Bivalyháton hazafelé

Karma törvény a keleti festészetben

 

A bivalyháton utazó, fuvolázó fiú ábrázolása gyakori motívum a távolkeleti művészetben.
Tulajdonképpen képsorozatról van szó, hat-tíz vagy akár több képről, melyek kört alkotnak. A kör az ázsiai művészetben a teljesség, az örökkévalóság szimbóluma, részei pedig többnyire az emberi lét időleges állomásait jelentik. Az ázsiai ember számára a földi lét csupán egy rövid epizód az örökkévalóságban; szinte mindegyikük hiszi a lélekvándorlást. Szerintük nem születéskor teremtődik az ember, s nem is pusztul el a test halálakor.
A sorozat első képe egy fiút ábrázol a szabadban, a patak partján, nem messze egy hídtól. A fiú kötelet tart a kezében, s nagyon zavartnak tűnik, mint aki eltévedt, s nem tudja, hogyan találjon haza. Ő az ember, pontosabban az anyagi világba került, igazi énjét elfeledő lélek. Szenved, mert nem tudja, mitévő legyen. Elfelejtette eredetét, s a „hazafelé” vezető utat sem találja, vagyis nem ismeri módját annak, miként kerülhetne a tudatlanság jellemezte síkról vissza a transzcendentális, lelki szférába. Végül is megérti, hogy valami eszközre, segítségre van szüksége, pontosabban egy állatra, erre utal a kezében tartott kötél is.
A bibliai példával élve mindannyian tékozló fiúk vagyunk, akik eredetüket elfelejtve, boldog és harmonikus otthonukat elhagyva a tapasztalás, az illúzió és szenvedés világába vándoroltunk. A Biblia nem tér ki arra, miként talál haza a fiú, minek, pontosabban milyen folyamatnak köszönheti szerencséjét. A keleti vallás-filozófiák szerint szenvedéseink végének kezdete, ha eredetünket, valódi énünket megértjük. Ez a keleti vallások önmegvalósítási folyamata.
A vándorló fiú vagy ember története valamilyen formában persze majd minden civilizációban megtalálható. A kora középkori romantikus irodalomban – sok leírást olvashatunk a zarándoklásról, vándorlásról. Ezek mind hasonlítanak egymásra. Például, a vándor útja során megszáll egy fogadóban, ahol mulatni, duhajkodni kezd, mígnem elfelejti útja célját. Sok viszontagság éri, mire ráeszmél valódi rendeltetésére, s ekkor újra folytatni tudja útját.
Maga Buddha így mesél az eredetét elfelejtett lélekről: „Egyszer egy dúsgazdag ember egyetlen fia világgá ment, s szegény csavargó lett belőle. Apja hiába kereste, sehol sem találta, mígnem hosszú évek elteltével az elkallódott gyermek véletlenül a szülői ház közelébe ért. Hallván az örvendetes hírt, atyja szolgáit küldte érte, ám a fiú gyanakvó volt, már senkinek sem hitt. Az apa erre újra elküldte gyermekéhez szolgáit, ám ezúttal azzal az üzenettel, hogy jól fizetett munkát kínálnak neki. A fiú elfogadta az ajánlatot, munkába állt, s idővel egyre fontosabb szerepet töltött be a háznál.
Évek múltán, amikor a ház ura érezte, teste már a végét járja, magához szólította fiát, rokonait és barátait, hogy tudtukra hozza: a befogadott munkás régóta keresett, egyetlen fia, akire minden vagyonát ráhagyja. A meglepett fiú öröme határtalan volt: nem árva többé, megtalálta apját, ráadásul gazdaggá is vált.” (1)
A második képen a fiú a bivaly keresésére indul, s fel is fedezi a patanyomokat. A bivaly az emberi testet és pszichét jelképezi, amely egyedülálló lehetőséget nyújt az anyagi szférába tévedt léleknek a lelki világba való visszatérésre: csak emberi testbe születve válhatunk racionális lényekké, s ily módon különbséget tehetünk jó és rossz között, fontolóra véve, melyik utat válasszuk – magyarul: lelkiismeretünk szerint cselekedhetünk. Az alacsonyabbrendű élőlények ezzel szemben csupán életösztöneiket követik, így cselekedeteik mindössze létfenntartásra, szaporodásra, élelemszerzésre és védelemre korlátozódnak.
A harmadik ábrázoláson a fiú megpillantja, majd a negyediken kötele segítségével megzabolázza a bivalyt, s annak fejét az út felé fordítja. Ez a cseledvés utalás a testi érzékek, illetve az elme feletti uralomra, vagyis azok helyes, lelki célokra való alkalmazására. Úgy a hinduizmus, mint a buddhizmus és a taoizmus is hangsúlyozza az érzékek feletti uralom fontosságát, hisz enélkül nem lehet a lelki ösvényen, a transzcendens útján haladni.
„Ha valaki képes eltűrni az anyagi érzékek ösztönzéseit, s (…) legyűrni a vágy és a harag hatalmát, az jógi, és boldog ebben a világban.”(2)
„… az emberi test (…) minden öröme és fájdalma szenvedést szül, ezért hogyan engedhetnénk vágyainak?”(3)
„A tanítás lényege az elme feletti uralom elsajátítása.”(4)
„Az ember zabolázza elméjét és testét, őrizze öt érzéke kapuit.” (5)

