Óm tat szat

 

A Bhagavad-gítá tizenhetedik fejezete az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás különféle módjairól szól. Miután a háromféle minõség (a gunák) szerint jellemezte e cselekedeteket, tovább lép: arról beszél, milyen módon, vezetik e tettek a gyakorlót az anyagvilág kötõerõinek meghaladásához. Miképpen cselekednek hát a brahma-vádík, (“brahmanról beszélõk”, ahogy a szöveg nevezi õket), azaz a védák tanulmányozói, a brahman ismerõi?

“Óm tat szat – e mantra a Brahmant jelöli. A teremtés hajnalán e három szóval teremtettek a bráhmanák, a védák és az áldozatok. Ezért a brahman ismerõi – az elõírásokat követve – az áldozás, adományozás és önfegyelmezés tetteit mindig az Óm zengésével kezdik. Jutalomra nem vágyva, a »tat« szóval végzik e tetteket az üdvösség kutatói. Ó, Pártha, a »szat« leírja a Létezõ természetét és a szent ember természetét egyaránt. Így jellemzi az dicséretes cselekvést, az áldozás, az adományozás és az önfegyelmezés állhatatosságát, és a Legfelsõbb örömére végzett tetteket egyaránt. A hit nélküli áldozatra, ajándékra, vezeklésre vagy más tettre azt mondják »aszat«, hiszen valótlan az, ebben, s a következõ életben egyaránt.” (Bg. 17.23-28.)

ÓM TAT SZAT

Óm tat szat – e mantra mindössze három szóból áll. Csupán a szótárra hagyatkozva így fordítható: az óm a Legfelsõbbre utaló szent szótag, védahimnuszok, fohászok áldásos bevezetõ szava. A tat mutató névmás, mellyel távolra mutatunk: õ, vagy az, hiszen jelölhet személyt és fogalmat egyaránt. A szat az asz létigébõl képzett folyamatos melléknévi igenév, így a jelentése létezõ. A három szó együtt: Óm, Õ a Létezõ, vagy Óm, Az a Valóság. Egy mantra azonban mindig sokkal mélyebb jelentésekkel bír, mint az õket alkotó szavak elsõdleges jelentéseinek összefûzése, érdemes hát mélyebbre hatolnunk a kutatásban.

“Óm tat szat – e mantra a Brahmant jelöli.” Vajon melyik brahmanra gondoljunk? A brahman szó nem csupán a Legfelsõbb személytelen arculatára utalhat, Parabrahmanként a Legfõbb Lélek, Isten megnevezése, utalhat a papi rendre, olykor a teljes anyagi természetre is (lásd “a nagy brahman az én anyaméhem”, Bg. 14.3.), ám a védahimnuszok megnevezése is brahman. A Srí-vaisnava irányzat atyamestere, Rámánudzsa az utóbbi értelemben gondol a brahman szóra, az õ olvasata szerint a vers teljes fordítása így hangzik: “Óm tat szat – ez a védák utasítása, e három szóval rendelkezett a bráhmanák, a védák és az áldozatok felõl, a teremtés hajnalán.”

A hagyományos kommentárok a mantra három szavában utalásokat látnak más mahávákjákra, az upanisadok “nagy kijelentéseire”. A Csaitanja-követõ vaisnava iskola jeles tudósa, Baladév Vidjábhúsan kommentárjában ekképpen bontja ki a háromféle utalást:

“Óm Tat Szat – e három név Brahman, Visnu nevei, miként arra a bölcsek emlékeznek. Óm, ez elsõ megjelölés, miként a kinyilatkoztatás mondja: »Óm, ez Brahman közvetlen megnevezése. Ennek zengése megment a létforgatag félelmétõl, ezért Megmentõként ismerik«[1]. A második név a Tad, miként az »Az vagy te«[2] kijelentésben. A harmadik név a Szat: »Kedvesem, kezdetben mindez (a világmindenség) a Létként létezett«[3] Visnu e három nevével teremtette a négyarcú Brahmá a bráhmanákat, a védákat és az áldozatokat, ezért nagy erõ rejlik e nevekben – orvosolják az áldozatok s a többi (tett) esetleges hiányosságait.”

