Európé elrablása

avagy kutatás szürkületben

Kadmosz lábnyomán

Esteledett. A fáradtságot és a talán betegség miatti gyengeséget leküzdve Constantius császár még egyszer odalépett a limes-torony fából ácsolt korlátjához, és fürkésző tekintetét a messziségbe fúrta. A pikt föld misztikusan derengő vonulataira azonban mind jobban rátelepedett a homály. – Hmm… semmi… – gondolta, majd lehajtott fejjel, a korláton könyökölve hallgatta, ahogy a szél valami különös dalt dúdolgat a sáncon túli fák ágai között. Nem csüggedt el teljesen, sőt, a szívében volt valami rejtett bizalom, hogy jó nyomon jár.

Ő még tudta, hogy a szél az elmúlásra figyelmeztet, ezért nem azt kell nézni, hová fúj, hanem azt, hogy honnan. Még akkor is, ha nehezebb szél-árammal szembe fordulni. És akkor is, ha hasztalan.

S ha ekkor megkérdezték volna tőle, mit keres itt, Britannia északi határán, az általa nemrégiben megerősített határfal egyik őrtornyában, ahol sem az idő, sem a hely nem „alkalmas” egyedül bóklászásra, nyilvánvalóan nem árulta volna el…

Talán ezért is maradt legenda, hogy Kr. u.  305-ben I. Consantius Chlorus – a kereszténységet elfogadott vallássá tevő I. Nagy Constantinus apja – nem kizárólag a mai Skócia őslakóinak megbüntetésére vezette élete utolsó hadjáratát. A betörések miatt emelt véderőműveken elsősorban azért merészkedett túl, hogy meglelje az Őshazát, „az éghez legközelebbi és legszentebb földet”, ahonnan a hatalom, a tudás és a tradíció származik. Mert a regék elbeszélik, hogy az az ország valahol északon, talán éppen arrafelé lehetett. Azt is mondják, hogy az az a hely, ahol Kronosz, az istenek atyja, az Idő ura alussza álmát a jég kegyetlen fogságában, s várja, hogy újra eljöjjön az olvadás.

Constantius életét számos legenda övezi még – például, hogy első felesége, Helena megtalálta a Szent Keresztet, vagy hogy lélekben keresztény volt, és csak tettette a pogányságát –, de ezek közül kultúránk és sorsunk szempontjából – úgy hiszem – az említett expedícióját érintő a legérdekesebb. Hogy megtalálta-e azt a bizonyos Szent földet? A földet, hol Rhadamantüsz uralkodott egykor, Európé második fia.… Nos, „aki keres, az talál”, bár ehhez már a legenda sem ad fogódzót.

A vállalkozás egy tényről mégis bizonyítékkal szolgált: akár róla, akár a legenda terjesztőiről legyen is szó, ők még határozottan érezték valaminek a hiányát, és még emlékeztek rá, hogy ezt a valamit keresni kell…

Szél fútta nyomok

Otthonunkat Európéról nevezték el. Egy elrabolt királylányról, kinek fivérét az atyai harag a lány nyomába küldte. Kadmosz azonban nem járt sikerrel. Idővel nem csak Európé lábnyomait, hanem az övét is elfújta a szél.

Egy végérvényesen sikertelen történetről lenne tehát szó? Az elhivatott római császár tettei nem ezt sejtetik. Agenór fiának lépteit talán visszhangozzák még Európa bércei s völgyei.

Vannak és lesznek még, akikben tovább él az ifjú szelleme. E mitikus rablásban gyökerezik az európai kultúrát jellemző hiányérzet is, és az európai embert évezredek óta uraló nyughatatlanság.

A bökkenő csak az, hogy a kutatást egyszer végre be kellene fejezni. És nem csak azért, mert újabban – meglehet nem alaptalanul – gondterhelten tekintünk déli határaink felé.

Valami lényeges dolog hiányzik itt Európában. S a keresés különös kényszere valahogy beférkőzik az ember szívébe. Ha tehát már érzett hasonlót a kedves Olvasó, tudhatja, hogy nincs egyedül. Magam is így vagyok ezzel. Rögvest elmondom, velem hogyan történt a dolog.

Nagyapám háza igazi Rejtekhely volt. Az iskolai nyári szünetek egy részét legtöbbször ott töltöttem. Tizenegynéhány éves lehettem, amikor az egyik nyári szüneti ott-lét alkalmával nagy kifestésbe fogtunk. Minden máshová került. Nagyapám, aki rendkívül rendszerető ember volt, nehezen tűrte ezt az állapotot. Káosz és felfordulás. Egy napra az idő is őszbe fordult. Az alföldi nyár kellemesen andalító melege odalett. Mintha a bent és a kint összejátszott volna. Nem igazán éreztem jól magam, ráadásul pont ott, ahol egyébként mindig.

A munka végeztével leültem az előszobaajtóval szembeni lépcső alsó fokára, és csak bámultam magam elé. Az ajtó nyitva állt résnyire. Ekkor hirtelen feltámadt a szél, és teljesen kitárta. A beszökött hűvös levegőtől megborzongtam, és észrevettem, hogy a fuvallat néhány megsárgult levelet és fonnyadt virágszirmot sodort a bejárat elé. A nyár is, az élet is elmúlik idővel. De az a pillanat nem az elmúlás szelétől tűnt oly hűvösnek. Egy áramlat felerősödésének kezdetét éreztem meg. Azt, hogy baj van a világgal, akkor éltem át először. E baj feltárulása talán elért egy olyan fokozatot, melyben az én, efféle dolgokra nem fogékony gyermeki elmémet is önmagára tudta hangolni már. Emlékszem, hogy azután kiálltam a verandára, és néztem a sötéten gyülekező viharfelhőket. A természet jelei nem hazudnak. 2005 augusztusában a Katrina hurrikán sem hazudott…

A baj mára halálos kimenetelű betegségnek tetszik. Hosszú lappangás után végre látható tüneteket produkál. Olyanokat, amiket a vaknak is látnia kell. S ha képesek vagyunk kimondani, hogy baj van a világgal, akkor arra is ideje ráébrednünk: ennek a bajnak a legmélyebb gyökerei itt vannak nálunk, Európában.

