Eltáncolt világ

A teremtés és a világvége koreográfiája

„Ha India hihetetlenül gazdag és összetett kulturális örökségének egyetlen,mindent felölelő reprezentáns ikonját kellene kiválasztani, a táncoló Siva Natarádzs minden bizonnyal az egyik legalkalmasabb jelölt lehetne.” – állt egy múzeumi vendégkönyv lapjain valahol Indiában. Táncoló istenek, félelmetes istenasszonyok, szent és profán eszkatológiai metszéspontja – mindez része az indiai világképnek.

Két világ

Az ázsiai és az európai szellem között sok a hasonlóság, de talán még több a különbözőség. Az egyik alapvető különbség az, hogy a klasszikus ázsiai szellem nem a világ megváltoztatására, hanem a megértésére törekszik. Aki ebben a szellemben él, igyekszik megtanulni a mindenség működésének törvényeit, próbál ezekhez alkalmazkodni, ha kell, önmaga átformálása révén.A lelki úton haladva próbálja megérteni, de legalábbis elfogadni az isteni tervet, akaratot.Legjobb tudása szerint igazodik ehhez, és igyekszik ennek megfelelően élni.

Úgy mondják, a Legfelsőbb gondoskodik a földi létben vándorló lelkekről, akik többsége azonban a tudatlanság folytán nem érzékeli ezt a gondoskodást. A lelki fejlődés az isteni gondviselés egyre mélyrehatóbb felismerését jelenti. Ezért meditálnak sokan a tisztánlátás, az isteni akarat felismerése végett.

A tradicionális hindu szemléletben nincs rangsor abban, hogy ki melyik utat választja a tökéletesedéshez, hiszen minden ilyen irányú törekvés tiszteletre méltó, nem is beszélve arról a közismert tényről, hogy utunkat csak ott tudjuk elkezdeni, ahol éppen állunk. A különböző utak sajátos tisztulási folyamatokat jelentenek, amiket végig kell járnia a lelkeknek, vagy ebben az életben vagy egy másikban. Ennek során sok mindent el kell sajátítani,és bizonyos dolgokat le kell bontani.

Siva a hindu panteon egyik kiemelkedő alakja. Sokarcú, összetett félisteni személyiség. Elsősorban mint a pusztítás istensége ismeretes, de ez a pusztítás nem egyszerűen a létező világ lerombolása, sokkal inkább a tér megteremtése a születendő újnak. Mondhatjuk, Siva szerepe a teremtés előtti megtisztulás. Valahányszor a lebomlás jeleit látjuk, az a Siva-princípium megnyilvánulása. Maga a szó, siva áldásost jelent. Áldásos lebomlás? – kérdezhetnénk, de igen, a lebomlás áldásos. Csak az bomlik le, csak az múlik el, aminek el kell tűnnie. A matéria szintjén is igaz a lebomlás szükségszerű és így áldásos szerepe, ami az anyag körforgásának, rendeződésének, visszarendeződésének és újrarendeződésének nélkülözhetetlen lépcsője. A szellem szintjén pedig kifejezetten nélkülözhetetlen a lebontás, például az akadályok elhárítása vagy a hamis tudati képződmények kiiktatása terén, megteremtve ezzel a helyet, a kapacitást a magasabb valóság befogadására.

Ezzel egy időben Sivának a teremtésben is elsődleges szerepe van. Siva az energiája, a tüze a megszületendő újnak, ő a magvető, az új világ aktivitásának záloga. Mint az élet tüze, a mozgás, az aktivitás megtestesítője vált a tánc istenévé, és az e körül kialakult mitológia csodás elbeszéléseken keresztül teszi érthetővé szerepét, sokszínűségét, tekintélyt parancsoló erejét.

