életét. Fiatal hajadonként igencsak korlátozva érezte magát, s halála előtt testvéreinek elmondta, hogy ha létezik lélekvándorlás, legszívesebben férfiként térne vissza. Arról is meg volt győződve, hogy hajadonként fog meghalni. Voltak ugyan kérői, de mindegyiket kikosarazta. Több alkalommal kísérelt meg öngyilkosságot. Első alkalommal arzént vett be. A mérgezés közömbösítése végett rengeteg tejet itattak vele. Végül 1921-ben ciánt szedett be, aminek következtében hamarosan elhunyt.
Édesanyja ekkoriban kezdett spiritiszta szeánszokra járni, ahol több alkalommal is értesítést kapott elhalálozott leányától. Emilia feltételezhető szelleme sajnálkozott öngyilkossága miatt, s biztosította édesanyját, hogy visszatér még a családba, de már fiúként.
1921-ig Ida Lorenz, az édesanya már tizenkét gyermeket hozott a világra, a legkisebb, Marta három esztendős volt. Az asszony nem remélt újabb terhességet, de 1923. február 3-án, alig másfél évvel Emilia halála után egészséges kisfiúnak adott életet, aki a Paulo nevet kapta.
Paulo ötéves koráig nem volt hajlandó fiúruhát fölvenni. Csak szoknyát viselt, csak lányokkal és babákkal játszott. 4-5 éves korában Emilia egyik régi ruhájából csináltak egy nadrágot a kisfiúnak, aki örömmel ismerte föl az anyagot, s ezután már hajlandó volt nadrágot is hordani. Szexuális orientációja fokozatosan férfiasabbá vált, de még kamasz, sőt felnőttkorában is számos nőies vonással rendelkezett.
Jómagam 1962-ben értesültem a különös esetről, s személyesen kerestem fel a Lorenz családot Braziliában. Paulo Lorenz s öt nővére társaságában beszélgettünk, aminek tanulságait az alábbiakban foglalom össze:
Kiindulásként fontos megjegyeznünk, hogy Emilia meglehetősen elégedetlen volt női mivoltával. Erről tanúskodik az a kijelentése is, miszerint inkább férfiként szeretne újra megszületni, s meg kell jegyezzük, hogy a családban addig egyedülálló varrótehetségét is szívesebben kamatoztatta férfiruhák varrásában. Női ruhák összeállításában nem volt olyan ügyes. Paulo hasonló talentummal rendelkezett a varrás terén, olyannyira, hogy már ötéves korában ügyesebben varrt, mint bárki más a családban, pedig soha senki nem tanította. A kis Paulo egyszer például félretolta a varrógépnél ügyetlenkedő szolgálólányt, és megmutatta neki, hogyan kell használni a gépet. Az is előfordult, hogy a gépen hagyott félig elkészült ruhát egyedül fejezte be. S mikor azt kérdezték, honnan tudja mindezt, csak annyit válaszolt: – Ez a varrógép az enyém volt, s ezért tudom, hogyan kell használni.
A kisfiú egyszer beszámolt egy bizonyos Donna Elenáról, akitől elmondása szerint varróleckéket vett. S valóban, Emilia ettől a Donna Elenától tanult varrni.
Már említettük, hogy egyszer Emilia régi szoknyájából varrtak nadrágot a kisfiúnak, aki ennek nagyon megörült, s azt mondta, nem is gondolta volna, hogy egyszer szoknyaként, egyszer meg nadrágként hordja majd ugyanazt az anyagot.
Emilia nagyon szeretett volna hegedűn játszani, de mivel nem volt hozzá tehetsége, ez nem adatott meg neki. Paulo hasonlóképp vonzódott a hegedűhöz, de neki sem volt hozzá tehetsége. Ezzel szemben a főzéssel mindketten hadilábon álltak, egyikük sem vonzódott hozzá. Viszont a családban csak ők ketten szokták letördelni a friss cipók sarkát, senki más.
Pauló későn, három és fél éves korában kezdett beszélni, de akkor rögtön egy figyelmeztető mondattal rukkolt ki. Egyik testvére éppen valamit a szájába vett, amire Paulo így reagált:
– Vigyázz, veszélyes lehet, ha egy gyerek valamit a szájába vesz!
