A művészet szenvedélye és a szenvedély művészete

Mindenki azt gondolja, hogy a művész szabad, pedig a művész rabja saját művészetének, méghozzá oly mértékben, hogy attól képtelen szabadulni, kerüljön bárhová, ez a rabság fogva tartja őt. Az egyetlen menekülési út a művészeten belül nyílik meg előtte. Ha képes legjobb tudása szerint beteljesíteni karmáját, a művészet szűk ösvényén végtelen szabadságot kap cserébe, amíg le nem tér az útról. Ennek a szabadságnak a megtapasztalása azonban a művészethez láncolja őt, narkotikus hatással fogva tartja, de ha a helyén van, a végtelenben képes szárnyalni.

A művészet szenvedélye

A művészet és a művész megítélése kultúrákként roppant eltérő, akárcsak a művészképzés vagy a művészi értékrend. Az európai képzőművészet a perspektíva alkalmazásával hagyományosan azt közli, amit a művész lát a világból. Ezzel szemben például az egyiptomi festészet sokkal tárgyilagosabb, mert a tárgyak, személyek helyzetét és szerepét mutatja be. Az ábrázolt „valóság” a törvények által meghatározott létezés területe, s az alkotásokban alig van személyesség, vagy inkább nincs is. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a műalkotások – gondolok itt első sorban a szobrászatra – olyan energiát, biztonságot, védelmet sugároznak, ami elvétve található meg az európai művészetben.

Az alkotás az indiai képzőművészetben is hagyományosan a szabályok keretein belül valósul meg, persze napjainkban ott is sok változás történt.

Kína és Japán festészete talán a műfaj legtökéletesebb alkotásait hozta létre. A Távol-Kelet festészete nem annyira személyes mint az európai, a művek sugallta nyugalmat nem zavarja meg az egyéni érzelem vagy érzelgősség, s kifejező erejét áthatja a színházművészetből ismert szimbolika.

A művészek és a művészet társadalmi megítélése is nagyon eltérő, mert ugyan a művészeti termék egyfajta áru, s az előadó művészetet is tekinthetjük a szolgáltató ipar részének, de a valódi művészet túl van minden társadalmai besoroláson. Sok helyen a művészet a varázslás egy formája, ahol a megjelenített tárgyak vagy személyek különleges energiával rendelkeznek.

Távol-Keleten a művész általában nem a felső kaszthoz tartozik, mégis biztos egzisztenciát jelentett festőnek vagy költőnek lenni, mert gyakran kaptak kiváltságos lehetőségeket uralkodóktól és mecénásoktól.

Indiában mai napig működnek olyan festők, akik csoportmunkában dolgoznak, egy-egy részfeladatot oldanak meg és alkotásaik alapvetően dekoratív célokat szolgálnak. Természetesen olyan festők is működnek – főleg napjainkban – akik önállóan dolgoznak. Egy portréfestő mindig, minden társadalomban sikeres lehet, ha képes az elvárásoknak megfelelően alkotni.

Talán az európai művészet az egyetlen, ahol a művész többnyire a saját érzelmeit festi meg. Persze itt sem volt ez mindig így, de a szabadság-eszme kibontakozásával a művészetek is nagymértékben eltolódtak a szabadság, szabadosság irányába. A szenvedély, szenvedélyesség ezáltal egy olyan térben bomlik ki, ahol már alig-alig érvényesül az Alkotás ereje. Zabolátlanul törnek elő az érzések, amiktől a művész az alkotásain keresztül tisztul meg, s ez olyannyira jó állapotba hozza, hogy benső egyensúlya helyreállítása végett újra ás újra vissza kell térnie az alkotáshoz folyamatához

A szenvedély számtalan formában és szinten mutatkozik meg. Gondoljunk a szentek eksztatikus szenvedélyére, az ember érzelmi szenvedélyességére, vagy a dohányosok és alkoholisták szenvedélyére. A művészet szenvedélye se nem ez, se nem az.