Hulladémonok

Egy buddhista kolostorba látogattunk. Táncünnepséget tartottak. A mulatság tilos a szerzeteseknek, Buddha szerzetesi szabályzatában az egyik megvallandó bűnös cselekedetnek minősül, ami vezeklést érdemel. Itt azonban nem mulatság volt a cél, hanem tanulás. A szerzetesek színes kosztümökbe öltözve vonultak fel. Megszólaltak a hisztérikusan síró hosszú kürtök és az olykor félelmetes hangot keltő dobok, az íves dobverők kalapáltak a zenész szerzetesek kezében. A látványos forgatagban könnyen elvarázsolódott a közönség, és az előadók is.

A kolostor lakói minden bizonnyal mély meditációban készültek az előadásra, és nem is a látványosság volt a fontos számukra, hanem az élmény, az átélés. A közönség is együtt élt a táncokkal. Amikor a táncosok kaftánja libbent, a látogatókat megcsapta a szél, s mikor véget ért egy-egy epizód, hangos tetszésnyilvánítással köszönték meg az élményt. Újabb és újabb csapatok vonultak a színpadra, s a közönség fáradhatatlanul fogadta a termékenység-, varázs- és bajelhárító táncokat.

Az egyik felvonás nyomán várakozás támadt. Késlekedett a következő tánc, hallgattak a dobok és a kürtök, a zenészek feszelegve várakoztak, a közönség hasonlóképp. Amikor már szinte pattanásig feszült a figyelem és a várakozás, hirtelen a színre perdültek a táncosok. A legkülönösebb kosztümben, fekete lepelruhára varrott vagy festett fehér csontvázként iramodtak a színpadra, keresztül-kasul a közönségen, mintha a halál ott rejtőzött volna mindenki mellett. Koponyák, lábszárcsontok, sing- és alkarcsontok, mellkasok és bordák, gerincoszlopok vonaglottak a színen, ijesztő távlatot vázolva a közönség szeme elé.A sípok hangja felszakította a hanghatárt, átütötte a hallás védőrétegeit és velőig hatolt. A dobok rémületes ütemet diktáltak, s a táncosok túlvilági rettentő forgatagban ragadták magukkal nemcsak a figyelmet, de szinte a lelkeket is. A hulladémonok tánca, haláltánc.

A préta olyan hulladémon, aki hiába jár adott esetben a földön, nem ide tartozik, hanem a félvilági szféra lakója. Olykor rejtezni is tud, emberhez hasonló alakot is ölthet, egy valamiről azonban mindig felismerhető: a lába fordítva áll, sarokkal előre és lábujjaival hátra. Ha egy hulladémon előre felé halad, lába nyoma a földön fordított irányt mutat. Ez a tökéletes irányvesztés, előre megy, nyomai mégis visszafelé mutatnak. Ám ha hátrál egy hulladémon, akkor úgy tűnik, mintha előre felé haladna. Ilyen a mai civilizáció is: technikailag halad előre, szellemében mégis visszafelé hátrál. Hulladémonok gyülekezete?

A haláltánc, dance macabre nyugaton is ismert. A szó eredetileg talán a Machabée (Makkabeus) név alakváltozata, s valószínűleg annak a festőnek a neve, aki elsőként festette meg a haláltánc témáját. Az európai pestisjárványok idején, a XIV-XVII. században terjedt el ez a zsáner. Temetők falán vagy fametszeteken ábrázolták a halál mindenkit legyőző hatalmát. A mezítelen vagy ruhába öltözött csontváz – a halál allegóriája – váratlanul jelenik meg a mulatozó emberek között, mintha a lakomáról kérné fel őket az utolsó táncra. Másik változata a halál győzelme. Ilyenkor hiányzik a fölkérés a táncra, mégis érzékletesen fejezi ki a halál hatalmát gazdagok és szegények fölött egyaránt.

