Lélektisztító szent folyam – A víz szimbolikája a hinduizmusban

Minden hindu igyekszik életében legalább egyszer eljutni a szent Gangesz partjára, hogy ott meditáljon, elmondja fohászait, és testét-lelkét megtisztító fürdőt vegyen a folyó vizében. Miért? Honnan ez a megható tisztelet a Gangesz iránt? Mi a Gangesz szentségének titka?

A Gangesz bolygónk egyik hatalmas folyója, több mint 2500 kilométer hosszan hömpölyög a Himalája bérceitől az Indiai-óceánig. A folyók között van, amely hosszabb, van, amely nagyobb vízhozamú, van, amely vadregényesebb, de nincs a Gangesznél szentebb folyam a világon. Anyaként tisztelik, termékenyítő hatása évezredes kultúra táplálója, számtalan embernek mindennapos megélhetést nyújt, ugyanakkor szakrális szempontból meditáció és imádat tárgya, valóságos hömpölygő szent intézmény. A Gangesz szentsége evidencia a hinduk számára, de nehezen érthető a nyugati embernek. Ennek története a világ kezdetére nyúlik vissza…

A víz szimbolikája

Kozmikus ősóceán, szent folyam, az élet vize, szentelt víz, szentkút – ezek az archaikus kor szakrális szavai. Akkortájt az eső még isteni áldás, a víz éltető elem, a folyó földanya ütere – csupa életigenlő, a mindenség szent szemléletét tükröző kifejezés. Ezek helyett ma sokszor technokrataként viszonyulunk a szent természethez, pragmatikus módon hasznosítható édesvízről, stratégiai vízkészletekről beszélünk, víztározókat építünk, vagy éppen szennyvizet termelünk. A tenger nem az élet lüktető nemzője, hanem veszélyes hulladékok temetője, a víz nem színtelen és szagtalan, s nem ezzel csillapítjuk szomjunkat, hanem mesterséges színezékkel festett szirupokkal. Pedig a víz – fizikai és metafizikai értelemben is – sokkal értékesebb annál, hogy csupán a kloáka öblítésére használjuk.

A Biblia szerint a kezdetekben „Isten lelke lebegett a vizek fölött.” (Ter 1.2) Az ősvízből, mint a teremtés egyik princípiumából emelkedett ki a szárazföld. A hindu teremtéselmélet szerint a kozmikus ősóceán a világ egyik alapelve, melynek vizén lebeg az univerzumi aranytojás, az egyetemes isteni Értelem szimbóluma. Az Okozati-ősóceán vizén a végtelenség kígyója formál nyugvóhelyet Visnunak, aki teremtő szendergésében megálmodja a világot. A kozmikus tojás kétfelé vált: az arany felső darabja lett a menny, az ezüst alsó darabja a föld, valamint a huszonegy köztes kozmoszi régió. A külső membrán a hegyeket alkotja, a belső hártya a felhőket és a ködöt, a vezetékek lettek a folyók, a tojás folyékony belseje az óceán.

A víz nem csupán köznapi létszükséglet, hanem misztikus őselem is, a világmindenség egyik alkotója. A hindu bölcselet öt alapelemet ismer: föld, víz, tűz, levegő és éter, melyek mellé az elme vagy gondolat, az értelem vagy intelligencia és a hamis öntudat társul, mint az anyagi mindenséget alkotó durvább és finomabb elemek. A víz az ízlelő érzékkel kapcsolatos, sajátsága a zamat, az íz, ami egyben a dolgok lényege is. A misztikus látásmód szerint a metafizikai tudat hálóján minden összefügg mindennel, ezt tükrözi, hogy bolygónkon a tengerek és a szárazföldek aránya nagyságrendileg megegyezik az emberi testben a víz és az egyéb elemek arányával, a vér és a tenger sóösszetétele is hasonlatos, de a magzatvíz is szimbolizálja a teremtés kozmikus ősóceánját.  Létünk fenntartásához vízre van szükségünk: táplálék nélkül hetekig bírja az ember, víz nélkül néhány napig, levegő nélkül néhány percig. Születéskor megfürdetik a világra jött újszülöttet, s a halottat is megmosdatják, Indiában utoljára megmártják a szent folyó vizében. A víz legsajátosabb tulajdonsága a tisztító hatása: lemossa a testről az út porát és a lélekről a bűn szennyét.