Ha művészetről beszélünk, két nagyon jelentős csoportosítást kell figyelembe vennünk. Egyrészt vannak alkotó művészek, akik alkotásokat hoznak létre, és vannak előadó művészek, akik a szerző által megszabott kereteken belül bontakoznak ki.

Másrészt ott van a művész világa illetve a befogadó közönség világa, melyek drasztikusan elkülönülnek egymástól. A néző befogadó képessége nagyon változó, ez természetes. Nagymértékben függ pillanatnyi közérzetétől, a napi eseményektől vagy érzelmi állapotától, amik nem korlátokat jelentenek, hanem egyfajta irányultságot adnak az aktuális befogadásnak. Optimális esetben a befogadó nyugalmat, szeretetet,megértettséget kap az alkotások által, nem feltétlenül direkt módon, hanem inkább végeredményképpen.

Napjainkban nagy divatja van az ilyen értelemben vett félmunkáknak, mikor a művész ugyan képes kérdéseket felvetni, de nem tud vagy nem mer választ adni saját maga által felvetett problémára. Ebben az esetben az alkotás nem teljesíti feladatát, nem ad útmutatást az élethez, nem old fel, nem ad lehetőséget olyan érzelmek megélésére, ami magasságokba emeli a nézőt. A művészetnek nem a kérdések feltevése a dolga, hanem annak a tradicionális útnak a felmutatása, ami képes a befogadót kiemelni mindennapjaiból, elröpíteni egy olyan szférába, ahol létezik a számára is elérhető boldogság. Természetesen ez a létező valóság sok irányból érhető el, ami egyben különböző ízeit is jelenti a művészetnek és a boldogságnak egyaránt, azzal együtt, hogy a végcél, maga a boldogság azonos minőség. A kérdések felvetése inkább a tanulási folyamatnak része, amikor az alkotó megismerkedik a helyes látásmóddal, kialakítja a saját útját.

Jóllehet mindig az alkotás folyamatáról van szó, keleten és nyugaton mégis másként valósul meg mindez. Hadd emeljek ki két nagyon jellemző példát:

„Nem a halált érezzük, csak azt, hogy milyen senkik vagyunk, és azért, hogy évgyűrű lehessünk a művészet tölgyfa-törzsén, rettentő árat kell fizetnünk egészségünkkel, fiatalságunkkal és szabadságunkkal, amelyből semmivel sincs több részünk, mint egy konflislónak, mikor húzza a kocsit, hogy a benne ülők élvezhessék a tavaszt.”

Vincent Van Gogh

„A művésznek, amikor ecsetet vesz a kezébe, a belső koncentráció állapotában kell lennie, s ügyelnie kell arra, hogy érzelmei teljesen nyugodtak, tiszták és háborítatlanok legyenek. Vulgáris érzésektől mentesen némán üljön a fehér selyemtekercs előtt … s csak akkor szabad tusba mártania ecsetjét, he lelkében teljesen kirajzolódott a tájkép.”

Van Jüan-Csi

A közhiedelemmel ellentétben a művészek nagyobbik része nem áll a társadalmi ranglétra magas fokán, s gazdasági helyzetük finoman szólva meglehetősen változékony. Többségük végez valamilyen megélhetési munkát, szerencsés esetben a művészetéhez kapcsolódót. Nem véletlenül alakult ki a múltban a mecenatúra, amikor is a hétköznapi életre nagyjából alkalmatlan művészeket a mecénások támogatásával fogadta el a társadalom, aminek két előnye is volt. Egyrészt a művész előtt megnyílt a nyugodt alkotás lehetősége, mert megteremtődött körülötte egy anyagi biztonság, másrészt támogatóra talált a társadalmi elfogadásban, ha ez nem is volt mindig zökkenőmentes.

Azt hiszem egy művészember számára óriási kihívás a társadalmi szerepvállalás, amit sokszor úgy valósítanak meg, hogy bizonyos értelemben kívül helyezkednek a társadalmon, nem sokat törődve annak véleményével.

