A francia forradalom értelmezési szintjei

A Kagylókürt jelen számának kiemelt témája a nézőpontok kérdése. Reményeink szerint illeszkedik ehhez mostani cikkünk is, mely az előző (LXII.) Kagylókürtben megjelent, az első világháború okaival foglalkozó tanulmányhoz hasonlóan ismét az alternatív – karmikus és spirituális – történelemértelmezés világába vezeti a tisztelt Olvasót.

A téma fontossága

Az első világháború spirituális és karmikus okainak felvázolása után önként adódott a következő téma: a francia forradalom. Persze csábító volt a második világháború ilyen szempontú feldolgozása is, ám mégis az 1789-es „Nagy Francia Forradalom” győzött. Ennek oka egyszerű. Míg a második világháborút közvetve és közvetlenül is az első logikus folytatásaként értékelhetjük – mint ahogy a történész szakma kivételes módon egységesen így is értékeli –, addig a 18. század végi franciaországi történések az első világháború okaiban is jelen vannak.  Azaz a – karmikus – magok java részét ekkor hintették el; ekkor erősödtek fel, vagy indultak el olyan gazdasági, társadalmi, kulturális, és szellemi-lelki folyamatok, melyek termését részben az első világháború vérzivatarában arattuk le.

A francia forradalom (mely fogalmon az 1789-est értjük, s nem kicsi unokatestvéreit, az 1830-ast, 1848-ast és 1871-est) világtörténelmi jelentősége és a modern civilizációnkra kifejtett hatása tehát vitathatatlan, ezzel szintén egyetért – politikai pártállástól, ideológiától és világnézettől függetlenül – minden történész. Viták természetesen vannak, sőt ahogy Köpeczi Béla írja (Mai viták a francia forradalomról) „a vita már a Bastille elfoglalása után megkezdődött, és azóta szüntelenül folyik. Nemcsak arról van szó, hogy a politikai ellenfelek különbözőképpen értelmezték az eseményeket, hanem arról is, hogy kezdettől fogva ideológiai és történetfilozófiai véleménykülönbségek alakultak ki a forradalom szükségességéről.”

Érdekességként megjegyezzük, hogy az angol Edmund Burke volt az első szerző, aki a forradalom ellenében írta meg híres tanulmányát (Töprengések a francia forradalomról, 1790). A politikai konzervativizmus alapvetésének számító munkára a szintén angol Thomas Paine válaszolt liberális szellemiségű kétkötetes művében (Az ember jogai I–II., 1791.).

A francia forradalom értelmezése, értékelése nemcsak a történészéket, az értelmiséget, a művelt embereket, hanem az olvasó nagyközönséget, vagy általánosabban fogalmazva a közvéleményt is megosztja. John Haycraft szerint (A francia forradalom nyomában.  Utazások Franciaországban) „a reformációhoz hasonlóan két részre hasított egy világot, és ez a szakadék azóta is létezik.” François Furet tabudöntögető könyvében (Gondoljuk újra a francia forradalmat) odáig megy, hogy szerinte ez a megosztottság a franciák között szinte már kóros léptékű, mert:

„Az esemény oly zsarnoki hatalommal uralja a kortárs politikai köztudatot, hogy minden intellektuális távolságtartást azonnal ellenségességnek nyilvánítanak, mintha az identifikációs kapcsolat elkerülhetetlen lenne. A forradalommal kizárólag azonosulni lehet vagy elutasítani.”

(Csak halkan és zárójelben jegyezzük meg, hogy sajnos ismerősnek csengenek ezek a szavak a magyar történelem kapcsán is…)

Furet-vel kivételesen egyetért a marxista Albert Soboul is, aki szerint a francia forradalom „a modern világ történetének csomópontjaiban helyezkedik el, a nemzeteket a múltban, sőt még ma is megosztó különböző társadalmi és politikai áramlatok kereszteződésénél. E forradalom, amelyet a lelkesedés lángja éltetett, a szabadságért és a függetlenségért vívott harcok emlékeivel s a testvériségről és az egyenlőségről szőtt álmaival ma is lángra gyújtja az embereket, vagy gyűlöletre indítja őket. E forradalom, amelyet a felvilágosodás fénye éltetett, egyfelől a kiváltság és a hagyomány kirohanásait vonja magára, másfelől megejti az értelmet hatalmas erőfeszítéseivel, amelyek a társadalom ésszerű alapokon való megszervezésére irányultak. E forradalom, amelyre még ma is csodálattal vagy iszonyattal gondolnak, örökké élni fog az emberek tudatában.”

Az objektív történetírás mítosza

A francia forradalomról a viták tehát a forradalom kitörésétől napjainkig tartanak, s a különböző értékelések megosztják a közvéleményt. A tisztelt Olvasó jogosan tehetné fel a kérdést, hogy az eltelt több mint kétszáz év alatt sem sikerült rekonstruálni, hogy pontosan mi és miért történt? A válaszunk: de igen, csak nem egy, hanem számos válasz vagy megoldás született. Ebből önkéntelenül adódik a következő szintén jogos kérdés: és akkor melyik az igazi?

Hagyományos módon erre nem lelet felelni, mert a témával foglalkozó történészek mindegyike ugyanabból a forrásanyagból vonja le a maga következtetéseit, azaz a maga igazát. Az azonos témáról írt szakmunkák igen széles spektrumú különbözőségének oka a történetírás szubjektivitásában rejlik. Magyarán objektív történetírás nem létezik. Romsics Ignác (A történetírás objektivitásának mítoszáról és a múlt mitizálásának elfogadhatatlanságáról) ezt így foglalja össze:

„A kritikai gondolkodás ismeretelméleti relativizmusának számos argumentumát elfogadva maga is vallja, hogy abszolút objektív történetírás elképzelhetetlen. Ilyen nem volt, nincs és soha nem is lesz. Mi, történészek határozzuk meg, hogy a múlt végtelen számú eseményéből melyeket emeljük ki, és avatjuk történelmi ténnyé; ezeket a tényeket mi állítjuk idő- vagy oksági rendbe; s a hiányzó láncszemeket mi pótoljuk fantáziánkkal. Ahhoz, hogy azt, amit megértettünk, olvasóink tudomására hozzuk, az indukció és dedukció, analízis és szintézis, konkretizálás és absztrahálás többszöri gondolati fázisát kell végigjárnunk. Mindezt saját korunk embereként és szocializációnk során elsajátított etikai és esztétikai normáink alapján és azoktól vezérelve tesszük. Ráadásul – Popper metaforájával élve – maguk a reflektorfénybe fogott és így vagy úgy megvilágított múltbéli tények is manipuláltak. A múlt és annak egyes eseményei mindezek következtében valóban többféleképpen értelmezhetők.”

Elég mindehhez hozzátenni Schöpflin György gondolatait (Az identitás dilemmái. Kultúra, állam, globalizáció), s egyből világosabban látjuk a dolgokat: „A történetírás mindig is különböző célokat szolgált, köztük ideológiaiakat is. Az ösztönzés a múlt felidézésére, újraelmondására és újrarendezésére minden közösség és egyén alapvető strukturális parancsolata. Múltunk által teremtetünk és ebben az értelemben múltunk rabjai vagyunk, s egyben az formál minket, amiről azt gondoljuk, hogy voltunk. (…) A történelmet ugyanis sohasem lehet elválasztani a hatalomtól (Foucault, passim), és egyébként sem létezik a történetírás abszolút, tudományos standardja.”

Ráadásul igaznak tűnnek Bogár László sorai is: „A nyugati modernizáció „beüzemelésének” évszázadairól készült összefoglaló nem volna teljes, ha nem tennénk kísérletet egy eseménysor rövid áttekintésére, amely szinte esszenciaként, megrendítő töménységben tartalmazza mindazt, amit a modernitás az ontológiai mélységekből a felszínre hozott. A francia forradalomról van szó, amelyről az elmúlt legalább 150 év során a világon mindenütt párás szemekkel és kellő megilletődöttséggel szokás szólani. Ez a tény újra megerősíti a feltevést, hogy az a valami, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni: ez „a” történelem, először is nem a történelem, hanem a történetírás, másrészt egészen bizonyosan a győztesek történetírása. Különösen igaz ez a francia forradalomra, hisz a győztes nyugati modernizáció, a Nyugat egyik alapvető történelmi pilléréről van szó.”

Mindezek komoly, sőt súlyos mondatok, de a történelmi és a személyes tapasztalat azt mutatja, hogy igazak. Magyarán csak „kisbetűs” igazságokat olvashatunk a szakkönyvekben, melyek mindig szükségképpen relatívak az anyagi meghatározottságuk folytán, azaz minden csak nézőpont kérdése. A fenti idézetben szereplő korlátokkal mi is tisztában vagyunk, ám ennek ellenére igyekszünk jelen cikkben minél több nézőpontból és talán kicsit felülről, magasabb, azaz spirituális szempontból is „ránézni” a témára.

Értelmezési keretek

A francia forradalom szakirodalma egy hatalmas könyvtárat is könnyedén megtöltene, ezért a törzsanyag, melyből dolgoztunk, értelemszerűen szelektív, de a válogatás elve az volt, hogy a lehető legtöbb történetfilozófiai és szellemi-ideológiai irányzat képviselője jelen legyen a szakmai anyagban.

Az anyag feldolgozása után két nagy értelmezési keret látszott körvonalazódni. Az egyik csoportba a marxista, baloldali és liberális eszmeiségen alapuló, részben antitradicionalista magyarázatok kerültek be, míg a másikba a jobboldali, konzervatív és tradicionalista szellemiség által meghatározottak. Mindez egyáltalán nem volt meglepő, ha a fentebb megemlített vitákra és ideológiai szakadékra gondolunk. Előzetesen annyit jegyeznénk meg, hogy az első csoportba tartozó történészek munkáiban jóval fajsúlyosabbak a gazdasági és társadalmi alapú magyarázatok, míg a második csoportra inkább jellemző a politikai-ideológiai és spirituális értelmezés.

E két csoporton belül is találkozhatunk többféle megoldással, sőt némi átfedés is lehetséges. Egyrészt a nacionalista attitűd miatt, ami mindkét oldalon kimutatható. Másrészt a történész is ember (sőt az egyetlen, aki még a múltat is képes megváltoztatni, amire – egyes történészek szerint – még az Isten sem képes!), azaz olykor megfeledkezik a szellemét gúzsba kötő ideológiáról, és kikandikál intellektusa elefántcsonttornyából, vagy olykor elhagyja elméjének felhőkakukkvárát.

Mi a forradalom?

Témánk szempontjából mindenképpen hasznos, ha tisztában leszünk magának a „forradalomnak” a jelentésével. A legújabb – már az uralkodó nézetet tükröző – Magyar értelmező kéziszótárban kétféle jelentést találunk:

1. A politikai, ill. társadalmi, gazdasági rendszer megdöntésére irányuló (fegyveres) harc.
2. Gyökeres átalakulás, fordulat.

Kiindulópontnak ez megteszi, de mint oly sok dologban, a lényeg jelen esetben is a részletekben rejlik.

A totalitárius rendszerek híres kutatója, Hannah Arendt azt írja A forradalom című könyvében, hogy „(…) 1793-ban tehát Condorcet összefoglalta azt, amit mindenki tudott: „A »forradalom« szó csak azokra a forradalmakra alkalmazható, amelyeknek célja a szabadság. (…) A modern kor forradalmainak megértésében tehát az a döntő, hogy a szabadság eszméjének egybe kell esnie egy új kezdet tapasztalatával.”

Azaz az ideáltipikus forradalom eredeti célja a szabadság, ami egybeesik az új rendszer kialakításával. Ám a történelmi tapasztalat azt mondatja Arendttel, hogy a forradalom nemcsak a szabadsággal, hanem az erőszakkal, a háborúval, a szekularizációval és az új világi rendszer kialakításának igényével is szoros összefüggésben áll:

„Az erőszak azonban semmivel sem jellemzi jobban a forradalmat, mint a változást, forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság létrehozását.”

A modern nyugati gondolkodás empatikusabb ágát képviselő Arendttel szemben a tradicionalista gondolkodók – mint pl. René Guénon és Julius Evola – sokkal keményebben fogalmaznak, mikor a forradalomról írnak. Guénon szerint (A mennyiség uralma és az idők jelei) a forradalom gyakorlatilag felforgatás, azaz nem az új korszakba történő természetes „átfordulás”, hanem ennek pont az ellentéte, az antitradicionalista deviáció utolsó stádiuma. A klasszikus művében (Lázadás a modern világ ellen) Evola szintén hasonlókat ír, azaz hogy a forradalom a plebs elszabadulása, az individualista, antitradicionalista folyamat fontos mozzanata, amit egyfajta emberalatti entitásként, szellemként is lehet értelmezni. Majd még tovább megy, hiszen később a forradalom már maga lesz az antitradíció (Felvilágosodás és forradalom).

