A szent tehén

A Szurabhi-tehéntől s az Ápisz-bikától a vágómarháig

Jött a tehén, aranyos fényt sugárzott,
s ujjaimmal nyúltam roppant szeméhez,
hogy megérintsem a szent tisztaságot.
(Ramon del Valle-Inclán)

Mindig is érdekelt kelet titokzatossága. Rengeteg szimbólum, jelkép él Indiával kapcsolatban, többek között a szent tehén fogalma is. Igen pejoratív képzet társul hozzá, nem a szakrális élet-tiszteletet látják benne, hanem az elmaradottság csökevényét. Idejétmúlt képzet, szinte fétis a nyugati ember szemében, a hagyományokhoz való indokolatlan, hiábavaló ragaszkodás szimbóluma. Pedig a keleti embert bölcsnek tartják. S mégis ilyen értelmetlen tradícióhoz ragaszkodna?

Csak a tehén szent?

Miért éppen a teheneket tartják szentnek a hinduk? Csak ezt az állatot becsülik ilyen nagyra? Nos, ennek praktikus magyarázata is van, mert hiszen a kisebb termetű házi jószágok – juh, kecske – nem voltak alkalmasak arra, hogy megvethessék egy nagy civilizáció alapjait. A fejlődés kedvező feltételeit a vad szarvasmarhák háziasítása teremtette meg. Azt mondhatjuk, hogy az ókorban virágzó civilizációk mind az ökör munkavégzésén és a tehén tejelésén alapultak.

A civilizáció történetének egyik legnagyobb vívmánya a vadon élő marha háziasítása. A szarvasmarha eredetéről több feltevés is él. Egyesek szerint az európai őstulok volt a mai szarvasmarha őse, melyekből Caesar idejében még hatalmas csordák éltek Germániában és Britanniában, s amely a XVII. században pusztult ki. Más feltevések szerint a dél-ázsiai dzsungelmarha vagy banteng a szarvasmarha egyik őse, s az indiai zebu valójában nem más, mint háziasított banteng. Ez a jószág keleten elterjedt egészen Japánig, nyugaton pedig előbb Mezopotámiában, majd Egyiptomban is meghonosodott. Valószínűleg a Nílus-völgyéből került át Európába. A másik törzsalak kétség kívül az őstulok volt. Akárhogyan is történt, a megszelídített vad az embert szolgálta, az ember pedig hódolni kezdett neki, isteni erővel ruházta fel, ünnepi díszítményekkel ékesítette, szent jelekkel látta el.

A germánok is isteni eredetű lénynek tekintették a szarvasmarhát. Mitológiájukban a tehenet, úgy emlegetik, mint az első ember megteremtőjét. Hőskölteményükben, az Eddában, a következőt olvashatjuk: „Történt akkor, hogy amint a reggeli dér fölengedett, tehén vált belőle. Audumlának hívták. Négy tőgyéből négy tejfolyó támadt, azzal táplálta Imírt, az óriást. Addig-addig nyalogatta a sós sziklát, míg a harmadik napon a sziklából emberalak formálódott és Burri lett a neve.”

Az ősi Egyiptomban Hathor istennő tehén alakját ölti, később pedig Ízisz lesz belőle. A Középbirodalomban a templomokat a szent Ápisz-bika uralja. Az egyiptomiak bebalzsamozott tehenet temettek a fáraók mellé a piramisokba. A kerék feltalálása is a szarvasmarha háziasításának következménye volt. Az igavonó marha fontos szerepet játszott a szekér megszületésében. A kerék pedig az egység és az örökös vándorlás jelképe lett, így a hindu kultúrában a lélekvándorlás körfolyamatát is a szanszára kereke szimbolizálja.

Az antik világ a Nílus völgyében, Mezopotámiában és az Indus mentén is kialakította a misztikus tehén fogalmát, amely az embert szolgálja, de amelyet az embernek is szolgálnia kell. Kréta szigetén a Minotaurusz-kultusz vagy Mitrász, Istár, Ízisz, illetve Indiában Szurabhi, a szent tehén kultusza mind olyan szimbolikára épül, amelynek középpontjában a szarvasmarha alakja áll.

