Indira Gandhi beszéde India vallási életéről

Tisztelt meghívottak!

Dr. Karan Singh beszédében már túlnyomórészt elhangzott mindaz, amiről szólni szerettem volna. Ezért én most kibővíteném mindezt, több fényt vetve a témára.

Dr. Singh annak az ismert nézetnek adott hangot, miszerint a tudomány különféle területein elért óriási eredmények és az ebből nyert hatalom nem áll arányban az emberiség azon képességével, amely által helyes módon tudná felhasználni azokat. Sokszor megemlítettem már, mennyire meglepő számomra, hogy történelme során India oly sok szentet és mahátmát adott a világnak. Bár nem ellenezzük sem országunk modernizálását, sem a technika vívmányainak térhódítását, avagy hazánk szolgálatát, mégis tudjuk, hogy gyökereinket a szentjeink jelentik, akik mindig fáklyavivők voltak, új erőt adtak népünknek, bár igaz, hogy számos visszaélés is történt.

Senkit ne tévesszen meg az, hogy aktívan részt veszek a politikai életben, mert tulajdonképpen én nem tartom magam politikusnak. Voltak olyan idők, például a szabadságharc évei alatt, amikor némelyeknek természetüktől és foglalkozásuktól eltérő munkát kellett végezniük. Én is ezek közé tartozom.

Véleményem egy kissé eltér Srí Karan Singhétől, mégpedig a következőkben: szerintem a bhakti (Isten szeretete) elválaszthatatlan az élettől, s nem olyan valami, amit az embernek olykor-olykor tanácsos gyakorolnia. A bhaktinak mindenki életében jelen kellene lenni, függetlenül az illető társadalmi rangjától vagy foglalkozásától. Országunknak ugyanazt üzenem, amit a világkongresszuson is elmondtam: az emberi életet nem szabad különböző területekre – mint például vallás, tudomány, oktatás stb. – felosztani. Ha nem értjük meg, hogy a világ és az élet feloszthatatlan, akkor annak az ősrégi, téves felfogásnak az áldozataivá válunk, miszerint bármilyen bűnös cselekedetet végbevihet az ember, mert ha utána megfürdik a szent Gangesz habjaiban, vagy pedig eljár a templomba imádkozni, adományozni, minden visszahatást (karma) semlegesíteni fog. Szerintem a lelki tisztítófolyamatnak töretlennek, folytatólagosnak kell lennie. Mindig ellenőriznünk kell magunkat, hogy a helyes utat járjuk-e vagy sem, helyesen, illetve helytelenül döntöttünk-e.

Tudjuk, hogy a történelmet minden rendszer a maga szemszögéből látja és tanítja, ezért annak többféle változata létezik. Sok dolgot elhallgatnak, bizonyos eseményeket pedig a valóságtól merőben eltérően ismertetnek. A történelem színpadán azonban nemcsak a nagy uralkodók játszanak fontos szerepet, hanem a szentek, sőt az egyszerű emberek is, hiszen a jövő irányvonalát sokszor a tömeg akarata és tettei határozzák meg. Guruink megvilágították az ösvényt, amelyen járnunk kell, ám kérdés, miképpen cselekedjünk úgy, hogy soha ne térjünk le a lelki élet útjáról, s végül célba érjünk. Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy erre a kérdésre maga keresse a választ szívében. Egyik híres költő szentünk, Kabír például azon csodálkozott, miért zarándokolnak az emberek Váránásziba vagy Mathurába, amikor Isten és az igazság a szívben is jelen van, ott is felfedezhető. Az ember kutasson szívében, és igyekezzék méltóvá válni Isten felfedezésére. Senki más nem tudja kiérdemelni ezt helyettünk. A lelki élet eredményeit nehéz leírni szavakkal, megmagyarázni előadásokon, hiszen az ember saját érzéseiről (bhávana), megvalósításairól van szó.

Ma arról olvashattam az egyik újságban, miszerint napjainkban az államfő egyre több szammélán, vallási találkozón vesz részt. Ez természetesen nehéz ügy, mert ha nem fogadok el egy meghívást, akkor az érdekeltek azt a következtetést fogják levonni, hogy engem hidegen hagy az ő céljuk, hitük és életmódjuk. Ha viszont elfogadom egy vallásos csoport meghívását, a más hithez tartozók azt fogják a szememre vetni, részrehajló vagyok, aki nem tartja magát az alkotmányos elvekhez. Bárhogy is cselekedjek tehát, mindenképpen hibáztatni fognak. Engem viszont nem érdekel, mit szólnak majd az emberek, ugyanis mindenki veleszületett joga, hogy maga határozza meg, mi a helyes cselekvés és mi nem.