ÓM

“Ó, Kuntí fia, Én vagyok a víz íze, a Nap és a Hold fénye, az óm szótag a védai mantrákban…” – mondja Krsna a Bhagavad-gítában (Bg. 7.8.) világossá téve, hogy az óm a védamantrák legfontosabbja. Hasonlóképpen magasztalják az upanisadok is az óm mantrát: “Az összes véda ezt a szót hirdeti, és errõl szól az összes vezeklés is, / Erre vágyva élnek szent növendékként, röviden megmondom néked e jelet: az óm szó az (a Legfelsõbb Lélek).” (Ka±ha-upanisad 1.2.15.) A Mándúkja-upanisad szerint:

“ÓM – ez a Múlhatatlan, ez minden. Ennek kifejtése:

ami volt, ami van, s ami leendõ, bizony, minden az ÓM-hang,

s ami egyéb (még létezik) a három idõn túl, bizony az is az ÓM-hang.” (Mándúkja 1.)

Az óm az elmondhatatlan és leírhatatlan transzcendens megjelölése, ugyanakkor a teremtõ hangrezgés, a teremtés szent zengése is, mely ennélfogva magában foglal minden teremtettet. Az óm tulajdonképpen három hang kombinációja: A, U, M. A mantra dévanágarí írásjele különleges szótag. Alapja az A hang írásjele: ?, melybõl az ómban a hármas számjegyünkhöz hasonlatos jel marad meg. Az ehhez középen kapcsolódó hurokszerû vonal az U hang szokásos szótagközi írásjele, míg a félholdban a pont az M (anuszvára) írásjele. Az óm mindent felölelõ voltát e három hanggal jelzett hármasságok felmutatásával jelzik, s az óm meditációjakor ezen hármasságok természete tárul fel. A Gópálatápaní-upanisad az óm mantrában Gópála-Krsnát és közvetlen környezetét látja: “Róhiní fia, Balarám az A hang, a ragyogó Pradjumna[4] az U hang, Aniruddha[5], az értelmes az M hang. Krsna, akiben a mindenség nyugszik a félhang, (mely teljessé teszi az óm szótagot).” (Góp. 2.68-69.) Mások a világi lét kötõerõinek hármasságát (jóság, szenvedély, tompaság), és az azokat uraló isteni megnyilvánulásokat (Visnu, Brahmá, Siva), vagy a tudatállapotokat (ébrenlét, álom, mélyálom) látják az A-U-M hangokban[6].

“Elsõ része az éberségben rejlõ hétágú, tizenkilenc arcú, a nyers valóságot tapasztaló, külvilág felé irányuló értelem – az Egyetemes (tudat). Második része az álomban rejlõ hétágú, tizenkilenc arcú, az elvont valóságot tapasztaló, befelé forduló értelem – a Ragyogó (projektív tudat). Amikor az alvó ember nem vágyik bõsz vágyakat, s burjánzó álomképeket sem lát, az a mélyalvás. Harmadik része a mélyalvásban rejlõ, egyöntetû, színtisztán tudati, örömbõl való s örömöt élvezõ, tudat-arcú Értelem. Nem a befelé forduló értelem, nem is a külvilág felé irányuló értelem, és nem is mindkettõ egyszerre, nem a színtisztán tudati értelem, nem az értelem és nem a nem-értelem, hanem a láthatatlan, nem szokványos, megfoghatatlan, jeltelen és kifürkészhetetlen, megnevezhetetlen, egyedülvaló és a meggyõzõdés veleje; akiben megszûnik a változatosság, õ a megnyugvás, az áldásos páratlanság. Ezt tartják a negyediknek, ez a Lélek, megismerni ezt kell.” (Mándúkja 3-7.) Bár az óm három hangjáról beszéltünk, észre kell vegyük, hogy az upanisadok rendre négy aspektusról szólnak: a Gópálatápaní-upanisadban Balarám, Pradjumna, Aniruddha mellett Krsna, akiben a mindenség nyugszik, a Mándúkja-upanisadban a három tudatállapot mellett (ébrenlét, álom, mélyálom) a misztikus negyedik (turija). E negyedik aspektus az áttörési pont. A három elsõ a tudatállapot az evilági létállapotok összefoglalása, a negyedik – bár egyik sem –, mégis mindezek legbensõbb lényege és meghaladása is egyben. Az óm hangjait máskor a létszférákkal, vjáhritikkel azonosítják (föld, levegõég, menny – bhúh, bhuvasz, szvah[7], lásd Mundaka-upanisad 2.2.5.). A negyedik nem külön szféra, hanem az áthatolás e hármon – így haladva meg õket. Ezért van az, hogy a hagyományos tûzáldozat végzése során a pap elõször külön-külön áldoz a létszféráknak, majd negyedikként egyszerre mindnek. Hasonlóképpen: a kötõerõkkel azonosítva az óm hangjait a világi kötelékek meghaladása jelentik a negyedik állapotot. Finom utalás e negyedik aspektus természetére a Cshándógja-upanisad története: Szatjakáma tanítványnak szegõdik mestere, Háridrumat mellé. Szolgálata a tehenek õrzése, ám ez a feladat távol tartja mestere ásramjától – nem hallhatja az õ tanításait. Hûsége és állhatatossága azonban elégedetté teszi a dévákat, akik négy alkalommal jelennek meg elõtte, hogy a tan egy-egy részét megvilágítsák számára. Elsõként egy bika (a dharma képviselõje) jelenik meg elõtte, a tanítás is a durva fizikai létezésrõl szól – az ébrenlét állapotáról. Másodjára a az áldozati tûz tanítja Szatjakámát – míg a bika a horizontális irányokról tanított, a tûz a vertikális irányokat tárja fel – õ a belsõ világ, az álom megtestesítõje. A harmadik tanító (a mélyálomról) egy hattyú. A Napisten képviselõje õ, a szárnyaló, s fehéren tündöklõ. A negyedik tanító pedig egy kormorán. A kormorán az áttörés szimbóluma: zsákmánya után mélyre merül a vízbe, majd a vizet elhagyva felröppen egy magas partmenti sziklára, lerázza tollairól a vizet, és szárnyait kitárva szárítkozik. Éppígy ráz le magáról minden evilágit az anyagi léten túljutott személy: “Aki a mindenség aranyló Urát, teremtõjét, Brahmá atyját megpillantja, magáról jót s rosszat bölcsen lerázva megtisztulván Õhozzá válik hasonlóvá.” (Mund.3.1.3.)