Hiánytünetek

Noha a hasonló felismerésekről szóló irodalom lassan a fél internetet is megtölthetné, a további gondolatmenethez szükséges hangsúlyozni, hogy a baj tünetei mindenütt jelen vannak. Ettől olyan rendhagyó és súlyos a helyzet. Mik azok a nyilvánvaló szimptómák, amelyek hiánytünetekként diagnosztizálhatók, és egyre többeket késztetnek keresésre Kadmosz nyomdokain?

Nos, bárhová pillantunk, könnyen felismerhetőek. Ott vannak a szakralitás, a politika, a társadalom és a gazdaság területén, illetve az ökológiai rendszerben is. Mert igenis láthatjuk, hogy dúl az ateizmus és a materializmus, hogy folyvást ontják a vért, hogy a politikai hatalom egyre megbízhatatlanabb, hogy a legtöbbeknek szegénység vagy egy zombi-rabszolga lét az osztályrésze, hogy aranyfedezet nélküli pénzzel fizetünk, vagy hogy az éghajlat egyre drasztikusabban és vészjóslóbban változik. Most ezen túl csak négy emblematikus példát említenék:

• 2015 decemberében a detroiti sátánista egyház megtarthatta első, államilag elismert nyilvános ceremóniáját a michigani Lansingben, szabad ég alatt, jelentős média figyelem közepette.
• Az úgynevezett globális migrációs válság, melynek legproblematikusabb területe az európai, már lényegében az okozatok okozata.
• „A világ 85 leggazdagabb embere annyi vagyon felett rendelkezik, mint a világ legszegényebb 3,5 milliárdja.” – olvashattam 2013-ban. A helyzet lehet, hogy azóta súlyosabb.
• Kortünet a nagy csendes-óceáni szemétsziget, melynek mérete 700.000 és 1.500.000 négyzetkilométer között van. Vagyis minimálisan nagyobb, mint Magyarország területének hétszerese.

Sokkoló lenne-e egy teljes lajstrom? Azt hiszem, az. Egyszersmind felveti a kérdést: hogy jutottunk idáig?

A válaszadás egyre időszerűbb. E cikkben mondottakat javarészt már elmondták előttem. Egyes részeit már hosszú idővel ezelőtt. Így feladatom nem lehet más, mint az ismétlés, az ismételt figyelmeztetés.

Korunk kórságainak törzsöke Európában gyökerezik, illetve abban, hogy az európai civilizáció erről soha nem akart igazán tudomást venni. Ha tehát meg akarjuk érteni a jelenkor állapotát, égetően szükségessé válik, hogy megértsük magát Európát is.

A lét alapjait rengető problémák mindig is veszélyérzetet keltettek. Ismert történelmünk során minden generáció megérezte a korszellem maihoz hasonló leheletét. Ezért az adott léthelyzet megoldására vállalkozók ciklikusan felbukkantak az évszázadok folyamán. A filozófia például ennek a létzavarnak a tünete. Ugyanez áll a jóval későbbi modern tudományosságra is, mely még szintén keresi azt, amiért létrejött. A Szent Grál keresése sem volt más, mint egy egyetemes, civilizációs hiánytünet mitikus szimbóluma.

E kutatás módfelett nehéz feladatnak bizonyult. A „keresési előzmények” nem adnak biztonságos mankót a kezünkbe. Akad azonban egy kivétel.

Különös módon a legkorábbi keresésről szóló elbeszélés segíthet a legtöbbet az eligazodásban: Európé mítosza.

Európé elrablását elbeszélő szimbólumok már akkor – úgymond a kezdet kezdetén – kódolták az elveszettnek hitt lábnyomokhoz vezető út koordinátáit.

Ki is tehát Európé valójában? Ki rabolta el, és miért? És mik lettek e rablás következményei?

Egy királylány sziluettje

A mítosz szerint Európé egy szép királylány volt, Agenór föníciai király és Télephassza gyermeke. Testvére volt Thaszosz, Kadmosz, Khilix, Phoinix és egyes forrásokban Phíneusz is.

Egy napon, valahol a mai Dél-Libanon partjain, barátnőivel játszott, amikor Zeusz megpillantotta őt. Az isten beleszeretett, s bika formájában a hátára csábította. A tengerbe nyargalt vele, s már vitte is messzire a tükörsima vízszínen. Meg sem álltak Kréta szigetéig, ahol maga Zeusz született, és amely gyermekeiknek is otthona lett. Itt jött a világra Minósz, Rhadamantüsz és Szarpédón. Agenór király, hogy visszaszerezze leányát, utánuk küldte Kadmoszt és fivéreit. Ám az ifjak nem jártak sikerrel, s mivel apjuk utasítására nem térhettek haza eredménytelenül, mind másutt telepedtek le.

