Corruptio optimi pessimi…

 A digitális kultúra lelki szemszögből

Corruptio optimi pessimi – A legjobb romlása a legrosszabb, hangzik a meglehetősen pesszimista mondás. A romlás, hanyatlás általában az enyészet képével kapcsolódik össze, s meglehetősen negatív jelentéssel bír. S ha a romlás egy jót, netán a legjobbat emészti föl, azt méltán nevezhetjük a legrosszabbnak. A silány romlása még jónak, áldásnak is bizonyulhat, de a legjobb romlása kétség kívül rossz. A mondás mégis optimista, mert legalább feltételezi egy legjobbnak a létét… Ám e mondásnak egy ikerpárja is ismeretes: A jó a legjobb legnagyobb ellensége.

Bináris párok

Mintha elválaszthatatlanul összetartozó ellentétpárokról volna szó: jó és rossz, igaz és hamis, valami és semmi, zérus és egy – s máris elérkeztünk a digitális kultúra küszöbére. Ez a valóságot elemeire bontó és kockánként újra összerakó technikai modell át meg átszövi mindennapi életünket, és használati tárgyainktól kezdve gondolkodásunkig az élet rengeteg területét meghatározza. Észrevétlenül kúszik be a pixelekre szedett képalkotás és a digitális hangrögzítés, és nemcsak a külvilágot darabolja fel, hanem benső tudati világunkat is széteséssel és torzított összerakással fenyegeti.

A matematikai gondolkodás és az abból következő logikai értékelés furcsa mód szétszedte a környezetünket. Bár a digitális technika technikai szempontból fantasztikus megoldásokat tesz lehetővé, a teljesség-látást végső elcsökevényesedéssel fenyegeti. A matematikát valójában mesteri és művészi fokon kellene alkalmazni – gondoljunk a matematika és a zene szoros kapcsolatára – , szemben az igen-nem, egy-zérus részletezéssel és logikai értékeléssel.

A digitális kifejezés roppant változáson ment át az utóbbi évtizedekben. Az ősi indo-germán dek névtő jelentése ujj, ebből származik a latin digitus szó, aminek jelentése az anatómiában: ujj, mint a végtagok végződése, a kéz ujja, ujjperc, illetve mint mértékegység a láb 1/16 és a hüvelyk 3/4 része, azaz körülbelül 2 cm. A régi kultúrákban ez az emberi testrésszel kapcsolatos, és ezért „bizonytalan, nem meghatározott” mértékegység. Az ujjszélesség használatos volt Egyiptomban, Mezopotámiában, a zsidóknál, a görög és a római mértékegységek között. Egyiptomban az ujj a könyök természetes osztója: 1 királyi könyök = 7 tenyér, 1 tenyér = 4 ujj.

Királyi könyök = 7 tenyér = 28 ujjszélesség = 525 milliméter

Ököl = 6 ujjszélesség = 108 mm

Kéz = 5 ujjszélesség = 94 mm

Tenyér = 4 ujjszélesség = 75 mm

Ujj = 1/4 tenyér = 19 mm

A kéz az ujjakkal egyetemben messzemenő szimbolikus jelentést hordoz. A bal kéz feminin, a Hold keze, magnetikus, a múlttal, a passzivitással s az élet negatív aspektusaival kapcsolatos, és a lényiség hordozója. Ezzel szemben a jobb kéz férfias, elektrikus, aktív, a Nap keze, a tudatosság és az élet pozitív aspektusainak megtestesítője, a rituálisan tiszta végtag. Az ujjak szimbolikus szerepe is jelentős: a hüvelykujj az uralkodó az ujjak közül, ez a fizikai én-erő, illetve a mikrokozmoszba költöző isteni képviselő jelképe. A misztikus kereszténységben három ujjperce a szentháromság szimbóluma, a hinduizmusban Isten teremtő, fenntartó és megsemmisítő ereje. A görögök szerint Vénusznak van szentelve, termékenységi szimbólum. A felsőbb tudatosság kapcsolódik hozzá, nagysága az akaraterőt tükrözi. A Távol-Keleten sokszor a hüvelykkel mutatnak rá dolgokra, ez a titkot és királyi jelleget tárja fel. Kínában a csí életenergia jele.

A mutatóujj a Te-erő, az önmagunkból való kilépés szimbóluma, Jupiter-jelkép, így a tudatosság jele. Régen mérgezőnek tartották, s tiszteletlenség mutatóujjal rámutatni valakire. A Távol-Keleten tisztátalannak minősül, Kínában a víz szimbóluma.