TAT

A “tat”[8] távolra mutató névmásként jelenik meg a “Az vagy te” (tat tvam aszi) mantrában is. A Bhagavad-gítá versében hasonlóképpen a távlatot villantja fel: az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás oka ne e tettek rövidtávú eredményei legyenek, hanem a létforgatagból való megszabadulás utáni vágy. (“Jutalomra nem vágyva, a »tat« szóval végzik e tetteket az üdvösség kutatói.”, Bg. 17.25.)

Rámánudzsa kommentárjában arra utal, hogy a Tat Visnu egyik neve – az egyik az ezerbõl. A Mahábhárata Anusászana-parvájában, a Utasítások könyvében a halálos ágyán fekvõ Bhísma végsõ jótanácsaival látja el a gyõztes Judhisthir királyt. Eközben zengi el Visnu ezer nevét, s e névfüzérben a Tat is felbukkan. Íme a vers: “Egy, Nem-egy, Õ, a Lakozó, a Tündöklõ, a Ki, az Aki, az Az, a Legfõbb Cél” (eko naikaù sa vaù kaù kià yat tat padam anuttamam, Mb. 13.135.91.) A szövegnek más olvasatai is lehetségesek, ám a Srí szampradájában azonban így, névmásokként értelmezik e vers szavait – ami elsõ pillantásra talán zavarba ejtõ lehet. Talán túlzásnak tûnhet névmásokkal megnevezni Istent. De fûzzük csak sorba a vers adta neveket, s láthatjuk, még a névmások is ugyanúgy Istenrõl szólnak, az Õ megnevezései: Ki (a bölcsek kutatásának célja), az Egy, aki Nem-egy (mert számtalan alakban mutatkozik), Ama[9] Legfõbb Cél, a Tündöklõ, Õ, Aki ott Lakozik (mindenki szívében)?

Visnu neveként nem csupán így, névmásként tekintenek a tat szóra, további értelmezéseit a tan (kiterjeszt, kinyújt, megnövel) igébõl eredeztetik. Srí Parásar Bhattar[10] kommentárja szerint a tat jelentése: “aki hívei tudását és odaadását kibontakoztatja, megnöveli.”

