Adzsanta sziklába vájt szentélyei

Lehet-e újat mondani a világ eme csodájáról? Vajon kell-e újat mondani egy majd két és félezer éves objektumról? Szabad-e elhallgatni a személyes benyomásokat egy máig eleven relikviáról? Nos, a kérdések helyett inkább foglalkozzunk témánkkal, az adzsantai barlangokkal.

Első találkozásom Adzsantával öntudatlan mód történt. Gyermekfejjel távol-keleti fotóalbumok lapozgatása során leltem meg egy falfestmény képét. Hogy honnan való – ugyan miképpen jegyezhettem volna meg? De a fenséges buddha-arc, a végtelenül elegáns mozdulat, az eleven színek, a lótuszvirág a kézben, és a kéz, igen, a kéz – nemcsak a kecses mozdulat, hanem az ujjak hihetetlen finom metszése – izzó módon örökre az emlékezetembe égett.

Ezerszer visszatértem a képhez, nem tudatos elemzés, vagy művészettörténeti kutatás végett, hanem csak egy régi ismerős köszöntéseképpen. Teltek az évtizedek, a Távol-Keletből más látványok, illatok és hangok is megcsaptak, de tudatom legmélyén ott élt a kép lenyomata. Ez akkor merült föl ismét hihetetlen erővel Bennem, amikor egy közeli jó barátom kezén – döbbenet! – ugyanazt a finom metszést fedeztem föl, mint a képen, mint az ezeréves falfestményen. Mi ez? Véletlen ismétlődés, a genetika furcsa játéka? Vagy a természet, mint a legnagyobb művész, megismétli ecsetvonásait – ezúttal egy test megmintázásának valóságában? Netén utalás egy korábbi találkozásra? Ezeréves találkozás lenyomata? Azért került a kezembe a kép, s a millió kép közül azért maradt meg elevenen a tudatomban, hogy ha majd az életben is találkozom a kéz gazdájával, felismerjem? Ma a világ nyugati felén, hajdanán a keleti felén – de együtt jártuk az örökkévalóság útját?

Ekkor ismét felütöttem a könyvet, s a kép régi ismerősként köszöntött. Az ártatlan és öntudatlan vonzódás immáron tudatos ismeretséggé vált: Padmapáni, a lótuszvirágot a kezében tartó híres alak… és meggyőző bizonyosságként ismertem fel az ezeréves motívum és a jelenkori hús-vér valóság azonosságát. Megérlelődött bennem, Adzsantába egyszer ebben az életben el kell látogatnom – vagy visszatérnem? Ki tudja?

Nem sürgető késztetés, nem az azonnali indulás, a kutatás eszeveszett vágya, hanem mélyen gyökerező meggyőződés volt ez. A biztonság, ami megnyugtat, ami nem sürget, hanem eltölt. Aztán évtizedek múltán eljött az idő. India, a megmagyarázhatatlan magnetizmussal még az ellene szegülőket is lefegyverző és magához vonzó csoda-paradicsom ezúttal egy kisebb társaságot invitált meg, amelynek magam is tagja lehettem.

Mit mond az UNESCO Világörökségi listája? Az 1983 óta védelem alatt álló hegyoldal „az emberi alkotószellem remekműve; időtálló érték (építészet, várostervezés, tájkép); élő, illetve letűnt civilizáció vagy kultúra bizonyítéka; egyetemes jelentőségű eseményhez vagy élő hagyományhoz kapcsolódó örökség”.

Nem sok. Ha ehhez hozzáadjuk a lexikonok és útikönyvek hol hirdetés-szagú, hol lapos és követhetetlenül bonyolult vélekedéseit, még távolabb kerülünk a hely igazi szellemétől.

Zökkenőktől nem mentes utazás, éjjeli repülőút, transzfer, a reptéren eltöltött jó fél nap, majd tovább a legközelebbi jelentős településre, Aurangabadba. Itt végképp elcsigázva léptünk ki a reptér érkezési csarnokába, ahol mi fogad bennünket? Padmapáni és a többi fantasztikus figura replikája a csarnok falán. Középütt kapu, amely mögött Buddha a tan kerekét meglendítő kézmozdulattal trónol. A fülkében lévő világítás aranyfénybe borítja Buddha fejét, s a tükörsima fekete kövezeten aranykoronásként tükröződik a mély meditációban ülő alak.