India őshonos természetszemlélete eredendően szakrális: az anyagi mindenséget isteni eredetűnek, az isteni energia kivetülésének tekintik. India szent könyvei a Védák, ezek legtekintélyesebb darabja a Rg-véda, amely a világ teremtéséről is szól:

„Fekete volt minden, mint mikor éj van,

az idő csak készülő óceán volt…” (Rg-véda X.129., Teremtéshimnusz. Szabó Lőrinc fordítása)

Ebből a lappangó állapotból a Kozmikus Lény, Isten önfeláldozása hozta létre a világot. Egy másik nevezetes védai fohász így írja le az áldozati aktus eredményét:

„13. Gondolatából született a Hold, szeméből lett a Nap, szájából Indra és Agni, leheletéből (pedig) a szél született.

14. Köldökéből lett a levegőég, fejéből a menny keletkezett. Két lábából lett a Föld, füléből az égtáj-irányok.” (Rg-véda X.90., Purusa-szúkta)

A szent hagyomány tovább viszi a természet jelenségeiben rejtőző Isten szimbolikus hasonlatát:

„Dereka az óceán, csontozata a dombok, hegyek, vénái a folyók, szőrszálai a fák s a bokrok. Légzése a levegő, mozdulatai a múló korok, tettei az anyagi kötőerők visszahatásainak, a karmá-nak beteljesülése. Haja az esőfelhők, ruhája az alkony és a hajnal, értelme a teremtés oka, … pillantása az anyagi teremtés óceánja.” (Bhágavata-purána, 2.6.)

E nagyívű hasonlatsor kiragadott példája is könnyen érthetővé teszi a hinduk szakrális világszemléletét. Így ismerhető fel a jelenségek mögött húzódó immanens isteni rend, a harmónia. Ez az isteni jelenlét teszi megszenteltté a természetet, a környezetet és a világot, vagyis isteni eredete miatt, valamint a világszellemtől áthatottként az anyagi dimenzió is szakrális. Az egész világ szent hely, s a Föld minden talpalatnyi része tökéletes harmóniában áll a kozmosz rendjével. A folyókat tehát az Isten véredényeinek tekintik, amivel az ember misztikus ér- és ideghálózata állítható párhuzamba, amelyen az életenergia kering.

A víz-elemnek több ura, megszemélyesítője ismeretes az indiai mitológiában. Az óceánok ura Varuna, az esőzés ura Indra, a mennyek királya, s a szent folyamokat általában istennők személyesítik meg, bár léteznek maszkulin folyamok is. Az óind szemléletben a víz és a folyó mégis inkább feminin jellegű, befogadó, gyöngéd, összekötő kapocs a hegy és a völgy, végső soron Isten és ember között. A misztikus iskolák egyértelműen állítják, hogy a női princípium elősegítője az ember lelki törekvéseinek, a szent folyamok istennői hozzásegítik a gyakorlót célja eléréséhez, a tökéletesedéshez.

Ebben rejlik a víz szimbolikus szakrális szerepe is. Nemcsak a világmindenség kozmikus keletkezésénél, vagy az emberi magzat biológiai születésénél van jelen a víz-elem, hanem a megtisztulás aktusában is szerepet játszik. Ez is egyetemes hagyományt tükröz, az emberiség közös tudata a különböző kultúrákban mindenütt megtalálható. Ahogyan a magzatvízből felbukkanó lény megszületik, úgy a keresztség vizéből, az alámerítkezésből kiemelkedő ember is újjá születik. Jézust János a Jordán folyó vizében keresztelte meg, ami valójában beavató aktus volt. Ennek emlékezetére öntik a keresztség vizét a gyermekekre, amely megtisztítja őket az áteredő bűntől. Zarándoklatkor a szent kutaknál nem fürdőt vesznek, hanem a szemüket mossák meg a résztvevők, márpedig a szem a lélek tükre, tehát szimbolikusan a lelküket fürdetik meg a bűnök lemosása végett. A hinduk is ilyen szent áhítattal vesznek rituális fürdőt a szakrális folyamok vizében, nemcsak a testi higiéné, hanem a lelki tisztulás végett is. A víz által, a maga teljességében megélt spirituális élmény által újjászületik az ember, lelkében megtisztulva, szabadon a tettek visszahatásainak bilincsétől. A szakrális fürdő célja nem a vízzel való fizikai kontaktus, hanem a hely szellemével, spirituális potenciáljával történő találkozás, az átlényegülés.