A XVI. századi Firenzében a halál győzelme felvonulás a karneváli forgatag szerves részévé vált. Sötétedés után egy fekete drapériába burkolt hatalmas ökrösszekér vonult végig a város utcáin. A kocsirúdon a halál angyala a trombitáját fújta, a szekér tetején pedig a Halál allegorikus figurája állt, kezében kaszával, körötte koporsókkal. A kocsi körött fedett sírok voltak, amelyek mindig felnyíltak, valahányszor megállt a menet. A sírokból feketébe öltözött férfiak keltek ki, ruhájukra fehér koponyák és csontvázak festve, aztán a sírok szélén helyet foglalva elzengték siratóéneküket az élet mulandóságáról. A kocsi előtt és után fekete és fehér viseletű férfiak vonultak fáklyákkal és halotti maszkokkal. Mások zászlókat hordoztak, amiken koponyák és lábszárcsontok, vagy kivénhedt gebéken lovagoló csontvázak éktelenkedtek. Amíg elvonultak, az emberek reszkető hangon énekelték a Miserere zsoltárt.

A képzőművészeten túl az irodalomban is megjelent a totentanz. A népköltészetben, de Villon lírájában is kitapintható. Egyetlen tárgya a halál mindenhatósága, amit felsorolás révén mutatnak be. Ezek a halál-énekek. Protestáns kori képviselői Magyarországon Batizi András, Heltai Gáspár, vagy Skaricza Máté.

Ahogy a tibeti kolostor színpadjáról levonultak a hulladémonok, úgy az európai művészetek porondjáról is levonult a dance macabre. Érthető korabeli fontossága, amikor a pestis gyakori és halálos fenyegetést jelentett. Mára visszaszorultak a járványok klasszikus változatai, a haláltánc ódivatú műfajjá vált, deidőközben az elmúlás tabuvá avanzsált. Maradt a tánc, a halálról pedig szeretnénk megfeledkezni.

A tánc mint jelkép

A tánc a mágia egy formája, ahol a táncos személyisége átalakul és különleges energiákkal ruházódik fel. Akárcsak a jóga, a tánc is transzcendentális energiákat indukál és végül saját titkos természetén keresztül az isteni lényeggel való egyesülés lehetőségét nyújtja. Indiában a tánc a szigorú aszkézis és a légzésgyakorlatok mellett szerepelt, mint a befelé fordulás egyik eszköze. Hogy másokat bűvöletbe tudjon ejteni a táncos, ahhoz elsőként a művésznek önmagát kell elvarázsolnia. Be kell lépni egy olyan misztikus világba, ahol szív és az elme már nem különálló, ahol egy szeretetteljes ráhagyatkozás túlmutat a földi korlátokon.Így a tánc meditációként képes működni, akárcsak az ima, a böjt vagy más lelki gyakorlatok.

A tánc általánosságban a teremtő energiának, vagy magának a teremtés aktusának a jelképe. A tánc üteme a mindenség ritmusa, mozdulatai képesek idővé formálni a teret. A körtáncok a nap járását imitálják, és elhatárolják a szakrális szférát a profán tértől. Egyes források a tánc helyeként gondolják el a lelki szférát: … ott minden lépés egy táncmozdulat. A szufik számára a tengely körül forgó dervistánc az átszellemülés eszköze. Egyfelől a nap s a bolygók járását jelképezi, másrészt a táncos dervis az ég felé emelt karján keresztül kerül összeköttetésbe Istennel, átjárja az isteni jelenlét és kegyelem, majd a lefelé tartott kezén keresztül átfut rajta az égi áram, és leföldelődik.

Hajdanán a tánc média-felületnek, információ hordozónak számított. A természet mozgását imitálta a táncos mozgása, így a vizuális megjelenítés mindig többet mondott, mint az adott mozdulat. Ez a mágia, amikor a jelenség – ebben az esetben a tánc – túlmutat önmagán. Így aztán a tánc és az előadás nem csupán érzéseket és érzelmeket mutatott be, nemcsak a történetet mesélte el, hanem egy szinte láthatatlan erkölcsi és szakrális üzenetet is közvetített. A táncoló istenalakok, vagy a templomi táncosok így kozmikus igazságok megtestesítőivé váltak, s a kötött koreográfia nemcsak esztétikai, hanem teológiai kategóriává emelkedett. És éppen a kötöttség, a konzekvens átörökítés volt képes hibátlanul és torzítás mentesen megőrizni a spirituális üzeneteket is.