„rekeszd el a nyílásokat
reteszeld be a kaput
s a kín elkerül holtodig…”

„fogjátok vissza gondolataitokat
csillapítsátok vágyaitokat.” (6)

A következő kép azt mutatja, hogy a fiú az utat járja, a bivalyt pedig kötélen vezeti maga mögött. A legtöbb keleti filozófia kihangsúlyozza, hogy az elején a lelki élet nehéz, hisz az ember erővel gyűri le vágyait, s testét, érzékeit kényszerítve tud csak elállni az anyagelvű életmódtól. Ezért erre a szakaszra az jellemző, hogy a lélek húzza, vezeti maga mögött a testet, miként a fiú a bivalyt. Mindez különféle nehézségekkel, áldozattal jár, amit a jövőbeli siker érdekében bölcs dolog vállalni. „A jóság jellemzi azt, ami eleinte méregnek tűnik, de később nektárédessé válik, s gyakorlása ráébreszti az embert valódi éne megvalósítására.” (7)
A hatodik képen a fiú már az állat hátán ül, amely tudja a dolgát, járja az utat, így gazdája nyugodtan játszhat fuvoláján. Ez utalás a spontán, természetes lelki életre, amikor már nem kell külön gondot fordítani a test szabályozására. Ebben az állapotban a tiszta lélek hatja át a testet s az érzékeket, így azok is transzcendentális tulajdonságokat ölthetnek, mondhatni, „tudják a dolgukat”. Így a lélek képes gondtalanul elmerülni a lelki élet örömeiben.
Az ezutáni képen vagy képeken már nem látható a bivaly – a fizikai testétől megszabadult tiszta léleknek már nem kell újra testet öltenie, a transzcendentális világban él tovább. Mivel az anyagi testeket anyagi vágyak és tettek szülik, így a mindennemű anyagi vágytól megtisztult lélek kiszabadul a születés és halál körforgásából.
Természetesen e folyamatot más képekkel is szokták illusztrálni, a buddhizmusban például a folyón való átkeléssel. Innen származik a „komp doktrínája”. A Védák egyik könyve, a Katha-upanisad az egyik legrégebbi szimbólumot, a kocsit használja: „A lélek az anyagi test szekerének utasa, az értelme pedig a hajtó. Az elme a gyeplő, az érzékek a szekér elé fogott öt ló. A nagy bölcsek szerint ily módon szenved vagy örvend a lélek az elme és az érzékek társaságában.”(8)
Az egész körkép tehát a lélek anyagi világból való felszabadulását illusztrálja. Ha figyelmesen tanulmányozzuk, sokat megérthetünk az ún. karma-törvényből, amely szerint egyik cselekedet szüli a másikat, a megfelelő szituációval együtt.
A karma törvényt általában ok-okozat törvénynek fordítják (szanszkrt kr cselekedni). Ez azonban nem elég, hiszen így fizikai jelenséget takar csupán, ráadásul azt a téves képet adhatja a hindu filozófiáról, ahonnan ered, hogy az pesszimista, mert szerinte az emberi lét predesztinált; sorsunk ellen nem harcolhatunk, minden úgy lesz, ahogy előző tetteink elrendelték, vagy miként az megvan írva a csillagokban. Ez azonban a védikus (hindu) filozófia szerint nem így van, mert igazi énünk, a lélek, pontosabban az önvaló (szanszkrt átmá) mindig szabad akarattal rendelkezik – ez örök tulajdonsága.
Igaz, hogy előző tetteink, előző életeink cselekedetei eredményezték jelen születésünk sajátságos helyzetét – kik a szüleink, milyen tulajdonságokkal, adottságokkal születünk, s milyen lehetőségeket kapunk életünkben, de ettől függetlenül mindig választhatunk a jó és a rossz között. A teljes harmóniához vezető út megtalálására és követésére mindig lehetőségünk nyílik, abban a pillanatban, amikor azt szívből kívánjuk.