A kétszer öngyilkosságot megkísérlő Emilia – mindkét alkalommal valamit beszedett – jól tudhatta, hogy a szájon keresztül bevett dolgok veszélyesek lehetnek. Ide kapcsolódik az is, hogy Paulo ki nem állhatta a tejet. Valóságos tejiszonya volt – nem túlzás a kifejezés -, ami talán összefügg azzal, hogy Emilia első öngyilkossági kísérlete után tömérdek tejet itattak vele. Kiskorában Emilia ugyan szerette a tejet, de felnőttként már egyáltalán nem. Paulo pedig születésétől fogva valósággal iszonyodott a tejtől.
A szomorú emlékek is különös összefüggéseket sejtetnek. Nővérei egyszer elvitték Paulot a temetőbe. A kisfiú nem szaladgált, nem nézegette a sírokat, hanem egész idő alatt Emilia sírjánál állt, s azt mondta, ez az ő sírhantja, amiről gondoskodni akar. Majd elvett egy szál virágot az egyik sírról, és mosolyogva Emilia hantjára helyezte. Más alkalommal a temetőbe látogató egyik nővérével küldött virágot Emilia sírjára.
Paulo kiskorában igencsak látványosan viselkedett, sokszor állította magáról, hogy ő kislány – emlékezzünk csak arra, hogy négy-öt éves koráig csak lányruhát volt hajlandó felvenni. Nőies beállítottsága később ugyan csökkent, de még felnőtt férfiként is több nőies vonással rendelkezett, mint egy átlagember. Erre utal az is, hogy nem házasodott meg (ne feledjük, Emilia is kikosarazta kérőit!).
Emilia szabadságra vágyott. Nagyon szeretett, azaz inkább szeretet volna utazni. A századelő Brazíliájában ez ugyanis egyedülálló nő számára szinte lehetetlen volt, de egy családanya sem utazhatott egykönnyen.
Paulo hasonlóan vonzódott az utazáshoz, olyannyira, hogy felnőtt korában szabadságát mindig ezzel töltötte. Paulo a függetlenségért feláldozta a családot, nagyon élvezte a szabad utazgatást, nem nősült meg, világéletében agglegény maradt.
Paulo életének végkifejlete is Emiliáéra emlékeztet. Felnőttkorában a hadseregben szolgált, ahonnan egészségi állapotára való tekintettel leszerelt, majd az útépítési minisztériumban dolgozott. Mivel tagja volt a munkáspártnak Paulot is fizikai atrocitások érték, amikor 1964-ben a katonai diktatúra vette át az ország vezetését. Paulo ettől kezdve rettegésbe élt, félt, hogy megfosztják szabadságától. Valóságos üldözési mániától szenvedett, úgy érezte figyelik, s öngyilkossággal fenyegetőzött. Egyszer majdnem lelőtte magát, majd később levegőt fecskendezett a vénájába, de megmentették. Két hónappal később Paulo a fürdőszobában benzinnel leöntötte és meggyújtotta magát. Ez kora reggel történt, s mielőtt tíz órányi szenvedés után elhunyt volna, elmondta, nem bánja tettét. S bár mindenki tudott politikai üldöztetéséről, mégsem egyedül ezt tartották az öngyilkosság egyedüli okának.

Ez a történet a reinkarnációs esettanulmányok között azért is jelentős, mert a két személy eltérő nemű, a reinkarnálódott lélek személyiségi jegyei határozottan emlékeztetnek az előző életben viselt jegyeire, és mert mindketten egyazon dologhoz értettek igen jól (a varráshoz), ami ugyan önmagában nem különleges dolog, de ebben a családban az volt, mert a tizenhárom gyerek közül senki más, csak Emilia és Paulo mutatott készséget a varrásra.

A tlingit indiánok

Négyszer jártam Délkelet-Alaszkában 1961 és 1965 között, hogy ott a tlingit indiánok között a lélekvándorlásra utalóeseteket tanulmányozzam. A tlingitekről tudni kell, hogy az Ázsiából az amerikai kontinensre érkező néptörzsek közül ők érkeztek utoljára, s a leginkább ők őrizték meg kulturális és törzsi integritásukat és függetlenségüket. A környező törzseket uralmuk alatt tartották, s rendkívüli harciasságuknak , valamint rettenthetetlenségüknek köszönhetően nemcsak az orosz, de az amerikai fennhatóság is csak alig-alig korlátozta őket. Ezt a törzset nem sikerült rezervátumokba kényszeríteni. Egy francia antropológus A. Pinard a múlt század végén így írt a tlingitekről: „Gyakran hallani az öreg vagy beteg tlingiteket a halálért fohászkodni, mert fiatalon s egészségesen akarnak visszatérni a földre. Rettenthetetlenségük egyik oka a halálfélelem hiánya. Sőt, gyakran keresik a halálos veszedelmet, mert mg vannak győződve arról, hogy kedvezőbb körülmények közé kerülhetnek vissza a földre.”
