A paradicsomkert fái

Íme egy vélemény a XIX. század legvégéről a korabeli mitológia- és néprajzkutatás szellemében a szent fák kultuszáról. A szerző,  Eugène Félicien Albert, Goblet d’Alviella grófja (1846-1925) szabadkőműves ügyvéd, liberális belga szenátor, a Brüsszeli Egyetem vallástörténet professzora. Leghíresebb műve a Szimbólumok vándorlása, amely a vallásos régészettan egyik alapműve volt.

A mitikus fák különböző fajtái, amelyekkel a szemita népek körében találkoztunk – a világfa, az életfa és a tudás fája – nemcsak, hogy előfordulnak az indoeurópaiak körében, de a párhuzamok sehol máshol nem láthatóak olyan tisztán, mint a hindu tradíciókban.

A Védák említést tesznek arról a fáról, melynek gyökere a föld és csúcsa a menny. Néha ez a csillagos égbolt fája, melynek gyümölcsei drágakövek, máskor ez a felhős ég fája, melynek gyökerei vagy ágai áttörnek a menny boltozatán, mint azok a hosszúkás és finoman fodrozott felhőnyalábok, melyek a belga népi meteorológiában az Ábrahám fái nevet kapták. A fa az ágai között tartja fogva a villámlás tüzét.

Levelein keresztül az élet elixírjét, a mennyei szómát vagy amritát (az éltető vizeket) párolja le, „melyet a két szép kezű király, Mitra és Varuna figyel a felhők között”. A fa egyúttal átjárót is képez az atmoszférikus óceán túlpartjára, az örök ifjúság folyóján túlra. Sűrű ágai alatt Jama, a holtak királya „az istenekkel poharazgat, s öregjeinket fuvolajátékával hívogatja.”

Végül ez a tudás fája. Nedve költői és vallási ihletettség forrása. Lombjához közeledve az ember visszaemlékezik előző életeire. Tetejéről messze hangzó dübörgéssel zeng az égi hang, a vács, mely kinyilatkoztatja az istenek akaratát, a felhők vizében fogant isteni hírnökként.

A szent fa ez utóbbi aspektusa különösen a buddhisták körében elterjedt. Szakavatott és tehetséges esszéjében Senart rámutatott, hogy a szent fügefa (Urostigma religiosum), amely alatt Mâra és démonai igyekezete ellenére Buddha elérte a tökéletes megvilágosodást, közvetlen kapcsolatban áll az indoeurópai mitológiák ambróziát adó és üdvösséget hozó világfájával.

De az új hit követői számára, akik irtóztak az élettől s a megsemmisülésre vágytak, a halhatatlanságba vezető hajdani égi fából pusztán buddhidruma, vagyis a bölcsesség fája lett, szimbolizálva egyrészt a nirvánába vezető igazságokat, másrészt a Mestert, aki felfedezte és tanította azokat. A Királyi Ázsia Társaság hasonló szellemben folytatta, amikor emblémául a jól kieszelt mottóhoz (tot arbores quot rami – Oly sok fa, ahány ág) a buddhisták másik szent fáját, a banyan-fát (Urostigma indicum) választotta, amelynek az ágai a földet érintve meggyökeresednek, és sok-sok új törzzsé válnak.

Tehát Indiában az örök élet, a teremtő erő, a tökéletes boldogság, a legfelsőbb tudás – mindezek az isteni tulajdonságok az univerzumot képviselő fa ajándékai. A védikus és posztvédikus tradíciók elbeszélik, hogyan versengenek a dévák és aszurák az isteni fa, illetve gyümölcse birtoklásáért. A Védák beszámolnak róla, hogy a szómát adó fát kentaurszerű lények, gandharvák őrizték, akikről általában úgy vélik, hogy a szelek vagy a felhők megszemélyesítései. Egy gyors, aranyszárnyú karvaly, Agni, egy napon a bércekről alászállva magával ragadott egy letört ágacskát. Amikor egy gandharva nyila megsebesítette, egy tollát és karmát elhullajtotta. Ezekből lettek azok a növények, amelyek szárnyas leveleikkel vagy éles tüskéikkel a ragadozó madárra emlékeztetnek, meg azok is amelyeknek nedve szolgáltatja a földi szómát, a védikus India részegítő italát.