Összegezve elmondható, hogy a forradalom fogalma csak látszólag egységes, a lényegi értelmezéseknél szintén az ideológiai-szellemi háttér a meghatározó.

Atlanti forradalom?

A forradalmakkal, s így természetesen a francia forradalommal kapcsolatban is gyakran olvasni a szakirodalomban az ún. „atlanti forradalomról”. Ez a kifejezés arra utal, hogy a 18. század második felében az Atlanti-óceán mindkét partvidékén kitört forradalmi megmozdulások között összefüggést lehet találni. Michel Vovelle, a Georges Duby szerkesztette Franciaország története megfelelő fejezetének szerzője így ír erről a kérdésről:

„A francia forradalom mind nemzetünk történelmében, mind a világtörténelemben sajátos helyet foglal el. Manapság szívesen utalnak az akkortájt lejátszódó eseményekre: kétségtelen, hogy azoknak az „atlanti forradalmaknak” a sorába illeszkedik, amelyek Amerikától az Egyesült Királyságig, Flandriáig vagy Svájcig 1770 és 1800 között zajlottak le, ám ezek a párhuzamok távolról sem csökkentik jelentőségét, hanem rávilágítanak valódi horderejére: a modern világot kialakító egyik legnagyobb megrázkódtatás materiális és ideológiai jelentőségét éppen páratlan kisugárzása igazolja.”

Magyarán Vovelle szerint ugyan térben és időben, sőt körülményekben is beleilleszkedik a francia forradalom az atlanti forradalmak sorába, ám mégis egyedi egyrészt az új elméletek megfogalmazása és kísérlete – a forradalmi kormányzat gyakorlata, a népi demokrácia gondolata, a társadalmi demokrácia eszméje –, másrészt világtörténelmi jelentősége miatt.

Az amerikai és a francia forradalom összevetése

Mivel az amerikai és a francia forradalom is beletartozik az atlanti forradalmak közé, így gyakran hasonlítják össze a kettőt. François Furet az egyik írásában (Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról) a következőképpen látja a problémát:

„Mindkettőt ugyanazok az eszmék és hasonló szenvedélyek mozgatták; csaknem együtt teremtették meg a modern demokratikus civilizációt. Ám az egyik egy olyan alkotmány kidolgozásával és megszavazásával ér véget, amely a mai napig érvényben van, és az amerikai polgárság frigyládájává lett. A másik során egymást követik az alkotmányok és a rendszerek, és a világon először az egalitárius önkényuralom is színre lép. Őrzi azt az eszmét, hogy a forradalom nem az egyik rendszerből a másikba való átmenet, nem valamiféle zárójel két világ közt, hanem a demokráciától elválaszthatatlan politikai kultúra, s minthogy a forradalom kimeríthetetlen, nincs törvényes vagy alkotmányos nyugvópontja: az egyenlőség iránti szenvedély táplálja, amely per definitionem kielégíthetetlen.”

Niall Ferguson a civilizációtörténeti munkájában (Civilizáció. A Nyugat és a többiek) Alexis de Tocqueville munkáit is felhasználva a következő hat főbb eltérésre mutatott rá:

1. A francia államideál központosított, az amerikai szövetségi.
2. A franciánál az általános akarat a törvény felett áll, míg az amerikaiban nem.
3. A franciát vallás- és egyházellenesség jellemzi, míg az amerikai éppen az egyházakban találta meg a világi hatóság elleni támaszt.
4. A francia forradalomban túl nagy hatalmat adtak a felelőtlen értelmiség kezébe, ellenben az amerikait gyakorlati emberek vezették.
5. A franciánál Rousseau szellemében az egyenlőség a szabadság felett volt, az amerikainál viszont Locke tanítását megfogadva pont fordítva történtek a dolgok.
6. A franciánál létezett a háború irracionális szenvedélye (haza, forradalom, szabadság stb. védelme), míg az amerikaiaknál nem.

Mindebből jól látszanak a különbségek, de talán Hannah Arendt fogalmazta meg a legnagyobb különbséget: „Szomorú igazság, de világtörténelmet a katasztrófával végződő francia forradalom csinált, a diadalmasan sikeres amerikai pedig jóformán csak helyi jelentőségű esemény maradt.”

Mikor volt a forradalom?

Még mielőtt belevágnánk a francia forradalom értelmezéseibe, mindenképpen célszerű tisztázni azt az elsőre favicc-szerű kérdést is, hogy mikor volt az 1789-es forradalom? Erre persze mindenki egyből rávágja, hogy természetesen 1789-ben, majd beugrik, hogy tulajdonképpen csak akkor kezdődött, de… ööö … meddig is tartott?

Igen, ez utóbbiban nem tudtak megegyezni a tudósok, de az a meglepő, hogy az előbbiben nagyjából igen, de ez NEM az 1789-es dátum, hanem 1787, amikor is XVI. Lajos pénzügyminisztere, Calonne javaslatára összehívta az előkelők gyűlését, hogy az abszolutista államigazgatás korszerűsítésének pénzügyi fedezetét megoldják. (Mint a későbbi történésekből kiderül, nem oldották meg e létfontosságú strukturális kérdést.)

A forradalom végének legáltalánosabb „hivatalos” dátuma az 1799, amikor Napóleon átvette a hatalmat, mivel a december 13-iki új alkotmány után két nappal Bonaparte az ideiglenes konzulok nevében kiáltványt intézett a francia néphez, amiben lezárja a forradalmi korszakot. A nagy francia forradalom dokumentumai címet viselő forráskiadványban is megtalálható kiáltvány utolsó mondata:

„Polgártársak, a forradalom azon elvek szerint öltött végleges formát, amelyek jegyében megkezdődött – a forradalomnak vége.”

Ám vannak olyanok, akik szerint nem 1799-ben fejeződött be a forradalom, hanem már a jakobinus diktatúra bukásával, azaz 1794-ben. Mások szerint Napóleon császárrá koronázása (1804) a határ, míg megint mások szerint a forradalom mocskából felemelkedett zseniális hadvezér, majd önkényúr vagy diktátor végső bukása (1815) a korszak lezárása. A francia forradalmat a francia és úgy általában a történelem folyamatában vizsgáló Furet szerint pedig A francia forradalom története 1770–1815 címet adta a monográfiájának, azaz látszik, hogy ő a forradalomhoz kapcsolódó folyamatok előzményeit is beszámította, míg a végének Napóleon bukását és a Bourbon-restauráció kezdőévét tette meg.

Míg Furet visszamenőleg szélesítette ki a francia forradalom időbeli intervallumát, addig Eric Hobsbawm a lezárás dátumát tolta ki, amit francia kollégájához hasonlóan már könyve címében is jelzett: A forradalmak kora (1789–1848). Hobsbawm tehát alaposan kiszélesítette a korszakot, mert az átalakulás kettős forradalmáról írt, azaz a francia forradalom (beleértve az 1830-as és az 1848-as forradalmakat is) mellett az angol ipari forradalomról is, mivel az 1789 és 1848 között lezajlott gazdasági és társadalmi folyamatok ebben a két országban kezdődtek el, s azután innen terjedtek szét az egész világon.

A francia forradalmat jellemzően a következő szakaszokra szokták osztani: 1787–1789: előkészítő szakasz, 1789–1792: az alkotmányos monarchia „termékeny” szakasza (meghatározó törvények, átalakulás, építkezés), 1792–1793: girondista köztársaság kora, 1793–1794: jakobinus diktatúra ideje, 1794–1799: thermidori köztársaság, 1799–1804: konzulátus, 1804–1815: császárság.

Kik csinálták a forradalmat? 1. A forradalmár.

Miután nagyjából tisztáztuk, hogy mi a forradalom, és hogy mikor zajlott le a francia forradalom, érdemesnek gondoltuk körbejárni azt a kérdést, hogy tulajdonképpen kik csinálták a forradalmat? Hannah Arendt a következőképpen írt erről:

„Jól ismert tény, hogy a francia forradalom egészen új szereplőt vezetett be a politika színpadára, a hivatásos forradalmárt, s ő nem forradalmi agitációval töltötte életét, amire kevés alkalma volt, hanem tanulással és gondolkodással, elmélettel és vitával, s ezek kizárólagos tárgya a forradalom volt.”

A hivatásos forradalmár tehát ekkor született meg, s talán sokakat meglep, de a forradalmárok nem a szegény, hanem jellemzően a vagyonos társadalmi csoportokból kerültek ki. De adjuk vissza a szót Arendtnek, aki további jellegzetességekre is felhívja a figyelmet:

„A hivatásos forradalmárok része általában nem az volt az eseményekben, hogy csinálták a forradalmat, hanem hogy hatalomra kerültek a forradalom kitörése után, s ebben a hatalmi harcban nem elméleteikben, illetve szellemi vagy szervezeti előkészületeikben rejlett a nagy előnyük, hanem abban az egyszerű tényben, hogy csak az ő nevük volt általánosan ismert.”

Hyppolyte Taine szerint a jakobinusok a klasszikus forradalmárok, akik „úgy születtek meg a társadalom felbomlásának közepette, mint a gombák az erjedő ganajdombon.” A jakobinusok két legfőbb jellemvonása a túlzott önszeretet és a dogmatikus okoskodás. A régi történelmi alaprétegek lerontásán munkálkodó – Herbert Marcuse szófordulását adaptálva – „egydimenziós” jakobinusok „egész szókincse vagy száz szóból áll, valamennyi eszméje egyetlen egyre vihető vissza, az emberre önmagában tekintve; az ő felfogása szerint a társadalom csupán emberi egységeket foglal magában, ezek mind egyenlőek, hasonlók, függetlenek, és most első ízben lépnek egymással szerződésre. Ennél rövidebb képzetet nem gondolhatunk, miután, hogy ezt létre lehessen hozni, az embert a minimumra kellett visszavezetni; soha még politikai agyvelő ennyire és pedig saját akaratából össze nem fonnyadt.”

Kik csinálták a forradalmat? 2. Az ideológus.

A hivatásos forradalmár mögött valahol ott áll a francia forradalom vérgőzös korszakában születő ideológus (pontosabban a szót ekkor használták először). A Magyar értelmező kéziszótár szerint az „ideológia” fő jelentése: „Valamely politikai párt, korszak stb. eszméinek, fogalmainak (a filozófiában, művészetben, a politikai és erkölcsi nézetekben kifejeződő) egységes rendszere.” Az „ideológus” pedig valamilyen ideológia képviselője, tekintélyes szakértője vagy kidolgozója.

A forradalom történetével foglalkozó egyik legismertebb történész, Albert Soboul szerint (A francia forradalom története 1789–1799) az „emberre vonatkozó tudományok alkották az „ideológusok” tevékenységi területét, akik az ész és a tapasztalat elsőbbségét vallották. (…) Ellenségesen álltak szemben a hagyománnyal és a vallásos restaurációval.

„A teológia – írja Destutt de Tracy Dupuis-nek „Az összes vallások eredete” című, a III. évben megjelent munkájáról szóló recenziójában – a világ gyermekkorának filozófiája; itt az ideje, hogy ez átadja helyét az ész korának; a vallás a képzelet terméke… míg a másik filozófia a megfigyelésen és a tapasztalaton alapul.”

Ez tehát azt jelenti, hogy a 18. századi filozófia és a pozitivizmus között az „ideológia” az összekötő láncszem.”

Úgy tűnik, ez valóban így van. Annyit tennénk még hozzá, hogy a francia forradalom legfőbb ideológusának Rousseau-t tekintik, aki mögött ott sorakozik még Voltaire és az enciklopédisták. A forradalom elejének meghatározó ideológusa pedig Sieyès abbé, akinek helyzetelemző és programadó röpiratai közül a Mi a harmadik rend? címet viselő a legismertebb, hiszen annak három kérdésfeltevését – mely kérdésekre aztán persze részletes választ ad – szinte minden szakmunka idézi:

„1. Mi a harmadik rend? – MINDEN.

2. Mi volt idáig a politikai rendben? – SEMMI.
3. Mit kíván? – HOGY LEGYEN VALAMI.”

Kik csinálták a forradalmat? 3. A tömeg.

A hivatásos forradalmár és az ideológusok azonban nem sokra mennének, ha nem állna mögöttük a nép, értéksemleges kifejezéssel élve a tömeg, illetve annak hangos és agresszív része, a csőcselék, vagy söpredék. Egyetértünk Evolával, aki azt mondja, hogy a „francia forradalomban – mint ahogyan egyébként majdnem minden más forradalomban is – a „népnek”, a tömegnek csak passzív szerepe volt.” Emellett igaza van Eötvös Józsefnek is, aki

A francia forradalom története című befejezetlen tanulmányában azt írja, hogy a nép csak eszköze a forradalomnak, s két érzés vezérli: a félelem, s jobb létnek reménye, az eszmékért lelkesíteni nem lehet. Ám ha anyagi szenvedéseit nem tudja tovább tűrni, „akkor támad fel, akkor lép harcra a fennálló rendszer ellen. Az egyetlen cél, melyet magának kitűz vagy mely felé ösztönszerűleg vezéreltetik: elrontani, miben kínjainak eszközét látja.”

