Baksa Veron vetett ágya

Egy népzenei monográfia-könyv hátterében

Ha az első benyomás, az első nézet szerint ítélünk, a Győri Megyei Könyvtár gondozásában 2014-ben megjelent „Baksa Veron vetett ágya” című népzenei monográfiában egy népi énekesről, nótafáról, bámulatra méltó memóriájú adatközlőről kapunk képet, aki cca. 240 éneket – gyerekjátékokat, balladákat, rabénekeket, betyárdalokat, koldusénekeket, duda-, vásári-, amerikás-, háborús- és munka-dalokat, siratókat, siratóparódiákat, jeles napi szokásokat, dohány-, kenderdörzsölés-, káposzta-, olaj-munka leírásokat, rostaforgatást, vajákos gyógyítást, tudósok, pásztorok történeteit, csúfolókat –  mond el.

Ha a tényeket felülnézetben látjuk, értsd a tudományos vizsgálódás objektívnek nevezhető szabályait, legalább egy évszázad kipróbált népzenei érveit használjuk – Vikár, Kodály, Bartók, Lajta, Járdányi és Olsvai nyomán –, amik a szakszerűség érvelése szerint vitán felül fontosak, nem biztos, hogy túljutunk az adatok közlésén, s maga az adatközlő sem kerül feltétlenül a közelünkbe. Ám Baksa Veron személyes tulajdonságainak, személyiség-jegyeinek ismeretében, kiejtésének, hangjának, szófordulatainak, egyéni kiemeléseinek, elbeszélt körülményeinek, szokásainak megismerésével már közelebb jutunk egy népénekes alakjának mélyebb, áthatóbb megismeréséhez.

A címadó, Baksa Veron vetett ágya című éneket vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a „ti-ti tá tá” – két nyolcad mellett két negyed – időértékű ritmus zárt, háromsúlyú, hármas tagolású, hármas lüktetésű. A ¾-es ritmus ritkán fordul elő a magyar népzenében, az is idegen hatásnak tulajdonítható. A térképre tekintve láthatjuk, a Nyírség települései – lévén Veron asszony nyírségi származású – mennyire egybefonódnak a kissé északabbra fekvő, szlovákok lakta vidékkel, valamint a lengyel földdel, ahol mazurkát táncolnak. Ez a lengyel ritmika a Nyírlugos körüli (Nyír-telek, -Adony, -Ábrány, -Mihálydi) településeken ereszkedő, úgynevezett quint-váltó magyar pentaton dallamrajzzal párosult:

A párosító – olvassuk a népzenekutatók megállapításából –, olyan társas együttlétkor énekelt népének, amelyben az egymással szimpatizáló lány és fiú nevét éneklik össze, vagyis szíve választottjával az énekben összeboronálják a fiatalt.

Ez a lelket melengető titkot ápoló, és a vágyat majdan beteljesítő, felnőtt életre készülő lányok asszonysorsú lehetősége. Készülődésük, várakozásuk tréfás jelei kapcsolódnak: kék szem; szerelem; arany kacsa; bömbölő bika; arany duda, legény fújdogálja; keszkenő s hidegrázás eredménye a „szeretem a gazdáját” vonzalom.

Ha ezeket a jelzőket egyenként vesszük sorra, elénk tárul Veron lánykorának tréfás nevetése, gúnyossága, szépen vágyódó, üde „jány”-mosolya. Olyan személyiségrajzot kapunk, amely a majdani komoly asszonysorsot előrevetíti, fizikai megvalósulását elő-rajzolja. Ez a közel-jövőbeli tervezés, előrelátás, a „hidegrázás”-tól a szerelmesének ruhát lopni kész tréfáig megmutatja a környezetbe férés igazolását, a tiszta érzések kikiáltását, a leendő vállalás előkészületeit.  Mindez még mindig a néplélek külső kérge, pszichológiája képekben, szövegben.

Zenében a dallami kifejezés „zene-pszichológiai”, emberismereti, szokás-vizsgálati adatai, következtetései, összehasonlító tényei magyarázhatják a zárt személy titkos vágyát, hogy a hármas lüktetésben, a mazurka vissza-visszatérő szakaszaiban forgó táncban végre kiénekelhesse kedvesét.