E regén túl segítségünkre lehet, hogy Európé két mitológiai alakkal is azonosítható. Szamoszatai Lukianosz a kánaáni istennőben, Asztartéban ismeri fel alakját, kinek jellegzetes szimbóluma a telő hold. A másik sejteti Európé egyetlen európai kultuszát. E személy Démétér. Mert Pauszaniasz Periégétész szerint Európé Démétér nevének jelzője volt. Démétér Európét föld- és termékenység istennőként imádták.

Tehát csak egy királylány személyét tisztelhetnénk benne? A mítosz szimbólumait és az említett kapcsolatokat is figyelembe véve a válasz határozott nem. Európé valójában isteni megtestesülés volt.

Zeusz szerelme, Agenór haragja különleges fontosságát igazolja. Származása, kapcsolata Asztartéval és Démétérrel pedig egy rejtett istennői aspektust körvonalaz.

Az isteni-istennői megnyilvánulások megérthetők úgy is, mint EGY ugyanazon princípium különböző kivetülései. Ekképp, miért ne tekinthetnénk Európéra úgy, mint az Egyetlen Istennő egyik aspektusára?

Az ősi tradíciók azért is tisztelték az Istennőt, mert megmutatta, hogyan kell szeretni az Úristent. E „hogyan”-ra adott válasz pedig a legfontosabb tudás. A legméltóbb az átadásra.

Így látnunk kell, hogy Európé nem más, mint a Tradíció. Egy kicsit konkrétabban Európé az Európai Tradíció szimbóluma.

E cikkben Tradíció alatt az egyetlen, igaz és örök rendet értem. Tehát alapvetően egy olyan elvet, amely elrendez(het)i a dolgokat, felkínálja azok megvalósulásának legtökéletesebb módját. Ennek fényében a tradíció mindig isteni eredetű, mert csak az Isten rendelkezik olyan minőségekkel, mint igazság és öröklét. Ekképp a valódi Tradíció elválaszthatatlan a szakralitástól.

Egy ilyen alapállásban a Kultúra azt fejezi ki, hogy a Tradíciót egy adott helyen és időben hogyan ápolják, illetve azt is, hogy milyen mértékben, vagyis hogy a Tradíció elvesztése milyen fokon áll.

Ezek után vessünk egy pillantást magára Európára. Mi is Európa?

Ma a legegyszerűbb válasz az, hogy egy földrész. Azonban sok itt a dilemma.

Először is nevének eredete is bizonytalan. Görögül (eurüsz + opsz ) Hathor (Hetheru) egyiptomi istennő égi tehenének hold arcára, akkádul (erebu) nyugati földekre utalhat, de léteznek egyéb megfejtések is. Komolyabb probléma, hogy Európa az egyetlen földrész, amely földtani értelemben nem is az. Hanem Ázsia óriási félszigete. Tehát Európát a legjobb esetben is „kultúrája” teremthette meg. Azonban ha igazán őszinték akarunk lenni, Európát az európai ember büszkesége „rabolta el” ázsiai otthonából.

Kulturális értelemben is számos Európa-fogalom létezik. Mást jelentett a görög, a római, a frank, a katolikus és a protestáns szellemiségű Európa.

A modern, „igazi” Európa-fogalom a felvilágosodás jegyében született. Azt megelőzően a kereszténység jelentette az együvé tartozás alapját. A keresztény eszmét felváltó „európaiság”-gal pedig együtt születik az európai ön- és felsőbbrendűség tudat. Ettől kezdve Európa egyet jelent a haladás mítoszán, a jó és az új közötti feltétlen egyenlőségen alapuló modernitással. Európai az, aki modern. Mivel e fogalmi kapcsolat történeti gyökerei nyugaton vannak, Európa szükségképpen egyet jelent a Nyugattal is, s mivel a nyugati államalakulatok egyik lényeges közös jellemzője az expanzív, önkiterjesztő politika, Európává lesz minden terület, ahol a modern, nyugati államok eredményesen hatást tudtak gyakorolni.

A történelmen átívelő ellenségeskedés, a „mi” és az „ők” elválasztása miatt Európa határvonalai a megosztottság elvei mentén alakulnak. Végeredményben az európai kultúra éppen az ellenkezője annak, amit fentebb kultúraként definiáltunk, s így meglepő ellentét keletkezik Európé és Európa között.

A királylány ékkövei

Királylányhoz méltó díszek az ékszerek. Ami Európét illeti, valódi ékszerei már jószerével feledésbe merültek. Helyettük vannak értéktelen újak, melyekre Európa hallatlanul büszke. Így megkülönböztethetők valódi ékszerek és bizsuk.

Mik Európa valódi ékszerei?

Például az óriáskövek, illetve az általuk képviselt megalitikus őskultúra (legalábbis annak legdominánsabb területei), majd az azt követő halottkultusz (főként Máltán és az atlanti partvidéken), az aprólékosan megrajzolt partvonal és a sokszínű táj, a hajdan hatalmas kiterjedésű erdők (egykor a mai Európa területének 80-90%-a erdőtakaró volt), a kultúrát meghatározó, körülfogó tengerek, és a majdhogynem mindenütt iható édesvíz. Maga Európé is az, vagyis az eredeti európai Tradíció is drágakő. Ténylegesen megnyilvánult mivoltát már nem ismerjük, de hiányának érzetéből többet tudhatunk meg róla, mint gondolnánk. Itt tündököl még egy ékszer, mely szimbolikus szerepét tekintve talán a legfontosabb. Ez pedig a Kereszt. A kereszténység maradt az egyetlen, sajátosan európai kútforrás, melynek romjai alól még lehet életvizet meríteni.