A mai púpos, indiai zebu-marha őse már ott legelészett az Indus partján. Az ősi, legalább hat-nyolcezer esztendős Mohendzso-dárói kultúra éppúgy nagyra becsülte a tehenet és a bikát, mint az ókor egyéb nagy civilizációi: ennek okán az itt lakozók rokoníthatók is a sumérokkal, az egyiptomiakkal, babilóniaiakkal, görögökkel és perzsákkal. Csakhogy az említetteknél jóval régebbi Mohendzsó-dáróban a mai hindu kultúra motívumai tűnnek fel, a vallásosság jegyeiben, a gazdálkodásban, társadalomszervezésben, viseletben és szokásokban, többek között a tehenek tiszteletében is. Erre utal az egyik pecsétnyomón a jóga ülőtartásban ábrázolt emberi alak, amely mellett ott szerepel a szarvasmarha. Így töretlennek tekinthető az évezredes folytonosság. Ennek jele az is, hogy a gazdagság igazi szimbóluma a tehén volt – mi több, az élő szarvasmarha, mert hiszen életében sokkal több hasznot hajt a jószág, mint holtan. Az sem elhanyagolandó tény, hogy a városokban élő jószágok a bazár hulladékán élnek, tehát elfogyasztják a szemetet, amit igen nagy gond lenne összegyűjteni és feldolgozni.

A tehenek és a politika

Indiában manapság is a vallásosság, a tradíciók tisztelete fűti át a hétköznapi élet szinte minden mozzanatát, márpedig a tehenek tiszteletének évezredes hagyománya van. Már a kora-középkori források is arról számolnak be, hogy India lakói nem fogyasztottak húst, s ma is ez a legjellemzőbb, kivételes sajátsága a hinduknak. Mégis sokan másfajta történelmet vázolnak föl az ind ókorral kapcsolatban, olyat, ami ellenkezik a mai gyakorlattal. Ennek történelmi és gyakorlati politikai-ideológiai okai is vannak. 1857-ben, az angol uralom alatt lázadás tört ki a hindukból álló angol fennhatóságú ind hadseregben, mert marhafaggyút alkalmaztak a kocsik kenésére. Ettől fogva a britek minden lehetséges eszközzel igyekeztek kipusztítani a hindukból a tehén tiszteletét. Ennek érdekében nem voltak restek marhahúsevő-klubokat létrehozni, az ifjúság nyugati típusú neveléséről sem feledkeztek meg, sőt a tudomány embereit is csatarendbe állították. A szanszkrt nyelvtudást gyakran az eredeti források torz, kiforgatott tolmácsolására használták. Hibás, szándékosan félremagyarázó szótárak is készültek, így aztán nem csoda, hogy az egyébként erőszakmentességre alapuló hindu hitvilágba belopták az állatmészárlás gondolatát, mi több a tehénhús kultikus fogyasztásának képtelen ötletét. Az ind kultúra ősisége továbbá a fehér ember sémi-keresztény vallásosságának kizárólagosságát is megkérdőjelezte, ezért a tudományos pártatlanság követelményét félretéve igyekeztek a hindu hagyományt minél fiatalabbnak, ráadásul minél primitívebbnek föltüntetni. Ennek folyománya az India területére betörő, a magasabb kulturáltságot magával hozó fehérbőrű árjan inváziók elmélete, amely majd két évszázada uralja a tudományos felfogást.

Próbáljuk azonban félretenni az elfogult nézeteket, s nézzük, mit írnak a kora középkori források. „Hadd mondjam el, hogy ennek a birodalomnak a népe nagyon tiszteli az állatokat, s legtöbbjük hódol a tehénnek. A világ minden kincséért sem ennének marhahúst és senki soha meg nem ölne egy bikát. De vannak közöttük jócskán, kik egyáltalán nem esznek húst és bort sem isznak, élőlényt soha meg nem ölnek, és nem követnek el olyat, amit bűnös dolognak tartanak. Vannak köztük bizonyos jógiknak nevezett szerzetesek, akik szigorúan önmegtartóztató életet élnek. … Rendkívül egészségesek, igen magas kort megérnek, mivel egész évben rengeteget böjtölnek és közben csak vizet isznak” – így írt Marco Polo 1291-ben, amikor Kínából visszatérve partra szállt India déli vidékén.

Mahatma Gandhi véleménye is tanulságos: „Számomra a tehén jelképezi ember és természet egységét. A tehénen keresztül valósul meg az ember egysége s egyenlősége minden más élőlénnyel.” Gandhi az indiai függetlenség kivívására tette föl életét, de még ennél is fontosabbnak tartotta a tehénvédelmet. Az ő gondolata jut érvényre az indiai alkotmány 48. cikkelyében, amely szerint az államnak gondoskodnia kell a tenyészetek megőrzéséről, fejlesztéséről s meg kell tiltania a tehenek és más tejelő vagy igás marhák levágását. Ez az állati jogok példás védelme!

