Tiszták a máglyán – Múlté-e az eretnekség?

 

 

Szükség volt-e a kereszténység fennmaradásához üldözéssel, kiátkozással, kínzással, máglyahalállal, kereszteshadjárattal fellépni a másként gondolkodókkal szemben?

A kereszténység értelmezésében az eretnek kifejezés (haireszisz ’kiválasztás’ gör.) arra utal, hogy az eretnek az egyház hivatalos, hitbéli felfogásából kiválasztja a számára tetszőt, a többit pedig elveti. A ’kiválasztás’ akkor kezd veszélyessé válni, amikor az egyház intézményeit és a vallást államvallássá tevő társadalmi berendezkedést is támadják. Akkor lobbannak fel az inkvizíció máglyatüzei.

 

 

AZ ERETNEKSÉG SZÜLETÉSE

 

A korai kereszténység idején megfértek egymás mellett a különböző nézetek és irányzatok, hiszen az új vallás tanításai még nem kristályosodtak ki egyértelműen. Különböző gyülekezetek és csoportok vitatkoztak és harcoltak egymással. Hiányoztak az egységes hitelvek, szabályok, szervezet és liturgikus gyakorlat, amelytől el lehetett volna térni. A születő, intézményesülő egyház történetében a legfontosabb esemény az un. páli fordulat volt a Krisztus utáni II. század első felében. Ekkor dőlt el ugyanis, hogy Krisztus követői nem csupán egy zsidó szekta maradnak. A Pálhoz és követőihez köthető radikális változás abban állt, hogy a kereszténység a hellenizált világ gyülekezetei felé fordulva szakított zsidó gyökereivel. Elvetette az aprólékos zsidó rituális előírásokat és a körülmetélést, a megigazulás útját pedig a Krisztusban való hitben jelölte meg (emlékezzünk rá, hogy Krisztust körülmetélték, a zsidó törvényekről pedig azt hirdette, nem azért jött, hogy akár csak egy vesszőt vagy betűt elvegyen belőlük). A kereszténységnek válaszolnia kellett a hívők elvárásaira a Messiás eljövetelével és a végítélettel kapcsolatban is, mivel akkorra már nyilvánvaló lett, hogy az nem fog bekövetkezni a hívők életében. Ezzel kapcsolatosan is ki kellett alakítani egy álláspontot, mely eltért a messiásváró zsidóságétól. Erre az időre esett a júdeai felkelések (Kr.u. 112. és 132.) leverése is, ezzel egyértelművé vált, hogy a Krisztus-hit további terjesztése a rómaiak szemében gyűlölt zsidó szekta keretein belül lehetetlen. A páli fordulat következtében a keresztény gyülekezetek lassan feladták a hatalommal való szembenállásukat és a jómódúakkal szemben táplált ellenérzésüket. A vagyonosok csatlakozásával a rómaiak is megengedőbbé váltak. Látható volt, hogy Róma toleranciája a fennmaradás egyetlen útja. Lassan eltűnt a gazdagok pusztulását hozó szabadulás gondolata, helyébe a bűntől való megváltás lépett, mely mindenki számára elhozza az üdvözülést. A végítélettel és Krisztus eljövetelével kapcsolatban át kellett alakítani a kora-keresztény eszkatológiát is: Krisztus második eljövetelét a távoli jövőbe tették, míg az első eljövetelt megtörténtnek nyilvánították. Bár még nem beszélhetünk intézményesült keresztény egyházról, de az első haireszisz ekkor jelent meg az ebioniták (’szegények’ héb.) mozgalma által. Nevük arra utal, hogy az alsóbb néprétegekből származtak, de nem kizárt, hogy a vagyonukról tudatosan lemondók is tartoztak közéjük. Nem értettek egyet a kereszténység elszakadásával a zsidó gyökerektől, és a hatalommal (hatalmasokkal) szemben tanúsított megengedő attitűddel. Büszkén vállalták szegénységüket, szigorú aszkézisben éltek, és teljesen tartózkodtak a húsfogyasztástól. Életmódjukban emlékeztettek az esszénus szektára, amely ez időtájt már nem létezett. Nem akartak elszakadni a mózesi törvényektől és az atyák hagyományától, Krisztust elismerték megváltónak, Szent Pált azonban aposztatának (hittagadónak) tartották, és nem fogadták el leveleit.