A középső ujj a legmesszibb ér, ez határozza meg az anyaghoz fűződő viszonyt. A tudatosság és öntudatlanság határmezsgyéje, Szaturnusz szimbóluma. Nevezik szégyentelen ujjnak (digitus infamis), bolondok ujjának, obszcén ujjnak, Kínában a föld jelképe.

A gyűrűsujj Apollo, vagy a Nap ujja, a szellemi világ és a szellemi társ jelképe. Mivel az érzelmek szimbóluma, s a társ, a páros élet ide köthető, az eljegyzési, illetve a házastársi gyűrű viselésére való. Nevezik orvosi ujjnak (digitus medicus), mert gyógyító erőt tulajdonítottak neki. Érintése sebeket gyógyít, régen a gyógyszereket ezzel keverték ki, a kenőcsöket ezzel vitték fel. Indiában a felekezeti jelek homlokra festésekor használják. Kínában a tűz.

Végül a kisujj a Merkúr ujja, a szellemi erő, intellektus jelképe. A kisujj tövénél van a Mars-domb, alatta a csuklóig a Hold-hegy, a tudattalan régiója húzódik. Másik neve fül-ujj, mert a fülbe dugva a hallásérzéket stimulálták vele. A druidák használták így, de a jógában is ismeretes a fej érzékszervi nyílásainak elzárása meditáció közben. A kisujj a nemiség, a libidó s a tudatalatti jele is, Kínában a levegő.

Végül említtessék meg az esetleges hatodik ujj. A digitus postminimus az ötödik ujjon található többlet-ujj, ujj-kezdemény vagy bőrlebeny, amit a legtöbb kultúra különleges képességek jelének tart. A hatodik ujj sámán- vagy táltos jegy.

A digitus másik jelentése egy darabnyi valamiből, ebből következik használata az asztronómiában. A csillagászatban mint mértékegység a Nap- vagy a Holdkorong átmérőjének 1/12 része, a fogyatkozások magnitúdójának kifejezésére használatos. Ebben az értelemben a digitus (görögül: daktylos) elsőként Plutarkhosz Moralia című művében szerepel (XII.23.), de pontos definiálása mint a korongátmérő 1/12 része talán Ptolemaiosznak köszönhető. Alexandriai Szoszigenész figyelte meg, hogy a Hold kitakarásához egy 11 vagy 12 ujjszélesség átmérőjű korong, az úgynevezett dioptra szükséges.

A holdsarló fogyásán túl a digitus továbbá jelenti az arab számjegyeket nullától kilencig, illetve a számrendszerek egyes elemeit, számjegyeit vagy egyéb kódjait, mint például a bináris számrendszerben a 0 és az 1 jeleket. És ezzel el is érkeztünk a digitális világ kapujába…

Megapixel, gigabyte, digitális dividens

Sokszor csak dobálózunk a fogalmakkal. A pixel összetett mozaikszó, eredetileg az angol picture’s element kép-elem vagy képpont kifejezésből származik, ami pics-el majd pixel formára egyszerűsödött. Ez a szóalkotás is jelzi magának a folyamatnak a természetét: elemekre bontás és újfent történő összerakás megy végbe, miközben a jelentés módosul vagy új tartalmakkal telítődik. A pixel tehát két dimenziós, nem osztható, önálló képelem, raszteres elemek egy elemi pontja, ilyen képpontok rácsba rendezett sokasága alkotja az egész képet. A megapixel pedig a digitális fényképezőgépek, webkamerák és más képdigitalizáló eszközök felbontóképességét jelző mutatószám. Azt mutatja meg, hogy az adott berendezésben hány darab fényérzékelő elem található, vagyis milyen maximális felbontásban képes digitális képet alkotni.

Digitális szkenner – a számítógépes feldolgozás és adatkezelésre alkalmas elektronikus vagy optikai letapogató egység, amely nem ismeri fel és nem értelmezi a letapogatott képet, vagy anyagot, mindössze kitöltött és ki nem töltött pixelekre bontja és így továbbítja azt. Ennek a metódusnak a továbbfejlesztett változata az arcfelismerő rendszer, amely értelmezi is a beolvasott képet, és így az emberek azonosítására alkalmas.

A digitalizálás pedig nem más, mint egy kép, grafikon vagy bármilyen adathalmaz digitális formára hozása számítógépes feldolgozás végett.

A hírközlés, az információ-gyártás, a szórakoztató ipar, de az állampolgári ügyintézés vagy a pénzügyi tranzakciók használata is digitális alapú. A hozzáférés látszólag létkérdés: aki lemarad a digitális áramlásban, az kimarad az eseményekből. Kialakult a digitális dividens fogalma, az elektronikus információhoz történő hozzáférés vízválasztója azok között, akik anyagilag és képzettségben ezt megengedhetik maguknak, illetve akik az alacsony jövedelmük vagy egyéb alulképzettségük miatt nem férnek hozzá az e-információkhoz.