Oswald Spengler klasszikus munkájának (A Nyugat alkonya) Világtörténeti perspektívák címet viselő második kötetében a forradalom vezető erejének nevezi a társadalom aljának tekintett csőcseléket, söpredéket:

„A nagyvárosokban, amelyek átveszik a vezető szerepet – a vidék legfeljebb megtörtént eseményekben foglal állást, ahogy ezt az egész XIX. század bizonyítja –, a gyökértelen népi elemek tömege gyűlik össze, akik között semmilyen társadalmi kötelék nincs; nem érzik magukat sem rendhez, sem foglalkozási osztályhoz tartozónak – szívük szerint a tényleges munkásosztályhoz sem, noha munkára kényszerülnek; elvileg mindenféle rend és osztály tagjai tartozhatnak ide: gyökerét vesztett paraszti népesség, tollforgatók, tönkrement üzletemberek, mindenekelőtt pedig saját köreikből kitaszított nemesek, ahogy Catilina kora ijesztő világossággal mutatja. Erejük messze felülmúlja számukat, mert mindig a helyszínen vannak, mindig a legjelentősebb döntések közelében, mindenre készen, semmilyen renddel szemben semmiféle tiszteletet nem tanúsítva, legyen az akár a forradalmi párt rendje. Döntően ők adják az eseményeknek azt a megsemmisítő erőt, amely a francia forradalmat az angoltól, a második türanniszt az elsőtől megkülönbözteti.”

Már a 19. század második felében alkotó Taine is tisztában van e réteg kulcsszerepével, s kiváló lelkialkat-elemzést ad a kisember (proletár vagy tömegember) söpredékké, amorális forradalmárrá válásáról:

„Mind e belső és külső zabolák hiányzanak azon emberből, ki a lázadók közé kerül. Ő újonc azon tettek terén, melyeket most végrehajt. Már nem fél a törvénytől, mert hisz éppen annak lerontásán működik. A megkezdett cselekvés pedig tovább ragadja, mint amennyire menni szándéka volt. A veszély és ellenállás, mellyel találkozik, haragját csak még elkeseredettebbé teszi. A lázas állapotban levőkkel érintkezvén, ezek állapota reá is elragad, és ő követi a rablókat, kiknek társává lett. Ehhez járul a lárma, a részegség, a rombolás látványa, az idegrendszernek az elbírhatatlanságig való túlfeszítéséből származó physicai megrendülése, s ezt meggondolva meg fogjuk érteni, hogyan történhetett, hogy a régi polgárisultság által békés és szelíd földművesben, munkásban, polgárban egyszerre a barbár természet lép elő, sőt még ennél is rosszabb, a kezdetleges állat, a torzképeket vágó, vérszomjas és tisztátalan majom, mely vígan ugrándozik az általa elkövetett rombolás láttára, és vigyorogva ül a romokon, melyeket ő halmozott fel.”  

Kik csinálták a forradalmat? 4. A felvilágosodottak?

A francia forradalmat tehát nem a nép csinálta, az csak eszköz volt egy kisebbség kezében, aki természetesen – mint ahogy lenni szokott – teljes mértékben ki is használta erkölcsi gyengeségeit és tudatlanságát. Evola szerint ez a kisebbség „felhasználta az intellektuális és ideológiai eszközöket, és amely befogadta és elterjesztette a forradalmat előkészítő felforgató tevékenységet.” A forradalmi vezetők az arisztokrácia és a nemesség, valamint a nagypolgárság (burzsoázia) egy részének támogatása nélkül nem válhattak volna kiváltságos osztállyá. Azaz „a „felvilágosodottak” (azok, akik a „dogmatikus obskurantizmussal” az emberi értelem „természetes világosságát” állították szembe) eggyé váltak a forradalmárokkal, a liberálisokkal, az intellektuális és társadalmi felforgatókkal, végül pedig az ateista antikatolikusokkal és a szabadkőművesekkel. Ez a különleges állapot nagyon világosan megmutatkozik a francia forradalom előestéjén, amikor a „felvilágosodás” zászlaja alatt a Voltaire-, Diderot-, d’Alembert-féle hitetlenekkel és szkeptikusokkal, valamint a többi „enciklopédistával” szemben ott találjuk a természetfeletti állítólagos beavatottjait és apostolait.”

Még mielőtt valakiben felvetődne az összeesküvés-elmélet, mivel annak gyakori szereplői a szabadkőművesek, megemlítjük, hogy a forradalmat anyagi és szellemi szempontból támogató francia arisztokrácia és a liberális nemesség számos tagja (Lajos Fülöp orléans-i herceg – Philippe Égalité –, Mirabeau, La Fayette, a des Noailles-család, a La Rochefoucauld-k, a Bouillonok, a Lameth-k stb.) deklaráltan szabadkőműves volt. Az is ténykérdés, hogy az 1789. augusztusi alkotmányozó nemzetgyűlésnek több mint 300 tagja volt szabadkőműves.  Emellett az is elgondolkodtató, hogy a szabadkőműves szálat nem csak a jobboldali, tradicionalista szellemiségű írók említik meg, hanem pl. a baloldali Hobsbawm is:

„Az 1789-es ideológia legáltalánosabb formája a szabadkőművesség eszmevilága volt, amelyet annyi ártatlan fenséggel fejezett ki Mozart „Varázsfuvolá”-ja (1791), egyike az első nagy propagandista műalkotásoknak egy olyan korban, amelynek legkimagaslóbb művészi teljesítményei oly gyakran voltak propagandisztikus jellegűek.”

A francia forradalom értelmezési lehetőségei

Miután röviden áttekintettük a francia forradalommal kapcsolatos néhány alapkérdést, rátérünk magának a folyamatnak az értelmezésére. Módszerként megpróbáljuk követni az első világháborús cikkben követett módszert, azaz hogy a durvább anyagi megközelítés felől igyekszünk eljutni a szellemin át egészen a spirituális értelmezésig. Emiatt viszont időnként kénytelenek vagyunk nagyobb értelmezési keretet kijelölni, mivel minden általunk idézett szerző véleményében nem egy, hanem legalább két – esetenként több – értelmezés jelenik meg, s ezen értelmezések szigorú hierarchikus rendszert alkotnak.

1. Gazdasági-társadalmi értelmezések

A gazdasági-társadalmi értelmezések széles körébe a következők tartoznak bele: a gazdasági változás, a birtokviszonyok átalakulása, a kapitalizmus előretörése, a pénzügyi forradalom (hitelrendszer) kiszélesítése, gazdasági háború, a társadalmi változás, a társadalmi harc és az elitváltás.

Hyppolite Taine szerint sokrétű a forradalom, de legfontosabb eleme mégis gazdasági jellegű, azaz a birtokviszonyok átalakulása volt:

„A forradalom, bármily nagyok legyenek a szabadság, egyenlőség, testvériség szavai, melyekkel magát felékesíti, lényegében még sem más, mint a birtokviszonyok átalakulása; ebben rejlik legbensőbb tartalékja, maradandó ereje, első indító oka, és történelmi jelentménye.”

A marxista történetírás eredményeinek összegzője, Albert Soboul, aki egyben a második világháború utáni évtizedek Franciaországának egyik legtekintélyesebb és legbefolyásosabb történésze volt, röviden így fogalmaz:

„A francia forradalom a 17. századi németalföldi és angol forradalommal együtt arra a régóta tartó gazdasági és társadalmi fejlődésre tette rá a koronát, amelynek során a polgárság a világ urává vált.”

Ezután természetesen részletesebben is kifejtette marxista-baloldali alapvetésű álláspontját:

„A burzsoázia által vezetett forradalom lerombolta a termelés régi rendszerét és az arra épülő társadalmi viszonyokat, s tönkretette a régi uralkodó osztályt, a földbirtokos arisztokráciát (természetesen pontosan meg kell határozni, milyen mértékbe; s ez a feladat még hátra van). Egyidejűleg, főleg az infláció által, a burzsoáziának azokat a csoportjait is sújtotta, amelyek különböző címeken hozzátartoztak az ancien régime társadalmához. Azzal, hogy a gazdasági szabadság révén biztosította a tőkés gazdálkodás győzelmét, meggyorsította – rétegenként különböző formákban és mértékben – azoknak a társadalmi kategóriáknak a hanyatlását, amelyek a hagyományos termelési rendszerhez voltak hozzákötve, ám anélkül, hogy a kapitalista gazdálkodási forma – különösen a mezőgazdasági termelés területén – vitathatatlan egyeduralomra tett volna szert.”

Pénzügyi forradalom (hitelrendszer) kiszélesítése és az azzal összefüggő gazdasági háborút konkrétan sem Hobsbawm, sem Paul Kennedy nem mondja ki, de a következtetés levonása – főleg a későbbi történések alakulása miatt – önkéntelenül adódik. Kennedy a hitelrendszer megszületésének és működésének ekkori folyamatát a következőképpen vázolta fel:

„Az óriási seregekkel és hadiflottákkal rendelkező ancien régime-monarchiák XVIII. századi felemelkedése egyszerűen szükségessé tette a kormányok számára a gazdaság fejlesztését és olyan pénzügyi intézmények létrehozását, amelyek képesek előteremteni és kezelni a szóban forgó pénzalapokat. (…) Ez a szükség alakította ki annak a hátterét, ami a XVII. század végén és a XVIII. század elején a „pénzügyi forradalom” nevet kapta, amikor is bizonyos nyugat-európai államok egy viszonylag jól működő bankrendszert hoztak létre háborúik finanszírozása érdekében. (…) Az viszont világos, hogy a XVIII. század legvirágzóbb és „legmodernebb” államai sem tudták rendes bevételeikből azonnal finanszírozni e korszak háborúit. (…) Ennek következtében egy kormány számára egyetlen megfelelő mód kínálkozott a háború finanszírozására: a kölcsön, a kötvények és a hivatalok eladása, vagy ami még jobb: átruházható, hosszú lejáratú részvények kibocsátása, amelyek kamatot hoznak mindazoknak, akik kölcsönnel segítik az államot.”

Magyarán Angliának komoly érdeke volt Franciaország destabilizálása, akár a forradalomba átcsapó polgárháború árán is. Ne felejtsük el, hogy 1792–1815 között szinte folyamatosan háború volt, s nem az angolok véreztek el, mert ők leginkább pénzzel vívták azt.

De nézzük meg, mit ír erről Hobsbawm:

„Az alapvető ellentét a Franciaország és Anglia közötti konfliktus volt, amely csaknem egy évszázadon át nyomta rá bélyegét az európai nemzetközi kapcsolatokra. Angol részről szinte teljes egészében gazdasági ellentétről volt szó. Az angolok legfőbb vetélytársukat akarták félreállítani az útból, hogy kereskedelmük számára egyeduralmat biztosíthassanak az európai piacokon, és teljesen kezükbe vehessék a gyarmati és a tengerentúli piacokat is, ami egyszersmind a tengerek fölötti uralmat jelentette. Az egymást követő háborúk során csakugyan elérték majdnem valamennyi céljukat.” Más megfogalmazásban: „(…) a világtörténelem szempontjából a forradalom legszembetűnőbb következménye az volt, hogy néhány nyugati hatalom (elsősorban Anglia) oly mértékben uralma alá hajtotta a földkerekséget, amire addig nem volt példa a történelemben.”

Oswald Spengler pedig egyenesen arról ír, hogy „Franciaország thermidor után a tőzsde uralma alá került, amit csak a katonai diktatúrák alkalmi fellépései szakítottak meg (1800, 1851, 1871, 1918).”

François Guizot (A democratia Franciaországban) erőszakos társadalmi változásról, azaz társadalmi harcról ír:

„Történelmünket társadalmunk különböző osztályainak harca tölti ki. Az 1789-iki forradalom legáltalánosabb kitörése volt e harcnak. Nemesség és harmadik-rend, aristocratia és democratia, polgárok és munkások, birtokosok és tengődiek: megannyi formái, megannyi különböző fokai a bennünket oly régóta gyötrő társadalmi harcnak.”