A tlingitek igen fontosnak tartják az állapotos anya álomlátását. Ha a kismama egy elhalt rokont lát álmában, biztosra veszi, hogy ugyanaz a személy fog megszületni gyermekeként. Emellett az anyajegyeknek is különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak. Ezt az alábbi történet is bizonyítja.

Ifjabb Corliss Chotkin esete

Victor Vincent színtiszta tlingit volt, s 1946 tavaszán, Angoonban halt meg. Élete utolsó éveiben különösen vonzódott unakahúgához, aki Corliss Chotkinhoz ment feleségül. Gyakran látogatta őket, s mindig nagyon otthonosan érezte magát Chotkinéknál.
Egyik látogatása alkalmával, ami halála előtt közel egy esztendővel történt, Victor így szólt unokahúgához:
– Visszajövök majd, mint a ti fiatok. Remélem, akkor majd nem dadogok annyira, mint most. Következő fiad testén majd ezeket a jeleket láthatod.
Ezzel felhúzta ingét, és megmutatta hátát, ahol egy évekkel korábbi operáció nyoma, egy behegedt varrat volt látható, középütt a heg, két oldalán pedig az öltések nyomai. Az orrtövénél is volt egy forradás, amire szintén felhívta unokahúga figyelmét, majd hozzátette:
– Tudom, nálatok jó dolgom lesz majd. Nem vagytok mulatósak és iszákosak.
Vincent családjában több részeges személy is volt. Vincent emellett meg volt győződve arról, hogy elhalálozott nővére, Gertrud már megszületett Chotkinné leányaként – aki egyébként különös dolgokat tudott nagyanyjáról, s mivel szeretett volna újra nővérével együtt felnőni, ezért biztos volt abban, hogy ő is újra megszületik Chotkinék családjában.
1947. december 15-én, másfél évvel Vincent halála után Chotkinnénak fia született, az ifjabb Corliss. A csecsemő testén két anyajegy volt látható, pontosan ugyanazon a helyen, mint ahol Vincent azt mutatta. A kisfiú orrtövénél lévő anyajegy később elvándorolt az orrcimpához, s amikor én tizenöt éves korában találkoztam Corliss-szal, ez az anyajegy már szinte teljesen elhalványult, csak egy kissé pigmentáltabb foltként volt észlelhető. A hátán lévő jegy viszont sokkal határozottabb volt, és tisztán egy operációs hegre emlékeztetett. Mintegy húsz centiméterrel a váll alatt, a gerinctől öt centiméterre húzódott a forradáshoz hasonló anyajegy, két oldalán a varrat nyomaival. Ez a jegy is lefelé vándorolt Corliss növésével párhuzamosan, és egyre pigmentáltabb lett. Ennek oka talán abban keresendő, hogy Corliss élénk viszketegségre panaszkodott ezen a tájon, és talán a vakarózás okozhatott gyulladást, elszíneződést az anyajegy körül.
Mikor Corliss már beszélt, a családtagok igyekeztek megtanítani a nevére. Tizenhárom hónapos korában egyszer édesanyja próbálkozott ezzel, mire a kisfiú indulatosan így szólt:
– Nem tudod ki vagyok? Kahkody a nevem!
Ez volt Victor Vincent törzsi neve, amit a kisfiú tökéletes tlingit hangsúllyal ejtett ki. Kétéves korában anyjával sétáltak az utcán, mikor a kisfiú felismerte Victor Vincent nevelt lányát, akinek láttán izgatott öröm vett erőt rajta, s boldogan karolta át a lányt, akinek nevét is pontosan megmondta. Hasonlóképp ismerte föl később Victor fiát, Williamet, valamint özvegyét is, akit ő is csak „öreg hölgy”-nek titulált, akárcsak Victor annak idején. Victor barátait is felismerte, bár ezek a találkozások mindig véletlenszerűen történtek, s az is előfordult, hogy a kisfiú akkor ismert fel személyeket, amikor teljesen egyedül játszadozott az utcán.