Ahogy haladt előre a kereszténység alapvető tanításának kialakítása és rögzítése, megjelennek az elhajlások is. Az egyháztörténészek álláspontja szerint éppen az eretnekek elleni vitákban, harcban vált egységessé az egyház, kanonizálták a szent iratokat, jött létre az egyház alapvető intézménye a püspökség, a pápaság, az egyházi hierarchia, és ültek össze az alapvető hittételeket rögzítő első zsinatok.

 

 

A KORAI KERESZTÉNY ERETNEKMOZGALMAK

 

  • Gnoszticizmus

 

A Kr.u. I-II. században a magasabbrendű, megváltó tudást (gnószisz) hirdető, a hellenizmus talaján sarjadt, kisázsiai hatásoktól sem mentes szinkretista vallási-filozófiai mozgalmak egész sorával találkozunk. A gnosztikus vallási és kulturális irányzat már Krisztus előtt is jelen volt, de a kereszténységbe beszivárogva, annak egyes elemeit átvéve, azzal együtt terjedt el jelentősen. Nem vitatható azonban, hogy a kereszténységbe is beépült a gnosztikus tanok számos eleme, sőt némely hitigazság kinyilvánítása a gnosztikusokkal való vitában történt meg. Bár a tant írmagjában is megpróbálta kiirtani az egyház hivatalos tanító hivatala, a mozgalom bizonyos formáiban gyakorlatilag napjainkig él (ld. A megváltó tudás – Gnoszticizmus tegnap és ma c. írásunkat a Kagylókürt 60. számában). A gnosztikus tanok fő kérdése az volt, hogy honnan ered a világban tapasztalható rossz. A választ dualista módon adták meg. A világban két princípium van, a jó (Isten) és a rossz (Anyag) alapelve. A látható világot az örök anyagból Isten akarata ellenére a démiurgosz (’alkotó’ gör.) hozta létre. Isten és a látható világ közötti kapcsolatot az Istenből kiáramló aionok (az istenség teremtő tulajdonsága) hozzák létre. A megváltás az emberi lélekben lakozó isteni szikra kiszabadítása az anyag rabságából, elsősorban szigorú aszkézissel. Ebben segített a Logosz (Ige), melynek Krisztusban csak látszólagos teste volt, mivel álláspontjuk szerint istenként nem vehette magára a rossz anyagot (doketizmus ’dokeo’ látszik gör). A gnosztikus alaptan szerint az embereknek három csoportja van, a magasabbrendű lelkek (pneumatikusok), akik rendelkeznek a magasabbrendű tudással, és magukban már legyőzték a rossz anyagot, a pszüchikusok, akik alacsonyabb rendű lelkek, de már rendelkeznek bizonyos hittel, mely elvezetheti őket a gnosziszhoz, ám még nem szerezték meg az uralmat a testük felett, közéjük tartoznak a keresztények is, harmadik csoport a hülikusok (hülé ’anyag’ gör.), akik az anyag rabságában élnek, mint a zsidók és a pogányok. A páli fordulat után a kereszténység elsősorban azért fordult szembe a radikális gnosztikus tanokkal, mert a rosszból származónak tekintett társadalmi rend elvetése szembefordította őket az államhatalommal, elvont spekulációi pedig alkalmatlanná tették arra, hogy a széles tömegek körében terjeszthető legyen.

 

A kora-keresztény gnosztikus irányzatoknak számtalan ága létezett, legismertebb mégis Baszilidész (Valentinosz) iskolája volt. Valentinosz költői formába öntötte a nagy prédikátor, Baszilidész tanítását, elsősorban az eón-világról. A legkisebb eón, Szophia bűnbeesik  Büthosz (az Isten megismerésének tisztátalan vágya) által. Szophia szülte a démiurgoszt, aki megalkotta a pszüchikusokból és hülikusokból álló alsó világot.

 

  • Manicheizmus

 

A manicheizmust a gnoszticizmus utolsó fejlődési fokának tartják. Vannak, akik önálló vallásként aposztrofálják, és az elveszett világvallást látják benne.

Vitathatatlan, hogy hatása rendkívüli volt. Belőle eredeztetik a legjelentősebb kora-középkori eretnekmozgalmat, az albigensek (katharok) és vele párhuzamosan a bogumilok mozgalmát, de az újkori antropozofizmust, teozofizmust és a mormon vallást is.