A digitalizálás nem ma kezdődött. Az írás vagy a nyomtatott szöveg, majd a színre bontott képek, a klasszikus fényképezés ezüstszemcséi, a mozgófilm képkockái vagy a televízió képfelbontása mind efelé mutat.

Gondoljunk bele, mi történik a digitális képalkotás során. A kép elemekre bontásának jellegzetes impresszionista figurája Signac, aki pointillista stílusában a képet színes pettyekből, foltokból állította össze – vagy bontotta színmezőkre az eredeti tárgyat? Jóllehet a festőművészet már korábban is ugyanezt csinálta, apró részletekre, sőt ad absurdum festékszemcsékre bontotta a látható világot, s ezekből az elemekből – kadmium, tojásfehérje, okker, illetve árnyékok és fények összhatása – reprodukált valamit, ami már nem a látott tényszerű valóság volt, hanem egy tolmácsolt, interpretált kép. Mégis a csodájára járunk egy-egy festménynek, bámuljuk az alkotót, és esszéket írunk és olvasunk a képekről.

Nézz ki az ablakon! Bámulj bele a naplementébe! Nézd meg a pusztán álló jegenyéket! Másmilyen ez, mint René Magritte Az emberi állapot című képe – amelyen a festővászon és az ablakból nyíló külvilág egybefolyik –, más, mint Turner ködös képei, más mint Paál László bámulatos tájképei. A visszatükrözött valóság egyszerre más és több és jobb és intenzívebb, mint a szemünkkel felfogható tény-kép, és kevesebb, gyöngébb, fakóbb és csalókább is annál.

És mit csinál a digitális képfeldolgozás? Az űrszondák a sztratoszférából és a naprendszer külső bolygóinak közelségéből is képesek pixelekre bontott képeket továbbítani, technikailag tehát bámulatos a teljesítmény. Az esemény nagyon hasonló Signac festőművészetéhez: a digitális képalkotás is szétszedi elemeire a valós képet, azt információkra bontja, és valamilyen közvetítő közegen keresztül újra összerakja egy megjelenítő felületen. De ki kell jelentenünk: amit a képernyőn látunk, az nem a valóság.

Signac tolmácsolásában a kép nem is lépett fel a tényszerűség igényével, sőt kifejezetten a tolmácsolás volt a lényeg. A digitális civilizáció azonban látszólag tényszerű, objektív adatok és információk termelésére szakosodott, aminek bizonyító erőt tulajdonítanak. Mégis, mire a valós objektum képe a lencséken, elektronikus feldolgozó berendezéseken keresztül elemeire hullik, majd a továbbító rendszereken keresztül zérus/egy információkként áramlik, végül a dekódereken keresztül a képernyőkre, s onnan a retinánkra vetül, s visszaalakul valamely tárgy képéve, ami esetlegesen kognitív, továbbá emocionális hatásokat kelt bennünk, nemcsak hosszú pályát fut be a kép, hanem meglehetősen távol is kerültünk a valós élménytől. Ha más szűrőt alkalmaz a dekóder, más hangulatot kelt az újfent összeállított kép, vagy amikor hiba csúszik az adatkezelésbe és színes pontokra esik szét a kép, be kell lássuk, hogy nincs objektív dokumentálás, hanem csak interpretálás.

Mondják, objektív dokumentálás nem lehetséges, csak interpretáció létezik.

Nagyon hasonló eseménysor ment végbe a hangrögzítéssel is. Amikor a hangot – zene, ének, beszéd – még analóg módon rögzítették, mint Bartók viaszhengerein, vagy az első bakelitlemezek barázdáiban – akkor még az eredeti hangrezgésnek viszonylag hiteles rögzítéséről beszélhettünk, amikor csak a felvevő, közvetítő és rögzítő berendezések és eszközök technikai korlátai torzították az eredetit.

Amikor megjelent a digitális rendszerű CD lemez, a zeneértők és rajongók lelkesedéssel fogadták, azt remélvén, hogy pontosabb, gazdagabb élményben lesz részük. Sokak számára azonban a digitális hangrögzítés sterilnek tűnik, nem mesterinek, hanem mesterkéltnek. Ma pedig a még tovább fejlesztett – és közben egyszerűsített – hangrögzítés korában az eredeti hangrezgést, a rezonanciát digitális igen-nem információkra bontják, megrostálják, és csak az emberi fül számára érzékelhető spektrumú hangsávokat adagolják. Amit tehát hallunk egy ilyen felvételen, az is messze áll a valóságtól. Ráadásul berendezéseinknek köszönhetően előre programozott szűrőkkel módosíthatjuk a hangszínt, tovább távolodva az eredeti hangzástól.