Kuhn munkáját követően szükségtelen hosszan fejtegetni, hogy mi az értelme azoknak a tradícióknak, melyek az univerzum alakját, a vihar jelenségét, a tűzgyújtást, az eső talajt megtermékenyítő hatását, s végül bizonyos növények erényeit egyszerre próbálják megmagyarázni.

Egy másik olvasatban az amrta az aszurák birtokában volt, akik abban az időben egyedül voltak halhatatlanok. Indra, a viharos ég istene azonban sikerrel eltulajdonította a nektárt, így a dévákra került a sor, hogy elnyerjék a halhatatlanság kiváltságát.

A Mahábhárata szerint egy félig sas, félig ember géniusz az, aki több rettenetes állat legyőzése után a szent fát őrző törpék hanyagságát kihasználva letöri és magával viszi a szóma ágát.

A perzsák szerint egy tó partján áll két fa, amiket egy-egy gandhrawa őriz. E fák egyike a fehér haoma vagy homa, amely a Jasna szerint megvéd a haláltól és spirituális tudással áldja meg az embert; a másik, a Bundehesh szerint az Összes Mag Fája, amelyet Sas-faként is említenek. A Kuhn által feljegyzett változat szerint, amikor e madarak valamelyike elröpül, ezer ág kezd el növekedni a fán, és amint visszatér a fészkére, ezer ágat tör le, és a fa ezer magot hullajt el. A haoma nedve azonban nemcsak a megtermékenyítő eső, mint a szóma Indiában, hanem egy selyemkóró-féle vagy más hasonló növény összezúzott ágaiból nyert erjesztett ital is, amelyről úgy tartják, az istenek italaként fontos szerepet játszott India és Irán áldozati rítusaiban.

Úgy tűnik, a görögök hasonlóképpen ismertek egy mennyei fát. Ez a tölgyfa volt, melynek üreges törzse szolgált menedékül a dioszküroszoknak ellenségeiktől, s amelyen az aranygyapjú lógott az óceán partján, ott, ahol a nap sugarai egy arany kamrában vannak bebörtönözve. Talán a mitikus fák ezen kategóriájába kellene sorolnunk a dodonai tölgyet, melynek lombja susogásában a villám urának prófétai hangja hallatszott.

A Bacchusban, Szóma isten görög megfelelőjében megszemélyesített szőlő leve is megadja a jövőbe látás képességét. „Ez az isten próféta, – mondja Euripidész – mert amikor bejut a testbe, képessé teszi a jövendőmondásra azt, akit megőrjít.”

Az Olümposz-lakók eledelének, az ambróziának (ἀμβροσία) megnevezése fonetikusan megegyezik az amrtával. De a görögök híven ahhoz a szokásukhoz, hogy mindent az emberre vonatkoztatnak, s talán egy frígiai mítosz ihletésére – megőrizve a régi indoeurópai tradíciót – az ital ellopását a pohárnok megszöktetésére változtatták. Ganümédész volt az, akit a sassá változott Zeusz isteni forgószél közepette elragadott. Azt is hozzátehetjük, hogy az Odüsszeiában galambok visznek ambróziát Zeusznak.

Az indoeurópaiak közül szintén a görögök aknázták ki leginkább annak az isteni bosszúval sújtott hősnek a mítoszát, aki az emberiséget a tűz használatával és a tudás birtoklásával megismertette.

Prometheusról nemcsak az a vélekedés járta, hogy fáklyáját vagy a nap kerekénél, vagy Vulcanus kovácsműhelyében meggyújtva tüzet lopott Zeusztól, de az is, hogy agyagból embert formált, aztán az élet szikráját töltötte belé.