A Gangesz szentsége

A Gangesz folyam egyetemes tiszteletnek örvend Indiában. Úgy tartják, a Gangesz nem földi folyam csupán, hanem a mennyekből érkezik, az univerzum különböző régióit bejárva jut végül a Földre. A mennyei Gangeszt a Tejúttal is azonosítják. A hinduk hiszik, hogy tisztító hatását a környezetszennyezés ellenére is megőrzi. Jóllehet biológiai kutatások szerint gyakorlatilag is antibakteriális hatású a folyam vize, a hinduk számára mégsem innen a tisztító ereje. A folyam képében az univerzumi teremtés ősvize ereszkedik alá a földre. Visnu lábaitól fakad, Siva fején keresztül érkezik a földre a mennyei víz, ezért szakrális értelemben tisztító, bűnöket lemosó hatású a szent folyam. Az egykor nyugatra látogató maharadzsák ezért hatalmas ezüst edényekben vitették magukkal a Gangesz vizét. A folyamot megszemélyesítő istennőnek a Gangesz felső folyásánál minden nap áldozatot mutatnak be. A bráhmanák napi háromszori rituális fohásza is kötődik a szent vizekhez, tisztálkodás után mondják imáikat.

A szent hagyomány a Gangesz megjelenésének tucatnyi történetét ismerteti, kisebb-nagyobb eltérésekkel. A történetek két fő tematikus ágra tagolódnak, az egyik a folyó misztikus vonásait emeli ki, a másik inkább az antropomorf vonatkozásokat hangsúlyozza, melyek mellett a természeti képek másodlagosak. Lássunk példát mindkét magyarázatra!

Visnu Isten egyik földi megjelenése Vámana, a törpe bráhmana. Története már a Rg-védában is szerepel, de szinte valamennyi szentírás hivatkozik rá. Vámana az igazság megbomlott rendjét volt hivatva helyreállítani. A világon a gonosz uralkodott, s a bráhmana fiú a démoni Bali királytól adományt kért: három lépésnyi földet. A király nagylelkűen beleegyezett, ám Vámana terjeszkedni kezdett, alakja kozmikus méretűvé vált. Első lépésével átfogta a Földet, másodikkal az eget, majd megkérdezte, hová léphetne harmadjára? Az alázatos király ekkor saját fejét ajánlotta, a meghódolás jele gyanánt. Mikor Vámana az eget lépte át, lába az univerzum burkán lyukat ütött, amin beáradt a kozmikus ősóceán vize – ez a Gangesz.

A másik magyarázat szerint Visnu égi hitvesei – Tulaszí, Laksmí és Gangá – egymás iránti féltékenységükben kölcsönösen földi születésre átkozták egymást. Az átok azonban burkolt áldás a világnak, mert így jutott a három istennő által megtestesített tulajdonság – odaadás, szerencse és tisztaság – a Földre.

Zarándoklat a Gangeszhez

A zarándoklat célja és értelmezése a hinduizmusban több szintű. A fizikai helyváltoztatás kizökkenti az embert a hétköznapi élet kerékvágásából, s a változás nyitottabbá, befogadóbbá tesz spirituális élményekre. A zarándoklat tudatos lelki gyakorlat, így a hívek aktív részvétele nemcsak az utazásban, hanem a tisztulás-vezeklés-megvilágosodás terén is követelmény.

A Gangesz a forrásvidéktől a deltájáig zarándokhelynek minősül. A hívek olykor csak egy-egy part menti szent helyet keresnek fel, máskor végigvonulnak a folyam mentén, s a túlpartján térnek vissza. Ez akár éveket is igénybe vehet. Mások a földön elnyújtózva, majd felegyenesedve továbblépve, ismét elnyújtózva araszolnak körbe zarándokhelyeket, de akár a Gangesz egész hosszát is. A zarándoklat célja a testi-lelki megtisztulás, az üdvösség előkészítése. Ha életében nem is, legalább halálában sok ember eljut a szent folyamhoz. A hinduk elégetik halottaikat, s a hamvakat a szent folyókba szórják. Így a folyó vize nem csupán a születés, hanem a halál szimbolikájában is fontos szerepet játszik, itt is a tisztító hatás dominál. A szertartások során a kultikus tisztaságot vagy tényleges Gangesz-vízzel, vagy pedig meditációban a szent folyókról gyűjtött szent vízzel biztosítják. A víz érintése szent erőgyűjtés, fogadalmak megerősítésében is szerepel.

A hinduk minden folyóvizet Isten véredényének tekintenek, hét folyamuk – a Gangesz, Jamuná, Szaraszvatí, Gódávarí, Narmadá, Szindhu, Kávérí – mégis szentebb a többinél, de mind közül a Gangesz a legszentebb. A legismertebb zarándokhelyek is a Gangesz mentén fekszenek: Haridvar, az aszkéták nevezetes városa, Allahabad, ahol a világ legnagyobb szabású szakrális eseményét, a több tucat millió résztvevőt vonzó Kumbha-méla nevezetű zarándoklatot rendezik, vagy Benáresz, India Rómája.

61/2014
B.K. Tírtha