Látszólag a technikai tökéletesség korában élünk: civil felhasználásban egy kézi telefon apró kamerája is tucatnyi megapixeles képfeldolgozást és több órányi hanganyag rögzítését biztosítja, mit sem szólva a haditechnika vagy az űrkutatás technológiájáról.

Valami mégis hiányzik. Mi vész el közben?

Hajdanán a szónoklás művészetében három tényezőről beszéltek: a mondandó erkölcsi tartalmáról, a kimondott szó hatalmáról és az érzelmi fűtöttségről. Az ethos, logos, pathos szent hármassága évezredekig meghatározta azt, miként nyilvánuljon meg egy ember mások előtt. Egy túlkommunikált ugyanakkor hamisított világban az első szentséget, az ethost könnyű volt kiirtani, etikátlanul, különösebb morális tartalom híján is remekül lehet érvényesülni a beszélt világban. Nem biztos, hogy digitálisan rögzíthető az ethos, mert az igen-nem információs választás igazság-semleges, nem törődik a helyes vagy helytelen, ártó vagy használó jelleggel. Pedig Hérakleitosz még azt mondotta: Az éthosza kinek-kinek a daimónja, vagyis minden embernek a jelleme a sorsa.

A logos kompromittálódott és devalválódott. Hajdanán világteremtő igeként élt az ember tudatában, és emiatt a szót az őt megillető szentség aurája övezte, mára a szó – és tegyük hozzá a kép, a dokumentum, mindenfajta rögzítés és általánosságban a média – a csúsztatás, a hamisítás, a csalás, de legjobb esetben is az interpretálás erős fegyverévé vált. De ezt az információt, tehát a jelentés-tartalmat, a racionálisan és kognitíve értelmezhető mondandót úgy-ahogy talán képes rögzíteni a digitális technika.

Ám amit bizonyosan nem képes megragadni, az a pathos… A pathos az a finom aura, ami körüllengi a mondandót, ami megeleveníti a szót és kinccsé varázsolja a betűt. Ennek a finom aurának az észlelő eszköze és a hordozó felülete valami más, mint az elektronika és a programnyelvek igen-nem, 0-1 világa. Persze ne legyenek ábrándjaink, a degradálódás és szellemi enyészet kora képes a pathosból is patológiát csinálni.

Tolmácsolt világ

Előttünk áll tehát egy technikai úton tolmácsolt, interpretált valóság, ami mégis csak áttételesebb, mint az érzékszervi észlelés. A bőr érzékeli a hűs szellő cirógatását, amit egy költő még csak-csak megelevenít valahogy, de egy digitális képalkotó rendszeren keresztül ez hogyan lehetséges? És mégis, a képernyő előtt ülve is megborzongunk. Azt sem tudjuk, hol szólalt meg a zenekar vagy az énekszó, amit valahol elemeire, sőt magától a hangrezgéstől idegen információ-morzsákra szedtek, amit aztán egy zacskóban összeráztak – nevezzük ezt stúdiónak – majd kiöntöttek, mi pedig azt mondjuk: ez a fuvolaszó!

Valóságos varázslat, hogy az érzékszervek efféle becsapásával milyen hatás érhető el. A pótszer is hatásosnak bizonyul. Nem kell muzsikát játszani, nincs szükség arra, hogy magunk zenét játsszunk vagy egy zenekart hallgassunk, elég a steril digitalitás, és mégis végigfut az ember hátán a hideg. Ha a két fülbe más frekvenciát táplálnak, kábító élményben idézhető elő.

Az interpretált valóság is egyfajta valósággá válik. Káprázat-valósággá. Mondhatjuk, kettős vagy többszörös illúzió. Úgy mondják, maga a külvilág is káprázat, s az ember mégis második, harmadik és ki tudja hányadik bugyrát is megteremti ennek a káprázatnak, megsokszorozva így az útvesztő kanyarulatait. Így sokan ebben az interpretált „valóságban” élnek, ebben a körben otthonosan mozognak, és eligazodnak másodlagos vagy sokadlagos világukban. Egyre távolodnak azonban a közmegegyezésben normálisnak elfogadott életviteltől. Pedig a lelki látásmóddal rendelkezők számára az általában normális valóságnak elfogadott szféra is csak káprázat, nem kell tovább menni a káprázat tovagyűrűző káprázatába.

És ez a lebontás és elemekre szedés a szakrális üzenetek terén talán még elementárisabb erővel érvényesül. Az emberi ész számára amúgy is a megközelíthetőség és érthetőség határát jelentő szent tanok, az Abszolút Igazság átnyúlása az anyag szférájába nem mérhető gigaherzekben és megapixelekben.