Európa valódi értékeit figyelembe véve különös asszociációja támad az embernek. Máltáról egyes szakértők feltételezik, hogy valamikor „isola sacra” volt, tehát szent sziget, melyet csupán kultikus célból közelített meg földi halandó. Nem lehet-e az, hogy a sűrű növényzet, a megalitok, a zegzugzugos felépítés hasonló, de „kontinentális” méretű funkció jelei, vagyis, hogy egy időben Európa „peninsula sacra” volt, azaz Ázsia szent félszigete?

A fukar valódi ékszereket nem visel, s inkább bizsuval kérkedik. Európa ma olyan holmit aggat magára, amelytől jobb lenne inkább megszabadulni. Ilyenek a különféle téveszme-izmusok, az (ál)tolerancia, a (démono-)demokrácia, a kényelem, a fejlődés, a technológia, valamint „a kultúra és civilizáció hazája” ábrándkép. Ezek közül csak a fejlődést emelném ki.

Egyre erőltetettebben ismételt szlogen, már-már modern mítosz. Innováció, ilyen-olyan teljesítés, fenntartható fejlődés. A folyvást hanyatló anyagi világban csak lelki fejlődésről lehetne beszélni, ám amit mi fejlődésnek nevezünk, az nem egyéb, mint az ego uralmát biztosító körülmények fokozatos megvalósulása. A fenntartható fejlődés egyébként a téveszme szándékolatlan leleplezése. Itt már nem a mindentől elrugaszkodott, szentimentális és egyben bombasztikus FEJLŐDÉS-ről van szó, hanem a szerényebb, falnak ütközés utáni konfessióról. Azt jelenti, „igen, mi szeretnénk azt hinni, hogy fejlődünk, de a körülmények csak egy bizonyos szintig engedik, hogy ennek a (tév)eszmének hódolhassunk”. Vagyis mostanra legalább annyit beláttunk, hogy a fejlődés nem mindig van összhangban a természet törvényeivel. Az igazság az, hogy soha sincs összhangban vele. A fejlődés-eszme éppen a természet legyőzésére létrehozott anyagi módszerre jellemző „fejleszthetőség” téves meghatározásából, pontosabban annak a lelki-szellemi dimenzióra való kiterjesztéséből származik. Technológiailag fejlődhetünk ugyan, de az nem jelenik meg lelki-szellemi síkon. S mivel a technológiai fejlődés alapvetően a kényelmet és általában az ego céljait szolgálja, még ütközik is a spirituális törvényekkel.

Ahová a szelek fújnak          

Az őstradíciók szerint nagy vonalakban eleve tudott, hogy honnan jövünk, és mire számíthatunk. Mindent, amire szüksége volt az embernek, elmondott a mítosz. A vizsgálat igénye akkor jelent meg először, amikor a hanyatlás erői ezt a tudást is elérték. A világkorszakok doktrínája az általános hanyatlás elvének történelemre vetített megfogalmazása. Lényege, hogy az értékek szükségszerűen elvésznek, s a végleges megsemmisülést kizárólag egy külső beavatkozás akadályozhatja meg, mely egyben egy kozmikus renovációt is végrehajt. A lassú hanyatlást gyors feltámadás követi.

A hanyatlás általános elv. Földbolygónknak sincs sehol egy zuga, ahol ne lehetne tetten érni. Mint a szél, mely a legkisebb résen is bejut. Megnyilvánulása két ellentétes irányú folyamatban látható. Az isteni személytelenné lesz, a démoni pedig személyessé. Így lesz Istenből jogelv, a Kerekasztal lovagjaiból Gazdasági közösség, míg az illuzórikus energiából démon, majd Antikrisztus.

Az anyagi világ eredendően hierarchikus felépítéséből következik, hogy a hanyatlás is centrális jellegű. Van középpontja, és van, amikor a legerősebb. Az utóbbi nem máskor van, mint hajnal előtt, a világkorszak végén. A jelenlegi világkorszakban pedig ilyen központi szerep jutott Európának. Mert ha a hanyatlás szükségszerűen a túlnanival való kapcsolat felbomlását jelenti, és e kapcsolat fenntartója a Tradíció, s ebből következően a hanyatlás a Tradíció elvesztésében nyilvánul meg, akkor azt mondhatjuk, hogy Európában erősödött fel legkorábban a hanyatlás folyamata, és később innen sugárzódott szét mintegy a többi helyen is zajló folyamatokat felerősítő tendenciaként. Hiszen még a 19. században is, amikor – Hamvas Béla hanyatláselmélete szerint – Európa már mintegy 2500 éve küzdött elvesztett tradíciójának hiányától, az emberiség többi része még alapvetően tradicionális társadalmakban élt.

Akkor hát mit is jelent Európé elrablása?

Ha Európét a tradícióval azonosítjuk, akkor első pillantásra annak Európába kerüléséről, a forrásvidékről (Ázsia) és az odakerülés módjáról (egyfajta kíméletes erőszakkal) szól a történet. Egy egyetemesebb megközelítésből azonban a hanyatlás a tradíció elvesztésének, a deszakralizációnak az általános tanát példázza, melyből még az is kiderül, hogy a hanyatlás kezdete, illetve a tradíció elvesztése ugyan Ázsiában történt meg, de hatását döntően Európában fejtette ki. A fivérek keresőútjai persze utalnak rá, hogy az akkori világ minden szegletébe eljutott ez az erő, de Európé tartózkodási helye és Kadmosz kitüntetett szerepe rangsort állít a térségek között. Sikertelensége pedig már a jövőt vetíti előre, s azt, hogy a dekadenciát ugyan el kell fogadni, de a személyes kutatás még befejezésre vár.