Siva táncai

Siva táncos isten. Ő a kozmikus táncos, mindennek az átváltoztatója és fölszabadítója, az ősi és titokzatos istenség, aki a spirituális buzgóság és az életigenlés megszemélyesítője. Siva tánca a világmindenség lüktetése, az anyag és a szellem páros játéka. Siva ugyanakkor a legmagasabb szintű tudatállapot megtestesítője, vágya, az elsődleges energia pedig a világmindenségként bontakozik ki. Tánca sok mindent jelent. Minden tánclépése egy-egy jóga pozitúra, kéztartásai, a múdrák az energiák áramlását jelzik az öt stádiumon – teremtés, fenntartás, megsemmisítés, illúzió és felszabadítás – keresztül.

Szvámí Sivananda írja: „Siva táncát érhetjük tetten az óceán feltorlódó hullámaiban, az elme rezdüléseiben, az érzékszervek és életlevegők működésében, de a bolygók és csillagok keringésében és a kozmosz megsemmisülésében, a pralajában is. A ragályos betegségek járványai, a cunami és a vulkáni tevékenység, a földrengések és földcsuszamlások, a villám és égzengés, erdőtűz és viharciklonok mind az ő tánca.

Az egész kozmikus játék Siva tánca. A világegyetem minden rezdülése az ő tánca. Az anyatermészetre pillant és felserkenti őt, s ettől táncra perdül az elme, a prána, az anyag. Ekkor bontakozik ki a megnevezések és formák világegyeteme, s az addig egyöntetű anyag, energia és hang megkülönböztethetővé és sokrétűvé válik.”

Siva az ősidőkben Bharata muninak tanította a táncot, ami az ő közvetítésével jutott el később az emberekhez. Siva a párját, Párvatít is táncra hívta, aki a kecses lászja-táncot lejtette. Ez a nők finom, olykor erotikus, sejtelmes félhomályban lejtett lépegetős tánca. Ebben a táncmódban fontos a művészi, színészi kifejezés, melynek során a kezek szabadon mozognak. A művészi kifejezés (abhinaja) itt a jól körülírt érzelmeket jelenti, amik újabb érzéseket és erőt gerjesztenek.

Siva másféle, energikus táncot mutatott be. A magasabb tudatállapot uralta test minden sejtjéből felcsendülnek a táncot kísérő hangok – ez a tándava tánc. A megkondított (hata) és  a nem-kongatott (anáhata) hangok fúziója hihetetlen energiát gerjeszt. A tándava a férfiak tánca, amiben nagyon fontosak a kéztartások, a múdrák. Ilyen a tökéletes tudás kéztartása, amikor a hüvelykujj és a mutatóujj hegye, vagyis a Jupiter- és a Vénusz-domb összeér. Nem más ez, mint a férfi és női energiák násza. (Szangítratnákar 5.5-6.)

Siva tándava táncának hét változata ismeretes:

1.A boldogság tánca (Ánanda-tándava) – ez az örömteli tánc azoknak a bölcseknek a megvilágosodását szolgálja, akik annyira elmerültek a skolasztikában, hogy megfeledkeztek Isten létezéséről.Siva e gyöngéd tánca a világnak a megsemmisülést követő újrateremtésével kapcsolatos.

A hagyomány szerint ezt a táncot Siva minden évben eltáncolja Csidambaramban, ami nem csupán a Siva-kultusz híres zarándokhelye, hanem az elme boltozata is, amit a szív oltárán a tudat fókuszaként gondolnak el.

