Árnyékfalazás

A híd pillérébe vagy az épület alapjaiba a szilárdság végett befalazott hajadon vagy ifjú
asszony legendája mindenütt megtalálható, amerre bolgárok éltek: a Balkán-hegységben, a
Rodope vonulatain, Macedóniában, trákföldön, Epiruszban, oláhföldön, Erdélyben sőt még
Magyarországon is.
A török hódoltságot követően egy mecset lebontásakor a bulgáriai Madara községben az
épület alapjaiba ágyazva egy teljes emberi csontvázra bukkantak. A mecset korábban
keresztény templomként funkcionált, azt megelőzően pedig, az ősidőkben pogány szentély
gyanánt.
Az asszony befalazásának motívuma nem csupán a mitikus népdalokban, hanem a bolgár
reformkor íróinak műveiben, sőt a huszadik század elején született alkotásokban is visszavisszatér.
A rettentő legenda újraéled Tszani Gincsev A két nyárfa avagy a váratlan találkozás című
balladájában, Petko Szlaveikov A fehérlábú asszony tavasza balladájában, de Petko Todorov
Kőművesek és Sztilijan Csilingirov Híd a Sztruma-folyón című darabjaiban is.
A népdalok a Manol vagy Pavel nevezetű építőmester vezette kőmívesek történetét
dolgozzák föl. A munkások vagy hidat építenek a folyóra – a Sztruma, Marica, Tundzsa, Arda
vagy más folyóvizekre – vagy pedig erődítmény építésébe fognak, legyen az Pirgosz, vagy a
Fehér Város, a fehér ház vagy a nagy épület. A történet szerint bármit is építenek nappal, az
éjszaka menthetetlenül leomlik.
Végül a mesteremberek arra a döntésre jutnak, hogy az építmény szilárdsága és a falak
erőssége végett egy szeretett személy árnyékát beépítik az alapokba. Megegyeznek, hogy
este mindegyikük megkéri feleségét, hogy másnap reggel hozzanak ennivalót az asszonyok.
Ők pedig annak az asszonynak az árnyékát építik majd be az alapokba, ki elsőként érkezik.
Az árnyék befalazása titokban történik, anélkül, hogy az asszony tudomást szerezne róla. Az
asszony árnyékát fonállal vagy pálcával kimérik, majd ezt a mértéket építik be az építmény
alapjaiba. Csakhogy az árnyék befalazása óhatatlanul az asszony halálához vezet, mert a
mágikus gondolkodás szerint az árnyék az élet látható jele, vetülete, s az árnyék elvesztése
azt jelenti, hogy az ember a túlvilágra kényszerül, ahol nincs napvilág.
A népdal egyes variációi szerint nem az ember árnyékát, hanem magát az eleven embert
falazzák be. Egyik-másik esetben az építőmester két inasa, vagy két öccse elárulja saját
asszonyainak a döntést. Az építőmester nem szól feleségének, így másnap a gyanútlan
asszony elsőként érkezik az építkezés helyszínére az ebéddel. De hogyan építsék be az
asszonyt? Ebben a kérdésben elszabadul a népdalok fantáziája. Egyszer a mester arra kéri
asszonyát, hozza vissza a gyűrűt, amit a folyó vizébe ejtett. Az asszony az elveszett gyűrű
keresésére indul, s ekkor falazzák be a mesterek a híd vagy építmény alapzatába.
Más változatokban az asszony azért esedezik, legalább egy kis nyílást hagyjanak, hogy azon
keresztül szoptatni tudja csecsemő gyermekét. Ez a tragikus történet tükrözi a bolgárok
réges-régi tapasztalatát, miszerint személyes áldozathozatal nélkül nem létezik siker.

A befalazott ifjú asszony
Jecska Gorcseva nyomán

Számos legenda kering a Hiszar városát, a hajdani Trajanov erődöt övező falkerítés
építéséről. Az egyik legenda a befalazott asszony történetét meséli el.
A hatalmas falak építésével Manol mestert bízták meg, aki tízezer munkást vezényelt a
munkában. Szó sincs arról, hogy a kőmívesek elvetemültek lettek volna, inkább átok ült a
munkájukon. Amit nap közben felépítettek, bármily gonddal és hozzáértéssel dolgoztak is, az
éjjel menthetetlenül leomlott. Ezért aztán roppant lassan haladt az építkezés, így az
építtetők nap nap után ordibáltak a munkásokkal, s gyakran ütlegelték is őket.
Manol mester sokáig töprengett a legkiválóbb segítői társaságában, mit tehetnének, hogy a
falak ne omoljanak össze éjjel, mígnem az egyik kőműves azt nem mondta, hogy a másnap az
ebéddel elsőként odaérkező asszonyt falazzák be az építménybe. És nem az árnyékát, ahogy
azt máskor csinálni szokták, hanem magát az eleven asszonyt. Az ifjú segédeknek és
kőmíveseknek égnek meredt a haja a rettenettől, de nem tehettek mást, megegyeztek,
csakhogy haladjon a munka.
Estefelé, mikor bealkonyodott, a mesterek haza indultak, s elmesélték asszonyaiknak a
kegyetlen egyezséget, majd figyelmezették őket, nehogy másnap reggel az erődítmény
közelébe merészkedjenek. Csak Manol mester nem mondott semmit ifjú feleségének.
Vérzett a szíve, ahogy a ház körüli teendőket vidáman, dalolva végző, vagy éppen a
bölcsőben elsőszülött fiúcskájukat ringató asszonyára nézett. Tudta jól, hogy épp az ő
imádottja érkezik majd másnap elsőként az erődítményhez, de úgy érezte, nem lehet
tisztességtelen, s nem figyelmeztetheti asszonyát. Egész éjjel le sem hunyta a szemét. Az
apró ablakon keresztül bámulta a fényes holdat, akihez azért fohászkodott, hogy egyébként
koránkelő asszonya másnap elaludjon… Majd alvó nejéhez fordult, megcirógatta orcáját, s
némán búcsúzott tőle.
Másnap reggel Manol mester ólomlábon vánszorgott az erődhöz. A többi kőmíves
sajnálkozva nézte a mestert, s bizton tudták, ő nem figyelmeztette feleségét a rettenetes
döntésre. Aztán Manol mester csinos felesége közelgett a település felől. Egyik kezében
gyermekét tartotta, a másikban pedig a kedves urának készített ebédet hozta, mit sem sejtve
a rettenetről. Ám az épülethez érkezvén minden világossá vált számára. A falak tetejéről
fájdalmasan tekintettek reá a kőmívesek. Manol mesternek pedig majd megszakadt a szíve.
A asszony némán letette a fazekat, s önként, ellenkezés nélkül odalépett a falban előkészített
mélyedéshez. Csak annyit kért, hagyjanak egy nyílást emlőjének, hogy ameddig csak
lehetséges tudja szoptatni fiacskáját. A kőmívesek dermedten álltak: „Micsoda veszteség,
egy ilyen szépség, és vége! Ráadásul anya is!”
Manol azt sem tudta, él-e, hal-e. Azt tudta, most már állni fognak a falak, de úgy érezte, élete
összeomlott.
S az erőd egyik ajtaján a mai nap látszik a rózsa és a ruta, amiket a balsorsú ifjú asszony viselt hajdanán.

63/2015

Denica Rajkova, Petja Manolova