A kétszínű bika

A mítoszból kiviláglik, hogy a bika szerepe is ellentmondásos. Egyrészt létrehozza az európai kultúrát, másrészt elindítja a világ hanyatlását.

Ki is ez a bika?

Ezzel a kérdéssel a bűnbak téves beazonosításainak problémájához érkeztünk. Mert nem mindegy, hogy mi vagy ki a felelős ténylegesen a jelenlegi állapotunkért. Nos, e kérdést csak az teheti fel, aki nem hisz a fejlődésben. Az úgynevezett „happy end-isták” szemében a jelenkor állapota csak szükséges rossz, valami nagyszerű, elérendő cél előtt. Ha elvetjük ezt az álláspontot, akkor megsejthetünk egy gonosz, fölöttébb intelligens elrendezést, vádolhatjuk a „pénzhatalmi világelit”-et, az úgynevezett háttérhatalmat, a földönkívülieket, még gyíklényeket is, DE…

Tudnunk kell, hogy a démon nem lélek. Egy téves program. Legalábbis a transzcendenciához mérten, mert a degradálódás céljait figyelembe véve helyesen működik. Lebont. A sötétség munkájának legfőbb letéteményesei, az illúzió legsűrűbb pontjai ők, ezért azok a személyek és csoportok, akik segítik munkáját, csupán eszközök.

Tekintettel arra, hogy az illúzió az Isten tervének része, és az Ő akarata szerint működik, a bika kilétét érintő minden feltevés téves … az alábbi kivételével.

Végül is a bika nem más, mint Zeusz, az Ég Atya, azaz Isten. Az elmúlás törvénye, a Tradíció elveszejtésének szükségessége az Ő akaratából fakadó. Isten pedig sem ezért, sem önnön létéből fakadóan nem lehet bűnbak. Itt csapdába esik, aki erre nem jön rá, és kizárólag a sötétség erőit vádolja. Egyrészt azért, mert figyelme akaratlanul is a sötét erők felé fordul, másrészt pedig tévesen oly mértékű hatalmat fog tulajdonítani ezen erőknek, amellyel csak Isten rendelkezik.

A kétszínű bika két további európai jellegzetességnek is előképe.

Ellentmondásosság. A bika kétszínűségét Európé gyermekei is örökölték. Ezen ambivalencia szélsőségességre való hajlamot szül. Európa idővel Janus arcú lett. Jól kifejezi ezt a sok európai zászlóban és címerben domináns vörös-kék színpár. „A tűz és a jég dala”, melyből kiveszett a mértékletesség harmóniája…

A harcos attitűd. A bika ugyan háziállat, de agresszivitásából, szarvából következik a párhuzam. Az európai hagyomány legellenállóbb magva a harcos. De ő, a tradíció elvesztése miatt, egy bukott harcos, így életveszélyessé vált. Vagy szentségtelen harcot generált, vagy identitását vesztette, és ilyenkor legjobb esetben is energia levezető pótcselekvésekbe (pl. sport) vagy tivornyákba menekült.

Az európai szellemiség bukott harcosságából következik például a természeten győzedelmeskedni akaró alapállás, a hódító, gyarmatosító hajlam, a minden áron való meggyőzésre törekvő retorika, de a széttartás is.

A következő gondolatok magyarázatul szolgálhatnak Európa bukott harcosságára és ezen keresztül, tárgyunk szempontjából a legfontosabb kérdésre is: miért éppen Európában jutottak leginkább érvényre a tradíció-ellenes erők.

Diti gyermekei

Az igazi tett a harcosé. A tradicionális társadalomban a legfelső szellemi kaszt szakrális, és a harcos (a ksatrija) fizikai aktivitása harmóniában állt egymással. A deszakralizáció egyetemes tünete volt a tradicionális társadalom felbomlása. Ez szükségszerűen együtt járt a harcosok és a legfelső kaszt szembefordulásával és egymástól való elszakadásával. Nem különös, hogy a Kelet, azaz a mai Ázsia a kontempláció, a szellemi megközelítés hazája, míg a Nyugat a cselekvésé, a gyakorlatiasságé. Mintha a régi idők hűtlen, ezért bűnös ksatrijáit elűzték volna a korábban tiltott végekre. „Menjetek olyan földre, mely szellemeteknek immáron a legjobban megfelel!” Eszerint a mai európaiak egy jelentős része olyan egykor dicső harcos ősöktől származik, akik egyszer nemet mondtak. A ksatriják veszte az lett, hogy a bráhmanákkal együtt a tradíciót is elutasították. A tett magára maradt, s idővel új gazdái lettek: a létrontás erői.

A problémával Max Ferdinand Scheler és Hamvas Béla is foglalkozott. Hamvas Patmosz című művében azt írja, hogy Európában „a harcos lovagi kalandor uralkodott, nem szellemének erejével, hanem tehetségével és szerencséjével”, ebből kifolyólag az európai egy szellemi kaszt nélküli, lefejezett társadalom.

Létezik az úgynevezett indoeurópai nyelvű népek csoportja. Az vitathatatlan, hogy e népek nyelveiben és kulturális téren is lényegi közös vonásokat találunk. De a legerősebb közös pontok éppen a tradícióvesztés mikéntjében és a világ többi kultúrájához viszonyítva annak gyorsaságában vannak. Ez alól csak az Ázsiában maradt rokonaik (főként Irán és India rokon népei) kivételek. Mindenesetre Mircea Eliade azt írja, hogy: „Rémséges pusztítások jelzik, ahogy az indoeurópaiak berontottak a történelembe.”