SZAT

A szat szót a már korábban említett létezõ elsõdleges jelentése mellett számos más értelemben is használják. Jelenthet jót (szaddzsana – jó ember), erényest, hûségest vagy erkölcsöst (a szatí a szó nõnemû alakja), de emelkedett, nem evilági helyzetût is (szadguru – szent tanító), továbbá valóst, igazit, lényegest.

Milyen az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás? A Gítá bevezetõnkben idézett versei öt tényezõt neveznek szatnak, azaz létezõnek, valódinak, igaznak és lényegesnek. Ilyen i) a Legfelsõbb természete, akinek az ember e tetteket ajánlja, ii) a felajánló szádhu természete, iii) minden áldásos cselekedet, iv) az önfegyelmezésben, az áldozásban és az adományozásban mutatott állhatatosság, v) bármely olyan tevékenység, melynek célja a Legfelsõbb öröme.

A szanszkrt nyelvben a közismert felsorolásokra gyakorta utalnak pusztán az elsõ elemük említésével. A szat így áttételesen a szaccsidánanda (szat – csit – ánanda), a lét-tudat-boldogság hármasára, a lélek jellemzõjeként felsorolt minõségekre is emlékezteti az olvasót.

Mert az önfegyelmezés, az áldozás és az adományozás transzcendens minõségének mantrája, az óm tat szat mantrát áldásos megerõsítésként nem egyszer idézi az upanisad-irodalom, például így: “Óm! Hódolatom Gópálnak, aki túl van ébrenléten, álmon és mélyálmon, s túl a negyedik tudatállapoton is. Óm tat szat; bhúr bhuva¤ szva¤. Hódolatom, hódolatom néki!” (Gópálatápaní-upanisad. 2.114.) S e mantrákra gondolva bizony nem elégedhetünk meg pusztán a szótári jelentéssel. Összefoglalva az eddigieket: óm: a már tárgyalt hármasságok, illetve e hármasságokat felülmúló negyedik aspektus: a teljesség. A tat szóval e teljességben kijelöljük a távoli célt, a szat szóval pedig belefogunk a leírhatatlan leírásába: õ a Létezõ, a valós valóság, az a létezõ (szat), aki tudatos (csit), és akinek a gyönyör (ánanda) a végsõ természete. Hozzá indulunk hódolatainkat felajánlani, át a világszférákon

63/2015

Andrássy Csongor

Íjad legyen a titkos tanok nagy fegyvere, meditálással edzett vesszõd arra tedd!

Õnéki szentelõdõ szívvel feszítsd meg, a Múlhatatlan a cél, el ne feledd!

Az óm az íj, lelked a vesszõ, Brahman a cél – ekként mondják.

Pontosan kell eltalálni – ahogy a nyílvesszõ ér célt.

Föld, lég s menny benne fonódik össze, elmével s érzékekkel egyetemben.

Minden más szót félretéve tudd, egyedül Õ a Lélek! A halhatatlanság hídja ez.

(Mundaka 2.2.3-5.)

JEGYZETEK:

[1] om ityetad brahmaëo nediñöam näma yasmäd uccäryamäëa eva saàsärabhayät tärayati tasmäd ucyate tära iti

[2] tat tvam asi, Cshándógja-upanisad 6.8.7.

[3] sad eva saumyedam agra äsét, Cshándógja-upanisad 6.2.1.

[4] Pradjumna (pra-djumna – “hevesen tündöklõ”) Krsna és Rukminí fia, különleges szépségérõl híres

[5] Aniruddha (a-niruddha – “korlátozhatatlan”, szabad, önhatalmú) Pradjumna fia

[6] lásd Mándúkja-upanisad, a Kagylókürt 58. számában

[7] A nagyvilág mindig párhuzamba állítható a belsõ világgal. A föld-levegõég-mennny hármasának a belsõ világban a tapasztalati-érzéki szféra, a zsigeri vonzalmak és gyûlöletek, azaz az elme dimenziója, és az intelligencia felelnek meg.

[8] a szanszkrt hangzóilleszkedési szabályok (szandhi) miatt a tad névmás utolsó mássalhangzója a rákövetkezõ szó kezdõhangjától függõen változik, így mondatban a szót láthatjuk tad, tat, tan és más alakokban is.

[9] lásd még: tadviñëoù paramaà padaà (Ama Visnu legfõbb hajlékát, Rg. 1.22.20.)

[10] Rámánudzsa követõje a 12. századból, jeles kommentátor