Váju – A szél istene

Minden archaikus kultúrában őrizni kellett az élet szentségét a mindenfelől leselkedő veszélyektől. Démonok riasztják a gonoszt vagy védőistenek óvják a rászorulókat. A tér-koncepció szükséges eleme volt a középpont kijelölése, amit vagy az adott kultúra földi epicentruma, szent hely, mitikus vidék, vagy akár égi sarokpont is jelölhetett. Ha pedig van középpont, akkor körbetekintve az égtájak jelentik a megvédendő tér-övezetet.

Az indiai mitológiában az égtáj-őr (dik-pála) nemcsak a fő égtájakra rendelt istenség, hanem a mellékágtájak védelmezője is, így a szélrózsa minden irányából védve van a középpont.

Váju indo-iráni istenség, a védák egyik főszereplője. A szelek ura, nagyhatalmú természeti erő-isten. Kísérője, sőt olykor a kocsihajtója Indra, a mennyek királya. Egy pár bíborszín vagy vörös ló, illetve száz, vagy ezer ló vonja ragyogó szekerét.

A Nirukta szótár szerint három istenalak különösen szoros kapcsolatban áll egymással: Agni, akinek a föld a lakhelye, Váju és/vagy Indra, aki a levegőégben lakik, és Szúrja napisten, akinek lakhelye a mennybolt.

Váju a kozmikus purusa lehelete, illetve a primordiális kozmikus lény lélegzetéből lett, innen a párhuzam a lélegzettel, illetve az életerővel: i) szélisten, Váju; ii) lég-elem mint princípium vata; iii) levegő mint az élet közege és iv) lélekzet, életerő, életfunkció, prána.

„[Purusa] Elméjéből a Hold, szeméből a Nap, szájából Indra az esőisten és Agni a tűz, életlevegőjéből Váju, a szél született.” (Rg-véda, Purusa-szúkta 10.90.13.)

Váju szerepe a legfontosabb védai rítus, az áldozat során is rendkívüli. A szóma-préselésből őt illeti az első felajánlás. A Rg-véda szerint Agni, a szent áldozótüzet is megtestesítő tűzisten egyenesen Vájunak a fia, mert tudvalévő, hogy hajdanán az áldozati ceremóniákon dörzsfákból csiholással gerjesztettek tüzet, s e tűz csiholásához az életerő, Váju lélegzete adja az energiát (Rg-véda 1.7.112.). Másutt az upanisadok a szent áldozótűz füstjében lakozónak nevezik. Madhva ácsárja (1238-1317, mások szerint 1197-1276) filozófiájában fontos szerepet játszik, mint közvetítő az emberek és istenek között; egyébként a nagy erejű Madhvát is Váju szélisten földi megtestesülésének tartják.

A puránák szerint a mennyei muzsikusok (gandharvák) ura, fiai Hanumán és a Pándavák közül Bhíma. Mindketten félelmetes erejű harcosok, mert örökölték atyjuk erejét. További jellemzői a kicsapongás, a kíméletlenség, de az állhatatosság és szétáradás is – ami a test életlevegőinek működésében is tükröződik. További jelzői: nyughatatlan, láthatatlan alkatú, szélsebes, mindig a saját útját járja. Ő az istenek közül a leggyorsabb járású, mindig az évszakok nyomában jár. Birodalma a levegőég, és hozzá tartoznak a növények és az állatok is. A szélfúvás tisztító és szárító hatású, ugyanakkor esőt is hoz, így a Nap hevét is enyhíti.

Erejét sejteti az a történet, miszerint Nárada biztatására a Szuméru-hegy tetejét igyekezett ledönteni. Egy esztendőn át fútt, minden erejéből, de nem sikerült a hegybontás, mert Garuda, Visnu hátasa a szárnyaival védte a hegyszirtet. Ám egyszer egy napra hiányzott Garuda, s ekkor Váju erőfeszítése sikerrel járt, ledöntötte a Méru-hegy csúcsát, amely a déli tengerbe omolva azóta is Lanká szigetét képezi. Tudnivaló, a szigetet Váju fia, a nagyerejű Hanumán derítette föl Ráma számára, aki elrablott nejét, Szítát kereste.

Váju segédkezett Visvámitra muni meditációjának megzavarásában. Indra küldötteként érkezett Ménaka apszarasz társaságában, aki csábos táncba kezdett, Váju pedig a hölgy ruháit tette még lengébbé. Maga Váju sötét bőrű csinos ifjú, aki a szerelmének ellenálló herceglányokat nyomorékká tette.

Vájut kettő vagy négy karral résnyire nyitott szájjal ábrázolják. Pompás ékszereket visel, baljában pálcát, jobbjában lobogót vagy elefántösztökét tart. Hátasállata a gyors lábú antilop vagy az oroszlán.

További nevei: Váta (szél, testalkati jelleg), Pavana (fizikai erő), Anila (a 49 szélisten ura), Gandha-vaha (illatvivő), Dzsala-kántára (kinek víz az erdeje), Szadá-gati (folytonmozgó).

Himnusz Vájuhoz, a szélistenhez

Rg-véda X. 168.

Örök dicsőség a Szél szekerének!
Rombolva szálldos, robajával rémít.
Suhan az égen és sárgára festi,
száguld a földön s a port felkavarja.

Szerte nyargalnak hadai a Szélnek,
mint találkára asszonyok, sietnek.
Köztük szekéren dübörög az isten,
a felséges, mind e világ királya.

A levegő ösvényein halad fenn,
egyetlen napra sincsen pihenője.
Tenger barátja, legelső teremtmény.
Hol született és mi a származása?

Isten-lehellet, világ anyaméhe,
bármerre indul, végül bárhová ér,
Hangját halljuk, de rejtett az alakja.
Nosza dicsérjük buzgó áldozattal!

Weöres Sándor fordítása (Himnuszok a Rig-védából; Szanszkrit líra, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988)

Tanítása a jóról és a rosszról

„Szólt Váju:

Megemlítek néhány olyan kötelességet, ami bizonyosan örömöt szerez minden embernek. … Aki az esős évszak négy hónapja során szézámmagot és vizet ajánl az ősatyáknak, illetve a tőle telhető módon ennivalóval szolgálja a kötelességtudó bráhmanákat, s aki bőven locsolja fölajánlásait a szent tűzbe, s cukrozott tejben főtt rizst áldoz, és lámpást, vizet és szézámot ajánl fel az ősatyáknak, nos hát, aki mindezeket hittel és figyelemmel végzi, mindama áldásokat eléri, amik az isteneknek bemutatott száz állatáldozatból hárulna reá. … (Mahábhárata Anusászana parva 128. fejezet)

Himnusz Vátához, mint életerőhöz

Rg-véda X.186.

1. Egészség s öröm töltse el szívünket, amint Váta reánk leheli balzsamát! Tégy hosszú életűvé minket!
2. Te vagy az apánk, Váta, s bizony a bátyánk és a jó barátunk is, adj hát erőt az élethez!
3. Váta, hajdanán a halhatatlanság nektárát otthonodba rejtetted, ebből adj nekünk, hadd éljünk végre!

2017/67

Dévay Gergely