A források által meg nem erősíthető állításokat kerülve hívjuk fel a figyelmet arra a szoborra, amelynek reprodukciója Decharme Mythologie de la Grèce antique című könyvében jelent meg.

A képen Prometheus Minerva segítségével éppen megformálja az első embert, s a mögöttük látható fára épp egy kígyó tekeredik rá.

Végül ismét Görögországban találjuk meg a mitikus történetek harmadik ciklusát, amely még közvetlenebbül irányítja figyelmünket a szent fa hindu tradíciójára. Ez Hercules expedíciója a Hesperidák kertjébe, ahonnan megszerzi a sárkányok által őrzött aranyalmákat. Hogy az almák a világosság sugarait, vagy a gyógyító vizeket képviselik-e, a mítosz egy másik olvasata számol be, miszerint Hercules átadta az almákat Minervának, aki visszarakta azokat oda, ahol mindig is lenniük kell, „lévén halhatatlanok”.

Érdemes megjegyezni, hogy egy Guigniaut által bemutatott görög vázán a kígyó által körülölelt fát két Hesperida között ábrázolják. Egyikük Hercules számára szedi a gyümölcsöt, miközben a másik egy korsó felajánlásával elvonja a sárkány figyelmét. Ez a jelenet párhuzamba állítható az életfa keleti ábrázolásaival, a hellén ízlés és mitológia követelményeihez igazítva.

A skandináv mitológia Eddája a világfa tökéletes típusát mutatja be: ez a fák legszebbike, a háromgyökerű Yggdrasill nevű kőrisfa. Egyik gyökere a felső forrás, Urdur irányába nyúlik, ahol az Áz-ok tanácskoznak, és ahol az ember életének hosszát kiszabó Nornák vízzel locsolgatják a fát, hogy az örök időkre nedvektől duzzadozzon és lombosodjon.

A másik gyökér a jégóriások földjébe kapaszkodik. E gyökér alatt fakad az első ember, Mimir forrása, aki egyben a holtak királya. Ez minden tudás és minden bölcsesség forrása. Ami a harmadik gyökeret illeti, az Nifleimbe, a skandináv Hadészbe nyúlik le, ahol egy sárkány egyre rágja. A fa legfelső ágán egy sas ül, míg a lejjebb lévő ágakat különböző más állatok foglalják el. Odin kilenc éjszakát töltött el e fa árnyékában, mielőtt felfedezte volna a rúnákat – ez a cselekedete Buddha szent fügefa alatti meditációjára emlékeztet.

Az Edda más részei a mézsörért folyó versengést mutatják be, amely egyszerre az istenek itala és a költészet forrása. Ezt Odin szerezte meg, aki kígyó alakjában, alattomban bejutott az italt őrző óriás barlangjába.

Idhunn istennő mítoszában szintén életadó gyümölcsök szerepelnek. Idhunn istennő egy dobozban őrzi a halhatatlanság almáit. Öregkoruk közeledtével az istenek ebből a gyümölcsből részesültek, hogy ifjúságukat visszanyerhessék. A hűtlen Loki a szomszédos erdőbe csalta Idhunnt, akit kincsével együtt egy sassá változott óriás elrabolt. Az istenek érezvén, hogy megöregszenek, kötelezték Lokit, változzon héjává és a nőrabló távollétében almáival együtt hozza vissza Idhunnt.

Ami a szláv népeket illeti, Mannhardt és de Gubernatis több olyan legendát jegyzett fel, amik arról tanúskodnak, hogy a szlávok is hittek a világfában. Az oroszok körében ilyen a Bujan-szigeti tölgy, amelyen a nap nyugovóra tér minden este, s amelyről fölkel reggelente. Egy sárkány őrizetében itt lakik a Hajnal Szüze, mint ahogy Eridu tölgyfájának is van lakója: Tammúz és az édesanyja.