Persze a létmód létrejöhetett csupán a környezet és a korszellem szülte kényszerből is, de a már jobban belátható közelségű múltban a hadviselés egyfajta primátusa nyilvánvaló.

Ha a tudomány nem is tud választ adni rá, hogy kik ezek a népek, mítoszaik nyújtanak néhány érdekes támpontot.

Egyrészt a mitikus emlékezet megőrizte egy északi őshaza emlékét. A feltételezhetően poláris, még jégmentes északi-sarki birodalomét, ahol sohasem nyugodott le a nap, s mely egykoron az egész földkerekség fölött uralkodott, bukása után pedig a sötétség erőivel szembeni harccal kényszerült fönntartani maradványait. E mítosz egyébként egy nem vérségi, hanem szellemi „faj” eredetének elbeszélése. S ezért a szoláris civilizáció utódai mindenütt jelen vannak a világon. Egy magasrendű, tradicionális értékrendet képviselő embertípus, melyet a szanszkrit árjának nevez, s mely nevet többek között a nemzetiszocializmus ideológiai mételye elcsúfított és meghamisított.

A másik történetet az ind hagyomány őrizte meg, s ez Ditiről szól, aki egyszer leküzdhetetlen testi vágyra lobbant férje, Kasjapa iránt. Vágya beteljesülhetett, de mivel oly türelmetlen s buja volt, hogy férje nem végezhette el a szerelmi együttlét előtti kötelező rítusokat, gyermekei démonokként jöttek a világra. Ők a daitják: Hiranjakasipu, Hiranjaksa és Hólika. A fivérek nevében szereplő hiranja előtét aranyat jelent (egyikük Aranyba öltözött, másikuk Aranyat látó), Hólika neve pedig „áldozati tűz által megvilágított”-at. S ha tekintetbe vesszük, hogy Diti gyermekei Kasjapa révén Szúrjának, a Napistennek féltestvérei, az arany szín kiemelkedő, szimbolikus szerepben tűnik fel. A démoni mivolt az arany minőségének csupán külsőleges, anyagiasult vetületét viseli el. Ekképp adódik az „aranyhaj” analógia. Márpedig a ma indoeurópainak tartott európai eredetű népek körében a leggyakoribb a szőkeség. További különös egybeesés, hogy több európai nép önmegnevezése alakilag rokonítható a szanszkrit daitjával. Így a német Deutsch, a holland duits, az izlandi þjóð, a svéd tysk, az óangol theod, az óír tuath, a litván tauta, de ilyen a teuton és a tót népnév is.

Mit is sugallnak tehát a mítoszok? Egy nemes ám harcias szellemiségű eredetet, mely megmagyarázza a ksatrija mivoltot, és egy valószínűleg részleges démoni eredetet, mely magyarázatot adhat a tradíció-ellenes hangoltságra.

Így aztán a görögök által oly gyakran megénekelt végzet e földön egyesítette azokat a forráserőket, melyek végrehajtották a legszükségesebb rosszat.

„Az eltűnt idő nyomában”

Még a büszke rómaiaknak is inukba szállt a bátorsága, mikor a csatamezőn szembetalálták magukat a kelta harcosokkal. Honnan eredt rendkívüli bátorságuk? Ma már igazolható, hogy a kelta világszemléletnek szerves része volt a lélek újjászületéséről való tudatosság és az egyistenhit. Szerintük a lélek nem szűnik meg, hanem a halált követően egy másik testbe költözik. Úgy vélték, ez a tan rettenthetetlenségre serkenti az embert, s feloldja a halálfélelmét.

A személyes örökkévalóság-tudat az eredeti időszemlélet. Vagyis, hogy csakis a jelen létezik. A halál legyőzése és az idő „keresztmetszetének” átlátása valódi Tudást ad.

Nem csak a kelták voltak, akik így gondolkoztak az időről. Korokon át éppen ez volt az általános. Európában az ellentét először a római civilizációban bukkan fel. Ez a lineáris időszemlélet, a valahonnan valahová tartó, szükségszerűen a megdicsőülésre vezető „történelem”. A jelenből kihullott tudat aztán megteremtette azt az alapvető princípiumok szempontjából is torzult szellemiséget, amelyet ma modernitásnak nevezünk.

A harmonikus idő eltűnése évszázadokig tartó kutatást, menekülést és elvágyódást, vagy torz időszemléletekkel való helyettesítést eredményezett.

Európé elrablása ősi idők óta tart. Amikor leglátványosabb a rablás, és amikor az ellenható tradicionális erők sem kívánják már egyetemes mértékben megnyilvánítani önmagukat, az éppen a modern, vagy új- és legújabb kornak nevezett utóbbi ötszáz év. A „nagy rablás” tehát valahol a 15. század végén, 16. század elején történt, bár közvetlen gyökerei már a 14. században felismerhetőek. Ezen 500 éves periódus egy logikus, jól követhető rablássorozat. A reneszánsszal a szellemi-művészeti hanyatlás vette kezdetét, a humanizmussal a tudomány dekadenciája, a protestantizmussal széttöredezett és még sebezhetőbbé vált a szakralitás, majd általános szellemi szinten a felvilágosodás, és az abból táplálkozó ateizmus, materializmus és az Ész felsőbbrendűségébe vetett hit adta meg a kegyelemdöfést. Az ezeket követő, illetve ezekből következő szellemi áramlatok csak a tradíció-vesztett létállapotra próbáltak – ha egyáltalán próbáltak – választ adni. Egyre kétségbeesettebben. Egészen addig, míg a jelenkor a posztmodern utáni káoszba és devianciába fulladt. Egy Dionüszosz nélküli Dionüszosz kultusz jegyében. Ezen alapvető tendenciáknak csupán következményei a legnyilvánvalóbb „rablások”, mint a 18-19. századi forradalmak kora, majd a két világháború és az 1945 utáni agónia.