Corliss két epizódot is elmesélt Victor életéből, amiről szokásos módon aligha szerezhetett tudomást:
Egyszer Victor csónakon indult halászni, de elromlott a motorja, s tehetetlenül ott állt az egyik veszélyes csatorna vízén. Ekkor felöltötte az üdvhadsereg egyenruháját, hogy ezzel hívja fel magára a figyelmet, különben az arra haladó hajók figyelemre sem méltattak volna egy tlingit halászbárkát. Sikerült is az Észak Csillagá-tól segítséget kérnie. Ezt a történetet Victor maga mesélte el Choltkinnénak, s Corliss meglepő pontossággal ismételte el a részleteket és a körülményeket, bár szüleitől sohasem hallhatta Victor esetét.
Egy másik alkalommal Chotkinné kisfiával ellátogatott előző házukba, ahol korábban laktak, még Victor életében. Az egyik szobában a kisfiú így szólt édesanyjához:
– Itt aludtunk az „öreg hölggyel”, amikor meglátogattunk téged!
Ez a kijelentés annál is inkább meglepő, mert a házat időközben átalakították, s nem voltak benne hálószobák. Ennek ellenére a kisfiú helyesen jelölte meg az általuk korábban használt szobát.
Corliss kilencéves korában egyre ritkábban tett említést előző életéről, s amikor én tizenöt éves korában találkoztam vele, azt mondta, semmire sem emlékszik. Ez az időpont is megfelel annak a szabályszerűségnek, ami több emlékező gyermek esetében is megfigyelhető volt.
Általában az iskoláskor határáig a legélénkebb az előző élet emléke, hisz addig a gyermek jobbára családi körben nevelkedik, és nincs újabb ingerforrás, ami elterelné figyelmét. Ez az életszakasz nagyjából 4-9. életév között ér véget. Corliss esetében is így történt.
Corliss viselkedése is hasonlított Victor szokásaira. Például haját, anyja minden kérése ellenére is, éppúgy a homlokába fésülte, mint annak idején Victor. Azt is tudjuk, hogy Victor dadogós volt, amitől újabb születésében szeretett volna megszabadulni. Nos, Corliss hasonlóképp dadogott kiskorában, amit csak beszédterápiával sikerült megszüntetni. Mikor én beszélgettem vele, már nyoma sem volt a dadogásnak. Victor buzgó vallásos ember volt, odaadó munkát végzett az üdvhadseregben, és igyekezett híven követni Jézus tanítását.
Corliss hasonló buzgóságot tanúsított, és szeretett volna bibliaórákra járni. Victor nagyon élvezte a csónakázást, szívesebben lakott volna egy csónakban a vízen, mint a szárazföldön. Jól értett a csónakmotorokhoz, s furcsaképp Corliss hasonló hajlamokról tett bizonyságot. Saját maga tanulta meg a motorcsónakok kezelését, anélkül, hogy azt bárki mutatta volna neki, s könnyedén megjavította azokat a  motorokat, amelyekkel édesapja nem boldogult. Corliss kiskorában éppúgy balkezes volt, mint Victor Vincent. Írni is csak kényszerből tanult meg jobb kézzel, de favágás vagy öklözés közben inkább a bal kezét használta.
Az anyajegyekkel kapcsolatban is sikerült néhány érdekes tényre bukkannom. Corliss édesanyja mellett édesapja is állította, hogy gyermekük testén már születésekor láthatók voltak az említett jelek, tehát nem később, valamilyen sérülés folytán keletkeztek. Victor egyik barátja, William Potts tiszteletes is emlékezett Victor orrán a hegre, ami állítása szerint egy operáció eredménye volt. A Seattle-i állami közkórház adatai között sikerült is fellelni Victor Vindent kartonját, akit 1938-ban operáltak meg, eltávolítván jobboldali könnymirigyét. Az ilyen operáció helye pontosan egybeesik annak a hegnek az elhelyezkedésével, ami Corliss orrán volt. A hátoperációról nem sikerült pontos adatokat szereznem, bár 1940-ben Victor újra kórházba került, s kifejlett tüdőtuberkulózist állapítottak meg nála, de műtétről nincs feljegyzés. Az viszont nincs kizárva, hogy jobboldali mellhártyagyulladását kellett leszívni.