A kőfaragású kapuzat fölött nyolc remekbe szabott Buddha-alak, körös-körül pedig a teljes panoráma, áldozati oltár, életképek, épületek, zöldes bőrű nőalakok, a természetfölötti valóság egy eleven képe. Pedig ez még csak az érkező idegeneket köszöntő utánzat…

Másnap reggel láthatatlan várakozás bennem, most sem sürget. Gyapotföldek mellett halad az autó órákig, csak az tudja, milyen fárasztó és nyomasztó, aki már próbálta. Kalauzunk váratlan helyen, a semmi közepén állt meg. Zúzottan kikászálódunk az autóból, ő pedig a mindentudás biztos mosolyával mutat a háborítatlan erdőségbe vezető csapásra: Arra, mindig csak előre, majd a bejáratnál találkozunk!

Olykor a semmi közepén találod magad, máskor a semmi közepén megtalálod önmagad…

Fullasztó meleg, pedig ősz van, inkább télnek számít már a november. Fáradt a növényzet, botorkálunk a nem is ösvényen, hanem csak kitaposott nyomvonalon. Végre elmaradoznak a fák, s kiérünk egy csupasz platóra. Sziklaemelvény, a természet pompás alkotása. Az emberi alkotószellem remekműveiért jöttünk, de a hely már a sziklapúp tetején meglepetéseket tartogat. Elég lehajolni, kristályok, színes kőzetek változatos sokasága fogad minket. Apró kavicshoz hasonlatos kristálygolyók, fehér és vadzöld és vörös szilánkok, a sziklapúp tetején keresztül-kasul húzódó vájatok kristályos anyaggal kitöltve.

Mintha drágakövekkel volna felszórva az utunk. Fejedelmi fogadtatás? Vagy inkább elterelés, ha megállsz a drága kavicsoknál, lekésel az igazi kincsekről… Azon gondolkodtam, ha ma, ezerévek múltán ilyen bőséges itt a természet, milyen lehetett hajdanán? Hányan szedegettek már kavicsokat az adzsantai barlangok közelében? Az itt elmélkedő szerzetesek annak idején bizonyára nem kavicsokat gyűjtögettek, hanem benső világuk kincseit rakták halomba. Mégis, ha félúton megállsz, már akkor is kincsekre lelsz…

A kövek nemcsak a vulkanikus múlt kristályos lenyomatát őrzik. Régóta itt hevernek, lassú életük átitatódik a hely szellemével, apróságukban is megtestesítik a környéket. Így aztán jó néhány drágaságot magunkhoz véve a sziklapúp pereméhez indultunk, ahol kis kilátóhoz kapaszkodik fel az ösvény. Itt nem várt látvány fogad: feltárul a csoda maga. Alattunk vadregényes, patkó alakú szurdok. Baloldalt vízesés-kaszkádokon keresztül zubog alá a kristálytiszta folyócska, a Vaghora vize. A víz kisebb-nagyobb tavacskákat formálva bukik tovább zuhatagain keresztül, a vizes teraszok varázsmedencéket alkotnak, legalul a Szaptakunda, a Hét-tó. Szemben a Szahjádri-hegység vulkanikus fala meredeken magasodik a szurdokmély fölött, csak itt-ott vezet lejárat a vízhez. A buja erdőség zöld takarója rejti a szemérmes hegyvonulatot, de a majd száz méter magas, szinte függőleges sziklafal bátran megmutatja magát. Szemben velünk pedig a páratlan látvány, a sziklafalba bevájt barlang-szentélyek füzére az előttük futó sétaút fonalára fölfűzve, mint sötét ékkövekből való, ötszáz méteres málá a szurdok nyakán.