A különféle születéseket, kötelékeket anyagi, önző tettek okozzák. Vannak irányzatok, melyek azt hirdetik, hogy egyedül a tettek beszüntetése vezet felszabaduláshoz. Szerintük a lélek csak úgy kerülhet ki az ismétlődő születés és halál körfolyamatából, ha az ember eláll mindennemű cselekvéstől. A védikus filozófia szerint ez lehetetlen, mivel a tetteket vágyak szülik, s a lélek természetéhez hozzátartoznak úgy a vágyak, mint a cselekvés: „az ember nem szabadulhat meg a visszahatásoktól csupán azáltal, hogy eláll a munkától, és pusztán lemondással sem érhet el tökéletességet. Mindenki kényszerül a cselekvésre; senki sem maradhat tétlen, még egy pillanatra sem.” (9)
Ezért a Védák a pozitív gondolkodást és a pozitív cselekedetet ajánlják: ne önző vágyaink kielégítésén fáradozzunk, hanem cselekedeteink legyenek áldozatok, melyeket a Legfelsőbb (s így Őrajta keresztül környezetünk) örömére hozunk: „Az ember végezze úgy munkáját, hogy az áldozat legyen Istennek, mert különben az önző munka leköti az anyagi világhoz (…) így lehet megszabadulni a karma kötelékeitől.”(10)
A karma-törvény tehát nem az ember büntetését vagy jutalmazását szolgálja, hiszen ha saját vágyaink, akaratunk szerint cselekszünk, akkor csakis mi magunk vagyunk felelősek a sorsunkért. A karma nem cselekedhet, mert ez maga a cselekvés, s ebben az értelemben semmit sem teremt, semmit sem tervez. A lélek az, aki saját tettei szőtte hálójának rabja. Helytelen vágyaink és cselekedeteink diszharmóniát okoznak lelkünkben, a karma törvénye segítség a teljes lelki harmónia visszaállítására. „Aki nem él harmóniában az Abszolúttal, s munkája gyümölcseire sóvárog, az rabja lesz cselekedeteinek.” (11)
Az ókori görögök úgy vélték, a sors bosszúálló, az igazság büntető (nemezis). Hasonlóan, ha tragédia éri, a mai ember is kegyetlennek véli a sorsot, s ha nem is ateista, nem érti, hogyan súlythat a bölcs és igazságos Isten ártatlan embereket szenvedéssel. Sokszor azzal érvelnek, vajon mit tehetett az az ártatlan csecsemő, amelyik bénán vagy vakon született. A karma törvénye azonban fényt vet előző életeink tetteire, azok eredményének tulajdonítja jelen születésünket is. Így beláthatjuk, mi vagyunk azok, akik büntetjük vagy jutalmazzuk magunkat, ha a világ harmóniája ellen vagy azzal egyetértésben cselekszünk, így jövőnkért nem okolható sem a sors, sem Isten, de még csak környezetünk – szülők, nevelés, iskola, kormány, anyagi helyzet stb. – sem. Csak a karma-törvény helyes értelmezésével láthatjuk be, hogy sem a sors, sem Isten nem kegyetlen, nem igazságtalan.
A keleti filozófiákat felületesen tanulmányozó nyugati embereknek úgy tűnt, az ázsiaiak „passzívak” és „lusták”. Ezt a karma-törvénybe való hitnek tulajdonították, s úgy vélték, a keleti ember a jövőt előre meghatározottnak látja, ezért nem is küzd, hogy azt jobbá tegye. Nem csoda hát, ha Albert Schweitzer és más nyugati gondolkodók úgy vélekedtek a különféle keleti filozófiákról, hogy azok „tagadják a világot és az életet” (12) Ha azonban figyelmesen tanulmányozzuk a karma törvényét, láthatjuk, az nem jelent semmilyen sorsmeghatározást, így a karmát tanító keleti bölcseletek nem predesztinálók vagy deterministák, hanem optimisták és pozitívak, mert az ember sorsát annak kezébe helyezik. A változások az egyéntől függnek, ő az, aki szabad akarata szerint – ahogyan él, vágyakozik és cselekszik – teremti meg jövőjét.