Összefoglalva: a szemita és árja népek is ismerték a világfát, az életfát és a tudás fáját. Az első fa gyümölcsei a tüzes vagy világító égitestek, a második adja az örökifjúság italát, a harmadik pedig jövőbe látást, sőt mindentudást nyújt. A fák értékes gyümölcse emberfeletti lények közötti mitikus vetélkedés tárgya, egyik oldalon az istenek, a szellemek és legendás állatok, akik birtokolják vagy őrzik a kincset, a másik oldalon az istenség, a démon vagy a hős, aki igyekszik megszerezni azt. Érdekes hasonlóságok mutatkoznak a konfliktusról szóló elbeszélésekben, melyek néha a kihívó győzelmével, máskor a vereségével vagy példás megbüntetésével végződnek.

…

Első pillantásra valószínűtlennek tűnik, hogy a részletekben ennyire megegyező mítoszok különböző kultúrákban egyszerre keletkezzenek. Csakhogy e történetekben nincs egyetlen olyan sajátosság sem, melyet ne lehetne kapcsolatba hozni a mitikus gondolkodásmód legszokványosabb menetével, s amit ne lehetne megtalálni legalább töredékesen sok – sem az árjákkal, sem a szemitákkal rokonságban nem álló – nép körében.

Az univerzum látható szerkezetét egy fa alakjával azonosító elképzelés az egyik  legtermészetesebb gondolat, mely a civilizálatlan elmében felmerülhet.

A Paraguayban élő mbocobi törzs tagjai még most is azt mondják, hogy amikor meghalnak, arra a fára fognak fölkapaszkodni, amely összekapcsolja az eget és a földet. A maoriknál a menny és föld régebben össze voltak tapadva; az isteni fa, az Erdők Atyja volt az, amely elszakította őket egymástól, amikor közéjük furakodott. Az indiai khasiák szerint a csillagok férfiak, akik az égbe egy fa megmászásával jutottak fel, és arra kényszerültek, hogy az ágakon maradjanak mivel a földön ragadt társaik kivágták a törzset.

Az életfát sem nehezebb megmagyarázni, mint a világfát. Hát nem a növény az egyik legalkalmasabb szimbólum az élet elvont fogalmának kifejezésére? Míg egy állat legfőképpen a mozgás, erő és szenvedély képzetét idézi fel, a növényi funkciók, hogy úgy mondjam, az életben összpontosulnak, nemcsak a születésnek és halálnak kitett, hanem a téli tétlenség és a tavaszi újraéledés körforgásáért is felelős életben.

Mi lehetne természetesebb és kézenfekvőbb szimbólum az Adonis kertje nevezetű cserepes növénynél, amit azért hagynak kivirágozni majd elszáradni a napon, hogy az ifjú isten halálára emlékeztessenek?

Tahiti lakói számára a halált a Casuarina, a zsurlóhoz hasonlatos, levéltelen fa szimbolizálja, amit a sírokra ültetnek.

Nem a növények királyságából kölcsönözzük mi magunk is metaforáinkat, amikor virágzó életről beszélünk, vagy azt mondjuk, hogy valaki élete virágában távozik el?

Tudjuk jól, mennyire emelkedett tanokat fogalmaztak meg a görög misztériumok a növényzet folyamatos megújulása alapján. Egyiptomi épületeken találni olyan szarkofág-ábrázolást, amiből egy akácfa sarjad ki, s a felirat azt hirdeti: Osiris feltámad! Mintha tanúságtételre hívnák az istent, bizonyítsa, élet lesz a halálból.

Leginkább az örökzöldeket – például a fenyőt, a cédrust és a ciprust – alkalmazták a síron túli örök életbe vetett remény kifejezésére.

Lajard a ciprus kultuszáról gyűjtött össze példákat, s megállapította, ugyanazzal a szimbolikus jelentéssel fordul elő a görögök, az etruszkok, a rómaiak, a föníciaiak, az arabok, a perzsák, a hinduk és a kínaiak körében.