Alapítása a III. században élt perzsa tanító Mani (vagy Manes) nevéhez köthető, aki 216-ban Babilonban született perzsa szülőktől, és Isten igaz prófétájaként lépett fel. Kiterjedt missziós tevékenysége nyomán jól szervezett vallási közösség született, mely túlnyúlt Perzsia határain. A Zarathustra (Zoroaszter)-vallás papjai vallásuk ellenségét látták benne. Befolyásukra a perzsa király elfogta és halálra kínoztatta Manit. Hívei azt terjesztették róla, hogy keresztre feszítették. Mani vallása igazi szinkretizmus volt káld, mandeus, buddhista, zsidó, keresztény vallások keverékéből, melynek alapja a Zoroaszter-vallás dualizmusa volt. A világ egymással ellentétes alapelvei az anyag és a szellem, illetve a sötétség és a fény, melyeknek élén külön király áll, és harcban álló országaik vannak. A sötétség hatalmába került embereket a Fény atyja ki akarja szabadítani, ezért prófétákat küld a világba, akik Buddha, Zoroaszter, Jézus és Mani voltak. Jézus tanítását az emberek félreértették, ezért Mani, akire leszállt a Jézus által megígért Szentlélek, hirdeti a megváltó gnóziszt (tudást). Tanítása erősen anyagellenes és aszkézis-párti, elveti a házasságot és tiltja a húsételek fogyasztását. Önmagát az addig ismert vallások legtökéletesebb formájaként mutatja be, és az aszkézis útján megszerzett tudás által a megváltás bizonyosságát ígéri az embereknek.

 

  • A gnosztikusokkal rokon irányzatok

 

  • Simon Mágus iskolája

Simon Mágust az egyházatyák „az eretnekek ősatyjának” nevezték, sőt a simonia fogalmát is neki köszönhetjük, mert a hagyomány szerint pénzért akarta megvásárolni az apostoloktól a Szentlélek átadásának hatalmát. Simon szerint az Istenből emanálódott teremtő gondolat és a tőle eredő szellemek teremtették a világot, majd az isteni szellemet az anyagba zárták. Annak kiszabadítására és az emberek megváltására Simonban megjelent a legfelsőbb lény. Az üdvösség eléréséhez elegendő benne és Helénában hinni, aki az első teremtő gondolat megtestesülése (valójában egy Simon által felemelt prostituált) volt. Simon végül az önmagában való hitbe halt bele. Azt akarta bizonyítani, hogy képes a feltámadásra, ezért élve eltemetkezett, de a feltámadás nem sikerült.

 

  • Kerinthosz iskolája

Kerinthosz az ebioniták hagyományát használta fel tanításának kialakításához, melynek lényege az volt, hogy a felsőbbrendű aión (eón) szent erőként megkeresztelkedésekor leszállt Jézusra, aki azt megelőzően közönséges ember volt. A kereszten viszont ismét elhagyta őt, és Jézus így közönséges emberként halt kereszthalált.

 

  • Markión iskolája

Markión az eón-tan kivételével elfogadta a gnosztikus alapelveket. Jellemző volt sajátos teremtés-elmélete, mely szerint a teremtés és a megváltás két különböző Isten műve, a teremtés a haragvó ószövetségi istené, a megváltás az újszövetségi istené. Ellenezte a házasságot és tiltotta a hús fogyasztását. Hívei kezébe saját evangéliumot adott, mely csak Lukács könyvéből és Pál leveleiből állt.

 

  • Khilliazmus (millenarizmus)

 

E tan követői a Messiás ezeréves földi országának eljövetelét várták, amikor a Messiás a feltámadt igazakkal együtt uralkodik, mialatt a Sátán megkötözve várja újbóli szabadulását. Szabadulása után következik be a Messiás második eljövetele, vele az utolsó ítélet és a föld újjáalakítása.

 

  • Montanizmus

 

A mozgalom alapítója híres volt fura taglejtésekkel kísért elragadtatott állapotáról, elnyújtott üvöltéssel cifrázott szóáradatairól, melyet prófétálásnak mondott. Hívei szerint ez a legújabb szövetség kinyilatkoztatása volt, mely a közeli világvégét hirdette. Az ősegyházban a hozzá hasonló karizmatikusok még nagy szerepet játszottak, az intézményesülő egyház azonban igyekezett visszaszorítani őket, mondván, hogy az Úr Lelke most már a püspökök által nyilatkozik meg.