Számos kutató – ideológiai behatároltságtól függetlenül – észrevette az elitváltás folyamatát és fontosságát. A forradalom szülte kiváltságos osztály definiálásában, azaz hogy pontosan kikből, arányaiban milyen társadalmi rétegekből állt össze az államvezetést működtető újburzsoázia; illetve hogy ezen belül is az egyes rétegek milyen szerepet játszottak a későbbiekben, már volt eltérés. A feudalizmus kontra kapitalizmus és az arisztokrácia/nemesség kontra (nagy)polgárság leegyszerűsített sematikus harcát, illetve ez utóbbiak – azaz a kapitalizmus és a polgárság – győzelmét hirdető baloldali-marxista magyarázatok „azonban hamar megfeneklettek, hiszen bőséges bizonyíték található arra vonatkozóan, hogy a burzsoázia nem indított osztályharcot az arisztokrácia ellen. Inkább az „előkelők” elitje, néhány burzsoá és néhány arisztokrata együttesen indította el a forradalmat.” (Niall Ferguson)

A Franciaország történetét megíró Hahner Péter azt hangsúlyozza, hogy társadalmi téren a forradalom „csak betetőzte a korábban kezdődő, hosszú távú átalakulást: az új Franciaországban nem a születés, hanem a vagyon előkelői alkották az uralkodó osztályt.”

Simon Schama nagyhatású és monumentális monográfiájában (Polgártársak. A francia forradalom krónikája) kísérletet tesz az új rendszer haszonélvezőinek pontosabb behatárolására. Ők voltak a „modern emberek” és a „tulajdonosok” (mérnökök, nemesi iparmágnások, elpolgárosodott nemesség, nagykereskedők, jegyzők, szabadfoglalkozásúak, tudósok, új bürokrácia és a tábornokok), valamint a gazdag parasztok.

Roger Price véleménye már átvezet minket a francia forradalom gazdasági-társadalmi értékeléséből a politikai-ideológiai és szellemi értelmezések világába, hiszen ő egyfajta szinkretista álláspontot foglal el, miszerint a „francia forradalmat a legcélszerűbb úgy felfognunk, mint egy kettős, illetve állandó forradalom szerves részét, melynek gyökerei egyaránt erednek gazdasági és politikai talajból.”

2. Politika-ideológiai és szellemi értelmezések

A politikai-ideológiai és szellemi értelmezések elsősorban a modern állam és a modern ember kialakítását célzó eszmék gyakorlati megvalósításának sikeres, kevésbé sikeres, vagy akkor sikertelen – de később sajnos sikeres! – kísérletéből adódtak. Ehhez járulnak még a cél eléréséhez használt ideológiai és szellemi fegyverek, melyek előkészítették a terepet az 1792 és 1815 közötti addig példátlan genocídiumnak.

Soboul a korábban írtak logikáját folytatva a francia forradalomnak tudja be a modern állam születését:

„Másfelől a forradalom azzal, hogy megszüntette a tartományi partikularizmust és a helyi kiváltságokat, szétzúzta az ancien régime államgépezetét, lehetővé tette, hogy a Direktórium és a császárság alatt kiépüljön a burzsoázia gazdasági és társadalmi érdekeinek megfelelő modern állam.”

És hogy milyen ez az új modern állam? Soboul erre is válaszol:

„A forradalom teljesen újjáalakította az államgépezetet: a közigazgatási, igazságügyi és pénzügyi intézményeket összhangba hozta a polgári társadalom és a liberális állam általános elveivel.”

Különös gondolatok ezek attól a történésztől, aki elvileg a korszak komoly szakértője. De ezzel a tekintélyes időzavarral most nem foglalkozunk, mert később még szó lesz erről is. A Soboulnál tágabb keretekben gondolkodó Eric Hobsbawm már kicsit árnyaltabban fogalmaz:

„Az 1789–1848-as nagy forradalom nem egyszerűen az „ipar”, hanem a kapitalista ipar győzelmét eredményezte; nem általában a szabadság és az egyenlőség diadalát jelentette, hanem a középosztály vagy burzsoá liberális társadalmáét; nem a „modern gazdaságét” vagy a „modern államét”, hanem a világ egy meghatározott földrajzi övezetének (Európa egy részének és Észak-Amerika egy kis darabkájának) gazdaságáét és államaiét, középpontban a két szomszédos és rivális állammal, Angliával és Franciaországgal. Az 1789–1848-as átalakulás lényegében e két országban kezdődött, s azután elterjedt az egész világon.”

A modern államhoz modern ember is dukál, s természetesen a forradalom ezt is megteremtette a 19. századi történetírás egyik legnagyobb hatású francia történésze, történetírók nemzedékeinek példaképe, Jules Michelet jóvoltából, aki gigantikus, eredetiben 7, magyar kiadásban 12 kötetre rúgó munkáját (A francia forradalom története) köztársaság- és néppárti szemléletűként határozta meg.

„Ha a Forradalom jelent valamit, azt jelenti, hogy a tudomány és elmélkedés elvitázhatatlan joga mellett, az ösztönnek, a természetes ihletnek, a nép józan eszének is meg van a maga jogosultsága. A tudós, a pap, a törvénytudó ellenébe helyezte a Forradalom az embert, őt azokkal egy színvonalra emelte. Annak az embernek, akit ők megvetettek volt, akit maga a keresztyénség is lábaik alá helyezett, mint egy megromlott, tehetetlen, az eredeti bűn által elhomályosított értelmű lényt, ki örökre kiskorú a pap alatt; ennek az embernek, kinek a törvények papja, a törvénytudó lett aztán gyámja: a Forradalom kihirdette nagykorúságát.”

Fentebb írtuk, hogy Simon Schama kimutatása szerint kikből álltak a „modern emberek”. Számuk teljesen elenyésző volt az összlakossághoz viszonyítva, hiszen még a forradalom nyerteseinek igen szűk rétegét sem teljesen ők alkották, hanem mellettük ott voltak a „tulajdonosok” és a gazdag parasztok. Papíron valóban „nagykorú” lett az ember, de hogy ténylegesen is az, nos e kérdés megválaszolását a tisztelt Olvasó bölcsességére bízzuk.

A felvilágosodás eszméje és a francia forradalom közötti kapcsolatot minden szerző felismerte, ám annak értékelésében már lényeges, olykor homlokegyenest eltérő vélemények mutatkoznak (ez utóbbiakról a következő részben írunk). Jacques Barzun szerint a közvéleményben ez nem feltétlenül jelenik meg, mivel:

„A francia forradalomra általában úgy gondolunk, mint az 1789 és 1794 közötti, eseményekben gazdag és zaklatott esztendőkre, holott ami ebben a rövid időszakban történt, annak megvoltak az elméleti és gyakorlati előzményei, s a robbanást kiváltó eszmék – az emberi jogok, az egyenlőség, az általános szavazati jog és a király nélküli társadalom – megerősödéséhez vagy száz évnek kellett eltelnie Franciaországban és a Nyugat többi országában is.”

A civilizációtörténész így folytatja tovább a gondolatot:

„A felvilágosodás évszázada ezután politikai, gazdasági és társadalmi eszméket indított útjukra, amelyek Franciaországot abszolút monarchiából úgynevezett alkotmányos monarchiává alakították, még sokkal mélyebben és alaposabban, mint Angliát. A nagy tervet a nép tökéletesen megértette; ez lelkesítette az 1789-es év közepén megtartott rendi gyűlést, és ez segítette elő, hogy a nemesség maga fosztotta meg magát a kiváltságaitól. Kis híján sikerült is a dolog.”

Nem kétséges, hogy a felvilágosodás eszméinek döntő szerepe volt Franciaország alkotmányos monarchiává történő alakításában, ám azért a nép tisztán látásában kételkedünk, szerintünk – mint korábban írtuk – inkább csak eszközként használták fel őket. A nemesség egy része pedig a kiváltságok eltörlése ellenére szintén a forradalom nyertese volt.

Soboul sokkal közvetlenebbül és egyszerűbben fogalmazza meg a felvilágosodás szerepét:

„A forradalom úgy lépett fel mint a felvilágosodás századának betetőzése; az ellenforradalom viszont a tekintélyt és a hagyományt szegezte szembe a racionalizmussal, az érzelem és az ösztön homályos erőire apellált vele szemben. Az ancien régime hívei kétségbe vonták az értelem elsőbbségét, és az intuícióra hivatkoztak. (…) A szellemi életet ugyanúgy áthatotta a forrongás, mint az egész társadalmat.”

Magyarán a forradalom eszmetörténeti szempontból a felvilágosodás betetőzése, az ész győzelme volt a vallásos világnézet felett.

Alfred Cobben szerint – aki úttörő szerepet játszott az 1950-es és 1960-as években a francia forradalom addig szinte dogmatikus védettséget élvező marxista, baloldali és liberális véleményeket felülvizsgáló újraértékelésében – árnyaltabban látja a felvilágosodás és a francia forradalom viszonyrendszerét:

„Ha a forradalmárok néhány vonatkozásban a felvilágosodás ideáljait juttatták kifejezésre, akkor más értelemben viszont annak megvalósulását akadályozták meg; mert ők a racionalizmus és a romantika korszakai között álltak, a felvilágosodás és a vallásosság újjáéledése között, a humanisztikus gondolat nagy hulláma és a terror között, a gazdasági elméletek és a nacionalizmus megjelenése között, az 1789 előtti idealizmus és a direktóriumi cinizmus között, az általános testvériség kinyilvánítása és a napóleoni háborúk között. A hősiesség csúcsait érték el és zuhantak le a polgárháború mélységeibe. Egy egész generáció cselekedett ebben a tudatban jól és rosszul egyaránt, amit az a szó foglal magában, hogy „francia forradalom”.”

A nyugati civilizáció hanyatlásáról értekező Oswald Spengler szerint a felvilágosodás legfontosabb eleme a racionalizmus volt, mivel az lett a francia forradalom ideológiája. A „racionalizmus, azoknak a művelt embereknek az éberlétközössége, akiknek vallása a kritika, és numenjeik nem istenségek, hanem fogalmak.”

A racionalizmus absztrakciója: kritikai szellem és pénz. Minden hanyatló, a végét járó civilizációra az a jellemző, hogy ez a szellem gondolkodik, a pénz pedig uralkodik.

Spenglernek a francia forradalommal kapcsolatos másik gondolata is jelentősen eltér a „fősodortól”, hiszen szerinte:

„Az angol nemesség kirobbantotta Franciaország ellen a húszéves háborút, és Európa minden uralkodóját mozgósította, hogy Waterloonál végül ne a császárságnak, hanem a forradalomnak vessenek véget; a forradalomnak, mely megkockáztatta, hogy angol gondolkodók magánnézeteit egészen naiv módon a gyakorlati politikába ültesse át, és ezáltal a teljesen formátlan tiers-nek biztosítson hatalmat – aminek következményeit a párizsi szalonokban nem, az angol alsóházban azonban jó előre látták.”

François Furet a felvilágosodás eszméi közül nem a racionalizmust emeli ki, mint a forradalom szellemiségének legmeghatározóbb elemét, hanem a demokráciát:

„Ami egyedi benne, és ami érdekessé teszi történelmileg, az az egyediség, ami egyetemes lett: a demokrácia első kísérlete.”

Hahner Péter A nagy francia forradalom dokumentumai című forráskötetben részletesebben is ír  erről:

„Az oly tragikus hirtelenséggel elhunyt François Furet Mona Ozouffal szerkesztett Dictionnaire critique de la révolution française (A francia forradalom kritikai lexikona) című kötete előszavában így fogalmazta meg a forradalom lényegét: „A demokrácia születése. A francia forradalom e meghatározása olyan intellektuális súllyal rendelkezik, hogy senki sem utasíthatja el, sem hívei, sem ellenfelei… A régi rend az emberi egyenlőtlenség és az abszolút monarchia világa volt, 1789 zászlaján azonban megjelentek az emberi jogok és a népszuverenitás. Ez a szakítás tárja fel legmélyebben a francia forradalom egyszerre filozófiai és politikai természetét; ez adja meg számára az eszmény méltóságát és a kezdetjelleget; ebből kell kiindulnunk, hogy megértsük azt az eseményt, amely kétszáz év vitái és kutatómunkája után is érintetlen enigmaként őrzi rejtélyét… Ami 1789 és 1799 között megsemmisült, az nem a társadalom lényege volt, hanem kormányzata és elvei.”

A népszuverenitást és a többségi kormány – ami „egy fictio jurisnál nem egyéb” – elvét elutasító Eötvös József szerint viszont „(…) a francia forradalom valóságos abszolutizmus, abszolutizmusa a párisi népnek”.

A hatalommá vált nép vagy a néppé vált hatalom folyamata azonban korántsem volt zökkenőmentes. Előbb szellemileg, majd fizikailag is meg kellett dolgozni a francia társadalmat, hogy végül lezajlódjanak a jól ismert események. A felvilágosodás jelentős hatását már említettük. A materializmus erősödését okozó racionalizmus, a közösségi lét elsőbbségét elvető (olykor szélsőséges) individualizmus és a hagyomány megannyi talapzatát támadó irracionális kritikai szellem térhódításához szükség volt egy jól működő, hatékony propagandára, ami a francia forradalom korában értelemszerűen elsősorban a sajtó volt, de a közízlést a rohamosan terjedő pornográfia is rombolta.