A látvány leírhatatlan, ezt a helyet nem lehet és nem is szabad megpróbálni szabatosan bemutatni. Itt csak az elakadt lélegzet, a földbe gyökerezett láb, az egyszerre tágra meredt és elhomályosult tekintet képes elbeszélni, mi történik.

Mahárástra államban, Aurangabad körzetében az ÉSZ 20°33’9.94’’ és KH 75°42’0.69’’ pontján fekszik Adzsanta, a sziklába vájt ősi buddhista kolostor-együttes. A közel harminc barlangszerű mélyedés cirka nyolcszáz esztendő leforgása alatt készült, népesült be és vált lakatlanná. A legkorábbi öt barlang Buddha halála – Kr.e. 486 – után két-háromszáz évvel létesült, a Kr.e. 3-1. évszázad során. Ezek a hagyományhű, aszketikus hinajána buddhizmus szellemében készültek, míg a további huszonnégy jóval később, a Kr.u. 5. század második felében létesült, s jobban a mahájána irányzat befolyását tükrözi. A legfrissebb kutatások inkább a telepet patronáló királyi dinasztiákhoz, semmint a felekezeti jelleghez kötik az egyes barlangok besorolását. A szentélyeket egyszerű számozással rendszerezték. A patkó alakú szurdok keleti végétől kezdődően halad a számozás a folyó sodrával ellenirányban egyre beljebb. A számozás nem időrendi sort követ, pusztán az elhelyezkedés alapján értendő. A legrégibb létesítmények a patkó közepén, az éles hajlatban található VIII-XIII. barlangszentélyek, ezektől kiindulva kétoldalt létesült a többi.

Szerte Indiában több mint ezerre teszik a feltárt jelentősebb szikla-szentélyek számát. Ezek többsége, jó háromnegyed része a buddhista hagyományhoz tartozik, majd húsz százalék a hindu valláshoz, a fennmaradó hányad pedig a dzsaina aszkétákat szolgálta. Ha a területi megoszlást tekintjük, a sziklakápolnák döntő többsége India nyugati felén, elsősorban Mahárástra állam területén fekszik, a másik pedig kelet, például Bhuvanésvar környékén.

Mondhatjuk, abban a korszakban, amikor a sziklatemplomok készültek – a Kr.e. 3. század közepétől a Kr.u. 12. századig – India nyugati felén csak ilyen létesítményeket találunk, épített templomokat alig. Uralkodó stílus? Gyakorlati magyarázattal is szolgálhatunk: a sziklafalból kivájt kolostorok és szentélyek jól bírják az időjárás viszontagságait, esőbiztosak, ami monszun idején rendkívüli előny, sőt, a földrengésnek is ellenállnak. Gazdaságosnak is nevezhetőek, mert egyszerűbb volt a kifejtett kőtörmeléket elszállítani, mint előbb kőfejtőkben kibányászni az építőköveket, majd a leendő létesítmény helyére szállítani, s ott megfaragni és összerakni az épületet.

De az időtényező legalább ilyen fontos lehetett, mert a korábban használatos, kevésbé maradandó anyagokból, fából és téglából emelt épületekhez képest a szikla sokkal maradandóbbnak bizonyult, így szinte az örökkévalóságnak faragták a templomokat. Hasonló építési módot alkalmaztak Egyiptomban, Etiópiában, Máltán és nyilván más helyütt is, a sziklába vájt menedék egyetemes emberi örökségnek tűnik. Talán a tellurikus, földmélyi anyaöl képzete, az ősbiztonság, a menedék és a születés-újjászületés reménye lehetett az efféle szakrális- vagy lakóépületek létesítésének szellemi indítéka.

A X. barlangban a jobb oldali oszlopsor tizedik darabján egy kétszáz éves falba vésett üzenet olvasható:

„John Smith, 29th [?] Cavalry, 28 April 1819.”

Rongálás, vagy bizonyíték kreálása? Mi vezette a brit lovasság katonáját? Talán az ősi emberi igény, amikor a halandó egy magánál mérhetetlenül nagyobb, hatalmasabb, ősibb vagy örökebb jelenséggel találkozik, s igyekszik lenyomatot hagyni a helyen, talán saját magát megörökíteni? Talán a mulandóság irtózata motiválja? Vagy így vesz elégtételt az objektumon saját korlátozottságáért?