 

  • A Szentháromsággal kapcsolatos eretnek-tanok

 

Az Atya és a Fiú viszonyával a II. század végétől kezdtek foglalkozni a keresztény gondolkodók. Addig szilárdan tartották magukat az egyistenhithez, miközben azt vallották, hogy a Megváltó az Isten fia volt. Az ebionitákkal és a gnosztikusokkal való vita közben kezdték mélyebben elemezni a kérdést. A Szentírásból azt olvasták ki, hogy az egy és ugyanazon isteni lényeget (természetet) a három isteni személy, Atya, Fiú és Szentlélek birtokolja. A három személy minden isteni tökéletességet egyformán bír, csak eredetüket tekintve különböznek. Az Atya isteni természetét nem kapta senkitől, a Fiú az Atyától kapta, a Szentlélek pedig az Atyától és a fiútól nyerte. Az úgynevezett szentháromságtani eretnekek közt voltak, akik Istenben az egységet túlozták el (monarchianizmus), azt hirdetve, hogy az isteni személyek ugyanazon Isten különböző üdvtörténeti szerepei (modalizmus), illetve, hogy Krisztus az egy Isten fogadott fia, akit isteni természetében részesített (adopcianizmus). A legjelentősebb szentháromságtani eretnek azonban az alexandriai tanító, Arius volt, aki azt hirdette, hogy a Fiú nem örökkévaló, az Atya akarata által a semmiből lett, tehát nem egylényegű vele, és valóságos teremtmény, még akkor is, ha minden teremtmény közt a legtökéletesebb. Az ariánus eretnekség tisztázása végett ült össze 325-ben a Niceai Zsinat, majd 381-ben a Konstantinápolyi Egyetemes Zsinat, mely örök érvénnyel kőbe véste az egyház álláspontját a Szentháromságról. A katolikusoknál az egyetemes hitvallás részeként vallott Szentháromság-dogma egyike azoknak a kinyilatkoztatott hitigazságoknak, melyek valamennyi hívőre kötelező erővel bírnak. Szó szerint így hangzik: Hiszünk a Szentlélekben, aki úr és életadó lélek, aki az Atyától származik; az Atyával és a Fiúval együtt őt is imádjuk és dicsőítjük; ő szólt a próféták szavával.

 

 

AZ EGYHÁZATYÁK ÉS AZ ERETNEKSÉG

 

Az eretnek tanokról legtöbbet a nagy keresztény tanítók fennmaradt apologetikus írásaiból tudhatunk meg, mivel az eretnekség eredeti forrásai az egyház tanító hivatala jóvoltából  eltűntek, megsemmisültek.

 

Tertullianus  (160-220)

A karthagoi születésű mester Apologeticus c. művében a keresztényellenes vádakat cáfolja éles logikával. A Marcion ellen c. írásában a gnosztikusokkal vitázik, Praxeas ellen c. művében pedig a Szentháromság elleni eretnekségekkel szemben bizonyítja az egyház igaz mivoltát. Legjelentősebb eretnekség elleni műve a „De praescriptione haereticorum”, melyben azt bizonyítja, hogy egyedül az egyház birtokolja zavartalanul az apostolokra bízott krisztusi tanítást. Tertullianus szigorú aszkézist követelt a keresztényektől, dicsőítette a szüzességet, buzdított a nők elfátyolozására, nagyra becsülte a vértanúságot, szigorú böjtölést kívánt meg, megbocsáthatatlannak minősítette a házasságtörést és elítélte a nők túlzott szépítkezését. A szigorú erkölcsi nevelésen túl a Szentháromságról és Krisztusról korát megelőzően tiszta fogalmakat alkotott, ő használta először a trinitas fogalmat és a substantia kifejezést a Szentháromság egylényegűségéről.

 

Alexandriai Kelemen (†215 körül)

Fő törekvése volt, hogy az apostoloktól hagyományozott tanítást kora filozófiai törekvéseivel összhangba hozza. A keresztény tanítást csiszolt, szép költői nyelvezettel tárta olvasói elé. Munkássága nagy részében az általa hamis gnószisznak nevezett tanokat bírálta azzal, hogy megrajzolta a keresztény gnosztikus alakját, aki az igaz tudást birtokolja. Tanítása szerint a valódi tudáshoz az erkölcsi tökéletesedés, a magasabb rendű szellemi élet és a jellem formálása vezet, a keresztény hit pedig állandó megtérést, folyamatos lelki tökéletesedést, folyton megújuló ideálokat követel.