2.Alkonyi tánc (Szandhjá-tándava, vagy pradósa-tánc) – amit Siva a Himalájában esténként táncol el párjának, Párvatínak: „A Három Világ anyja drágakövekkel kirakott arany trónuson ül, Siva szigonnyal a kezében táncol a Kailásza-hegy tetején az istenekkel körülvéve. Szaraszvatí víná-lanton játszik, Indra fuvolázik, Brahmáa ritmust adja, Laksmí énekel, Visnu a dobon játszik és az istenek állják körbe őket.”(Pradósa-sztótra)

3.Kalika tánc (Kalika-tándava) – Siva itt Kalika démont tiporja el.

4.Tripura tánc (Tripura-tándava) – Siva Tripura démon legyőzése után festette fel homlokára a három vízszintes hamu-csíkot, ami azóta is a Siva hívők közismert jele. A három vonal az áldozati tüzek, a földi léttel járó gyötrelmes meghalás, valamint az északi és déli égtájakkal kapcsolatos áldozatok emlékezetét jelzi.

5.Fehér tánc (Gauri-tándava) – amikor párjával, Gauríval (Párvatí egyik neve) táncol

6.Végtánc (szamhara-tándava) – a halál tánca, ami az illúzió börtönéből való kiszabadulást szimbolizálja

7. Umá tánc (Umá-tándava) – amikor Siva párjával, Umával (Párvatí egyik neve) táncol. A Fehér tánc mellett ez Siva legfélelmetesebb tánca, amikor a nagy pusztítóként (Bhairava) vagy a rítusokban járatosként (Vírabhadra) tízkarú formában mutatja meg magát, a párjával a szellemlények körében táncol a félelmetes halottégető helyen. Szimbolikusan ez nem más, mint az elhamvadó egoizmus, amivel együtt az illúzió is megsemmisül.Ez a forma igen ősi gyökerekre vezethető vissza, s a halottkultusszal és a temetési szertartásokkal kapcsolatos.

Szimbólumok szerepe

Siva, mint említettük, a teljes és tökéletes tudatállapot megtestesítője. Két állapota ismeretes: az egyik a szamádhi transz-állapota, a másik pedig a táncos kedvű Siva. Meditatív állapota a meg nem nyilvánult mindenségre utal, ami jelzi a világ anyagszerűségének semmisségét valamint a teremtésciklus látens állapotát. Amikor táncolni kezd, megnyilvánulnak erői, tettei, s dobjának megperdítésével működésbe hozza a mindenséget. Siva mint jógí ugyanakkor a megnyilvánult világ eseményeinek szemlélője is, s amikor eljő az ideje, világvége-táncával széttiporja a kozmosz rendjét, hogy minden visszahulljon az őskáoszba. Hihetetlen szimbolikus jelentőségű kép – amely lenyomatként évezredek óta ott van az emberiség tudatában. És milyen költői módja a világ megsemmisítésének! Nem puszta özönvíz vagy tűzvihar, hanem világpusztító tánc!

Amikor aztán befejezi táncát, Siva visszavonul önmagába, és isteni boldogságba merül.

Siva mint Natarádzs a tánc királya, istene, a világmindenség az ő tánciskolája. Tándava táncával véget vet az adott teremtésciklusnak, és helyt ad az új világ megteremtésének.Az első ilyen ábrázolások a X.Század táján keletkeztek Dél-Indiában, a Csóla korszakban (i.sz. 880-1279) és itt készültek az első sorozatok Siva táncáról.