Mindenesetre ez a véset nyomós érvet szolgáltat arra a közkeletű vélekedésre, hogy a barlangokat a Madraszi sereg tisztjei találták meg 1819-ben, sok száz éves elhagyatottság után. A tigrisvadászat nem várt eredményt szült: egy páratlan régészeti felfedezést. A katona véletlenül bukkant egy barlang – mint utóbb kiderült, a X. szentély – liánokkal benőtt bejáratára. A belső teret félig feltöltötte a hordalék, így a véset jócskán a magasban húzódik. A nyugati világ a 19. században ismerhette meg a fantasztikus barlangszentélyeket, de már az 5-6. században elhúzódtak innen a szerzetesek, s inkább a közeli Ellorába vonultak. Ezer éven át elhagyatottan várt a kolostoregyüttes. Nemcsak a szerzetesek tűntek el, hanem a buddhizmus is hanyatlott, bár szórványos jeleit Mahárástrában a 12. századig megtaláljuk.

Meditáló szerzetesek helyett denevérek, csúszómászók és madarak lakták a vidéket. Hüllőszemek nézték a varázslatos falfestményeket, amik egyike-másika a Kr.e. 2. századból való. Szabadtér, dzsungel körülmények, trópusi időjárás, monszun – és mégis 2200 éve helyükön a festmények. Mulandó, minden mulandó, Buddha tudta ezt jól, néhány dolog mégis az örökkévalóságra emlékeztet minket.

Hogyan nevezték a barlangokat létesítésük idején?

Kandará – természetes barlang

Sailagriha – kőből való ház; barlanglakás

Layana – lakóbarlang

Mandapa – pavilon; itt: buddhista templom

Sztúpavihára – sztúpa-lakás, sztúpa-szentély

Munirádzsa-csaitja – bölcsek királyainak hajléka

Én megrendülten állok, csak bámulom a szemközti sziklafalon végigfutó ösvényen törpeként sétáló embereket. A mélyben zúg a patak, s mintha megcsapna az idők lehelete: hányszor ereszkedtem le a folyóhoz a barlangom szájától? Hány monszun és hány perzselő nyár kergette itt egymást? Visszatérni és megsejteni valamit, mert hiszen visszatérés és elindulás éppúgy kergetik egymást, mint a tavasz és az ősz. Most minden egyébnél igazabbnak tűnik a mondás: nem elindulni kell, megérkezni!

Lassan megindulunk lefelé a szurdok aljába, hogy ott a kis hídon átkeljünk a túloldalra és végre bejárhassuk – talán ismét bejárhassuk – a kolostorok útját. Vidám fiatalok kiáltoznak a csobogó víz közelében – az élet efféle hangjai disszonánsan csengenek Most. A mélyből nem látszanak a barlangok, de egyre hevesebb vonzásnak engedve kapaszkodunk fel a másik parton.

Ott állunk a barlang-kolostorok sora előtt vezető sétányon. Merjem-e mondani – újra itt állunk a sétányon? Ahogy csak állok, leszakad rólam minden technikai felszerelés és velük együtt minden elvárás; egy lépés, és a lefoszló világi ruha helyébe zarándok köntös kerül. Még egy lépés, és megszűnik az addigi külvilág, már mezítláb lépek közelebb az első barlangszentély bejáratához. És ott benn – a sötéthez lassan szokik hozzá a szem – a terem mélyén sejtelmesen elmélkedik Buddha, pazar kőfaragás a kapuzat körötte, s a homályban szinte kivehetetlen, de mégis, ott van Padmapáni. És hiába nem látom a kezét, a szép metszésű ujjait, tudom, hogy ott van minden vonás. Ott van az ezeréves falfestményen, és ott van a testben megmintázott valóságban is. Legbelül tudom, nem a sötéttől nem látok. Fátyol van a szememen. „A művészet inkább fátyol, mint tükör” – mondta Nietzsche, de nincs igaza. Ez a művészet egyszerre fátyol és tükör, egyszerre a valóság káprázata és a szépség igézete.