 

Órigenész (184 k.-254)

A keresztény tanítás első rendszeres és tudományos igényű feldolgozása az alexandriai születésű egyháztanítónak köszönhető, akit már életében a kereszténység legnagyobb hittudósának tartottak. Szembeszállt azzal a korabeli nézettel, hogy a kereszténységnek csak a tudatlan tömegek számára lehet vonzereje. Arra törekedett, hogy a filozófia fegyverével vegye fel a harcot a kereszténység ellenségeivel. Vallotta, hogy a keresztény hit tartalma szerint alkalmas arra, hogy tételei filozófiai bizonyítást is nyerjenek. Ehhez a görög filozófia érvelését és rendszerét használta fel, elsősorban a gnosztikus eretnekség legyőzése érdekében. Az egyház tanítását úgy dolgozta fel, hogy a keresztény hitigazságok rendszeres kifejtése kiterjedt az összes olyan kérdésre mellyel a gnoszticizmus foglalkozik. Azt mondhatjuk, hogy negatív következtetéssel az ő írásaiból többet tudhatunk meg a gnosztikus tanokról, mint bármely más forrásból. Első nagyszabású teológiai műve a „Peri arkhón”, amely latinul ismertebb „De principiis” (Az alapelvekről) a keresztény dogmatika első nagyszabású kifejtése a Szentháromságról, a megváltásról, a keresztény erkölcsről, az akaratszabadságról, a bűnről, a Szentírásról és a szent szövegek értelméről. Nagy erővel szállt szembe a gnoszticizmussal rokon markionita eretnekséggel, mely híres volt a Szentírás szó szerinti értelmezéséről. Órigenész azt állította, hogy a Szentírás elsődlegesen szellemi, hitbéli és erkölcsi igazságok közvetítője, és csak másodlagosan történelmi leírás.

 

 

KÖZÉPKORI ERETNEKSÉGEK

 

Az arnoldisták és a valdensek

 

Az evengéliumi szegénységet követelő arnoldista mozgalom alapítója Bresciai Arnold (†1155). Nála is nagyobb hatású volt a hasonló alapokon szerveződő valdens mozgalom, melyet a lyoni kereskedő, Pierre de Vaux indított el 1175 körül. Vagyonát szétosztva bűnbánatot hirdetett, és az egyház mértéktelen fényűzése, a papság kicsapongó életmódja ellen prédikált. Azt hirdette, hogy életvitele miatt a papság méltatlanná vált arra, hogy közvetítő szerepet töltsön be Isten és az emberek között. A katharok hatása alá kerülve a valdensek később egyre jobban eltávolodtak az egyháztól. Elvetették az istentiszteletet, a szentek tiszteletét, a búcsút, tiltották a tized fizetését és a fegyverviselést. III. Ince pápa egy ellenmozgalmat, a Lyoni Szegények Társulata egyesületet alapította meg  visszatérítésükre, nagy részük azonban egészen a reformációig fennmaradt, és ahhoz csatlakozott.

 

Az apokaliptikusok

 

A rajongó lelkiségéről híres spirituális mozgalmat Joachim cisztercita apát (†1202) alapította, aki aszketizmusáról volt híres. A Szentírást allegorikusan magyarázva a történelmet három korszakra osztotta fel, az Atya korszakára, mely az Ószövetségé, a Fiú korszakára, mely a klerikusok kora, és a Szentlélek korszakára, mely a szerzeteseké. A harmadik korszak egy új szerzetesrend megalapításával indul, mely a Szentírás magasabb értelmét, az igazi Evangéliumot hirdeti, az egyház helyébe pedig egy megreformált, a ferencesek spirituális ágából alakuló tökéletesen lelki egyház lép. Amikor követői azt kezdték hirdetni, hogy Joachim apát könyveit a Szentlélek ihlette és egyenlő értékűek a szentírással, az egyház eretnek szektának minősítette őket. A mozgalmat végül erőszakkal felszámolták, de a fraticelli eretnekség (apostoli testvérek, paraszti-plebejus mozgalma a XII. századi Olaszországban) formájában még sokáig élt.

 

 

Az albigensek (Katharok)

 

  1. Orbán pápa 1098-ban szent háborút hirdetett a kereszt nevében. Ebben a háborúban nem volt bűn az ölés, sőt az ember a részvétellel is elnyerhette az üdvösséget, ha pedig odaveszett, bűnbocsánatot nyert összes vétke alól. A felhívás nyomán hét keresztes hadjáratot vívtak a muszlimok ellen. Azt azonban senki nem gondolta volna, hogy alig száz év múlva, 1208-ban III. Ince pápa keresztény testvérek ellen hirdet keresztes hadjáratot Európa szívében, a Dél-Franciaországban fészket vert eretnekek, a katharok (kathari ’tiszta’ gör.), vagy fő telephelyük (Albi) utáni elnevezéssel albigensek ellen. Kik voltak ők, akiket a nyugati civilizáció első szervezett és módszeres népirtásának áldozataiként említhetünk? Valóban akkora veszélyt jelentettek az intézményesült és uralkodó egyházra, hogy még az írmagjukat is ki kellett irtani?