A művészlélek minden nehézségen túl megtisztul és harmóniába kerül saját művészete által, s talán éppen ezért ragaszkodik olyan szenvedélyesen az alkotás, önkifejezés folyamatához. Számára csak ez az egyetlen kiút létezik: az alkotás. A tapasztalt alkotó azt is tudja, s elfogadja, hogy műve akkor válik tökéletessé, amikor saját akaratán képes túljutni, s képességeit latba vetve át tudja engedni magát az Alkotásnak, ennek a misztikus lelki állapotnak, amit a világ múzsának nevez, mert néha a megszületni óhajtó mű az ihlető.

Alapvetően ez a dolog kulcsa. Az alkotói vagy előadói folyamatnak van egy olyan erősen koncentrált, spirituális állapota, amelyet már nem a művész működtet. Természetesen itt már a technika annyira rögzült, hogy nem igényel külön figyelmet. Az alkotás lényegi eleme, hogy az alkotó elindít egy gondolatsort vagy tudattalanul belép egy adott témába, ahol a fizikai képességeit (ecsethasználat, rajztudás, stb.) ugyan használja, de mégsem ő irányít.

Nem arról van szó, hogy a művész különlegesebb élőlény, mint a többi, hanem arról, hogy ő is, mint mindenki más, megkapta a feladata elvégzéséhez szükséges képességeket. Az ő esetében ez nem más, minthogy képes legyen elsajátítani a szakmai ismereteket és át tudja engedni ezen képességeit az Alkotásnak. Az alkotás vagy a múzsai ihletettség olyan területe az életnek, ami pusztán materiális megközelítéssel felfoghatatlan. A józan földi ész a művészeket könnyen az elmebajosok csoportjába sorolja.

A művészi technikát nem könnyű elsajátítani, főként azért, mert a művészképzés alig-alig képes foglalkozni a lelki háttérrel. Vagyis a leendő művész elsajátíthat bizonyos technikai jártasságot, de a művészet és az alkotás további területeit neki magának kell feltárnia. A keleti tradicionális művészképzés tanítómesterek segítségével folyt, ahol nemcsak arra készítették fel a tanulókat, hogy technikailag megoldják a feladatokat, hanem arra is, hogy lelkileg együtt tudjanak működni az alkotásaikkal, hogy képesek legyenek megtartani magukat a megfelelő spirituális állapotban. Számukra az alkotás folyamata egy speciális egyesülési folyamat a megjelenítendő témával. Az ilyesfajta azonosulásnak köszönhetően képes a befogadó, a műalkotás szemlélője is a formák mögé látni.

Mi értelme volna pusztán lemásolni azt, ami már létezik? Ennek csak akkor van értelme, ha a kép a témának egy olyan belső, mögöttes világára mutat rá, ami az egyszerű néző számára nem tűnik fel rögtön. Az igazi alkotás olyan vizuális összefüggéseket képes felmutatni, amik mélyebb értelmet adnak a dolgoknak.

Az életnek vannak hangjai, zörejei és különféle módon megnevezhető hangzó jelenségei, mégis mindenki tudja, hogy a zene ezeken messze túlmutat. A képzőművészet terén ez kevésbé tűnik nyilvánvalónak, pedig a vizuális művészet is túlmutat az élet látványelemein. Kétségtelenül nagy eredmény, ha valaki képes híven ábrázolni létezésünk formáit, de mikor művészetről beszélünk, akkor ott kell lennie annak a többletnek, ami messze túlmutat a puszta látványon, ami a bölcsesség analógja, a látók képessége. Ebből a szemszögből az olyan művészet, ami nem ad választ a kérdésekre, csak félkész munka.

A művész ezen a ponton találkozik a szenvedéllyel, hiszen a művész szenvedélyesen ragaszkodik az alkotás folyamatához, sőt talán függővé válik attól, másrészt pedig elementáris erővel tapasztalja a világot, nem pusztán a tudat síkján, hanem sokszor érzelmein keresztül, illetve többnyire a két megismerési folyamatnak egy egyéni kombinációjával.