Az anyajegyekről az is megállapítható, hogy nem örökődés útján jelentek meg Corliss testén, mégpedig azért nem, mert egyrészt alakjuk szokatlan volt, nem olyan, mint egy közönséges szemölcsé. A gyermek születésekor még csak pirosas volt ez a kifejezetten varratra emlékeztető heg, s csak későbbi élete során pigmentálódott erősebben. Közvetlen rokoni kapcsolat sem volt Vincent és Corliss között, hisz unokatestvérei kapcsolatban álltak egymással. S arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Vincent sem születésétől fogva viselte ezeket a hegeket, hanem élete során, operáció következtében szerezte azokat. Chotkinné szerint a családban senki másnak nem voltak hasonló anyajegyei. Mi más okozhat anyajegyet? Talán egyfajta méhen belüli sérülés?  Ezt a feltételezést is elvethetjük, mert aligha valószínű, hogy a magzatot olyan sérülés érje az anyaméhben, amelynek eredménye egy operációs varratra emlékeztető heg, két oldalán az öltések nyomaival. Vagy talán Chotkinné pszichokinetikus hatására keletkeztek a jegyek? Olyannyira vonzódott volna rokonához, hogy annak visszatértekor az utolsó karcolásig szerette volna reprodukálni testét? Aligha, mert a kisfiú megszületésekor nem nagybácsikája nevét kapta (ami ez erős rokoni vonzalmat s a törzsi tlingit hagyományokat figyelembe véve normális lett volna), s apja, lévén angolszász származású, nemigen törődött felesége törzsi meggyőződésével. Sokkalta valószínűbb, hogy a Corliss-embriót ért behatás az elhunyt Vincenttől származik. A barátok, rokonok felismerésére ugyan édesanyja is megtaníthatta volna a kisfiút, de emlékezzünk csak arra, hogy két személy felismerésekor az édesanya nem is volt jelen. Emellett Chotkinné őszinteségét ismerve nem feltételezhető, hogy ilyen bonyolult hazudozásba kezdett volna, hiszen az esetet sem rokonai, sem közvetlen környezete körében nem használta ki, nem akart híressé válni ezáltal. Marad még egy feltevés, az, hogy Vincent ismerősei extraszenzorális módon kommunikáltak Corliss-szal. Csakhogy Corliss mindig Vincent szemszögéből azonosította a személyeket, s nem pusztán a személyek nevét határozta meg, hanem a Vincenthez fűződő rokonsági, ismeretségi fokot is megadta. Ugyanakkor örömöt tanúsított például nevelt lánya felismerésekor, amit az extraszenzorális percepció egyáltalán nem magyaráz. Ezek a tények sokkal ésszerűbben indokolhatók oly módon, hogy Vincent gondolkodása, elméje valamiképpen kapcsolatban áll Corliss-szal, akár megszállottság révén (bár a gyermek egyébként normális viselkedése ezt nem valószínűsíti), akár pedig a reinkarnáció lehetőségén keresztül.
Corliss Chotkinról még tudnunk kell, hogy a középiskolát abbahagyta, majd dolgozni kezdett, s amikor kitört a vietnámi háború, őt is besorozták. Egy évig a fronton harcolt, majd megsebesült, és leszerelték. Sitka külvárosában betanított munkát vállalt egy papírgyárban. Vallásos meggyőződése (Vincent is aktív misszionárius volt!) Vietnámban is segítette, s határozott véleménye szerint hitük gyöngesége okozta a katonák kábítószerezését s a háború egyéb borzalmait. Ami anyajegyeit illeti, egy későbbi találkozásunk alkalmával, 1972-ben már alig voltak észlelhetők, az orrán lévő jegy szinte teljesen elhalványult, a hátán levőt pedig az állandó viszketegség miatt sebészi úton eltávolíttatta.
Rokonai szerint ekkoriban már alig-alig emlékezett bármire is előző életéből, de beszélgetésünk során a reinkarnáció gondolata egyáltalán nem volt idegen tőle.

9/1992.
Dr. Ian Stevenson