A digitális képalkotás (már a megnevezés is árulkodó!) vagy a digitális hangrögzítés során bátran és gondolkodás nélkül igénybe vesszük a közvetítő, kódoló és dekódoló rendszereket,  mert csak ezek segítségével jutunk hozzá az interpretált valósághoz. A szentírásokkal kapcsolatban mégis milyen büszkén jelentjük ki: én az eredetit akarom, nem kell a magyarázat! Pedig a magasabb realitásból származó üzenetet is tolmácsolni, közvetíteni kell. Ezzel foglalkozik az exegetika, az írásmagyarázat mint teológiai tudományág, s ezért létesültek Indiában a magyarázó iskolák.

A szent hagyomány szerint az ősidőkben a véda-rendező Vjásza, a nagy bölcs négy gyűjteménybe sorolta a számtalan mantrát, ahogyan a különféle drágaköveket válogatják szét fajta szerint. Tanítványai közül négyet magához rendelt s rájuk hagyta a négy gyűjteményt. Az így kialakult négy véda összesen 100.000 mantrát tartalmaz. Az első gyűjteménynek, a Rg-véda szanhitának például 21 magyarázó iskolája alakult ki, amelyek közül ma öt ismeretes, míg a többi gyűjteménynek a hagyomány szerint összesen 114 magyarázó iskolája volt, amik közül 11 maradt fenn.

Az iskolához, szellemi irányzathoz, mesterhez tartozás ideális esetben – és tényleges lelki eredményekről csakis ideális esetben beszélhetünk – nem korlátoz, éppen ellenkezőleg, kiteljesít. Hasonlóan ahhoz, ahogyan például az apánkhoz és anyánkhoz való tartozás bizonyos értelemben leszűkít és korlátoz, mert egy bizonyos családban, egy bizonyos vérvonalban és genetikai mintázatban megszületni azt jelenti, hogy nem más mintázatban születünk meg, nem bármely más családhoz vagy nemzethez tartozóan látjuk meg a napvilágot, mégis éppen e születés ad esélyt arra, hogy egyáltalán elmélkedjünk e kérdés, vagy bármely más kérdés fölött.

Az iskolához tartozás is hasonlóképpen működik. Esélyt biztosít a létezés enigmájának megfejtéséhez, lehetőséget nyújt a mindenség megtapasztalására, és azt a különös áldást is megadja, hogy a cseppben megtapasztaljuk a tengert. A lőrés szűk, mégis a világra nyílik.

Ha a sok megapixeles felbontást a technika csodájának tartjuk, akkor a bölcsek elképesztő részletekre kiterjedő véleményét, elemzését, s még inkább felismeréseit, megvilágosodásait is csodának kell tekintenünk.

A történelmet mindig a győztesek írják – tartja a világi mondás, ami a politikát és a diplomáciát illetően meglehetősen fanyar megjegyzésnek tűnik. De vetítsük ezt a kijelentést a  lelki útra! A világ legyőzője (dzsita vagy dzsina) az, aki túljutott az anyagi szféra határán, már csak visszatekint a földi létre. Győztes, mert nem a világ győzte le őt, hanem megfordítva, ő aratott győzelmet saját gyöngébbik énje s a világi kötelmek fölött. És a győztes sajátos történelmet ír. Számára a mindenség története elfér egy mondatban, vagy inkább egy szóban: semmiség… Reális ez a világtörténet? Mondhatnánk, nem. De a magasabb szempontból mégis igent kell mondanunk, mert az ember néhány évtizedes életútjának, az emberiség sok évezredes hányattatásának, az egész kozmikus megnyilvánulás végeláthatatlan körforgásának mindössze ennyi a jelentősége: semmiség. Ez az a szűrő és spirituális dekóder, amit egy megvilágosodott szent használ a földi lét képkockáinak értelmezéséhez.

Az indiai szent hagyomány egy döbbenetes példával szemlélteti mindezt. Az időt az atomi részecskék mozgásától egészen a kozmosz élettartamának hosszáig számítják, s ez a kozmikus idő több nagyságrenddel meghaladja a tudomány által elfogadott 14-15 milliárd esztendőt. A világmindenség időtávlata a transzcendens Isten számára mégis kevesebb, mint egy szemhunyás.

0-1 civilizáció

A 0-1 kultúra egyik jellemzője a leegyszerűsített igen-nem választás. Ez vulgarizálja az erkölcsileg árnyalt és ambivalens helyzeteket, jóllehet az erkölcsiség általánosságban visszaszorulóban van. Az értékítélet bizonytalanná vált, ez is jó, az is jó, minden jó, sőt a pszeudo spiritualitás jegyében: nincs jó és nincs rossz. Ez persze a legmagasabb megvilágosodás szintjén érvényes, de gyakorlati szinten igenis van jó és rossz, bár mindkettő szükséges – de nem elégséges – összetevője a világnak, a maguk építő és lebontó hatásaival egyetemben.