A keleti művészek ezt a hihetetlenül intenzív állapotot optimális esetben meditáción keresztül élik meg, ami óriási segítséget nyújt a művésznek. A meditációnak az egyik legfontosabb eleme az agyi működést lecsendesítése, ami lehetőséget ad a kapcsolódásra. Ez a kapcsolódás nagyon sok irányú lehet, az alkotás esetében például a megjelenítendő témán keresztül. Mindez nem annyira bonyolult, mint ahogy hangzik. Egy fa tökéletes megfestéséhez az alkotás idejére fává kell válni – „mindössze” erről van szó, ami persze ez nem is olyan egyszerű.

Katshushika Hokusai (1760-1849) így ír erről: „Hetvenhárom éves koromban kezdtem kissé megérteni az igazi természetet, az állatok a füvek, a fák, a madarak, a halak és a bogarak formáit. Következésképpen nyolcvanéves koromban még jobban fogok előrehaladni. Kilencvenéves koromban be fogok hatolni a dolgok misztériumába. Százéves koromban bizonyára csodálatos tökéletességet érhetek el, s ha száztíz éves leszek, minden vonal, minden pont, ami csak a kezem alól kikerül, eleven lesz … Írtam ezt hetvenöt éves koromban.”

A meditációs technika abban is segít, hogy agyi tevékenységünket természetes módon tudjuk elcsendesíteni.Az „így akarom” gondolat teljesen kiiktatódik, s az alkotás periódusát kísérő hevület nem zabolátlanul folyik szét, hanem jól irányított mederben, koncentráltan az alkotásra összpontosul.

Akik nem sajátították el ezt a technikát, azok számára az ihletettség állapota gyakran kezelhetetlen, illetve a kontrollált agyműködés kikapcsolását valamely tudatmódosító szerrel próbálják elérni, mert már megtapasztalták azt az üdvös állapotot, amikor nem a saját akaratuk érvényesült az alkotás vagy előadás közben. Maga a eredmény lehet jó vagy rossz, de mivel az effajta eufória nem természetes állapot, a művész személyisége mindenképpen sérül, és idővel már nem tudja elkülöníteni az alkotás örömét a különféle tudatmódosító szerek használatától.

Mégis azt kell mondjuk, a művészet szenvedélye szükséges ahhoz, hogy legyenek olyan emberek, akik mások és maguk örömére képesek életüket az alkotói folyamatnak alárendelni. Ha nem tudnák átélni azt a csodát, ami rabságban tartja őket, akkor nem lennének képesek arra sem, hogy azt a sok nehézséget, ami a technikai tudás elsajátításával jár, végig csinálják. Milyen bölcs dolog volna, ha tanulmányaik során többet hallanának ezekről a kérdésekről a leendő művészek!

Sokan már gyermekkorukban a művészetek felé fordulnak – természetesen mindig vannak kivételek – de az igazi teher – belső világuk és a külvilág kapcsolata – akkor nehezedik rájuk, amikor felnőttként, egyedül kell megoldaniuk anyagi életüket, feladataikat.

Az élet létfenntartója a tűz, a szenvedély. Miként ismerhetnénk meg ezt a világot e tűz nélkül? A szenvedély segít abban, hogy képesek legyünk megélni az élet sokféle hangulatát, érezzük a világ minden rezdülését, részévé váljunk az áramlásnak, lehetőség szerint úgy, hogy ez mindig feltöltsön. A jó kapcsolódásokat arról ismerhetjük fel, hogy többek leszünk általuk: nem energia vesztéssel, hanem energia gyarapodással járnak. Persze tudjuk, a tűz éget is, de ez csak fokozza a kihívás szépségét. Ez az élet tánca.