A szépség az isteni dolgok jelképe. Ánanda, Buddha kedves tanítványa így szólt a Mesterhez:

– A szent élet egyik fele a barátkozás a szépséggel, a társulás a szépséggel és az együttlét a szépséggel!

– Nem így van, Ánanda, nem így van! – szólt a Mester – Ez nem a szent élet egyik fele csupán, hanem az egésze! (Szamjutta-nikája V.2.)

Manapság a barlangokat két csoportba sorolják, az egyik a lakóhelyként szolgáló vihára, vagy kolostor, a másik a csaitja-griha, az imádat helyeként szolgáló szentély. Könnyű ma, ezerévek távolából szigorú kategóriákban gondolkodni: hinajána felekezeti építkezés, a buddhaság szimbolikus reprezentálása sztúpák formájában, a személyes megjelenítés kerülése, vagy mahájána elvek alapján készült pazar falfestmények, dzsátaka-történetek vagy a támogatók megjelenítése, kifejező szobrok, köztük természetesen meditáló, vagy épp a tan kerekét megforgató kéztartással ábrázolt Buddha-alakok. Ma gondolhatjuk, egyik vagy másik barlang szigorúan csak lakótérként szolgált, erre utalnak a központi csarnokból a falakba mélyített cellák, amikben a sziklába faragott kerevetek jelentik a berendezési tárgyakat. De még ezekben is találunk az apszisban hatalmas Buddha-szobrokat, s a központi csarnok bizonyára szolgált rituális ceremoniális célokat is.

Némelyik kolostor-barlang emeletes, a felső szinteket az áttört homlokzati falon keresztül beáramló fény világítja meg. A későbben keletkezett barlangokat Walter M. Spink Adzsanta-szakértő véleménye szerint alig húsz év alatt vájták ki, cca Kr.u. 462-480 között. Mindemellett néhány szentély sosem készült el végleges formában, befejezetlen maradt.

A feltevések szerint a barlangszentélyek létesítését komoly tervezőmunka előzte meg. Magának az építkezésnek az első lépése a kiválasztott sziklafalszakasz rendezése, a függőleges homlokzat kialakítása lehetett. A bejárat kifaragása után a belső teret kívülről és fölülről haladva kezdték kialakítani. Így nem kellett állványzatot használniuk. Az egyes barlangszentélyek így kőfejtőként üzemeltek mindaddig, amíg ki nem alakult a kívánt belső tér.

Némely barlangtól lejárat vezet a folyóhoz. Képzeld magad egy itt lakó hajdani szerzetes helyébe. Amikor már elnéptelenedőben volt a hely, te nem keresnél egy kényelmesebb barlangot? Nem költöznél be esetlegesen – egy szentélybe?!

A X. barlang a legrégebbi csaitja-griha, vagy szentély, alapterülete 30,5 x 12,2 méter. A munkálatok költségeit Vaszisthiputra Katahadi, Bahada-béli Kanahaka, valamint Dharmadéva szerzetes adományai fedezték, míg a festmények a hívek adományaiból készültek. A belső tér mennyezete faácsolatot idéző kőbordák sora, a szentély végét apszis zárja le, s a főhajót kétoldalt oldalfolyosó szegélyezi, amiket harminckilenc oszlop választ le. Az apszisban álló, félgömb alakú sztúpa a legnagyobb Adzsantában. A nyolcszögletű oszlopokat csakúgy, mint a falakat és a mennyezetet festmények ékesítik, méghozzá igen koraiak. A korábbi periódusból való festmények a Kr. e. 2. századból származnak, a későbbiek pedig a Kr. u. 4. századból.

A XVI. barlang a legnagyobb a maga 19,5 x 22,25 méteres alapterületével és 4,6 méteres belmagasságával. Az előtér falán található vésett felirat a munkálatok támogatójáról tájékoztat: Vakataka Hariszéna király (Kr.u. 475-500) minisztere, Varáhadéva ajándékozta ezt a létesítményt a szerzeteseknek.