Páronkénti más-más „bijjog” kerül minden „jány”-ra, más és más a párok története, a megismerkedésük, egyedi a történeteik „csak-hozzám-tartozó” olvasata. A quintváltás zenei ténye, mint minden bemutatás ilyen (első két sor), majd olyan (3. és 4. sor) tényekkel igazol vagy tagad, utasít el vagy fogad el. A párosítóban az összetartozás csalfa vagy igaz voltát hívja és feleli, kérdezi s válaszolja.

Ha pedig Istenhez szóló imáját, a legkedvesebb „jány”-testvére temetéséhez tartozó siratóját vizsgáljuk, éneklő lelkében nyílt, őszinte lelki szeretetet, szinte zeneszerzői mély lelki folyamatot érhetünk tetten, hallhatunk.

„Erzsikém, Erzsikém!” siratása

Az ének-beszélés, a beszélt ének módja és használata az emberiség messzi múltjába vezet, ősi kulturális alakulat. Tudatos alkalmazás, a nagybetűs ZENE legbecsesebb hangszerével, az emberi hanggal aláfestett, zenei HANG-gal súlyozott kijelentés, vagy hangsúlyos vágy: varázsos-mesés várakozás, könyörgés, az ima ősi alakulata. Halljuk ezeknek a legegyszerűbb megnyilvánulásait az egy-két hangot éneklő gyermekmondókáktól egészen a pentatonig, az öt hangot használó skáláig, az „ázsiai eredetű” hangsorig (lásd Bartók: Harvard előadások idézetét).

Mi vezet az ötfokúságig?

Egy hang

• Magyar gyermekaltatók, monoton imaszövegek, legtöbbször leírhatatlan dúdolásos formája: „Csicsíjja, babója, eement a nyanyája, eement a vásájba…” , „Babókám, mommókám, szërelmötös babókám..”
• A török kultúrában Bartók Béla mutatta ki (Népzenegyűjtés Törökországban 181. old.)
• Az indo- kultúrában a himalájai népcsoportok a buddhizmus előtti évszázadokban egy hangon, mély torokhangon dúdolták ritmikus szövegeiket, vallásos verseiket.

Két hang

• A magyar népzenében például a Nap-hívogatók, eső-várók, rá-olvasók „Süss fel Nap..”, „Ess eső essél…”, „Luca, Luca kitty, kotty…”
• Az indo-kultúrában a náda-hang, mint a teremtés rezonanciáját útjára bocsátó OM vagy AUM ősmantra, aminek egy vagy két hangú recitálása is ismert, „d” – „r” vagy „s” – „l” hangon, vagy Indiában a Szúrja napkultusz énekei.

Három hang

• A magyar népzenében a három hangú gyermekjátékokban, például: „Tüzet viszek…”, „Kék kű, veres kű” (MNT I. kötet; Baksa Veron vetett ágya 148.o.)
• Az indo-kultúrában a trináda– vagy három-hang, ami megfelel az európai tetrachord-nak. Ilyen például az Óm namah Bhagavaté Vászudévája mantra recitálás dallama, de gyakran három hangon recitálták a Rámájana eposz több órás előadásait is.

Öt hang

• A magyar népzenében (e helyütt szándékosan nem érintem a quvintváltókat, az úgynevezett magyar pentaton-t) az egymás után következő öt-hang távolság figyelembevételével a „l-t-d-r-m” vagy „-d-r-m-f-s’ ”, formulák, mint például a kiszámolók: „Hét, nyóc, tíz…”, harangozás stb. (Baksa Veron vetett ágya 38.o., „János Bácsi Keljen féel” 153.o., „A tokaji szőlőbe” 154.o., „Szállj le kokas az ülőről” 152.o.). Ilyen példa továbbá a regölés, „réülés”: „Eljöttünk, el jöttünk, régi szokás szerint, Haj regü rejtem, …”(Arrabona 12 Múzeumi közlemények 1970.)
• A török kultúrában Bartók Béla mutat rá (Népzene gyűjtés Törökországban, 129.o., 376.o., 76.o., 377.o.).
• Az indo-kultúrában az audava, megfelel az európai öt fokú, azaz pentaton rendszernek, például a bengáli bhadzsanok, áhítatos énekek némely stílusa esetében.