A szent, vagyis szanszkritül pavitra, voltaképpen tisztát, megtisztítót jelent. A tehén minden produktumának – beleértve a trágyát és a vizeletet is – tisztító, fertőtlenítő hatást tulajdonítanak. Ennek a szentségnek egy másik vetülete az anyaság őstípusa. A hinduk hét anyáról tudnak: a szülőanya, a dada, a guru felesége, a király felesége, a bráhmana felesége, a földanya és a tehén. A tehén szimbolizálja az anyaságot annyiban, hogy mindent tőle kapunk – másfelől pedig az anyát, mint őstípust jelképezi. A hindu vallás egyik szertartásában az anyaság három jelképéhez fohászkodnak: Gangesz anyához, India anyához és a tehén anyához. Kinek-kinek egyéni vallásos érzülete határozza meg a tehénhez fűződő kapcsolatának intenzitását.

A gyakorlati gondolkodású ember a tehénnel kapcsolatban – ösztönösen – húsra, tejre, bőrre gondol. Ez azonban idegen a hindu gondolkodástól. Eszükbe sem jutna, még az éhhalál küszöbén sem, hogy lemészárolják jószágaikat. Senki sem tenné ezt az anyjával! De vegyünk egy közelebbi példát! Az európaiak nem tekintik ugyan szentnek a kutyát, mégis nagy becsben tartják. A kutya gyakran semmi hasznot nem hajt, ennek ellenére jóbarátot látnak benne, és senki nem gondol arra, hogy ehető, hogy levágja. Éppen így nem jut eszükbe a hinduknak megölni a tehenet, amely számukra az anyával egyenlő. Ezzel szemben a nyugati világban iparszerűen, hatalmas vágóhidak pusztítják a teheneket, ami a hindu gondolkodás szerint súlyos visszahatásokkal (karma) jár: az erőszak erőszakot szül.

Ipari nagyhatalom és faeke

India a világ tizedik legnagyobb ipari országa, miközben lakosságának 70 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik. A mezőgazdasági munka oroszlánrészét az ember és az állat végzi. A mezőgazdaság csak 20 százalékban van gépesítve. Ennek ellenére a sorozatos rekordtermések rizsből és gabonából lehetővé teszik a jelentős mennyiségű gabonakivitelt. A gépesítés hiányát nem a szegénységben, hanem a józan meggondolásban kell keresni. Az ország megművelt területének nagy része kisgazdaságokból áll, ahol a földműves parcelláról-parcellára jár faekéjével – a vaseke túlságosan nehéz lenne, a traktor pedig gazdaságtalan.

Bangaloreban találkoztam N. S. Rámaszvámíval, akinek tiszte egészen fölcsigázta érdeklődésemet, ő ugyanis az ENSZ szakértője az ökrösszekér témájában. Érdekesen fogalmazta meg ennek az ősi közlekedési eszköznek a mai létjogosultságát:

– Anakronisztikusnak tűnhet, hogy az űrhajózás korában Indiában ökrös szekeret használunk. Sokan ezt az elmaradottságunk jelképének tekintik, ám ez távolról sem igaz. Az ökrösfogatnak éppen úgy megvan a maga helye országunkban, mint a vonatoknak, autóknak vagy a repülőgépeknek. India ugyanis ma még a kettős gazdaság korát éli, ahol a széles tömegek számára még mindig a hagyományos technológiák a legalkalmasabbak. Ennek szép példája az ökrös szekér. Rövid távú fuvarokról van szó: mondjuk húsz kilométeres távolságokról és fél tonnányi, áruról. A 15 millió ökrös szekérből hárommillió még ma is a városokban teljesít szolgálatot, a többi 12 millió pedig a mezőgazdaság területén. Ahhoz, hogy az ökrösfogatokat motorizált szállítóeszközökkel váltsák fel, 6 milliárd dolláros befektetésre volna szükség, plusz két millió tonna olajat kellene importálni évente. A kisemberek számára az állat, a szekér és az eke a legfontosabb termelőeszköz, és mintegy 300 millió ember léte függ az állati munkavégzésre alapozott mezőgazdaságtól.

A tehenek a hinduknál végigélhetik a természet adta élethosszukat. Ezalatt gazdáik gondoskodnak róluk, fenntartásukról, szállásukról, egészségükről. Ez a gó-széva, a tehenek szolgálata, ami a hindu vallásosság fontos eleme. A hinduknak a szarvasmarha iránt érzett egyetemes háláját és tiszteletét tükrözi az a háromezer állatkórház, illetve öreg tehenek otthona, amely Indiában működik. Hatszázezer tehén nyer itt oltalmat, s igazán megható látvány, ahogy a betegen fekvő jószágok feje alá párnát igazítanak. Ezen intézményeket a dzsaina és a hindu közösségek adományaiból tartják fenn, ahová bárki beadhatja elaggott tehenét.