Az előtérből pazar oszlopcsarnok nyílik, a körbejárható szentélyben a dharmát hirdető Buddha oroszlános trónuson foglal helyet, mellette legyezőt tartó bódhiszattvák és virágfüzért hozó mennyei nimfák. A belső térben további kápolnák és cellák is találhatók. A magas, csupasz oszlopok hajdanán festettek lehettek, a falakat viszont ma is dzsátakák, Buddha előző megtestesüléseinek festményei ékesítik. A falfestmények nem freskók, nem friss vakolatra készült képek, hanem kötőanyaggal az alapozott falakra felhordott, tempera technikával készült festmények.

Gondolhatnánk, Adzsantában a pazar, elbeszélő falfestmények és a monumentális szobrok mellett a kisebb kőfaragások, valamint a létesítmények arányai, esetlegesen a kilátás és a természeti környezet szépsége gyakorol hatást a látogatóra. De a XXI. barlangszentély nem csupán vizuális, hanem auditív hatással is szolgál. Itt a homályba burkolózó barlangszentélyben az oszlopsorban egymás mellett áll két különös, faragott kőoszlop. Ezek a beszédes vagy éneklő oszlopok: tenyérrel megpaskolva a bal oldali emelkedő, a jobb oldali süllyedő crescendót produkál. Jós-kövek, vagy a szerzetesek életét megvidámító litophon? Vagy messzire ható üzenetet közvetít a hangrezgés két iránya: el kell mélyülnünk meditációnkban, hogy aztán emelkedhessen a tudatosságunk…

A barlang-szentély nem egyszerű szakrális létesítmény. Anyaméh is. Ezért a remete-lét magzati lét. Várakozás a megszületésre, ami innen nézve inkább várakozás a meghalásra. Melyik a fordított világ? A remetéé, akinek a testet öltött állapot a magzati lét, vagy a világi emberé, akinek testet öltése a lezárult magzati lét kényszerű visszahatása? Ha kolostor-barlangba vonulsz, vállalod és tudatosítod saját magzati mivoltodat, s ha tudatodban megvilágosodsz, azaz újjá születsz, akkor lépsz ki a barlang anyaméhéből a transzcendens világ tiszta fényébe. Ez a meghalás, a világ számára történő meghalás igazi újjászületés, míg a világra való megszületés valójában pusztulás. Melyik a fordított világ? Az emberek ébrenléte a lelkét látó bölcsnek éjszaka…

A XXVI. vihárában található Buddha parinirvánájának domborműve. A majd nyolc méter hosszú, jobb oldalán fekvő Buddha kereveten pihen, fejét a párnára fektetett jobb kezén nyugtatja.

„Kusinarától északra, a Hiranjavati [Gandaki] folyó partján, két sála-fa között történt, hogy a korszak dicsősége észak felé tekintve a nirvánába lépett. Ahol Szubhadra régesrég megismerte a dharmát, ahol hét napon át imádták a korszak dicsőségét arany koporsójában, ahol a gyémántjogaros hős (Vadzsrapáni) letette arany jogarát, s ott, ahol a a nyolc király elosztotta a relikviákat, nos, mindeme helyeken kolostorokat alapítottak, amelyek mind a mai napig működnek.” – írta Fa Hszien kínai utazó.

A végső kilobbanásba távozó Buddha két fa között fekszik, a lábától való árnyékában ott áll Ánanda, a kedves tanítványa, aki szintén észak felé tekint. Az északi irány a lelki tökéletesedés szimbóluma szerte Indiában… Buddha halála – igazi átlépés az örökkévalóságba.

A természetes barlang természetes újjászülető hely, olykor oltalmat ad, máskor veszélyforrás. A mesterséges barlang-szentély vagy kolostor nem veszélyforrás. Felidézi az ősbiztonság érzetét, s bár a sziklakerevet nem a kényelemről szól, hiszen egy kolostorban és egy lelki gyakorlatban mindenképp érdemes kilépni a komfortzónából, de egy igazi kolostor-barlang nemhogy nem háborgatja a biztonsági zónánkat, hanem kitágítja és megerősíti azt. Biztonságot nyújt.

