Áldozati énekek
Gítánydzsali 50. vers
Rabindranáth Tagore
Koldusként jártam házról házra a falu utcáján, amikor aranyos kocsid feltűnt a távolban, mint valami ragyogó álom, s én kíváncsian tűnődtem magamban, hogy vajon ki lehet ez a királyok Királya.
Reményem magasra szállt, s úgy tetszett: sanyarú napjaimnak immár vége. Ott álltam s vártam alamizsnát, amelyet kéretlenül adnak; vártam gazdagságot, melyet mindenfelől pazarul szórnak a porba.
A kocsi megállott éppen ott, ahol álltam. Tekinteted rám esett. Mosolyogva leszálltál. Éreztem, hogy itt van végre életem boldogsága. És akkor egyszerre csak kinyújtottad felém jobb kezed és szóltál: Mi adományod van számomra?
Ó, micsoda királyi tréfa volt ez: koldulva nyújtani kezed egy koldus felé! Egészen zavarba jöttem s tanácstalanul álltam. Aztán tarisznyámból előkotortam a legsilányabb kis gabonaszemet, s neked adtam.
De mekkora volt meglepetésem, mikor a nap elteltével kiürítettem tarisznyámat szobám földjére, s a szegényes holmik között egy egészen apró kis aranygabonaszemet találtam. Keservesen sírtam, s kívántam: bár lett volna szívem mindenemet néked adnom.
61/2014
Fordította: Szentirmay Gizella