A növény azonban nemcsak magának az életnek a szimbóluma, hanem az élet továbbadásának és megújulásának is. A gabona és a gyümölcs friss erővel táplálja az embert, a belőlük erjesztett italok tízszeresére növelik vitalitásunkat, továbbá a növények orvosságul is szolgálnak, amik visszaadják a beteg egészségét, és életet lehelnek a haldoklóba.

Nos, pontosan ezekkel a tulajdonságokkal találkozunk azoknak a növényfajtáknak az esetében, amelyek a szent fák mintájául szolgáltak. A tölgy makkját az ősi Európában táplálék gyanánt gyűjtötték, a selyemfűből a keletiek életelixírt nyertek.

Ott vannak aztán a tobozos növények, melyek betegségmegelőző hírét a babilóniaiak körében számos szöveg bizonyítja… Mindezeken túl ott a pálmafa, aminek gyümölcse még mindig jelentős szerepet tölt be az Alsó-Eufrátesz vidékén élők táplálkozásában, s amiből az arabok körében jól ismert erjesztett ital készül.

A szőlő Lenormant szerint Káldea ősi nyelvén a ges-tin, szó szerint az „élet fája” elnevezést kapta, míg az Életfa istennőjét Észak-Mezopotámiában az Éden Úrnőjének, míg délen egyenesen a Szőlő Úrnőjének nevezik.

Végül az eső, mely a természetet időszakosan újjáéleszti, majdnem minden nép körében az élet magjaként jelenik meg.

Ha az univerzumot fához hasonlítják, teljesen természetes, hogy az esőre a fa törzséből vagy ágaiból fakadó nedv gyanánt tekintenek.

A Kanári-szigetekhez tartozó Ferro-szigeti guancs hagyomány egy csodálatos fáról számol be, melynek koronája körött felhők gomolyognak, s amelynek ágaiból minden reggel napkelte előtt a földre hull az a vízmennyiség, ami elegendő az ott élők szomjának csillapítására.

Mindez arra utal, hogy az életfa jelképe összefonódik az indo-európaiak körében kifejlett formában megtalálható életvíz motívummal, vagyis az életet meghosszabbító vagy megújító forrás, folyó vagy tó mítoszával.

Ez a motívum Káldeában is megtalálható: az Istar alvilági alászállását elbeszélő költemény Allatnak, a holtak királynőjének komor birodalmába helyez egy életet adó forrást, amely képes feléleszteni a holtakat, amennyiben a földszellemek nem nézik irigy szemmel a holtak szellemének próbálkozását. E forrásban magának Istárnak is meg kell merítkeznie, mielőtt visszatér a napfényre és újra elfoglalja a helyét az istenek körében.

Semmi sem zárja ki tehát azt a feltevést, hogy a különböző kultúrák egymástól függetlenül képzelték el saját világfájukat és életfájukat … a kölcsönzés, vagy inkább a mitológiák kölcsönös egymásra hatása inkább csak a részletekre vonatkozott …

Az összehasonlító régészet alapján nyomon követhető, hogyan vették át a mezopotámiai szent fát a perzsák a halhatatlanság fájának ábrázolására, a buddhisták a bölcsesség fájának jelképezésére, és a keresztények a kísértés fájának szimbolizálására.

KIEMELÉS:

Mondják, a mitikus gondolkodás ideje lejárt. Világfa, életfa, a tudás fája – elavult fogalmaknak tűnnek, pedig a mai gondolkodás sem igen talált a fánál szemléletesebb modellt lényegi összefüggések bemutatására. Használják az internetes oldalak struktúrájában, a számítástechnikában, a matematikában, a nyelvészetben, a biológiában, a pszichológiában, az üzleti életben és a döntéshozatalban is.

61/2014

Eugène Goblet d’Alviella: Szimbólumok vándorlása (részlet)
Fordította: Szabó Edit

(Forrás: The Migration of Symbols, by Goblet d’Alviella, [1894], sacred-texts.com)