Hiába rendkívül híres a hely, még sincs tumultus. Szerzetesek régóta nem élnek itt, s látogatható destinációként is inkább elhagyatottnak tűnik, míg meg nem érkezik korunk zarándoka, a turista. Nyakában nem átalvető, hanem fényképezőgép, kezében a koldulószilke helyett vizes palack, saru vagy mezítláb helyett túracipő…

Pörgessük vissza a történetet!

Kr.e. 10.000 táján – Az ősidőkben háborítatlan a természet. A földmozgások folytán leszakad a plató, megnyitván az utat a folyóvíz előtt, amely tovább mélyíti a járatát. Őserdő, vadállatok, ember sehol a környéken.

Kr.e. 500 táján – Buddha valahol messzi hirdeti a dharmát, itt néhányan próbálnak tanyát verni, megjelennek az első telepesek.

Kr.e. cca 228 után – a Szátaváhana dinasztia első uralkodói kötelességüknek érzik a dharma pártolását, ezért elhatározzák, hogy a környéken élő s reményeik szerint a további ide települő bhiksuk számára szálláshelyet létesítenek. A szerzetesek mellett mesteremberek és kétkezi munkások is ide sereglenek, s megindulnak a munkálatok.

Kr.e. 2. század során – elkészülnek az első barlangszentélyek és kolostorok, kivájják a a IX. és X. sztúpával felszerelt szentélyt, valamint a XII., XIII. és XVa. szállásbarlangot. A buddhizmus lassan háttérbe szorul, így Adzsanta is csak vegetál.

Kr.u. 450 táján – a Vákátaka vagy Vindhjaka dinasztia egyik királya, a toleráns Hariséna jut hatalomra, és újra föllendülnek a barlang létesítések.

469-471 – visszaesés, válságos időszak, az építkezések szinte teljesen szünetelnek.

473-477 – újabb békeidőszak, fellendül az építkezés, egészen Hariséna hirtelen haláláig (478).

478-480 – a romlás jelei, a patrónusok menekülnek, az állam anarchiába fullad.

5-6. század során – Adzsanta elnéptelenedik, a szerzetesek inkább a közeli Ellorába vonulnak.

Több mint ezer év – csak a környékbéliek, vagy ők sem látogatják a szurdokot, lassan szinte mindent visszahódít a természet.

Hol tartunk most?

19. század eleje – brit katonák ismét felfedezik a barlangokat.

1983 – Adzsantát felveszik a világörökségi listára, fellendül a turizmus.

Mi várható?

2100 táján – elmaradoznak a turisták, ismét a vadon hódít.

2500 táján – Buddha földi megtestesülésének kétezredik évfordulója után újfent megjelennek a remeték, élettel telik meg a kolostorok és szentélyek sora, föllendül a meditáció…

Melyik szakasz vállalható? Nem kérdés a múlt, azt megtörtént volta miatt mindenképpen vállalni kell, föllendülő és hanyatló szakaszaival egyetemben. Az Isten emberei sokszor függenek földi patrónusaiktól. Ha kapnak támogatást, könnyebb az életük, ha meghal a jámbor király, és más hitű uralkodó taszította le, akkor vagy kardélre hányják a papokat és szerzeteseket, vagy lassú sorvadásra ítélik őket. A történelmi változások időhorizontján ez nem meglepő. Az enyészet, egy hosszan elhúzódó agónia látványa borzasztó hatást kelt. A sorvadás az örökkévalóság és az égi értékek képviselete helyett az enyészet erejére és a mulandóságra irányítja a figyelmet. Ez mégsem meglepő, bár szomorú. De talán még ennél is visszássabb a kíváncsiskodók által benépesített egykori aszkéta-lak látványa. Amikor nem a szellemi út, a lelki emelkedés vagy az istenes távlatok a fontosak, amik reményében hajlandók voltak a néhai aszkéták hátat fordítani a világnak, hanem az egykori szent helyek is profanizálódnak, a konzumvilág kínálati palettájának árucikkévé degradálódnak, és a műspiritualisták kívánságlistájának kipipálható rubrikájává válnak. Ez az enyészetnél is nyugtalanítóbb, a teljes megsemmisülésnél is szégyenletesebb.