A sajtó és a forradalom közötti kapcsolat fontos szerepét már a 19. századi szerzők is felismerték. A francia forradalom nagyságának első számú propagálója, Jules Michelet szerint:

„Egy egész nemzetnek ébredése, mely egyszerre hivatva lőn jogaival megismerkedni, sorsa felett dönteni, minden tevékenységét a sajtóban összpontosította. A legelvontabb elmék a gyakorlat felé lettek sodorva. Minden tudomány, minden irodalom szünetelt; a politikai élet lett minden. (…) E nagy mozgalom általános jellege, mely oly bámulatra méltóvá tette, az, hogy az árnyalatok mellett is, tökéletes egyetértés uralkodott. Egyetlen újságot kivéve, mely a többitől elüt, a sajtó egy nagy gyűlés képét mutatja fel, melyben mindenik egymás után beszél, mind a közös céllal vannak elfoglalva, és kerülnek minden viszályt.”

Thomas Carlyle (A franczia forradalom I–III.) kissé messzebb látott a sajtó szerepét már-már családiasan demokratikusnak látó Michelet-nél, s felismerte a propaganda meghatározó szerepét. Ne feledjük, a sajtó (a média) abban a korban jelentette be igényét – a törvényhozói, végrehajtó és bírói mellett – a negyedik hatalmi ág szerepére (a 19. század folyamán folyamatosan erősödik e szerep, s a média egy ideje már egyértelműen a legfontosabb hatalmi ágnak tekinthető.).

„A röpirat-gyártás mind szélesebbre tátja ki feneketlen torkát, hogy azt soha többé be ne zárja. (…) Egy negyedik rend támadt: a tehetséges hirlap-iróké, s növekszik és szaporodik elnyomhatatlanul, ellenőrizhetetlenül. Új nyomdászok, új hirlapok, és folyvást újak (oly viszketeges a világ): hadd rakja a féket és consolidáljon ez a »mi háromszázunk«, ahogy tud!”

Soboul lakonikusan csak annyit ír e kérdésről, hogy:

„A politikai újságírás 1789-től kezdve – a sajtószabadság jóvoltából, s az 1792-ben kezdődő korlátozások ellenére – igen jelentékeny méreteket öltött. Az ancien régime főleg irodalmi jellegű folyóiratai helyébe (…) az új politikai sajtó lépett, amely kétségkívül a forradalmi időszak legsajátosabb irodalmi műfaját jelentette.”

Schama adatait használva Bogár László a következőképpen összegzett:

„A látszólag semmiből jött, végtelenül becsvágyó és gátlástalan fiatalemberek felfoghatatlan gyorsasággal építettek sajtóbirodalmakat. 1789 előtt egész Franciaországban legfeljebb hatvan újság létezett, igen szűk – néhány tízezres – olvasóközönséghez eljutva. 1792 nyarán csak Párizsban közel ezer újság jelenik meg több százezres példányszámban. A robbanásszerű növekedést elképesztő radikalizálódás és már-már elképzelhetetlenül mocskossá és embertelenné fajuló hangnem kísérte. Mindezek között is élen járt Marat Ami du Peuple című újságja, Loustalot Révolutions de Paris-ja, Desmoulins Révolutions de France című lapja és a végül a véres végkifejletig uszító Pere Duchesne Hébert szerkesztésében. Ezeknek a véleményhatalmaknak óriási szerepük volt a verbális erőszak folyamatos sulykolásában, melynek egyik korai megjelenése a bűnbakképzés, illetve az ehhez kapcsolódó lejárató mitológia volt.”

Hippolyte Taine szerint a közízlés már a forradalom előtti évtizedekben is jelentősen romlott a 18. század két különös fűszere, az elfátyolozott szemérmetlenség és a durva tréfálkozás miatt:

„Végre is, Franciaországban legalább, első hatalom a szellem. Mindenkor elég, ha az irodalom a bölcsészet szolgálatába lép. Együttes működésükkel szemben a közönség nem mutat ellenállást, s az úrnőnek nem esik nehezére meggyőzni azokat, kiket a szolgáló már elcsábított.”

A téma kutatója, Lynn Hunt még azt is kijelenti, hogy:

„A politikai indíttatású pornográfia az ancien régime mint társadalmi és politikai rendszer legitimitásának aláásásával segítette a forradalom véghezvitelét.”

A francia forradalom első néhány éve gyakorlatilag a politikai és a „hagyományos” pornográfia első fénykora, hiszen 1789 és 1792 között 200 pornográf könyvet és röpiratot adtak ki. Hunt magyarázata szerint:

„A pornográf pamfletek 1789 utáni megszaporodása azt jelzi, hogy a politikai pornográfiát

nem lehet csupán a „valódi” politika pótszerének vagy áthelyezésének tekinteni. A műfaj

művelőinek gyarapodásával, amit főként a cenzúrázatlan napilapok és röpiratok betörése tett lehetővé, a politizálás kilépett a szűk elit köréből. A nemzet érdeklődésére számot tartó kérdéseket taglaló új politikai röpiratok árama mellett megjelent egy másik irány.”

A forradalom korának francia társadalma tehát számos szellemileg kedvezőtlen folyamatnak és hatásnak ki volt téve. Ám a szellemük mellett a fizikai létük is veszélybe sodródott az erőszak és a jakobinus terror fékevesztett tombolása idején, mely realizálta a francia társadalom egy részében már régóta ott lappangó félelem érzetét. És ha mindez nem lett volna elég, akkor a háborús szenvedély felfokozódása és a militarizált nacionalizmus eszméje is megjelent a honvédő, majd hódító háborúk idején.

A cikk elején, a forradalom fogalmának meghatározása kapcsán már szó volt arról, hogy a forradalmak egyik jellemzője az erőszak, s igen gyakran jár együtt háborúval. Nem volt kivétel ez alól a francia forradalom sem. Hogy az erőszakosság általános tendencia lett volna, abban nem vagyunk biztosak. Hajlamosak vagyunk Eötvös Józsefnek igazat adni, aki azt írja, hogy komoly politikai-társadalmi változások idején, azaz forradalmi helyzetben is:

„A többség mindig nyugalmat kíván, ezért enged az erőszakot magára vállaló ilyen-olyan kisebbségnek.”

Már Alexis de Tocqueville kihangsúlyozta híres munkájában (A régi rend és a forradalom) – többek között – az erőszakot is, mivel azt írja, hogy a forradalom nem véletlen volt, hanem egy régóta megindult folyamat gyors és erőszakos lezárása.

Soboul örököse, Michel Vovelle (A forradalom megélt tapasztalata: a felfordulás megnyilvánulásai) a forradalom és a félelem kapcsolata mellett – mivel kimutatható, hogy „a francia régiókban a forradalmi félelmek évszázados hagyományra nyúlnak vissza” – arra hívja fel a figyelmet, hogy:

„A pánik és a híresztelés a két hajtóereje annak az erőszaknak, amire figyelnünk kell, miközben mindenekelőtt annak valódi hordozóját, a forradalmi tömeget akarjuk szemügyre venni.”

Vovelle becsületére legyen mondva, szellemi elődjeivel ellentétben nem menti fel a forradalom erőszakosságát és a pusztító vandalizmusát sem:

„A forradalom egyszerre jelentett csúcspontot a régi erőszakformák fejlődési folyamatában, és meghatározó törést is. A felvilágosodás elméleti erőszakkritikájából kiindulva az erőszakos felforgatásnak, mint a világ megváltoztatása eszközének új értékeléséhez vezetett. (…) Az a vágy, hogy a világot alapjaiban megváltoztassák, a néptömegeknél nem csak szavakban nyilvánult meg, hanem mindenekelőtt gesztusokban és jelképes akciókban. Az egyenlősítő mentalitásra így tipikusan jellemző a „forradalmi vandalizmus”, melyben a már leírt pusztító ösztön kulminálódott.”

A forradalmi erőszak fájdalmas problémáját – ami hatékony eszköznek bizonyult az elitváltásnál – Simon Schama a történet középpontjába állította vissza, ugyanis azt gondolja, hogy a francia forradalom „nem csupán a politika szerencsétlen mellékterméke volt, vagy az a rút eszköz, amellyel más, nemesebb célokat elértek vagy épp gonosz szándékokat meghiúsítottak. Bizonyos lehangolóan elkerülhetetlen értelemben az erőszak maga volt a forradalom.”

Az újkori kultúra történetét megíró Egon Friedell a következőképpen világítja meg a forradalomból kinőtt demokrácia és az erőszak összefüggését:

„Egyetlen államforma sem képes annyi esztelenséget és annyi erőszakot elkövetni, mint a demokratikus, mert egyedül ő van szükségszerűen meggyőződve tévedhetetlenségéről, szentségéről és feltétlen legitimitásáról. Még az abszolút monarchia is ezerféle gátlást ismer (…). A „szuverén nép” hatalmát viszont mindenfajta önkorlátozás alól felmenti egy ördögi circulus vitiosus: neki van igaza, mert ő a közakarat, és ő a közakarat, mert neki van igaza.”

És innen már csak egy lépés a terror, s sajnos ezt a lépést a francia forradalom meg is lépte.

Friedell szerint a francia forradalom kezdettől fogva durván erőszakos volt. Ám ennek ellenére „még több kellett ahhoz, hogy megszülessen a valódi terror, melynek során a modern kor történetében elsőként bebizonyosodott a kegyetlen valóság: a forradalom fölfalja saját gyermekeit.”

François Furet meg is világítja, hogy ez nem volt véletlen:

„Az az igazság, hogy a terror a forradalmi ideológiához tartozott, ez pedig a korszak akcióinak és politikájának szerves alkotórészeként túlhangsúlyozta azon „körülmények” jelentőségét, amelyeket jórészt maga hívott életre. Nincsenek forradalmi körülmények, forradalom van, amely maga teremti meg saját körülményeit.”

Az erőszak szervezett és megideologizált formája, azaz a terror tehát egy ideig a francia forradalom szerves része volt. Ám Schama szerint mindemellett nem szabad lebecsülni a franciák hazafias harci szellemét, vagy még pontosabban a „hazafias halál neoklasszikus rögeszméjét”, melynek folytán a forradalmár újjászületett Rómaként képzelte el az új Franciaországot, s a Nemzet megszületéséhez sokaknak meg kell halniuk. De a születés és halál egyaránt gyönyörű lesz. „Kezdettől fogva ez a hazafiság jelentette tehát a harci szellem legfőbb, állandóan jelen lévő fonalát. A militarizált nacionalizmus nem a francia forradalom valamiféle véletlen, a tényleges szándékoktól független következménye volt, hanem szíve és lelke. És tökéletesen logikus, hogy a forradalmi hatalom multimilliomos örököse – a francia történelem ezen szakaszának igazi „új osztálya” – nem valamiféle bourgeoisie conquérante (hódító polgárság) volt, hanem igazi hódítók: Napóleon marsalljai, akiknek vagyona mellett még a megmaradt nemesi dinasztiáké is eltörpült.”

Meglepő módon az összeesküvés eszméje is a forradalmi ideológia része volt. Furet szerint:

„Mindent összevéve, kizárólag az összeesküvés lehet méltó ellenfele a forradalomnak, hiszen róla mintázták. Ugyanolyan elvont, mindenütt jelenvaló és mintaszerű, mint a forradalom, de rejtőzködő, holott a forradalom nyilvános; romlott, holott a forradalom jó; és bajhozó, holott a forradalom meghozza a társadalmi boldogságot. Az összeesküvés a forradalom negatívja, fordítottja, ellentétele.

Az összeesküvés eszméjét azért szőhették ugyanabból az anyagból, mint a forradalmi tudatot, mert szerves részét képezi, s alapjaiban azonos e tudattal: képzeletbeli diskurzus a hatalomról. Mint láttuk, e diskurzus abban a pillanatban született meg, amikor a korábbi hatalom helyére benyomult a tiszta demokrácia ideológiája, vagyis a hatalommá vált nép vagy a néppé vált hatalom. A forradalmi öntudat azonban a történelmi akció öntudata: a nép beavatkozására azért van szükség az új kor eljöveteléhez, mert ennek akadályai vannak, mert ezt a hatalomnál is szinte erősebb ellen-hatalom fenyegeti, az összeesküvés. Az összeesküvés maga az abszolút hatalom eszméje, amelyről a demokratikus hatalom lemondott. Ez az abszolút hatalom azonban a legitimitás átvitele után, ami magának a forradalomnak a bizonyítéka, rejtőzésre kényszerül, bármennyire is félelmetes, míg a másik válik uralkodóvá, bármennyire is törékeny. A népakarathoz hasonlóan az összeesküvés is a hatalom delíriuma, együttesen képezik két oldalát annak, amit úgy nevezhetünk, hogy a hatalom demokratikus képzetvilága.”