Nem tudni pontosan, ki és mikor indította el a mozgalmat, de tény, hogy tanításaik egy részét tekintve közel álltak a buddhizmushoz vagy a hinduizmushoz, főleg a reinkarnációba vetett hitet tekintve, és erős manicheista hatás is kimutatható náluk, akárcsak a dualista gnoszticizmus elemei.

Erősen szemben álltak Rómával és az intézményesült egyházzal. Rómában a bibliai „babiloni szajhát” látták. Dualizmusuk abban nyilvánult meg, hogy az anyagi teremtést gonosznak és alacsonyabb rendűnek, egy alsóbb rendű istenség munkájának tartották. Azt hirdették, hogy az emberi test az anyagi világhoz tartozik, melyet meg kell tisztítani és meg kell haladni igazi hazája, egy szellemi természetű valóság kedvéért. Tanításuk szerint az Isten ismerete és a vele való kapcsolat jelenti a gnosziszt, az igazi tudást. A szentség ilyen módon történő megtapasztalásához szükségtelennek tartották a papság, az egyházi hierarchia és a dogmák jelenlétét. A kereszténységet eredeti formájában dualistának tekintették, mert az felmagasztalta a szellemet, és idegenkedett az ember testi mivoltától és annak eredendő bűnnel terhelt természetétől. Életmódjukban igyekeztek megtisztítani az emberi lelket az anyagvilágban rárakódott szennytől, ezért lemondott, aszketikus életet éltek, szigorú erkölcsi elvek mentén. Tartózkodtak a vagyonszerzéstől, a földi élvezetektől, a húsevéstől, más javainak elvételétől, sőt a házasságtól is, mert az álláspontjuk szerint a Sátán alattvalóit szaporítja. Kortársaik hibátlan erényű embereknek tartották őket, nem véletlen elnevezésük: kathari ’tiszta’ gör. Aki közülük az anyagi világot teljesen megvetette és annak megfelelően élt, azt parfait-nak, kiválasztottnak nevezték, alkalmasnak arra, hogy a mennyországba jusson. A parfait-k kézrátétellel (consolamentum) történő avatásban részesültek. Gyakran megesett, hogy a betegágyán kiválasztottá avatott ember halálra éheztette magát, hogy megőrizze tisztaságát, vagy néha hozzátartozói tették ezt vele. Az anyagvilág megvetése tükröződött abban a doketista álláspontjukban is, hogy Jézusnak nem lehetett anyagi, csak látszólagos teste. A kathar mozgalom elterjedésének idején a római katolikus egyház korrupt és életmódjában romlott volt. Vezetői tobzódtak a fényűzésben, a lakomákban, szeretőket tartottak, vadásztak, szerencsejátékot űztek, búcsúcédulákat árultak. Mindez kiáltó ellentétben állt a katharok lemondott életmódjával, erkölcsi tisztaságával. Vonzóvá tette őket Rómát és a világi hatalmasságokat elutasító álláspontjuk is. Vándorprédikátoraik békések voltak, nem erőszakoskodtak, nem fenyegetőztek kárhozattal, a szelíd meggyőzésről váltak híressé. A XII.-XIII. századra Dél-Franciaországban az a veszély fenyegetett, hogy a katharizmus elterjedtebb lesz a katolicizmusnál. Amikor a kathar eretnekség kivizsgálására küldött pápai legátust 1208-ban Toulouse közelében megölték, III. Ince pápa elérkezettnek látta az időt, hogy szent háborút, kereszteshadjáratot hirdessen a kathar eretnekség ellen. 1209.júliusában a magukat kereszteseknek nevező csapat körülzárta az albigensek fő fészkének számító Béziers városát, és lakosságát kíméletlenül lemészárolta. Amikor Arnald-Amaury pápai legátust megkérdezték, hogy nem bűn-e megölni a városban lakó hűséges katolikusokat is, azóta elhíresült válasza az volt: „Öljétek meg mindet, Isten majd kiválasztja az övéit!” Ezután több évtizedes háborúskodás következett, melynek utolsó felvonásaként Montségur, az utolsó kathar erősség is elesett. A megmaradt kétszáz hívőt a várhegy lábánál rakott máglyán elégették.