A legutóbbi ezek közt az Európából eredő, de immár nem európai kézből irányított globalizáció felemelkedése és visszahatása reá. Jelenünkben pedig egy új típusú eltulajdonításnak nézünk elébe, mely az iszlám köpönyegét öltötte magára.

Nagyban emlékeztetnek mai kortüneteink a Róma bukása előtti időkre. A végső pusztulás – utólag belátható – szükségszerű volt, a kívülről érkező sorscsapás pedig elkerülhetetlen. A ciklikus történelem ismétli önmagát.

Európát ma csupán egy dolog különbözteti meg lényegileg a vég Rómájától: a külvilágra kifejtett elemi hatás, mely az eddigi problémák súlyát a hatványára emeli.

A Szent Grál és a méregkehely

Az európai, mint lényegileg tradíció-ellenes civilizáció ugyanis a gyarmatosítás, a szellemi expanzió és a gazdasági függőségben tartás útján minden más kultúránál durvábban gyakorolt hatást a rajta kívüli világra. 1913-ra a világ földfelszínének több mint fele, népességének 57%-a tartozott a Nyugat birodalmainak uralma alá. A birodalmak látszólag eltűntek, de az európai szellem folytatta hódító útját.

Milyen okokra vezethető vissza ez a hatás?

Pszichológiai értelemben:

1. egy fajta hamis felsőbbrendűség-tudat, mely ősi és valós értékek halovány emlékeiből korcsosult egoisztikus programmá. Ezt a birodalmi római szellemiség szította fel.
2. a fokozatosan felerősödő individualizmus és egoizmus, melyet Európa hajlamos a legkülönbözőbb területeken végbemenő „emancipáció”-ként aposztrofálni. Ezen jellembéli elhajlások kibontakozását és szabad, mi több helyeselt működését legitimizálja a fundamentális liberalizmus, illetve az egyeduralmi demokrácia. Ez sajátosan reneszánsz kori, majd nyugati, azaz angolszász-francia örökség.
3. a szorongó attitűd, mely a hitetlenség talaján az elemző, vizsgálódó látásmódot és az anyagi létezés feltételeinek állandó bebiztosítását kényszeríti ki. Ez elsősorban a görögség hagyatéka, de a később dominánssá lett germán szellemiségnek is sajátja.
4. végezetül a téves harcos-program, mely a felsőbb princípiumok elvesztéséből adódik, és egy agresszívan önkiterjesztő habitust takar. Jellemzője az alapfogalmak szisztematikus félreértelmezése, téves használata is. Ez már közös örökség.

Főként ezekre vezethető vissza az a hat ok, amelyet Niall Ferguson határoz meg, mint Európa sikerének kulcsát Civilizáció – A Nyugat és a többiek című művében. Ezeket történelmi okoknak nevezném, és a következőkről van szó: 1. versengő habitus, 2. tudományos megközelítés, 3. tulajdon és jog az individuum érdekében, 4. orvostudomány, 5. fogyasztói társadalom, illetve 6. fokozott munkakedv és munkakényszer melynek részben a protestáns etika vetette el magvait.

Érdemes még figyelembe vennünk egy rejtett háttérhatalmi tényezőt is, mely – ha hihetünk bizonyos jeleknek és összefüggéseknek – valamifajta titkos szerveződésekhez köthető és általuk fejthette ki hatását.

Bárhogy is történt, a globálissá tákolt építmény most recseg-ropog.

Meg lehetett volna ezt az egészet akadályozni? Realista szemmel nézve nem.

A tradíció helyreállításának sikertelensége szabad utat adott a fent vázolt folyamatoknak. Bors, Galahad és Parszifál sikere egy rejtett dimenzióban ment végbe csupán. Ha a kollektív valóság mezején is megleltük volna a Szent Grált, talán ma azt adhatnánk át a legrászorultabb nemzeteknek. Ehelyett méregpoharat találtunk. Ittunk belőle, majd átadtuk a többieknek is.

Minden tettnek megvannak a következményei. A karmikus visszahatás nem váratott sokat magára. Hódítóból lassan meghódítottak leszünk. Így a belső sorvadás és a külső fenyegetettség nyilvánvaló.

Ám annak ellenére, hogy a világ rendje a hanyatlás, és ebben Európának jutott kitüntetett szerep, a tettekért felelősséget kell vállalni.

A telő és a fogyó hold

Ha a jelenkor eseményeit meg kívánjuk érteni, tudnunk kell, hogy Mohamed próféta az egy, igaz és örök vallásnak, az Igazságnak a megújítására nyilatkoztatta ki az iszlám tanait. Azt is tudnunk kell, hogy az iszlám szó azt jelenti: megnyugvás Isten akaratában.

Az iszlámban tehát egy tradicionális áramlatot kell látnunk, egy sötétséggel szembeni erőt. Ugyanakkor egy korlátozó, rendszabályozó erőt is, amely évszázadokon át – a legmateriálisabb funkcióként – képes volt a közel-keleti népek kultúráiban megnyilvánuló harcias, pusztító – éppen ezért bizonyos szempontból kulturálatlan – szellemiséget transzformálni egy magasabb síkon.