A hagyomány

Nincs bizonyíték arra nézvést, hogy a 2-, 3- és 5-hangúság a zene időbeli fejlődésének eredménye lenne. Egy biztos, hogy a hagyomány és a hagyományozódás ténye kutatásaink szerint nemzedékek során átívelő gyakorlatot mutat. Ha feledésbe is merül a hagyomány kialakulásának oka vagy változásának indoka, a hagyományozódás ténye akkor is folytatólagos.

A halál elfogadása, megrendítő lelki indulatai összekapcsolódnak a meghalt rokon cselekedeteinek elbeszéléseiben, utolsó óráinak fölidézésében. Ennek gyermekkori utánzása ritkán érhető tetten. Veron asszonytól halljuk (Zsuzsikám, Zsuzsikám gyermekkori sirató) a mintát, mely tökéletes példát nyújt a gyermeknek a felnőtt életében majdan gyakorlandó siratásához.

A temetés a vallásos – jelen esetben görög-katolikus – formaságait követően, a koporsó földbe tétele előtt magyar néprajzi tájaink nagy részében általános szokás szerint a rokonok ráborulnak a koporsóra, és hüppögve, énekelve „beszélik” a megholt történetét, utolsó életjeleit, mondásait, az őt körülvevő tárgyakkal kapcsolatos egyéni jeleneteit stb.

Baksa Veron mondta: „Mikor Erzsike testvérem meghalt én is odamentem, átöleltem a koporsoút, végig is csoúkúútam. Ez attoúl függ, kinek hogy fáj, akkor azt mondja, amit érez. Mikor eljöttünk onnaj, egy asszon’nak meghoút az 5 éves kisfija, amikor otthon voútam eccer, akkor is mentek az emberével mind a ketten feketébe, egy csokor virággal a temetőúbe. Mon’ták, hogy az asszony többször is kijár, felhallik az uccákig is, ahogy sír, sirat. Baksa Veron pontosan fogalmaz: ...az eén emberem nem tud könnyen sírni. Mondtam is neki: Meghalhatnék, akkor se siratnál! Aki nem tud, nem marasztaltuk el, csak mon’tuk , hogy annak milyen rossz, nem tud kifakadni, nem tudja magát kisírni”.

A siratás „tanulása”

Veron asszony a bizalmába fogadván mondja el a siratás utánzásának, gyermekkori tanulásának menetét:

„…akkoriban hamar meghalt egy-egy gyerek, csak elkékült, eézőüdült í pár napos, vagy hetes csecsemő. Úgy mondták, hogy kelevényös lett. Volt ojjan asszony is, aki 5-6 gyermeket szült, s csak egy maradt életbe Neki. Abban az idöüben valahogy természetesebb, velünk-járóbb vó’t a halál, mint most. Ma mindent megtesznek, akkor ez nem így történt még a „padláson” [értsd: a fejünkben, tudatunkban]. Nekem voút egy bátyám, annak az ötödik, vagy hatodik gyerek maradt meg. Született, halt, született, hóut, oszt eén meg mint gyёrek, mindég hallottam, ahogy siratták a kicsit. Szoúval értse meg: ezeket a siratoúkat nem magunk szedtük össze, nem magunk találtuk ki, hanem a felnőttektöűl tanuútuk.