 

 

AZ INKVIZÍCIÓ

 

A katharok végnapjainak idején egy Domingo de Guzman nevű szerzetesi alperjel, akit nagy felháborodással töltött el a kathar mozgalom terjedése, nagyszabású tervet eszelt ki az eretnekség visszaszorítására. A katharokat „saját fegyverükkel” akarta legyőzni. Fekete csuhába öltözött, egyszerű vándorprédikátorokat (barátokat) küldött a vidék falvaiba, akik mezítláb jártak, aszketikus életet éltek és koldulásból tartották fenn magukat. A „fekete szerzetesek” műveltek voltak, és alkalmasak a kathar prédikátorokkal folytatott nyilvános hitvitákra is. Domingo de Guzman, a későbbi Szent Domokos, aki a Béziers kiirtására parancsot adó pápai legátus megbízásából részt vett több albigensek elleni hadjáratban, a szolgálataiért kapott házakban új rendet alapított, melyre 1206-ban kapott engedélyt. Ez lett a Dominikánusok vagy Domonkosok Rendje, melyre IX. Gergely pápa (aki mellesleg Guzman barátja volt) az eretnekség „könyörület nélküli” kiirtásának nehéz feladatát bízta. Pápai bullájában kihirdette egy állandó ítélőszék megalapítását, melybe hivatalos inkvizítorokként dominikánus testvéreket nevezett ki (inquirere ’felkutatni, nyomozni, vizsgálni’ lat.) Az inkvizítorok felhatalmazást kaptak arra, hogy fellebbezés nélkül, gyorsított eljárásban halálra ítéljék az általuk felkutatott eretnekeket. Tanúként és vádlóként bárki felléphetett, nevét általában titokban tartották. Sőt, azt a módszert alkalmazták, hogy ha valaki megnevezett legalább egy tucat eretneket, akkor ő maga kegyelmet kaphatott. Így valóságos besúgói és kémhálózat jött létre. Az eretnekek megégetése ősi római hagyományra nyúlt vissza, mellyel a szentségtörést büntették. Ez találkozott azzal a keresztény felfogással, hogy kerülni kell a vérontást. A máglyahalál így kegyes cselekedetté vált. Az eretnekekből kicsikart vallomás érdekében a perverz kínzóeszközök egész sorát alkalmazták, mint az ujjprés, a kínzópad, a vonócsiga vagy a víztortúra. Tanúkat is megidéztek. Az eretnekség gyanújához elegendő volt, ha egy személyt másik kettő eretnekséggel vádolt. A rendszer alkalmas volt régi sérelmek megtorlására, átkok beteljesítésére. A tanúvallomásokról részletes jegyzőkönyv és katalógus készült, melynek kapcsolódó elemeit akár évtizedek múltán is fel lehetett használni bárki ellen, akinek fogalma sem volt róla, hogy mit őriznek róla a titkos jegyzőkönyvek. Az eretneknek módja volt megbánásra, és akkor szigorú vezeklést követően visszafogadták az egyházba. A visszafogadás feltétele volt, hogy további eretnektársakat nevezzen meg. A vezeklés részeként vasárnaponként meztelenül meg kellett jelennie a templomban, és a szentmise alatt (!) meg kellett vesszőznie magát. Ugyanezt tette az ünnepi körmenetek alatt is. Bűne jelét élete végéig viselte azzal, hogy sáfrányszínű keresztet viselt a ruházatán. A vezeklés része volt hosszú, akár évekig tartó zarándokút megtétele is. Ki gondolná, hogy a napjainkra világhírűvé vált, lélektisztító Santiago de Compostelába vezető zarándokút eredetileg az eretnekek vezeklő-útja volt, melynek egyes szentélyeinél a zarándokot megvesszőzték. A megbánást nem mutató és a vezeklő-tortúrát nem vállaló, illetve társakat meg nem nevező eretnekeket nyilvánosan megégették, általában ünnepnapokon, hatalmas tömeg jelenlétében.

 

 

A REFORMÁCIÓ „ERETNEKSÉGE”

 

A reformáció a XVI. században kibontakozó vallási mozgalom, mely a pápa és püspökök fényűző, fejedelmi udvartartásra emlékeztető életmódja, az egyházi tisztségek betöltése körüli visszaélések, a papok és szerzetesek méltatlan életmódja, az üdvösség áruba bocsátása (búcsúcédulák) elleni reflexió volt, elsősorban a kialakuló polgárság körében. A mozgalom Rómától való függetlenségi törekvései találkoztak a német-alföldi fejedelmek elképzeléseivel is. A reformációt a X. Leo pápa által 1514-ben meghirdetett búcsú robbantotta ki. A Szent Péter templom újjáépítése céljából árusított búcsúcédulák megvásárlásával bárkinek teljes bűnbocsánatot ígértek. Ez ellen emelte fel szavát Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes, fogalmazta meg az ”Ágostai hitvallás”-t, és indította el azt a folyamatot, mely végül a protestáns egyházak kialakulásához vezetett (evangélikus egyház, református egyház, puritánok, baptisták, unitáriusok, methodisták és ezek számtalan ágazata).