A digitális világ beköszöntével átminősült az ember személyes tapasztalati világa. Keleten évezredek óta foglalkoznak azzal a mélységes filozófiai problémával, hogy miben áll a megismerés, ki a megismerő, mi a tapasztalás, s egyáltalán mennyire érvényes az ember kognitív és észlelő képessége; magyarán mi létezik, s az miképpen tapasztalható?

Az egyéni ember meglehetősen keveset képes átfogni abból az ismeret-spektrumból, ami rendelkezésére áll, hozzáférhető. Több ember – több megismerés.

A megismerés évezredes problémájának új aspektusa a világháló. Az új kollektív tudatosság mezeje a világháló, ami ebben a formájában új felismerést és dimenziót jelent az emberiségnek. Egyszerre csökken, egyszersmind fokozódik az élő tudásforrások – szülők, tanárok, mesterek – tekintélye, mert információs szinten gyakorlatilag minden és bármi hozzáférhető, de megvalósítás szinten hamar fölismeri az ember a hiányosságait. Ennek az új, információs kollektív tudati mezőnek a feltérképezése, az eligazodás benne izgalmas feladat. De mint minden jelenségnek, ennek is megvannak a maga korlátai.

Az idea annak idején az volt, hogy össze kellene gyűjteni a világ minden tudását. Milyen szépen hangzik! De elég csak arra a mondásra gondolni, hogy a tudás hatalom: s máris megjelent az a tényező, amely két irányból is korrumpálhatja az egyébként – tételezzük fel – ártatlan szándékot. Az egyik irány a katonai-hadügyi-titkosszolgálati komplexum. Minden tudásnak, minden információnak a birtokában lenni, micsoda tőke! Aki az információt birtokolja, az embert is birtokolja. Ne feledjük, az emberi tudás-kapacitásnak majd a teljessége a hadügyeket szolgálja. Közismert például, hogy a második világháború óta gyakorlatilag nem történt jelentős felfedezés az egészségügyi rekreációs és operatív gyógyító módszerekben. Miért? Mert a háborúban elsődleges szempont volt a sebesült katonák minél rövidebb idő alatt elérendő gyógyulása…

A kompromittálódás másik iránya a tudás szentséges temploma felől érvényesül. Minden szent hagyomány tudja, hogy a tudás bizonyos elemei nem nyilvánosak. A titkosság több célt szolgál: védi magát a tudást, a bizalmas információt, de védi az embert is, aki adott esetben nem volna képes elhordozni a titkos tanítás súlyát, felelősségét. Ezért a titkos tanítások továbbadását mindig feltételekhez kötötték: csak az arra alkalmas fiúgyermek vagy az alkalmas növendék, tanítvány örökölhette.

Ez a szisztéma két alapvető közlési rendszert sejtet. Az egyik a családi tradíció, a családi átörökítés rendszere. A megelőző korokban ez minden kétséget kizáróan jól működött. A földkerekség legrégibb uralkodó családja például a japán császári ház (a legendás ősöket is beleszámítva mintegy két és fél évezred), s a második legrégibb vonal az indiai Mewar maharadzsa-dinasztia, a Nap-nemzetség egyik letéteményese a maga közel ezerötszáz éves múltjával s hetvenöt nemzedékével. A mai egyenlősítés szemlélete szerint nehezen értelmezhető az arisztokrata családok kényes figyelme a mésalliance elkerülése érdekében, de genetikai és memetikai átörökítés szempontjából sokkal inkább érthető. Egy hanyatló korban ezért elsődleges célponttá vált az arisztokrácia, amely jól-rosszul, de mégis működtetni volt képes egy átörökítési rendszert, ahol nem csak a birtokok vagy a hatalmi struktúra maradt fenn akár évszázadokon keresztül a családi hagyományoknak köszönhetően, hanem bizonyos erkölcsi, kulturális, viselkedési normák is, vagy egyenesen a vallás és a hit őrzése. Az egyik még létező főnemesi család sarja nyilatkozta: ilyen névvel bizonyos kétséges viselkedés nem megengedhető. Vagyis a név kötelez. Ha viszont nincs név, nincs családi tradíció, nincs arisztokrácia, akkor a tudás – és értsd a szent tudás átörökítésének egyik módozatát sikerült kiiktatni a társadalmi intézmények közül.