A politikai-ideológiai és szellemi értelmezések végén Eötvös József gondolatai segítségével bemutatunk még egy jellegzetes véleményt vagy értékelést, ami gyakorlatilag máig meghatározó. Ez pedig – szükségszerűen kicsit leegyszerűsítve – a francia forradalomnak a „helyes elmélet és helytelen gyakorlatként” történő, klasszikus liberális értelmezése:

„(…) bármi szépek s fenségesek legyenek bizonyos elvek, bármennyire legyünk meggyőződve azoknak szentségéről, ez elvek nem vesztenek semmit szépségekből, ha megvalljuk is, hogy diadalokban sokkal több nemtelen, mint nemes indulat lelkesíté a harcosokat; hogy a francia forradalmat az emberi nem egyik legroppantabb haladásának tekinthetjük, ha elismerjük is, hogy az út, melyen e haladás történt, nem a tiszták közé tartozott is; egyszóval, ha a francia forradalomban az emberi nem történetének egy fázisát látjuk, hasonlót a többiekhez, melynél néhány való eszme mellett temérdek csalódás[t], néhány nemes érzés körül töméntelen önzés[t] s aljas indulat[ot], egypár dicső egyediség körül az alávalóknak egész tömegét találjuk.”

3. Spirituális-karmikus értelmezések

Ezen értelmezések bemutatása előtt néhány gondolat arról a szerintünk fontos problémáról, hogy a hivatásos történészek miért nem mernek így közelíteni a témához. Merthogy nem mernek, az egyértelmű, bárki meggyőződhet róla, ha beleolvas bármilyen témával foglalkozó szakkönyvbe. Ez a jelenség természetesen nem új, s ez a folyamat már régen elkezdődött. A 19. században még úgy ahogy, elnagyoltan még tetten érhetőek e megközelítések; ám a 20. században már nyomokban sem. A spirituális értelmezések gyakorlatilag kivesztek a történettudományból, s átkerültek a filozófiai, a civilizáció- és kultúrtörténeti művek közé. Ennek legfőbb oka szerintünk a deszakralizációs folyamat, ami – részben a francia forradalomnak „köszönhetően” – a professzionális történetírás kialakulása, azaz a 19. században is töretlenül folyt. Ennek következtében kapott erőre, s vált a század végére meghatározó, bár egyelőre még nem teljesen egyeduralkodó paradigmává a – jellemzően ateista – materializmus. A 20. században viszont már – minden ellenkező véleménye dacára – kizárólagossá vált, s emiatt a spirituális megközelítés – mivel „nem-létezőnek” vélt okokat is vizsgált és értelmezett, sőt ezeknek tulajdonított nagyobb szerepet – minimum „szalonképtelen” lett, aminek természetesen egzisztenciális következményei is lettek. Magyarán a vallásos történészek a karrierjüket, állásukat kockáztatták, ha nagyon eltértek a „fősodortól”. Emellett sajnos az is valószínűnek tűnik, hogy a magukat hívőnek tartó történészek vallásos hite – mint általában a korszak embereié – jelentősen csökkent, ami szintén erősítette a negatív tendenciát.

De térjünk rá most a francia forradalom értelmezéseinek talán legizgalmasabb részére! Alfred Cobben szerint a francia forradalom mítoszként is értelmezhető, mert gyakorlatilag mítosszá vált. Ezért a forradalom egy olyan ellentmondásos folyamat, amit csak folyamatként lehet leginkább megérteni, mert egyes részei önmagukban mítoszként viselkednek, pontosabban azzá válhatnak:

„A forradalom minden értelmezésének a dolgok természeténél fogva elfogultnak kell lennie, és minden elfogult nézőpont maga a mítosz.”

Nagy Olga szerint (A mítoszok nem halnak meg) a mítoszok két nagy csoportba sorolhatók: „vannak mítoszok, amelyek egyfajta spontán, ösztönös lélektani egyensúly jegyében születtek; és vannak mások, amelyeket a hatalom – épp e felismert szükséglet alapján – manipulál.”

A francia forradalommal kapcsolatban természetesen ez utóbbi tűnik igaznak. Nem spontán, régi mítoszról van szó, hanem modern mítoszról, sőt mítoszokról van szó, hiszen modern mítosz a Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szerzőpáros szerint pl. a Tudomány, Forradalom, Hadsereg, Pénz, Gazdagság, Szépség, Férfiasság, Utazás, Művészet, Siker, Alkotó Egyén, Alkotás, Erő, Egészség, Férfias Férfi, Nőies Nő, Szex, Sikeresség, Mozi, Televízió, Internet, Haladás, Ráció, Piac, Verseny stb., és természetesen személyek köré is fonódhat. Már e felsorolásban is van jó pár témánkhoz szorosan kapcsolódó fogalom, amiket kiegészíthetünk még néhánnyal: Felvilágosodás, Demokrácia, Szabadság, Köztársaság, Sajtó, Média, Marat, Danton, Robespierre, Saint-Just, Babeuf, Napóleon stb.

Nem látszik elhamarkodottnak, ha kijelentjük azt, hogy a francia forradalom mítoszainak – propaganda útján is ható – történelemformáló ereje egyértelmű.

A fenti szerzőpáros így adja meg a modern mítosz lényegét:

„Mivel a modern mítoszok a tudomány és racionalitás nagy súlyával jellemezhető modern kor termékei, így a transzcendencia kisebb hangsúlyt kap bennük, és rituális kapcsolataik gyengébbek, mint az ősi mítoszok esetében (…).”

Miskolczy Ambrus mítosszal kapcsolatos véleményét is érdemes idézni:

„Mi tehát a mítosz? Célszerűbb úgy kérdezni: mire jó a mítosz? Szakralizál. Óv a dekonstrukciótól. (…) A mítoszképzéssel kilépünk a társadalmi és politikai kötöttségek világából, és ugyanakkor alakítjuk azokat. A mítosznak nincs és nem is lehet csak ideiglenes meghatározása. De ha egyetlen szóval kellene válaszolni e kérdésre, hogy mi a mítosz, akkor a mítosz – tapasztalatunk szerint – folyamat: mítoszképzés.”

Tehát a mítosz lényege a mítoszképzés folyamata, s legfőbb funkciója – témától függetlenül – a szakralizálás. Mindezt már a francia forradalom első professzionális történetírója, Jules Michelet megtette a 19. század közepén:

„A Forradalom nem egyéb, mint az igazság késő visszahatása a részrehajlás uralma és a kegyelem vallása ellenében.”

„Higyj, remélj; az elnapolt Igazság újra hatalomra fog jutni, elfoglalja székét és ítélni fog a dogma s a világ felett. … Az Ítélet e napjának neve: Forradalom.”

„Szent, emberies, szeretetteljes ítélet, mely épp oly kegyes mint józan, egészen Isten és az ő szelleme szerinti volt.

Hallgasson el e ténynél a világ és bámuljon. Igyekezzék okulni. Ismerje fel a Forradalomnak valóban vallásos jellegét.

A Vendée csakis irtózatos félreértés következtében indított ellene háborút, a hálátlanság, igazságtalanság és butaság hihetetlen tüneményénél fogva. A Forradalom, melyet mint istentelent támadott meg, túlon-túl keresztyén volt; oly tetteket vitt véghez, melyeket a keresztyénségnek kellett volna véghez vinnie. És mit cselekedett a pap? Ő a paraszt által túlon-túl pogány háborút indított, mely helyre állította volna a hűbérséget, a föld uralmát az ember, az anyagét a szellem fölött.”

Michelet a forradalom által létrehozott demokratikus, népuralmi köztársaságra – ami Louis-Ambroise de Bonald szerint (A politikai és vallási hatalom elmélete) szükségszerűen ateista – is kiterjeszti a szakralitást, hiszen az teremtette meg az igazság, józanság, igazságosság korszakát, az emberiség nagykorúságának szent korszakát. A Forradalom maga lesz a világosság, s így teljesen érthető, hogy az ellene vívott háború a „sötétség óriási háborúja”.

Talán megmosolyogtatónak tűnnek ezek a sorok, de ne felejtsük el, hogy Michelet óriási hatást gyakorolt műveivel a közízlésre, s a történészgenerációkra, ezért szerepét nem szabad lebecsülni. A forradalom szakralizálása alól még az igen kritikus Furet sem tudta magát kivonni:

„A francia forradalom óta valamennyi forradalom – de leginkább a francia – hajlott arra, hogy abszolút kezdőpontnak tüntesse fel magát, történelmi nullpontnak, amely egyetemes elveinél fogva magában hordoz minden eljövendő eseményt.”

Az eredet tehát szakrális felhangot kapott, főleg az 1917-es orosz forradalom után, mely megörökölte „szülőanyjától” és „a XIX. század gondolkodásmódjától a forradalmi kiválasztottságot, a két forradalomra vonatkozó historiográfiai értekezések egymásba értek és összeforrtak. A bolsevikok megkapták jakobinus őseiket, a jakobinusok pedig a kommunisták előfutáraivá váltak.”

Miután bemutattuk a forradalom mitizálását és szakralizálását, rátérünk a spirituális értelmezések azon részére, melyek nem épp pozitív folyamatként értékelték a francia forradalmat.

Carlyle a forradalomban a káosz/fanatizmus és a romlott hatalom/adott világ érintkezésének robbanását látta, ami egyszerre csodás és átkozott:

„Bizonyára nagyszerű tünemény ez, de sőt igazán transcendentalis, áthágva minden szabályt és tapasztalatot; bekoronázó tüneménye ez új kornak. Mert itt ismét, egész váratlanul, a régi fanatismus lép elő újabb és újabb köntösben; csodás, mint aminő minden fanatismus. Nevezzük »a formulák szétrombolása« (de humer les formules) fanatismusának. A formulák világa, a formát nyert világ – aminő minden lakható világ, szükségképpen kell, hogy gyűlölje az ilyen fanatismust, mint a halált, s halálos ellenségeskedésben legyen vele. A formulák világának meg kell azt hódítania; vagy ha nem bír vele, meg kell halnia, káromolván és átkozván azt; – azt azonban semmi módon nem gátolja meg, hogy ne legyen és ne lett légyen. Az átkok ott vannak, és a csodás dolog is ott van.”

Joseph Marie de Maistre (Gondolatok Franciaországról) a francia forradalom sátáni vonására hívja fel a figyelmet, ami a papság, az egyház és a vallás elleni támadásokban, valamint Ész istennőben öltött testet. Szerinte a forradalom leginkább a kereszténység és a filoszofizmus küzdelme:

„A JELENLEGI NEMZEDÉK az emberi szem elé táruló látványosságok legnagyobbikának lehet most tanúja: a kereszténység és a filoszofizmus élethalálharcának. A küzdőtér már megnyílt, a két ellenség viaskodik, s az egész univerzum figyeli őket.”

Hippolyte Taine a lelkek feletti uralom harcát látja a forradalomban, amit az ész és a hagyomány (tradíció) vív egymással.

„A klasszikai ész nem akart ily messzire elmenni, hogy a régi és új embert ily fáradságosan tanulmányozza. Rövidebbnek és kényelmesebbnek találta, eredeti hajlamát követni, behunyni szemeit a valódi ember látása előtt, visszatérni szokott ismereteinek körébe, s onnan meríteni az emberről való általános ismeretét és erre építeni, a levegőben. – E természetes és határozott vakság következtében, nem látja többé a fennmaradt intézmények régi, élő gyökereit; s miután nem látja azokat, tagadja létezésüket. Az öröklött előítélet tiszta előítélet lesz reá nézve; a hagyománynak már nincs meg a létezési joga, és uralma csupán bitorlás. A felfegyverzett ész ezentúl elődje ellen háborúra indul, hogy elragadja tőle a lelkek feletti uralmat, és hogy a hazugság birodalmának helyére az igazságét állítsa.”

