Egy meghódolt lélek

A közelmúlt egyik gyönyörű, tavaszi, napos délutánján temetésen vettünk részt. A ceremóniát követően, az evilágtól némileg eltávolodott gondolatokba mélyedve, kis családunk nem vágyott a sűrű városi forgatagba visszatérni. Érdekes és szép párhuzam is egyben, hogy amikor a természet minden porcikájában új, zsenge energiáival ébred, épp akkor helyezzük vissza egy embertársunk testét oda, ahonnan vétetett, illetve talál lelke a hite szerinti befogadó ölelésre.

Így hát maradtunk rokonaink sírjait rendezni és míg gyermekünk a bogarak, bebábozódott lárvák, különleges madarak, virágok testközeli vizsgálatába merült, addig a „felnőtt” képzeletében a képekkel, idézetekkel díszített gyermek-, katona- és családi sírok, történelmi hangulatú nevek végtelen életút lehetőségének elképzelt filmjei peregtek. Persze, mindez valószínűleg pusztán ábrándkép az itt nyugvók megélt valóságához képest. Most, hogy mindezt felidézem, csodálkozom el azon, mennyire igaz a mondás: bár az az egy dolog közös valamennyiünkben, hogy pár év elteltével mindannyian hasonló helyen leszünk, rohanó világunkban ebbe mégis ritkán gondolunk bele. Azt pedig, hogy halálunk után hová jutunk, éppúgy titok övezi, mint születésünk előtti létünket. Talán jól is van ez így! Sokszor a jelen életünk problémái is megoldhatatlannak tűnnek, mi lenne, ha ennek sokszorosával, összetett rendszerével is szembe kellene néznünk…?!

A gyászbeszéd zárószavai, melyekben az atya az elhunytról, mint mennyországban pihenőről beszélt, eszembe juttatták azt a 100 esztendőt megélt rajongó lelkű, életvidám apácát, aki élete végén ingatag térdekkel és bizonytalan gondolattal nézett szembe a halállal. 42 évnyi Istennek szentelt, önátadott élet után sem volt biztos benne, hogy a Jóisten színe elé fog kerülni.  Szép példát mutatva ezzel számunkra, hisz a mennyek kapuját csak az igaz alázat kulcsa nyitja, s elgondolkodtató, hogy vajon jócselekedetekkel megváltható-e a belépő?

Az említett apáca (Bözsi néni – Dömmel Erzsébet, Bernadett nővér) 18 éves volt, amikor orvos nővére beszélt neki egy külföldi, újonnan induló katolikus orvosi missziós rendről. Ez az Anna Maria Dengel orvosnő által alapított Medical Missionaries Sisters nevű rend  feladatául  tűzte ki az indiai várandós és szülő nők helyzetének gondozását. A kulturális, tradicionális különbözőségek miatt a férfi orvosok segítségét nem tudták elfogadni az őslakos asszonyok, így számukra a legmegfelelőbb támogatást ez az anya- és csecsemővédő apácarend jelentette, melynek egyedüli magyar tagja Bözsi néni volt.

Hosszú küldetésének legmeghatározóbb és egyben legszemélyesebb állomása volt, amikor az Isten felé vezető útja kezdetén, ifjú novíciaként egy kis angliai kápolna csöndes zugában teljes testtel leborult az oltár előtt és meghozta életre szóló döntését: „Uram, a Tied vagyok! Tégy velem, belátásod szerint!” Megértette, ki Isten, és már nem kívánt önálló akarat szerint élni. Így férhetett radikális fordulatokkal színezett életébe bele, hogy közel a 70. életévéhez 42 évnyi szolgálat után, özvegy unokasógora kérésére, pápai engedéllyel kilépett a rendből. Magyarországon kommunizmus volt, ezért apácaruhában be sem léphetett volna az országba. Hazatért, hogy férjhez menjen. Rövid ideig, mindössze 4 és 3/4 évig szeretettel ápolta beteg férjét, majd eltemette és a negyed év híján még özvegyi nyugdíjban sem részesülhetett. Ismét a Jóisten oltalmára, gondoskodására hagyatkozhatott. Bízott Istenben és nem tiltakozott sorsa ellen, melyről érezte, hogy mindvégig Isten kezében van. Nem szabott feltételeket, belehelyezkedett az univerzális harmóniába, mely az igazi boldogságot adta lelke számára.