Csináltunk egy nagy buckát, a ‘vót a ravatal. Arra tettük a csipketerítöűt, arra tettük a „halottat”, s akkor voút az egyik fijú „pap”, aki gyött, aki minden marhaságot összebeszeélt. Ott vó’t az „anyja”, a „rokonok”, a „vendígek”, ott körülállták.  Először az „anyja” siratta, mindent szépen elbeszégetett roúla énekelve-sírva, aztán elvittük a „temetöűbe”. Nálunk sárga a homok, igen sárga. Evvel töű’tik meg az udvarokat. Ilyen nagy gödörbe játszottuk a temetöűt. A temetést szabályosan végeztük: a koporsoú keménypapír doboz voút, keresztet fából formáztunk neki és virágokat dugdostunk rá. A „pap” meg a „kántor” csak fiúgyerek lehetett. Ezt beosztottuk. A halottvivők vagy jányok vagy fijuk voútak. A jányok ha vitték, kidíszítettük papír-szallagokkal. Most mán kocsi viszi a halottat Lugoson, de abba jaz idöűbe mindig emberek vitték. Az volt a szokás, hogyha legény, vagy jány halt meg, akkor legények, vagy jányok felváltva vitték. A jányok mindég fehérbe és a csuklójukon vó’t ojjan feketesziélű zsebkendöű, a fiúk feketébe, vagy sötétkékbe. Messze voút a „temetöű”, váltottak a jányokkal. A feketesziélöű kendöű az ingujjukra vó’t tűzvö. Mink mindezt a játékba is így csináltuk, csak krepp papírból. A többi gyerek vó’t a rokonság, vendégség, a temetési menet.

Nekem mindég jány-babám vó’t. Azt a nevet adtam neki „Zsuzsi”. Az ösmerősök között, akik nagyon szerettek engem a faluba mindig úgy hí’ttak, hogy Zsuzsi. Így lett az én babám is Zsuzsi. Akkor a játékban is jajszóval sirattunk, ugyanúgy, ahogy hallottuk a felnőttektöűl. Ez így maradt annak idején, mindenki ijjen síró hangon énekelte azt, amit átérzett.”

Megjegyezni kívánom, hogy Dobszay László sirató kutatásának összesítésében a quint-hangterjedelmű gyerek-siratókban a jellegzetes fordulatok alapján ez az úgynevezett szabolcsi jelleg:   r-m-m    r-t,-d-l,    d-r-m-t,-d

„Ez nálam megvoút, hogy eén elmentem egy temeteésre, még a papot is megfigyeltem. Hazamentem, elmagyaráztam, kicsúfoltam, hogy mi hogy voút. Ojjan eleven, huncut gyerek voútam: Meghalt egy 5-6 éves kisfiú. Oszt annak a nénjivel jártam iskolába, iskolatársak voútunk. Járatos vó’tam náluk. Gépészkovács voút az apjok és igen-igen jaó kis hintát csinált nekik, vaspálcájoú hintát. Én is igen sokat hintáztam rajta. Oszt mikor temette ja pap, mikor a szobából vitték ki a gyereket, akkor ahogy fordultunk ki a házból, az egész sirató sereg pont szembe került a kishintával. Akkor az anyja felordított , hogy „Jaj, Lacikám, Lacikám, ittha’tad a kishintádat”. Aztán ezt én, mint kicsi gyerek megjegyeztem, hogyha majd lesz igazi kisbabám, akkor azt én is így siratom.”

Tizenkét éves gyermekként így siratott „játék”-ként Zsuzsi bábujának siratásában: „Zsuzsikám, Zsuzsikám, Jaj csak a nevedet hattad itten, meg a kis hintádat.”

Jel, jelkép, jelkép-rendszer, kifejezés, lelki kitárulkozás

Ha belekapaszkodunk Veron megjegyzésébe, készen áll az utánzás, a „jelenet-átvitel” ténye, ami személyesen érintetté teszi, bevonja, lelkileg megérinti, de a fájdalom kisírása „könnyít a lelkeén”. Lehetséges és szükséges erről szót ejtenünk, nemcsak a hagyomány tanulásának ürügyén, hanem lelki lényegünk vizsgálata okán is. Karácsony Sándor és tanítványi köre írta A Magyar lélek formái (Exodus kiadó, 1942) című munkájában, Karácsony Sándor idézetét nem sértve, de zeneire fordítva:

„Ha a jelrendszerben mozogva jelt tud adni a beszélő [a mi esetünkben a sírva éneklő] a hallgatóságának, vagy a mester a tanítványának, akkor a mondatot megértik. Ha a jelrendszerrel megküzdvén, s azt jelképrendszerré kényszerítvén kiöntheti lelkét, megmutatja magát a költő [itt Veron asszony], s közönsége vállalja a jelképet, magára ösmér benne, akkor a stílus sikerült. A nyelvből irodalom, [a mi esetünkben a puszta éneklésből kifejező zeneDRÁMA lett] mert a jel jelképpé, a jelrendszer jelképrendszerré, a beszélő költővé, a hallgatóság közönséggé, a mondat-mondandó stílussá, s a megértés sikerré vált.” (in: Lükő Gábor művei 1. A magyar lélek formái, Bp. Táton kiadó 2001)

A jelképek fontossága, képeink, jelrendszerünk közzététele akár a falu közössége számára egy-egy temetésen koncentráltan mutatkozik meg. A tetten érhető jelkép vezet a szimbólumhoz, ez teszi lelkileg megfoghatóvá megnyilvánulásainkat a fájdalomban, a hozzá-tartozásunkban, szeretetünkben, közösségi egységünkben, összetartásunkban.

Vajon mi vált jellé, jelképpé Veron asszony falujában, közösségi éltében? Miképpen fejezte ezt ki kreatív módon, akár gyermekként énekes játékaiban, huncutságaiban, vagy készülődő „jány”-ként párválasztó tervében, majd asszonysorsában, vagy később öregként, ráncossá tevő dolgos hétköznapjaiban? Ennek kutatása mindenfajta monográfia kötelessége, hogy a kikerülhetetlent, a hétköznapit és az ünnepit bemutassa, s az adatközlő bizalmas közlésein keresztül a szüléstől-születéstől kezdve egészen a halál megrendítő eseményéig teljes személyiség-képet közvetítsen.

A múlt fölidézése nem az elmúlt idő visszakívánása, vagy puszta kesergés, hanem lelkünk, lelkületünk igaz vonzalma a szépre, a jóra vágyó isteni alaptulajdonságunk fölismerése iránt. Lelkünk legmélyén, velünk-születetten boldogok vagyunk. Erről megfeledkezve életünk során ronthatunk ezen, de boldogság-vágyunk örök. Veron asszony bátor, szép hangú énekeiben ott van fiatalsága, boldogsága, szép-lelkűsége, de gyásza is.

A zene kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan műfaj, mégis újra meg újra kísértésbe esünk, hátha tetten érhetjük, hátha megfoghatjuk valamiképpen.

Tegyünk egy kísérletet, s a siratókat alapul véve kezdjük a külső jelek és a változatok vizsgálatával! A változat-kutatás, az összehasonlítás több tényre rávilágíthat.

Öt egymás melletti (quint) hang terjedelmű hangsor például: l, – m (l,-t-d-r-m). A Felső-Tisza-vidéki típusban jellegzetes dallamrajzok például: „r-m-m”, „r-t,-d-l,”, „m-r-d-t,-d”, „m-t,-d-d”, „d-r-m-m-m-r-t,-d-l,”.

A siratók ezekkel a tipikus fordulatokkal épülnek. Érdekes egybeesés mutatkozik az egyes sorok között, ha a „Zsuzsikám, Zsuzsikám” gyermekkori sirató tipikus részeit mint panelt vetjük össze az „Erzsikém, Erzsikém” c. legmélyebben átélt, leghosszabb siratóval.

A felismerhető, s a többi siratóval összecsengő helyek mellett, valamint a sírásból, siratásból való hüppögésektől és elhaló hangoktól, zenei mondatvégektől eltekintve megállapíthatjuk, hogy gyermeke, anyja, apja s nővére siratása közül nővére utolsó óráinak történetét Veron asszony hosszabban részletezi, mint a többiekét, s fájdalmában olyan kifejezési formákat használ, amiket sem korábban, sem későbben nem alkalmazott:

Illusztrációnak: Baksa-köny 59. oldal, kottával

„Odaértünk, Rontunk befele, Mindent elkövetett az orvuós, Minden hiába voút, (csak) Azt nem tudom megbocsátni magamnak, hogy mér’ nem híttunk mentöűt…”

„O-da-ér-tünk”

l,   d   m    r__!