Bár mindig voltak mellékhajtásai, a 18. századi Arábiából eredő vahhábizmus képviseli a Korán tanításának egyik leglényegibb félreértelmezését. Nyomában nemcsak vallási téren jelentek meg szélsőséges, fanatikus irányzatok. A 20. század elejétől politikai törekvésekben is testet öltöttek, melyek más hasonló irányzatokkal együtt iszlamizmus néven ismertek. Az iszlamizmus nem azonos az iszlámmal. Anti-tradicionális mivoltát igazolja többek között a tanítás kiforgatása, az integrizmus és a terror. Az iszlamista terror jelenkori sűrűsödése nyilvánvalóan az Iszlám Államban van. Az egyik legközvetlenebb visszahatás tehát az iszlám terror. Ennek sajátossága a vallásos-fanatikus jelleget mutató eltökéltség.

A másik közvetlen visszahatás a főként a Közel-Keleten és Afrikában folytatott háborúk, továbbá egyéb – szintén az egykori európai beavatkozás által generált – gazdasági tényezők folytán megindult (többségében muszlim) menekültáradat.

Európa azonban már nem először kerül kapcsolatba az iszlámmal. A történelem során egy kölcsönösen negatív karmikus kötelék jött létre közöttük (keresztes háborúk, Oszmán Birodalom), mely egyben – a kulturális és kereskedelmi kapcsolatok révén – szimbiotikusnak is tekinthető.

Az iszlám – és elhelyezkedése okán a Közel-Kelet – az anti-tradicionális Nyugat és a tradicionális Kelet között átmenetet és hidat is képez. A lebontás erőit eszközként eddig nem kívánta felhasználni, mert hiányoztak belőle azok a szisztematikus rombolásra valóban alkalmas kvalitások, amelyek az európai karakterben megvoltak.

Most azonban, hogy Európa eljátszotta szerepét a nagy tervben, kapóra jön az iszlám. Ha lejáratják és kiiktatják – vagyis megfosztják maradék tradicionális értékeitől – akkor azok a néprétegek, akiknek erejét és brutalitását eddig kordában tartotta, az évszázadok alatt felgyülemlett haragtól, elkeseredéstől és irigységtől vezérelve kiválóan elvégzik majd a feladatot.

Legalábbis most ez tűnik valószínűnek. De akárhogy is lesz, ha Európé arcának telő holdját nem pillantjuk meg időben, meg kell barátkoznunk a fogyó holddal. Már csak azért is, mert paradox módon az iszlám minden betegségével együttvéve tradicionálisabbnak és szakrálisabbnak tűnik most, mint az európai szellemiség.

Ösvény a szürkületben

Ki menti hát meg Európét? Ki lesz képes ilyen hosszú idő után a nyomára bukkanni?

Ha ilyen kérdéseken töprengünk – márpedig a világ helyzetét tekintve valószínűleg ezt tesszük – felvetődik az a kérdés is, hogy szükséges-e meglelni, meg kell-e menteni Európét? Fel lehet-e még támasztani Európát? Meg kell-e akadályoznunk a törvényszerű visszahatást és bűnhődést? Súlyos kérdések ezek.

Nyilvánvaló, hogy valamit cselekednünk kell, de okulva a múltból, nem fejetlenül. Először is be kell látnunk, hogy Európát egészében véve már nem lehet feltámasztani. Ezt Guénon és követői is látták. A visszahatásokkal szembeni ellenállás pedig csak késleltetné az amúgy is sorsszerű végzetet. E hiú ábrándok kergetése elpazarolná erőinket.

Kis közösségeken, és tagjaikon van a hangsúly, beléjük kell vetnünk a reményt. Azokba, akik zászlajukra tűzik, hogy meghajolnak Kelet előtt, és merítenek még élő és hiteles tradícióiból. Leleplezik a szellemi örökség megtagadását, felismerik kultúrájuk hiányosságait, tanulnak belőlük, levetkőzik azokat, de egyben megőrzik és integrálják nemzeti, kontinentális identitásukat s a keresztény értékeket. Céljukban csak akkor lehetnek sikeresek, ha mikrovilágukban Kelet és Nyugat egyesül. Mert van még tradíció Keleten, de mi európai lelkek azért éppen ide születtünk, mert számunkra csak az itteni létkörülmények és feladatok végezhetik el a karmikus tisztítást. Csak innen léphetünk feljebb. Ezért ne hagyjuk el hazánkat, ne adjuk fel hagyományait, de engedjük be Kelet fényét, fogadjuk be tanításait, és adjuk tovább gyermekeinknek.

A helyzetüknél, történelmüknél vagy kultúrájuknál fogva Kelet felé forduló országok (mint amilyen Bulgária, Oroszország, Törökország, vagy Magyarország) népei ebben élen járhatnak, példát mutathatnak. Nekünk magyaroknak ezen híd-szerep az igazi sorsfeladatunk.

Mondják, hogy a sötét kort újabb aranykor követi. Ez lehet a Nagy Aranykor, de akár egy, a sötét koron belüli kis aranykor eljövetele is. E korszakváltás egyesek szerint már nincs is olyan messze. (Ahogy Gaston Georgel írja Az emberiség négy korszaka című művében.) Ám a nagy ugrást, mely az egyikből a másikba átvezet, csakis isteni princípium hajthatja végre. A tradíciót is Ő, a sötétség idején érkező fogja helyreállítani.

Hamarosan besötétedik. Most a szürkületben tapogatózva még lámpást tudunk gyújtani. Ennek fénye mellett bármi is lesz, mindig maradjunk éberek. Akkor segíteni fog, hogy szem előtt tartsuk az egyszerre belső és külső, közösségi és egyéni parancsot: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”

65/2016
Dr. Kovács Gergely Pál