S hogyan is nézett ki a majdnem fél évszázados indiai, néha komikus, néha embert próbáló szolgálat? Mi érződött a fiatalkori önátadás komolyságából? Például, 1937-ben, rendtársával együtt, majdnem egy hónapnyi kimerítő utazás elteltével érkeztek Bombayba. Öt dollár volt a zsebükben, melyből hogy éhen ne haljanak vettek egy kis cserepes banánfát. Ez volt minden ennivalójuk! Persze az isteni játékosság igazi zamata talán az indusoknál mutatkozik meg leginkább, gondoljunk csak a mi cigányainkra, akikhez hasonlóak az indiaiak is, Bözsi néni szavaival élve „…csak sokkal finomabb kiadásban! Nagyon jólelkűek! Az a jó szív, ami abban a népben van, azt elmondani nem tudom!” Nos, amit nem lehet elmondani és elképzelni, az India. A két szerény kis nővérke banánfájukat szorongatva utaztak a vonaton, majd az egyik állomáson beugráltak a majmok és elvitték valamennyi érett gyümölcsüket. Az együttérző indiai emberek azt látva, hogy semmijük sincs, csak a banánfa, a fátylas ruha és a kereszt a nyakukban, hozták kis ennivalójukat, hogy lepényeket, gyümölcsöket adjanak nekik.

Ezt követően érkeztek a Rawalpindi-i kórházba, ahol legelőször is az urdu nyelvet kellett elsajátítaniuk. A betegek nem tudtak sem írni, sem olvasni, ezért amikor gyógyszert adtak nekik, vonalakat húztak a dobozra, hogy hányszor kell bevenni belőle naponta. Majd talált maga mellé egy indiai segítőt, aki a páciensek személyes adatait vette fel. Történt egyszer, hogy a szovjet követ is jelentkezett vizsgálatra és az asszisztens az adatai között a vallásáról is kérdezte, melyre azt felelte, hogy nincs neki. Ez egy indus számára elképzelhetetlen és irdatlan kiabálás közben kérdezte tovább, hogy egy kicsit sem hisz? Mire azt felelte, hogy egy kicsit sem. Erre megmutatta a kisujja körme hegyét és ismét megkérdezte, hogy ilyen kicsit se? Mire a követ azt felelte, hogy annyit igen. Erre az asszisztens beírta, hogy római katolikus. Ilyen és ehhez hasonló bájos emlékek miatt gondol rájuk úgy Bözsi néni, mint nagyon kedves emberekre, akik között boldogság volt élni! Rengeteget dolgozott, így arra sem jutott ideje, hogy honvágya legyen. Mentette az embereket az árvízben szamárháton, teveháton, terepjárón. Ezért később megkapta a legmagasabb kitüntetést a pakisztáni kormánytól.

1948-ban az ország muzulmán többségű területe Pakisztán néven különvált az immár független Indiától. Kitört a polgárháború, és a menekültek száma rövid idő alatt milliónyira emelkedett. A viszálykodás megrendítően véres képei és számára is veszélyes történései örökre lelkébe égtek. Gyakran pusztított arrafelé kolera, földrengés, sáskajárás, járvány is. A kórházban mindenkinek rengeteg munka jutott, így neki is. Nem sok felnőtt megtérését élhette meg, de haldokló csecsemők és kisgyermekek sokaságát részesítette szükségkeresztségben. Rendszeresen hívták haldokló nagykövetekhez, különböző vezérekhez, mint a magyar apácát, aki majd beimádkozza őket a mennyországba. Ezért is mondta magáról, hogy ő már nem akar más lenni, csak egy imádkozó sáska, aki megmenti népét a romlástól.

Méltó megemlékeznünk egy ilyen életutat megélt emberről, aki utolsó éveiben legfontosabbnak a magyar nemzet irigységtől, önzéstől, erkölcstelenségtől való megtisztulását tartotta, ezért imádkozott és hitt benne, hogy mindez valóság lesz, ahogy volt is egykoron.

A temetőtől lassan búcsúzva azon gondolkodtam, hány ilyen nemes lélek feküdhet ezekben a sírokban, akiknek példája, fentről zengő imája értünk, nekünk szól, és ha sikerül ma jobb emberré válnunk mint tegnap voltunk, akkor az nemcsak vágyainknak, törekvéseinknek köszönhető, hanem azoknak is, akiken keresztül a kegyelem megnyilvánul, és a felfelé vezető út járhatóbbá simul.

61/2014
Bozsó Ágnes