Mi marad akkor hátra? A tanítványi rendszer, a szellemi átörökítés. Ebben a vonalban mondhatjuk, nagyobb esély mutatkozik a tisztán szellemi értékek fenntartására és tovább örökítésére, mert mester és növendéke között – ideális esetben – nem anyagi érdekközösség vagy függés alakul ki, hanem tisztán lelki, spirituális kapcsolat. Egy aszketikus életmódot folytató tanítónak nincs is olyan vagyontárgya, amit átörökíthetne, csak erkölcsi normák, szellemi örökség, misztikus felismerések, isteni titkok. De talán ezek fontosabbak minden másnál. Hogyan lehet korrumpálni a tanítói-tanítványi átörökítési rendszert? Mivel ennek a rendszernek három tényezője van – a mester, a növendék és a beavatás szentsége –, bármelyikkel lehet kezdeni. Szinte az is elegendő, ha alkalmatlan „növendékeket” szabadítunk rá az átörökítési hagyományra, előbb-utóbb ők is teljes sikerre képesek vinni a rombolást. Amikor az egyéni érdek fontosabbá válik, mint a szentség ápolása, amikor hiányos tudású, alkalmatlan vagy egyenesen gonosz szándékú emberek bitorolják a tanítványi pozíció szentségét, az végzetes helyzetet jelent. A hagyomány szerint a rossz tanítványt ajánlatos elutasítani, mert magával ránthatja nemcsak növendék társait, hanem akár a mesterét is. De ne tételezzünk föl ilyen megátalkodottságot a növendékekről, tekintsük inkább egy örök szentségnek a tudakozódó ember őszinte ártatlanságát és jóhiszeműségét ténynek.

Tanítványság

A tanítványtól elvárható tulajdonságok az alábbiak:

• tökéletes testi egészség
• föltétlen értelmi (mentális) és testi (fizikai) tisztaság
• önzetlen törekvés
• egyetemes felebaráti szeretet
• minden élőlény iránt érzett könyörület
• igazlelkűség és a karma-törvény rendíthetetlen hívése
• a legnehezebb körülmények közt is rettenthetetlen bátorság
• belső megérzésből eredő felfogása annak, hogy az Isteni Átman (Szellem) eszközei vagyunk
• nyugodt közönyösség a tárgyi és átmeneti világ, valamint a láthatatlan régiók dolgai iránt, egyúttal ezek helyes értékelése

Legalább is ilyen vonásokkal kell felruházva lennie annak, aki tökéletes csélaságra törekszik. Az egyetlen kivétel csak az első pont lehet, amely ritka és kivételes esetekben módosítható; a többi pont kivétel nélkül változatlanul megkívántatik és már többé-kevésbé fejletten kell meglenniök a cséla belső természetében, a saját, segítség nélkül történő erőmegfeszítései útján, mielőtt igazán próbára teszik őt. (Kiute könyv, 4. fejezet: Az upászanák törvényei)

Ha az ilyen ártatlan emberek a megátalkodott „mesterek” és mű-guruk karmai közé kerülnek, az még rosszabb. Ha egy szellemi hagyományban az úgynevezett mesterek romlottak, akkor hogyan várhatunk tiszta növendékeket, gyakorlókat, vagy tiszta átörökítést? A romlott vezetés még a jó követőt is megrontja: vagy korrumpálja a maga ragályával, vagy ha ez nem sikerül, akkor megsebzi a kiábrándulás sebével, s ezzel sokszor egy életre eltántorítja minden komoly lelki gyakorlattól.

A harmadik támadási felület a beavatás intézményének lealjasítása. A pénzért vett beavatások, az üzleti modell gyanánt felépített pszeudo-spirituális folyamatok, a vállalkozó természetű hiénák mind a tanítványi, mind a mesteri oldalon a végső romlását jelentik egy hajdanvolt dicső szentségnek, a beavatásnak. Milyen ereje van annak a kijelentésnek: Én a bráhmana rend beavatottja vagyok!, ahhoz képest, amikor valaki valóságos kollekciót tart a beavatásokból, lajstromozza a gurukat, akiket elfogyasztott, s ugyan sok folyamatnak a „beavatottja”, de egyiknek sem elmélyült komoly gyakorlója?!

Ezért mondhatjuk, a kollektív tudati mező messze nincs teljesen feltárva, hiába fogalmazódott meg a teljes tudásanyag összegyűjtésének heroikus gondolata. A tudást talán össze lehet gyűjteni – mint hírszerzési információt, vagy adatot, tényeket, mérhető paramétereket, de a mindenség összes bölcsességét aligha. Valószínűleg ez már nem mennyiségi kérdés, hanem minőségi.