A francia forradalmat – Taine gondolatát továbbfejlesztve – több konzervatív és jobboldali szerző is antitradicionalista – a hagyományokkal szembe forduló, azokat megtagadó – folyamatként írta le. Julius Evola véleményét már korábban idéztük, s itt csak annyit tennénk hozzá, hogy nemcsak általában a forradalmat, hanem természetesen magát a francia forradalmat is antitradícióként értékelte. René Guénon is kiemelt szerepet tulajdonít e folyamatnak:

„Az antitradicionális akciónak szükségképpen törekednie kell mind az általános mentalitás átalakítására, mind pedig az összes tradicionális intézmény felszámolására, éspedig mindenekelőtt Nyugaton, mivel Nyugat volt az, ahol először és legközvetlenebbül megnyilvánult – miközben természetesen csak a kedvező pillanatra várt, hogy megkísérelhesse kiterjeszteni tevékenységét az egész világra, felhasználva az annak rendje és módja szerint előkészített nyugatiakat arra, hogy eszközeivé váljanak. (…) A deviáció műve nyilvánvalóan nem vihető végbe egyszerre, de kétségtelenül fölöttébb meglepő az a gyorsaság, amellyel az antitradicionális akció arra ösztönzi a nyugatiakat, hogy megfeledkezzenek mindarról, ami saját nemzetük vonatkozásában egy tradicionális civilizáció létével összefügg. Ha például az ember arra a totális értetlenségre gondol, amelyben a középkornak és az összes ezzel kapcsolatos dolognak van része – és ez először a XVII. és XVIII. században vált láthatóvá –, akkor könnyen érthető, hogy egy ilyen komplett és hirtelen átalakulás aligha jöhetett volna létre spontán és természetes módon.”

Az antitradicionális folyamat az általános deszakralizáció részének tekinthető, mely folyamat már jóval a francia forradalom előtt megindult. Bogár László szerint:

„A győztes modernizáció történetírása, a reneszánsz, reformáció, felvilágosodás, nagy földrajzi felfedezések, ipari forradalom, gondolatszabadság, nagy francia forradalom és más hasonló – eleve pozitív jelentéstartalommal felruházott – fogalmainak szemantikai terében mozogva írja le a deszakralizáció sok évszázados ívének főbb állomásait.”

A francia forradalom előtti évtizedekben egy nagyon is dinamikus modernizáció zajlott le, ami kikerülhetetlenül elvezetett a deszakralizált külső és belső természet gátlástalan kifosztásához. Így történhetett meg, hogy „Isten lakhelye (a külső természet) nyersanyaglelőhellyé, Isten képmása (az ember) pedig munkaerővé degradálódott. Feltevésünk szerint tehát a Nyugat elmozdulása a tradicionalitásból a modernitás felé valójában létrontó irányba tett lépés, amely megnyitotta az utat a külső és belső természet korlátlan hasznosítása, s így védekező mechanizmusok híján, korlátlan roncsolása irányába.”

Bogár végkövetkeztetése a forradalommal kapcsolatban pedig az, hogy:

„A forradalom tehát valójában nem volt más, mint egy ontoszociális tömegpusztító fegyver, amely arra szolgált, hogy a rejtett elitcsoportok erőforrás-elosztási küzdelmeiket a vesztes többség permanens hiszterizálásával vigyék végbe.”

A Bogár-féle antitradicionalista modernitás fogalma nagyjából megegyezik László András progresszionizmusával, s mindkettő a deszakralizáció folyamatának fontos eleme (A progresszió illúziójának kritikája). A progresszió csúcsa természetesen a felvilágosodás és „az 1789-es bestiális francia forradalom”. A progresszió nem más, mint „a történelembe alászállt (a progresszionisták szerint a történelembe felemelkedett) ember társadalmi, civilizációs, kulturális, vallási, filozófiai, tudományos, társadalmi, gazdasági, politikai, állami életének az állítólagos »evolúciója«.” A fentiekhez kapcsolódva fogalmazhatunk úgy is, mint a progresszió a haladás mítosza.

Mindezekhez illik Hannah Arendtnek a forradalmakról általában írt elemzése, miszerint minden forradalom célja a szekularizáció és az új hatalmi rendszer (világrend) kialakítása:

„Végső soron akár az is kiderülhet, hogy amit forradalomnak nevezünk, az épp az az átmeneti szakasz, amely előidézte egy új, világi szféra megszületését. Ám ha ez igaz, akkor a forradalom kiindulópontja nem a keresztény tanítások tartalma [a lelkek/az emberek Isten előtt egyenlők – Sz. L.], hanem maga a szekularizáció. Ennek az első állomása az abszolutizmus kialakulása volt, nem pedig a reformáció, mert az a „forradalom”, amely Luther szerint megrázza a világot, amikor Isten igéje felszabadul az egyház hagyományos tekintélye alól, állandó, s a világi kormányzás minden formáját érinti, nem hoz létre új világi rendet, hanem állandóan és folyamatosan megingat minden világi rendszert.”

Az új világrend létrehozásán értelemszerűen mindig egy jól felkészült szellemi elit munkálkodik. Ez az elit a francia forradalmat illetően több szerző szerint is főleg a szabadkőművesség köréből került ki, akik szellemiségét jellemzően a deszakralizációs folyamat fontos részének tekinthető antitradicionalista modernitás és progresszionista felvilágosodás határozta meg.

László András szerint (Néhány szó a politikai háttérerők szerepéről) a francia forradalom teljes mértékben egy szabadkőművesek által kirobbantott forradalom volt, ám szerinte maga a szabadkőművesség is csak manipulált eszköz volt egy emberfeletti, sötét hatalom kezében, melynek célja a világhatalmon keresztül az emberiség lelke.

Carlyle és Taine mellett de Maistre is hajlamos felsőbb erőket sejteni a francia forradalom eseményei mögött:

„Megjegyezték, s joggal, hogy inkább a francia forradalom irányítja az embereket, mintsem az emberek a francia forradalmat. (…) A tudatlan és szellemtelen emberek húzták tehát azt, amit ők a forradalom szekerének neveztek; mindig előrehaladtak, s nem néztek vissza; s minden sikerült nekik, mivel puszta eszközök voltak egy olyan erő kezében, amely sokkal többet tudott náluk.”

Az emberfeletti tényező motívuma – mint a forradalom eseményeinek irányítója – természetesen felbukkan a 20. századi tradicionalisták műveiben is. René Guénon (A modern világ válsága) szintén természetfeletti erőket tételez fel a történések mögött:

„Természetesen amikor olyan eszmékkel találkozunk, mint az „egyenlőség”, vagy a „haladás” vagy bármely más, majdnem minden kortársunk által vakon bevett, laikus dogma – amelyek zöme a tizennyolcadik században kezdett határozott alakot ölteni –, lehetetlen számunkra azt feltételezni, hogy ezek a maguk jószántából keletkeztek. Ezek ugyanis a szó szoros értelmében „szuggesztiók”, amelyek természetesen semmilyen hatást nem tudnának a társadalomra kifejteni, ha az előzetesen nem lenne befogadásukra előkészítve; maguk az eszmék tulajdonképpen nem is létrehozzák a modern időket fémjelző szellemi állapotot, mint inkább fenntartják azt, valamint egy nélkülük kétségtelenül soha létre nem jövő állapot előidézésében működnek közre. Ha ezek a szuggesztiók eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt működtetik ezeket oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felfordulás fenntartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek a nyílt megvitatását követelő korban e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra.”

Julius Evola – aki emberalatti entitásként is értelmezi a forradalmat, illetve a forradalom szellemét – is megemlítette a sugalmazást:

„Ha a föld és az ég közötti valamennyi hatékony kötelék szétszaggatása a világfelforgatás alapvető célja, minden további különleges tevékenység előfeltétele, azt kell gondolnunk, hogy az ilyen zűrzavarok egyáltalán nem spontánok, hanem – valamilyen módon – „sugalmazottak”.”

Annyit még hozzátennénk, hogy Evola egyértelműen gonosz erőként tekint a sugalmazások forrására.

Egon Friedellnél olvasható egyedül az a vélemény, hogy a forradalom felfogható a francia néplélek lényegének is:

„Röviden. ha az erkölcsi vagy akár csak a politikai elveket figyelmen kívül hagyjuk, a grande révolution nem egyéb, mint a francia nép egész történelmének legerősebb és legteljesebb kifejeződése; hisz e népet mindig is a legvégletesebb ellentmondások jellemezték, minden más népnél inkább: amennyire igenlő szenvedélyes életörömében, annyira pusztító démoni  nihilizmusában; amennyire megingathatatlan alaptermészetében, annyira kiszámíthatatlan egyes megnyilvánulásaiban – zelóta és urbánus, könnyelmű és hősies, józan és egzaltált, romantikus az esztelenségig és materialista az ostobaságig; elmondhatni e népről minden lehetséges rosszat: hogy idétlen, nyers, korlátolt, hiú, rosszindulatú, kapzsi, sőt gyakran ördögi is – csak egyet nem: hogy valaha is unalmas volt.”

Friedell nemzetkarakterológiai summázata mellé tökéletesen idomul egy tipikusan karmikus megközelítés, ugyanis Carlyle szerint a forradalom a franciák bűnei miatt tört ki. Ezen értelmezés szerint a francia forradalmat egyfajta össztársadalmi átokként; negatív, ledolgozandó csoportkarmaként is fel lehet fogni.

„Azt mondjuk tehát: Jaj a Philosophismusnak, hogy lerontá a vallást, amint az nevezé »eltörölvén a becstelenséget.« Jaj inkább azoknak, kik a világ-megromlás és világ-elpusztulás ilyen korában élnek! Nem; – mondják az udvaroncok, – Turgot az oka, Necker az oka, ezek, az ő őrült újításaikkal; a királyné az oka, hogy nem tartá fenn az etiquettet; ő az oka, ez az oka, amaz az oka. Atyámfiai, mindaz a sok gazember az oka, aki csak itt élt, s csalóként mutatta, hogy tesz valamit, pedig csak evett és rontott, az élet minden körében, mint csizmatisztító vagy mint souverain úr, mindenik magához mért fokig, Nagy Károly idejétől, vagy még régebbtől fogva. Mindez (mert legyetek róla meggyőződve, egyetlen csalás sem vész el, hanem mint mag, elvettetik, hogy nőjön) évezredek óta halmozódott össze; s most eljött a számadás napja. És rettenetes lesz a számadás; a haragé, mely a haragnak napjára tartogattaték. Oh, édes atyámfia, ne légy csaló! Inkább halj meg, ha a tanácsot be akarod venni; csak egyszer halsz meg, és azután megszabadulsz tőle örökre. Átkozott az a mesterség, és átkot terem, nem tudod hogyan, hosszú időkön át, miután te elköltöztél s a bér, amit kaptál érte, rég elköltve; sőt amint a régi bölcs megírta, átkot terem magán az örökkévalóságon keresztül, s valóban be van írva az isten ítélő-könyvébe!”

Mi nem volt a francia forradalom?

Talán meglepőnek tűnik, de azért nem árt, ha rögzítjük magunkban, hogy a bemutatott – sok esetben mitizált – vélemények némelyikével ellentétben mi nem volt a francia forradalom. Egon Friedell így foglalta össze e kérdéskört:

„A francia forradalomról szólva többnyire arról hallhatunk, hogy kiemelkedő történelmi jelentősége Franciaország és Európa felszabadításában áll: megváltotta a társadalmat az abszolutiz­mus, az egyház és a kiváltságos rendek uralmától; az „emberi jogok” kihirdetése jelzi a szellemi függetlenség, a polgári önrendelkezés, a szabad gazdasági verseny korszakának kezde­tét. Bármily vitathatatlan mármost, hogy bizonyos emancipációs mozgalmak a párizsi forradalom hatására indultak meg, mind­azonáltal ama nézet, miszerint a konstitucionalizmus, a libera­lizmus, a szocializmus és a tizenkilencedik század valamennyi hasonló politikai áramlata ebből az egy forrásból ered – nos, ilyen sarkított formában előadva ez a nézet hamis és félrevezető. A forradalom hozta meg a polgárság döntő győzelmét – de csak kezdetben; mert később a csőcselék átütő diadala lett a gyümölcse. A forradalom megdöntötte az abszolutizmust – ám csak ideig-óráig; mert 1793. június 2-án már vissza is tért a Konvent és a kommün diktatúrájaként, 1794. április 1-jén pedig egyetlen ember önkényuralma lett – tudniillik Robespierre-é, no nem formálisan persze, csupán de facto, s formálisan és de facto is az lett Brumaire 18-án, Napóleon államcsínyének követ­keztében. És éppily kevéssé zúzta szét végérvényesen a for­radalom az örökös trón, a nemesi uralom és az egyházi rezsim régi formáit: a halottnak kikiáltott erők részben már az első császárság alatt újjáéledtek, XVIII. Lajos és X. Károly restau­rációja alatt pedig szinte teljesen helyreállítódtak. Az egyen­lőséget a francia forradalom nem hozta meg; mindössze egy másik, még sokkal kártékonyabb formáját hozta világra az egyenlőtlenségnek: a kapitalizmust. A szabadságot a francia forradalom nem hozta meg; ugyanolyan szemellenzős, kegyet­len és egoista szellemi cenzúrát gyakorolt, mint az ancien régime, csak épp a szabadság nevében és sokkal drákóibb eszközökkel. Mindenkinek föltette a kérdést, hogy a szabadság híve-e, s ha az illető nem adott teljesen egyértelmű választ, akkor immár nem lettre de cachet-val, nem letartóztatási pa­ranccsal reagált, hanem – guillotine-nal. Soha azelőtt nem lé­tezett olyan mérvű szolgaság, mint épp „a szabadság barátai­nak alkotmánya” idején – sem a török szultánok, sem az arab kalifák, sem az orosz bojárok, de még a spanyol inkvizítorok alatt sem –; mert soha nem járt még halálbüntetés olyan min­denestül ártatlan „bűnökért”, mint a műveltség, a tisztaság, a tolerancia, a hallgatagság vagy akár a puszta létezés. A forra­dalom három jelszava, a fraternité, a liberté és az égalité közül az első üres operettfrázis volt, mellyel a politikai gyakorlat mit sem tud kezdeni; a másik kettő meg összebékíthetetlen ellentét. Hisz az egyenlőség a szabadságot oltja ki, a szabadság meg az egyenlőséget. Ha minden földönfutót egyenlőnek tekintünk, és ennek folytán ugyanazon jogoknak, kötelességeknek és élet­módnak vetünk alá, akkor már egy sem szabad; ha meg bárki korlátlanul szerezhet érvényt egyéni hajlamainak, akkor az egyenlőségnek lőttek.”