Az ábrázolás ikonográfiája sokatmondó.Négy keze a négy világtájat jelképezi, lendületes mozdulatai a teremtés, változás, megsemmisülés erejét idézik fel. A Siva alakját övező lángok íve az élet és a halál körforgását szimbolizálják, maga a tűz pedig a szent tudás isteni fénye. Fején a koponya a halál fölött aratott győzelem, hajfonatain keresztül érkezik a kozmikus ősvíz, a Gangesz a földre. A Gangesz a tiszta értelem, a magasabb rendű tudatállapot jelképe. Harmadik szeme a tisztánlátás, megvilágosodás szimbóluma.A szobor egy lótuszvirág talapzaton áll, ami a világegyetem kreatív energiája.

Jobb felső kezében a homokóra alakú damaru-dobot tartja, ami az isteni igét, valamint a hangot és ezen keresztül a kozmikus teret, az űrt jelképezi, illetve a férfi-női energiák párosát, amik nélkülözhetetlenek a teremtésben.  Ezzel szemben bal felső tenyerén lángot tart, ami a megtisztulás, egyben a világvége jele, így kezeiben tartja a világ sorsát, a teremtés és megsemmisülés egymást követő fázisait.

Jobb alsó kezével a félelemnélküliség múdráját mutatja, ami oltalom a hívők számára, bal alsó kezével pedig a talpa alá tiport, kobrát markoló törpére mutat. Ez a törpe démon, Apaszmara purusaa tudatlanság és lustaság megszemélyesítője, aki felett Siva győzedelmeskedik. Egyetemes az üzenet: ha az ember legyőzi saját tudatlanságának és negativitásának démonait, békés és minőségi életre számíthat.

Siva bal lába elegáns mozdulattal emelkedik a levegőbe – ez a metafizikai szabadság jele.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy Siva tánca egyrészről az ősi ritmus, ami minden mozdulat kezdete a kozmoszban, másrészről az emberi lelkek kiszabadítása az illúzió hálójából. Kozmikus és szubjektív játéka ez a létezésnek, s ahol Siva a táncát lejti, az a mindenség középpontja, Csidambaram, egyben az ember szíve.

Brahmá éjszakája során a Természet visszahúzódik, nincs mozgás, nincs tánc, amíg Siva nem akarja.  Mikor feleszmél elmélkedéséből és megtöri a csendet, tánca hullámként terjed tova életre keltve a hangot, s ezzel az életet. Tánca az idő teljessége, és amíg táncol, minden nevet és formát eléget a végpusztulás tüzében, egy új megpihenést adva.

A klasszikus Siva ábrázolások ikonográfiájában egybefonódik a művészet, a tudomány és a vallás, a táncoló istenalakban benne foglaltatik maga az élet, a természet és a kozmológia. Nem csoda, hogy Natarádzs alakja sok generáción keresztül az imádat tárgya maradt.

63/2014

Ubornyák Katalin

BETÉT:

„Teremtő, Megsemmisítő, Fenntartó és mindennek Végzete,

Aki nappal madarak s játszadozó gyermekek közt táncolsz,

Míg sötét éjnek évadján a halottégető máglyák hullái közt!

Áldásos Siva, te rettentő és sötét bőrű Nagy Pusztító!

Lényiség és Káprázat, Semmi és Minden –

Te vagy az élet ura, hoztam hát néked virágokat.

De te vagy a halál ura is, elhoztam hát a szívemet.

Hadd legyen a szívem a te tüzed égetőhelye!

Tűz égesse a tudatlanságot, és a hamis öntudatot!

Hadd tipord táncodat, Nagy Pusztító a hamvak között,

Hogy aztán a virágok közt lejthesd a táncot, uram, Siva,

És én véled táncolhassak!”

IRODALOM:

Herbermann, Charles, and George Williamson The Catholic Encyclopedia. Vol. 4. New York: Robert Appleton Company, 1908.

Shashidharan, K. P.:Whispering Mind

Sivananda, Swami: Siva

Sriram, Dr. Ram:The Dance of Shiva; in Culture in Chandamama, U.S. and Canada Edition

http://www.hindujagruti.org/hinduism/knowledge/article/what-is-the-origin-of-tandav-dance.html