A karma-törvény tanulmányozásakor fontos megértenünk a következőket: 1) az ember igazi énje nem a test, nem is a psziché (elme), hamem a nem-anyagi, transzcendentális lélek (átmá), 2) a lélek a transzcendentális, lelki szférából származik, Isten szreves része, ezért szintén örökkévaló (szat), s a tudatosság (csit) és boldogság (ánanda) jellemzi, 3) bár a lélek eredete isteni, mégsem azonos Istennel minden tekintetben, így Ővele ellentétben hajlamos a tévedésre, ezért 4) meglehet, hogy önző vágyaktól hajtva elhagyja a Harmónia birodalmát (harmónia csak ott lehet, ahol nincs önzés – a lélek abban a pillanatban az anyagi szférába kerül, mihelyt önző vágyai támadnak), 5) az anyagi világbeli lét együtt jár az eredet elfeledésével: az örökkévaló lélek ily módon időlegességet él át, azt hiszi, léte születésekor kezdődött, s a test halálával véget ér.
Hasonlóan, az eredetileg tudatos és boldog lélek az anyagi világban – az anyagi testtel való téves azonosítása miatt – tudatlanságnak és szenvedésnek van kitéve, 6) eredetünkre csak egy hatásos lelki folyamat segítségével ébredhetünk rá, s ez egyidejűleg megszabadít bennünket a haláltól való félelemtől, a boldogtalanság érzésétől, sőt, idővel ezek velejáróitól, a különféle anyagi testektől is.
Láthatjuk, mennyei Atyánk tévedésünk ellenére is törődik velünk. Amióta van ember, azóta vannak szentírások, próféták és szentéletű bölcsek, akik mind hasznos tanáccsal szolgálnak igazi eredetünk újra felfedezéséhez, szenvedéseink megszüntetéséhez.
„Miként a lobogó lángok közt hamuvá lesz a fa, úgy hamvasztja el a transzcendens tudás tüze a karma összes visszahatását”. (13) Ezenkívül Isten a karma törvényén keresztül is kegyes, minta szigorú, de lelkiismeretes szülő, aki rakoncátlan gyermekét bölcsen nem erőszakkal veszi rá a helyes útra, hanem tiszteli annak szabad akaratát, döntési jogát, s így a jótanácsok mellett engedi, hogy az a saját bőrén is tanuljon. Mindannyian tapasztalhattuk már, hogy sokszor az ilyen tanulás a legmeggyőzőbb. A védikus filozófia tehát pozitív, hisz még az ember szenvedésében is a végső jót, Isten bölcs kezét látja.
Ily módon a lélek sok-sok anyagi világbeli születése alatt saját hibáiból, s az ezt követő szenvedésekből is csak tanul, míg meg nem győződik afelöl, hogy mi az igazi természete és szerepe. Ezek után ha minden téves nézetét, hitét, vágyát stb. korrigálta, s elvágta a kötelékeket, melyek az anyagi világhoz láncolták, végre hazatérhet, vissza boldog otthonába.

 

________________________________________________________________

(1) Szaddharmapundaika-szútra 5.
(2) Bhagavad-gítá 5.23
(3) Maháparínibbána-szutta
(4) Parinibhána-szutta
(5) Anguttara Nikája 3.88.
(6) Iao-ce tao te king 52. old. Karátson Gábor fordítása
(7) Bhagavad-gítá 18.37
(8) Katha-upanisad 1.3. 3-4
(9) Bhagavad-gítá 3. 4-5.
(10) Bhagavad-gítá 3.9
(11) Bhagavad-gítá 5.12
(12) Indian Thought and Its Development
(13) Bhagavad-gítá 4.37

 

9/1992.
Abhay Narayan