Friedell könyvének megjelenése óta eltelt jó 80 év, s azóta a kutatás már azt is kimutatta (Guy Lemarchand: A feudalizmusból a kapitalizmusba: a forradalom és a francia gazdaság), hogy a forradalom csak a kapitalizmus nélkülözhetetlen jogi, politikai és ideológiai kereteit teremtette meg, de „nem változtatott meg mindent 10 év alatt, s a polgárság uralma magával hozta gazdasági hatékonyságának korlátait is. (…) Valójában a kapitalizmus kiteljesedése csak az 1840-es évek után válik magától értetődővé.”

François Crouzet (A francia forradalom gazdasági következményei) pedig egyenesen azt mondja, hogy a francia forradalom „egy hirtelen fordulat, egy szakadás a francia gazdasági modernizáció folyamatosan emelkedő görbéjén, ám a gazdaságban nem hozott mély szerkezeti változásokat.”

Simon Schama is azt írja, hogy a legnagyobb gazdasági, társadalmi és államigazgatási változások időszaka nem a forradalom volt, hanem a 18. század utolsó harmada. Magyarán a „régi rendszer” „aligha írható le olyan társadalomként, mely a sírja felé totyog. Nemhogy halálosan betegnek tűnne, bárhová tekint a történész, mindenütt a dinamizmus és energia jeleit látja. Az elitet – a királyt is beleértve – kevésbé érdekelte a hagyomány, mint az újítás, és nem annyira a feudalizmus, mint inkább a tudomány izgatott mindenkit.”

A sokat és fennen hangoztatott kiváltságok eltörlését is árnyalja Schama, mivel akkor „a címek már kevéssé kötődtek a származáshoz, és pénzzel, érdemekkel általánosan elérhetővé kezdtek válni, a XVIII. századi kiváltságok inkább hasonlítanak a XIX. század valamennyi modern társadalmára – és sok XX. századira is – jellemző formális rangkülönbségekre. Mindenesetre biztosan nem voltak összeegyeztethetetlenek akár egy modern gazdaság, akár egy modern állam létrehozásával. Hasonlóképpen igaz, hogy a forradalom eltörölte a földesúri birtokokat illető társadalmi járadékok minden formáját, de addigra ezek közül sokat már úgyis pénzzel egyenlítettek ki, az „új rendszerben” pedig egyszerűen bérleti díjakká változtatták őket.”

Összegezve: nagyon úgy tűnik, hogy a forradalom inkább egy már beindult folyamatot szakított meg ideiglenesen, bár egyes elemei beépültek a forradalom utáni „új rendszerbe” is.

Mi volt a francia forradalom?

Simon Schama könyvének bevezetőjében a következő közszájon forgó szellemes megjegyzést idézi:

„Az anekdota szerint Csou En-laj kínai miniszterelnök, mikor megkérdezték tőle, mit gondol a francia forradalom jelentőségéről, azt felelte: „Korai lenne megmondani.” Lehet, hogy most, kétszáz év múltán még mindig korai (vagy netán késői) válaszolni erre a kérdésre.”

Miután bemutattuk a különféle értelmezéseket és tisztáztuk, hogy mi nem volt a forradalom, eljutottunk arra a pontra, amikor is megpróbáljuk röviden definiálni, hogy szerintünk miként lehet értelmezni a francia forradalmat, mi a leghangsúlyosabb lényege.

A francia forradalmat a legalább a reneszánsz óta tartó – és napjainkban is zajló – deszakralizációs és antitradicionális folyamatok felgyorsítására tett modernista kísérletként lehet értékelni. A forradalom ugyan hivatalosan elbukott, s utána a restaurációs időszak következett, de ennek ellenére a korábban megkezdődött gazdasági, társadalmi és ideológiai változások mellett a deszakralizáció, az antitradíció és a modernitás vagy progresszió térnyerése töretlen maradt, sőt a forradalmat megelőző korszakhoz képest gyorsulni látszott a forradalom átörökített „eredményei” miatt. Mindezen folyamatok jelentősen meghatározták nemcsak a 19., hanem a 20. századot is, s hatásai jelen korunkban is érződnek.

63/2015

Szendrei László

Felhasznált irodalom

Arendt, Hannah: A forradalom. Ford. Pap Mária. Európa, Budapest, 1991.

Barzun, Jacques: Hajnaltól alkonyig. A nyugati kultúra 500 éve. Ford. Makovecz Benjamin.

Európa, Budapest, 2006.

Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris, Budapest, 2003.

Bonald, Louis-Ambroise de: A politikai és vallási hatalom elmélete. Ford. Saly Noémi. In: Konzervativizmus, 1593–1872. Szöveggyűjtemény. Szerk. Kontler László, ford. Babarczy Eszter et al. Osiris, Budapest, 2000. 308–367.

Carlyle, Thomas: A franczia forradalom I–III. Ford. Baráth Ferencz. A M. Tud. Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1875.

Cobben, Alfred: A francia forradalom mítosza. Ford. Pallai László. In: „Mítosz és valóság”. Tanulmányok a francia forradalomról. A kötetet válogatta és szerkesztette Madaras Éva és Papp Imre. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1991. 89–98.

Crouzet, François: A francia forradalom gazdasági következményei. Ford. Kicsák Lóránt. In: „Mítosz és valóság”. Tanulmányok a francia forradalomról. A kötetet válogatta és szerkesztette Madaras Éva és Papp Imre. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1991. 247–257.

Eötvös József: A francia forradalom története. A szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Gángó Gábor. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Evola, Julius: Lázadás a modern világ ellen. Ford. Szongott Rudolf. Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 1997.

Evola, Julius: Felvilágosodás és forradalom. Ford. Ferencz Ernő. In: Pannon Front 30. (2000/6.) http://www.pannonfront.hu/30/18evola2.htm

Evola, Julius: A szabadkőművesség és a forradalmak intellektuális előkészítése. Ford. Ferencz Ernő. In: Pannon Front 31. (2001/1.) http://www.pannonfront.hu/31/08Evola.htm

Ferguson, Niall: Civilizáció. A Nyugat és a többiek. Ford. Gebula Judit. Scolar, Budapest, 2011.

Friedell, Egon: Az újkori kultúra története. Az európai lélek válsága a fekete pestistől az I. világháborúig. II. Felvilágosodás és forradalom, romantika és liberalizmus, imperializmus és impresszionizmus. Ford. Vas István, Adamik Lajos. Holnap, Budapest, 1998.

Furet, François: Gondoljuk újra a francia forradalmat. Ford. Hahner Péter. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1994.

Furet, François: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Ford. Mihancsik Zsófia. Európa, Budapest, 2000.

Guénon, René: A mennyiség uralma és az idők jelei. 2., jav. kiad. Ford. Buji Ferenc. Kvintesszencia, Debrecen, 2006.

Guénon, René: A modern világ válsága. 2. jav. kiad. Ford. Baranyi Tibor Imre. Kvintesszencia, Debrecen, 2008.

Guizot, François Pierre Guillaume: A democratia Franciaországban. Ford. Kohlbauer Ferenc. Franklin, Budapest, 1895.

Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2002.

Haycraft, John: A francia forradalom nyomában.  Utazások Franciaországban. [A fordító nincs feltüntetve] Stecker and Warburg; International Language School. London; Budapest, 1989.

Hobsbawm, E. J.: A forradalmak kora (1789–1848). Ford. Litván György. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964.

Hunt, Lynn: Pornográfia és a francia forradalom. Ford. Császár Ivett. In: Aetas, 2005/3. 170–187.

Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor: Modern mitológiák. In: Kultúra és Közösség, 2000/IV–2001/I. 127–145.

Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Gazdasági változások és katonai konfliktusok 1500–2000. Ford. Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

Köpeczi Béla: Mai viták a francia forradalomról. In: Tanulmányok a francia forradalom történetéből. Szerk. Vadász Sándor. Kossuth, Budapest, 1989. 5–17.

László András: A progresszió illúziójának kritikája. In: Uő: Tradicionalitás és létszemlélet. Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 1995. 173–196.

László András: Néhány szó a politikai háttérerők szerepéről. In: Pannon Front 31. (2001/1.) http://www.pannonfront.hu/31/09Laszlo.htm

Lemarchand, Guy: A feudalizmusból a kapitalizmusba: a forradalom és a francia gazdaság. Ford. Miklós Lilla.  In: „Mítosz és valóság”. Tanulmányok a francia forradalomról. A kötetet válogatta és szerkesztette Madaras Éva és Papp Imre. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1991. 223–246.

Maistre, Joseph Marie de: Gondolatok Franciaországról. Ford. Kontler László. In: Konzervativizmus, 1593–1872. Szöveggyűjtemény. Szerk. Kontler László, ford. Babarczy Eszter et al. Osiris, Budapest, 2000. 253–305.

Michelet, Jules: A franczia forradalom történte I–XII. Ford. De Gerando Antonina. Stein János, Kolozsvár [I–V.]; Révai, Budapest [VI–XII.], 1884–1891.

Miskolczy Ambrus: A legendák varázsa. Jules Michelet kelet-európai mítoszai és a magyar-román párbeszéd a 19. század derekán. Universitas, Budapest, 2000.

A nagy francia forradalom dokumentumai. Összeáll., ford. és a jegyz.  kész. Hahner Péter.

Osiris, Budapest, 1999.

Nagy Olga: A mítoszok nem halnak meg. Holnap, Budapest, 1999.

Poncins, Lèon de: A forradalom titkos erői: szabadkőművesség, zsidóság. Ford. vitéz Endre László. Hasonmás kiadás. Gede Testvérek, Budapest, 2001. (eredeti kiadás: Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság, Budapest, 1939.)

Price, Roger: Franciaország története. Ford. Szuhay-Havas Ervin. Maecenas, Budapest, 1994.

Romsics Ignác: Bevezetés. A történetírás objektivitásának mítoszáról és a múlt mitizálásának elfogadhatatlanságáról. In: Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Szerk. Romsics Ignác. Osiris, Budapest, 2002. 7–27.

Schama, Simon: Polgártársak. A francia forradalom krónikája. Ford. Nagy Miklós. Európa,

Budapest, 2001.

Schöpflin György: Az identitás dilemmái. Kultúra, állam, globalizáció. Ford. Kovács Zoltán. Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2004.

Soboul, Albert: A francia forradalom története 1789–1799. Ford. Józsa Péter. Kossuth Kiadó, Budapest, 1999.

Spengler, Oswald: A világtörténelem morfológiájának körvonalai. 2. köt. Világtörténeti perspektívák. Ford. Simon Ferenc. Európa, Budapest, 1995.

Taine, Hippolyte Adolphe: A jelenkori Francziaország alakulása I–V. Ford. Toldy László, Csiky Gergely. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1881–1890. Tocqueville, Alexis de: A régi rend és a forradalom. Ford. Hahner Péter. Atlantisz, Budapest, 1994.

Vovelle, Michel: A forradalom megélt tapasztalata: a felfordulás megnyilvánulásai. Ford. Pósán László. In: „Mítosz és valóság”. Tanulmányok a francia forradalomról. A kötetet válogatta és szerkesztette Madaras Éva és Papp Imre. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1991. 209–221.

Vovelle, Michel: A forradalom. In: Franciaország története I.  A kezdetektől a Bourbon-restaurációig. Szerk. Georges Duby, ford. Sujtó László. Osiris, Budapest, 2005. 687–739.