Talán mégis megnyugvásul szolgálhat Buddha egyik máig érvényes üzenete: „A világ az anyagias tudatú ember számára a mulandóság csapdája, a lelki tudatú számára eszköz, a teljesség eléréséhez segítő út.”

Adzsanta barlangjainak történeti sorsa ez. De a történeti eseménysornak spirituális olvasata is van. A Nagy-India területén született Buddha nem tekintette magát vallásalapítónak, mindössze a lét szenvedéseinek megszüntetését kutatta. A világ ma mégis világvallásként kezeli a buddhizmust. Buddha aszketikus követői, a kicsi szekér, a hinajána gyakorlói számára Buddha nem Isten, és nincs szükség képi megjelenítésére s efféle imádatára. Elegendő egy szimbólum, elegendő a tan követése, elegendő egy ereklye… Az elvek, princípiumok a fontosak, nem a személyes reprezentáció – a hívek mégis nagy áhítattal látogatják például a Srí Lanka-i sztúpákat. Erre a szekérre kevesen férnek föl.

A mahájána, a nagy szekér irányzat másként gondolkodik. Hirdeti a kegyelmi utat, és burjánzóan gazdag mitológiát s pazar vallási formaságokat alakított ki, istenségek és égi lények tömege népesíti be a szertartásokat. Az együttérzés vezérmotívum, a tan mégis a dolgok semmisségét vallja. Erre a szekérre egyre többen próbálnak fölkapaszkodni.

De akár a kis szekér, akár a nagy szekér irányzatát tekintsük, ezek gyakorlatilag kiszorultak Indiából, a buddhizmus a Távol-Kelet más országaiban virágzik, s manapság Nyugaton is. Ha a Nyugat egy új Adzsanta, akkor most fellendülő szakaszában van, egyre többen és többen népesítik be a virtuális barlangokat. De mi lesz a hanyatláskor? Mi lesz, ha elszélednek a patrónusok és szétszaladnak a modern kor kvázi-remetéi? Adzsantában a tényleges gyakorlást egy hiátus után fölváltotta a külsődleges érdeklődés és a bentlakást fölváltotta a kíváncsiskodó látogatás… Buddhizmus helyett turizmus…

Sötét-borús gondolataim megakadtak. Énekszó hallatszik az egyik vihárából. Japán zarándokcsapat cipői sorakoznak a bejárat előtt, ők pedig fegyelmezetten járnak körbe a gyülekező csarnok belsejében, meghajolnak a barlangszentély mélyén örökérvényűen trónoló Buddha előtt, elhelyezik füstölőiket és fennhangon kántálják zsolozsmájukat.

Ahhoz, hogy Adzsanta ismét benépesülhessen, előbb el kell néptelenednie…

„Sákja Bhiksu nagylelkű adománya … hadd szálljon ennek áldása … apámra és anyámra és minden lényekre … a szépséges, szerencsés, erényes és egészséges… védelmezői a világosságnak … így lett szép a szemnek.” (A XXII. vihára adományozóinak sziklavésete)

65/2016
Erdei Levente

Irodalom:

Deshpande, Aruna: Buddhist India Rediscovered. Jaico, 2013.

Fergusson, James – Burgess, James: The Cave Temples of India. Munshiram, 2000.

Gupta, S.P. – Vijayakumar S.: Temples in India – Origin and Developmental Stages. DK Printworld, 2010.

Rajan, K.V. Soundara: Rock-cut Temple Styles. Somaiya Publ., 1998.

Singh, Rajesh Kumar: An Introduction to Ajanta Caves.

UNESCO Világörökség – az emberiség kulturális és természeti értékei. Partvonal, 2009.