Mint már említettem, történelme során országunk sok szentet adott a világnak, ám sajnos tudatlanságunk, együgyűségünk következtében némelyiküket képtelenek voltunk megérteni, elismerni. Mily nagy megpróbáltatásoknak voltak kitéve emiatt! Voltak, akiket gyaláztak, s életük ideje alatt azt sem tudták, vajon meghallgatja-e, komolyan veszi-e valaha tanításukat a világ. Mindez azonban sem eltántorítani nem tudta őket magasztos céljuktól, sem hitüket nem csorbította meg. Ez érthető, hiszen egyedül a jelentéktelen, szűk látókörű és jellemtelen embert törik le a nehézségek, ezzel szemben a magasztos missziónak élő csak új erőt merít a fájdalomból, ő nem alkuszik meg az üldöztetések és megaláztatások hatására. Testét megsebezhetik, sőt akár el is pusztíthatják, ám tanításának és missziójának képtelenek gátat vetni, az csak egyre terjed tovább.

Rólunk indiaikról azt tartja a világ, hogy bennünket minden más népnél jobban érdekel a vallás és a transzcendens filozófiák. Ez sajnos ma már nem helytálló, mivel a pénz és egyéb anyagi dolgok utáni mohó vágy nálunk is mindinkább előtérbe kerül, éppúgy, mint bármelyik más országban. Azonban mégis van egy nagy különbség, ami tipikusan indiai, mégpedig az, hogy ha napjainkban egyre kevesebben vannak is azok, akik a gyakorlatban is követik a vallásos elveket, mégis mindegyikünk tiszteli azokat. A magasztos ideálokra felnézünk, becsüljük azokat, a nép szegényebb rétege pedig főként respektálja az olyan személyeket, akik a felsőbb, igazi cél érdekében felhagytak minden anyagi tervvel és vággyal. Ezzel magyarázható a bhakti széles körű elterjedése országunkban.

A szamméla célja ismertetni, megérteni, hogy miként lehet a bhakti tanítását gyakorlati életünkbe átültetni, illetve hogyan találhat megértésre e tan a nagyközönség szívében. Evégett kívántam én is részt venni a találkozón. Bár jelenlétem vagy távollétem nem növeli, sem nem csökkenti az emberek hitét, mégis szeretném ezúton kifejezni szilárd meggyőződésemet, miszerint a szellemi, lelki hiány miatt a mai világot egyfajta szomjúság, éhínség kínozza, s ezért az anyagi javakra és kényelemre sóvárgó emberek sohasem találják meg az olyannyira áhított lelki békét és boldogságot. Kötelességünk, hogy a bhakti tanításával és követésével e kínzó szomjúságot elcsitítsuk. Ezzel kapcsolatban fel kell hívnunk a figyelmet egy nagyon veszélyes tényezőre: mindig akadnak olyanok is, akik az emberek lelki igényét önző céljaikra kamatoztatják. Sok guru tanít itthon és külföldön egyaránt. Mindenki feladata megvizsgálni, melyikük az igazi, mennyire egyezik meg a valósággal a tanításuk, hogy ily módon képesek legyünk eldönteni, melyik a mulandó – s ezért hamis – tanítás, illetve melyik vezet az örökkévaló, transzcendens igazságforráshoz.

Az Úr Caitanya tanítása nagyon inspiráló, mert ez az út a végső célhoz vezet bennünket. Mi indiaiak nem állítjuk, hogy jámborabbak vagyunk más népeknél, ám mégis kétségtelen, hogy időről-időre nagy lelki személyiségek születnek közénk. Szerintem nekik köszönhetjük, hogy népünk megőrizte szellemi, lelki erejét. Ezzel kapcsolatban teljes mértékben egyetértek Karan Szinghdzsi előbb elhangzott véleményével, miszerint kultúránkat és civilizációnkat csakis e lelki erő segítségével sikerült megőriznünk a történelem viharos évezredein keresztül.

Köszönöm.

1996/20.