A moll dallam alapállású formája egyedül itt „rajzolja” drámai módon az odafutást, hosszan megállva a „r” = „megérkezés” hangján.

Folytatásban: „rohantunk befele, mindent elkövetett az orvous”,

„min–den hi–á–ba voút”

m         r     d t    m,   l,__.

Így jelezzük azt az időritmikát, amit kimondva feleannyi idő alatt, itt = „d t” az elakadó lélekzet, az elakadó szó a megadást, a feladást, az elkerülhetetlent ritmizálja. Dallamrajzban: „m-r d–t,-m, l”. Lefelé, az alap felé lépegető hang és „hi-á” szótagok megbicsakló zenei mozdulatok, eddig s ezután sem előforduló alsó, az alapot támasztó „m,” és az alap: „l__.” hosszan lezár, kifullad, feladva minden igyekezetet.

Aztán jajdulva csap fel az eddig legmagasabban használt felső „m”= „csak” előhang után felső s’-t használva jajong:

„azt nem tu-dom meg-bo-csát-ni ma-gam-nak”

s’    m     m m       m     d d       d d      d      d-l,

A fenti példából következően a közeli „m”, majd „d” a felező idő megbicsakló jelzete. A legutolsó kötőjel a „d”-ról „l”-ra átívelő hang a nak-szótagban.

Ez a három hely a siratás teljes hosszának ütemszám szerinti aranymetszésében van, a drámai feszültségének, a sirató sírásba fúló énekbeszédének, lelki sikolyának pedig csúcspontja.

Az egész siratásnak ez a része a „szerzői” átélésnek olyan tetten ért foka, ami messze túlmutat a gyermekkori úgynevezett panel-mintán és minden eddigi tartáson, eddig használt, környékben szokásos formulán. Átugorva hangmagasságot, fenn és lenn igazi DRÁMÁ-t teremt hallgatói körében. A siratás ezen módja bármennyire is tanult elemekkel épül, tulajdonképpen improvizáció, jelen esetben a fájdalom kifejezésének szabadságával élő ének-beszéd, aminek részleteivel igyekeztünk támpontokat nyújtani a magyar lélek zenei képéhez, zenei nézőpontjaihoz.

63/2015

Váray László

BETÉTEK:

Kodály Zoltán a magyar zenéről

„Zenénk törzse éppoly rokontalan Európában, mint nyelvünk. Eredetiségéből ezerévi érintkezés,idegen hatás sem tudta kiforgatni.”

(Magyarság a Zenében” 1939, in: Kagylókürt 37. 20.old.)

Bartók a személyi monográfiáról:

„Nem elegendő, ha a dallamokat csupán művészi szempontból jegyezzük föl, lehetőleg minden dalt: a nép által énekelt minden dallamot össze kell gyűjtenünk függetlenül zenei értéküktől.” (Muzyka, Lengyelország, 1929. 04.)

Lajtha László:

„…élő embert az élő környezetben, hozzátéve az őt körülvevő állat-, és növényvilágot foglalkozást, táplálkozást éppúgy, mint szellemi életét, népszokásokat, néphitet, babonákat, népi díszítő művészetet, egész szellemi életét is, amelynek egy része a népzene. Ezt nevezem antropo-muzikológiának.”

(Kokas Kálmán interjú – Vas Népe 1963. febr. 17. Szombathely)

Bartók: Harvard előadások

Kelet-Európában, méghozzá egy aránylag kis területen a legkülönbözőbb népek élnek egymás mellett. Népzenéjük kölcsönhatása a parasztzene hihetetlen változatosságát hozta létre anélkül, hogy ez a kölcsönhatás lerombolta volna az egyes népek népzenéjének egyéniségét. Egymás mellett élnek itt a legheterogénebb stílusok: a régi, ázsiai eredetű pentaton melódiák, modális dallamok, amelyek részben az előbbiek átalakulásának köszönhetik létüket.

(Bartók Archívum 195/39.sz.)