A református vallási közösségek magukat kereszténynek tartották, puritán formában, de megtartották az istentiszteleteket, szilárd biblikus alapokon álltak és elfogadtak néhányat a katolikus hitigazságok közül is. Abban viszont, amit elvetettek (beleértve Róma felsőbbségét is), nem sokban különböztek a középkorban megégetett eretnekektől. Végső soron mégis azt mondhatjuk, hogy a középkor társadalmi berendezkedése alkalmas volt az eretnekség elleni fellépésre abban a drasztikus formában, melyet ismerünk, míg a polgárosodó társadalmak a vallási elhajlások kezelésének tekintetében más stílust követeltek. Habár a reformációt évszázadokon át eretnekségnek tekintette a katolikus egyház, koránt sem voltak már olyan eszközei a leverésére, mint a középkorban. (Ne feledjük, hogy az inkvizíció „csak” felkutatta az eretnekeket, majd átadta ítélkezésre a világi hatalmaknak.) Végül a reformációt, mint eretnekséget a II. Vatikáni Zsinat (egyetemes püspöki szinódus 1962-65.) tette történelmi fogalommá azzal, hogy kimondta, a reformált egyházakra nem használják többé az eretnek kifejezést. Ezzel gyakorlatilag elismerte őket.

 

 

KORUNK ERETNEKSÉGE?

 

A katolikus egyházon belül ma is felütik a fejüket különböző tévtanok ( pl. a modernizmus, a vallási liberalizmus, az evolúció összeegyeztetése a teremtéselmélettel, a teilhard-izmus, a  felszabadítás teológia, a new age). Abban az értelemben azonban, ahogy a késő középkorig értették, nem tekinthetjük ezeket eretnekségnek, ha néha használják is rájuk ezt a kifejezést. A heretikusok legfőbb ismérve az volt, hogy nem akartak kiszakadni az egyházból. Belülről akarták megreformálni. A klasszikus eretnek fogalomnak már a reformáció sem felel meg, akkor sem, ha a reformátorokat a II. Vatikáni Zsinatig eretneknek tekintették. A polgárosodó társadalom nem engedte, hogy középkori módszerekkel vessenek véget a mozgalomnak. A reformátorok törekvése találkozott a társadalom szemléletmódjának megváltozásával. Végül önálló egyházként ismerték el őket. Lehet, hogy a középkorban sem lett volna szükség kínzásra és máglyatüzekre? Néhány hitbuzgó fanatikus buzgósága indított el vérfagyasztó folyamatokat? Emlékezzünk rá, hogy az egyházatyák még csak a szó fegyverével harcoltak az eretnekek ellen. Fenti értelemben az eretnekséget a múlt fogalmának tekinthetjük. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy a vallás nevében többé nem fognak embert ölni, látunk erre példát, ha napjainkban éppen nem is a kereszténység nevében. Vannak azonban vallások, melyek mindvégig eltűrték a nézetek sokféleségét, a szekta szót nem használták pejoratív értelemben, az eretnek kifejezést pedig nem is képesek értelmezni. A múltat elemezhetjük, a jelent vizsgálhatjuk, a jövőre vonatkozóan pedig feltehetjük a kérdést: ugyan ki lehet veszélyes az ugyanarról az Istenről gondolkodó, léte transzcendens dimenzióira reflektáló emberek közül?

 

 

63/2015

Kecskés Aranka

 

 

Felhasznált irodalom:

 

A katolikus egyház katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest, 1994.

Biblikus teológiai szótár. Szent István Társulat, Budapest, 1986.

Baigent, Michael – Leigh, Richard: Az inkvizíció. General Press Kiadó, 2007.

Burman, Edward: The Inquisition: The Hammer of Heresy. Wellingborough, Thorsons, 1984.

Harpur, James: A kereszteshadjáratok. Egmont Hungary Kft., 2005.

Kulcsár Zsuzsanna: Inkvizíció és boszorkánypörök. Gondolat, Budapest, 1968.

Lénárd György: Kisdogmatika I-II. Római katolikus Egyházközség, Újkígyós, én.

Smoley, Richard: Tiltott hit – A gnoszticizmus öröksége. Gold Book Kiadó, 2008.

Szántó Konrád: A katolikus egyház története I-III. Ecclesia, Budapest, 1983, 1985, 1987.