A szarvasmarha hímje, a bika kettős jelentőségű, egyfelől borja a tehénnek, másfelől pedig maga is szülő, nemzője a további generációknak. Ezért a bikának megvan a maga sajátos rangja, kultusza. A templomokban Siva hátasállataként, mint Nandi imádják. Fizikailag és szexuális értelemben egyaránt a nyers erőt képviseli, s így Siva körébe tartozik. Siva azonban nem Erosz indiai megfelelője. Épp ellenkezőleg, ő az aszkétizmus istene. Nem folytat aktív szexuális életet csak erejét közvetíti az előtte ülő bikának. Ezért a bika rituális értelemben is szent állat, amelynek a hívők templomokban hódolnak. Siváé a teremtés és a pusztítás ereje. Hívei egyként hódolnak a bikának és Sivának. Különösen Dél-Indiában találni igen sok Siva- és Nandi-templomot.

India, a vegetáriusok országa

Legalább ötszáz millió a húsmentes táplálkozást követők száma. Vannak olyan települések, ahol egyáltalán nem lehet húst kapni, még a turistáknak sem. Ám a közhiedelemmel ellentétben az Indiában élők nem mind vegetáriánusok. A mohamedánok, a keresztények és szikhek mellett sok észak-indiai városi ember is fogyaszt húst. De a hús nem alapvető élelmiszer. Számtalan zöldség és gyümölcs közül lehet itt választani: lencse, bab, csonthéjasok, rizs, kovásztalan kenyerek. A tejtermékekkel együtt ezek megfelelően kiegyensúlyozott táplálkozást biztosíthatnak. A 30 millió úgynevezett szent tehén levágása nem oldaná meg az élelmezési problémát, viszont munkanélkülivé tenne 150 millió földművest.

Ahinszá – ne ölj! Ez alapvető vallási parancs Indiában, s mindenki teljesen a magáévá is teszi. Mindenkit áthat az „élni és élni hagyni” alapelv. Ez a legfőbb vallási parancsuk a gudzsaráti dzsaináknak is. Ennek a rendkívül aszketikus hitvallásnak az utolsó szentje, Mahávíra, Buddha egyik kortársa volt Kr.e. 500 körül. A dzsainizmus – éppúgy, mint a hinduizmus vagy buddhizmus – az erőszakmentességet hirdeti az élet minden megnyilvánulásával szemben. „Csak az élet tiszteletben tartásával élhetünk jámbor életet – mondta Panajszdzsi R. Vidzsájdzsi, gudzsaráti dzsaina szerzetes. – Ahogy mi óvjuk a magunk életét, úgy óvják a magukét a hangyák és a legyek is. Ők sem akarnak elpusztulni. Egyesek azt állítják: irgalomból ölni jogos. Szerintem ilyen nincs! Ölni minden esetben helytelen. Ha megölünk egy élőlényt lábbal tiporjuk az élethez való elidegeníthetetlen jogát.”

A szarvasmarha valamikor ott állt a civilizáció bölcsője mellett. De vajon méltányosan bánt-e vele az ember? Mi lett a sorsa az egykor Mezopotámiában, a Nílus és az Indus gazdag völgyében virágzó civilizációknak? Nemcsak a külső ellenség túlereje győzte le és semmisítette meg e nagy birodalmakat. Pusztulásuk addigra belülről már rég megkezdődött: Mezopotámia gátrendszere felmondta a szolgálatot, a dúsan termő völgyek sós mocsárrá változtak, mert az ember képtelen volt megőrizni a természet egyensúlyát. S milyen a modern civilizáció? Eladatlan tejtenger és évtizedekre elegendő vajhegyek a Közös Piac országaiban. Hízott borjak, magas tejhozam, tömegtermelés. Bármerre nézünk, mindenből fölösleg van. Ha egy technológia beindul akkor semmi sem képes megállítani. A teheneket már tökéletesen átváltoztattuk, nem látnak napvilágot sem, s természetes közegükből kiszakítva valóságos tejgyárakká tettük őket. Amire nincs szükség, azzal viszont nem tudunk mit kezdeni – a teheneket tehát le kell vágni! És a tehén csak egy példa a fogyasztói társadalom túlkapásai közül.

A tehenek példája is azt bizonyítja, hogy az ember nem változtathatja meg büntetlenül a természetet, mellyel valaha harmonikus egységet alkotott. Az ember életbevágóan fontos feladata, hogy ma is az egység megvalósítására törekedjen, hogy megtalálja az egyensúlyt, össze tudja egyeztetni a huszadik századi civilizáció vívmányait a természet eredendő kincseivel. Mert ez fennmaradásának záloga!

Erdei Levente

1996/21.