Márpedig a személyes tapasztalás és a kollektív tudás síkján túl a valóság további szintjei, világai rejtőznek, vagy nyílnak meg az arra alkalmas jelöltek előtt: a sejtések asztrális és kauzális világa, a transzcendens szféra és a személyes isteni birodalom.

A számok misztikája

A számokat, főleg a digitális korban sokan csak mennyiségi jelenségnek tekintik, holott minőség is rejlik bennük. Ma a számok szinte csak a töredékek mérésére szolgálnak, holott régen a teljességet tükrözték.

„Teljes amaz – teljes emez; Teljességből teljesség lesz.

Teljesből teljest elvéve, megmarad, ím teljessége.”

(Ísa-upanisad Invokáció)

Számosan érezhetik úgy, hogy messze áll tőlük a számok világa, nem érzik fontosnak a számok követését. Mások bámulják a számokat, racionálisan felfoghatatlan rejtélyt, csodát látnak bennük. A klasszikus kultúra számsorai nem a zérussal kezdődtek, hanem az egyes számmal, ami a Kezdet, a Forrás, az Isten jele volt. Így az egyest tekinthetjük maszkulinnak, míg a zérus feminin, nem az üres semmi jele, hanem a potenciális zéruspont, a minden lehetséges szimbóluma. Amikor arab közvetítéssel megérkezett a zérus Indiából Európába, inkább félelmet és visszatetszést keltett, olyannyira, hogy 1299-ben a firenzei elöljáróság egyenesen betiltotta használatát!
Amennyiben a digitális szemlélet szerint a számot mint információt értelmezzük, mondhatjuk, hogy a tér, az idő és az oksági összefüggés mellett a szám/információ is a mindenség alapvető elemei közé tartozik, értelmezi a többi tényezőt. Ez az információs mező vagy háló az a spirituális rendező erő, amely mintegy metafizikai gravitációként összetartja a mindenséget. A számok tükrözik a mindenség eredeti, megbonthatatlan, egzakt rendjét.

Vajon van-e a számoknak tőlünk független egzisztenciája? A fenti okfejtés fényében okafogyott a kérdés, igen, a számok már-már metafizikai tények. Az ember közelében a számok mégis átértékelődhetnek. Nem biztos, hogy az ember ad értéket a számoknak, arányoknak, de értelmet minden bizonnyal adhat nekik. Ez is egy lebontási és felépítési folyamat, mint a digitalizálás esetében.

Az elme két funkciónak tesz eleget, a szankalpa és a vikalpa szerint működik. Szankalpa az elme ama működése, amivel a gondolatokat képzetekké, elméletekké, gondolati rendszerekké összegzi. Vikalpa pedig a gondolatok elvetése; a látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás útján szerzett tapasztalatok leegyszerűsítése, korlátozása. Mindkét működést a hangrezgés irányítja. Tegyünk egy kísérletet: hunyd be a szemed, s én mondok egy számot. A számok úgy villannak fel az elmédben, mint egy pénztárgépen. Egy, három, hét, négy… A szankalpa és a vikalpa kelti és ejti el a gondolatokat. Ez az elme működésének igen egyszerű metódusa. (B.R. Srídhar: A szent név alászállása)

A szám az arányokra világít rá a tér-időben, s az emberek közötti viszonyoknak mennyiségi és minőségi paramétereket is ad. A szám el is vehet, nevet helyettesíthet mondjuk egy börtönben, máskor sajátos identitást nyújt, mint például a 4711-es kölnivíz. Amikor a franciák meghódították Köln városát, lajstromot készítettek a házakról, s az a ház, amelyben az illatszer manufaktúra működött, a 4711-es számot kapta, innen került át a finom parfümre. Hasonló állandó identitás a heten mint a gonoszok, vagy a hétalvó, a hét szent, akik Decius római császár üldöztetése elől menekülve Ephesosban besétáltak egy barlangba és misztikus álomba mélyedtek, majd kétszáz év múltán ébredtek fel. De három a magyar igazság, az iker mindig legalább kettő, mint a szárny, a szem.

Valamit a természet működéséből is megérthetünk. Az élet mindig bőségben, túlburjánzásban van jelen, szinte sosem hiányban. Aki nem számolt volna a számosság fontosságával, a sokaság, számosság elvével, az gondolja át véleményét. Érdemes a tömegesség, számosság dolgait is a maguk helyén kezelni és megbecsülni. Ahhoz, hogy valami fennmaradjon, érvényre jusson, úgy tűnik, szükséges egy bizonyos számbéli sokaság is. A csillag sok, a telihold csak egy. Mégis szükség van a csillagokra is. Mert sem a fogyó holdsarló, sem a csillagos ég nem csupán mennyiségi kérdés…

Tornyai Ödön

2016/65.