A szenvedély művészete

Ha a művészet szenvedélyét a szenvedély művészetével cseréljük fel, akkor az élet merőben más területére tévedünk. A művészet szenvedélye esetében a művész szenvedélyes hevülettel végezi a dolgát, míg a szenvedély művészete esetében a szenvedély a birtokos és az tarja rabságban az egyént. Ha a szenvedély a birtokos, akkor a folyamat is teljesen eltérő. Ekkor nem művészi alkotásról van szó, hanem az alapvető létszükségleteket, igényeket igyekszünk művészi formában megfogalmazni, bízva abban, hogy a puszta lét körülményei, feladatai – táplálkozás, nemiség, lakókörnyezet, a nem használt agyműködés elemei, s így tovább – művészi módon fejeződnek ki. Nem válnak igazi művészetté, hiszen nincs meg bennük a többlet energia, formailag mégis az egyszerű megoldásoktól eltérő, kifinomult módon valósulhatnak meg. Ezt divatnak vagy eleganciának is nevezhetjük. A szenvedély művészete abban is különbözik a művészet szenvedélyétől, hogy nem egy valós eszmerendszerre fűződik fel, hanem a helyi szokásoktól való elkülönülés a célja, s ezáltal egyesek kiemelkedése a sokaságból, a többségből.

Jóllehet a művészet nagyon különböző utakat jár be, összességében mégis mindig ugyanoda érkezik: a megtisztuláshoz. Ezt fedezte fel a 20. század elején a világ, mikor is az afrikai, ázsiai és amerikai őslakosság művészete megérintette Európa művészetét és alapjaiban átrendezte azt.

Szenvedélyeink művészi fokon történő kielégítése olykor rendkívül látványos, különös, milyen magas szintre jutott ebben a nyugati társadalom. De sajnálatos módon a szenvedély eme művészete gyakran a valódi műalkotások helyébe lép, s mivel nemcsak a fizikai igények kielégítéséről van szó, hanem az ember finomabb világában fellépő hiányok pótlására is használják, kialakult némi zavar a határvonalakon.

Történelme során az emberiség soha nem nélkülözte a művészet valamilyen formáját, ez az egyik olyan tényező, ami megkülönböztet bennünket minden más teremtménytől. Hiányérzetünk támad, ha nem hallunk zenét, nem látunk képeket vagy nem olvasunk szöveget. Ám ha e hiányt nem egy műalkotással csillapítjuk, hanem ahhoz egy formailag hasonló, lényegében mégis más objektummal, akkor a hiány már nem lesz egyértelmű. Miről ismerhető fel ez a pótszer? Felismerhetnénk arról, hogy az efféle elegancia nem nyújt hosszú távú elégedettséget. Okoz ugyan örömet, mégsem tölt fel, így azok közé a kapcsolódások közé sorolható, amik elveszik az energiánkat, és nem azokhoz, amik többlet energiával töltenek fel.A festmények helyett ma filmek vannak, és őrületes mennyiségű, ám csekély értékű szimbólum – mint a gyerekjátékok, divat irányzatok, zenei műfajok, jelvények, igazolványok és sorolhatnánk – amik csoportokba rendezik a rajongóikat, s így egyfajta biztonságot nyújtanak. Zene helyett slágereket kapunk, ami ugyan zenének tűnik, de messze nem biztosítja azt a lelki állapotot, amire a zene hivatva van. Olvasás helyett is a filmek futnak, s a film manipulatív módon ülteti át a verbális művészetet. Az olvasás során nagyon összetett agyműködés zajlik, az értelmezés, a képalkotás és a memorizálás folyamatainak kombinációjával. Ha filmet nézünk, a memorizálás ugyan működhet, de a többi agyi funkció egyszerűsödik, szinte elcsökevényesedik. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nincsenek művészi értékű filmek, de az átlag filmek fogyasztása esetében szükségtelen a túl bonyolult agyműködés.

A technika kényelem sajnálatos módon képességek elvesztésével jár, így azok veszítenek, akiknek voltak finomabb képességeik. Azoknak viszont kedvez, akiknek nem is voltak ilyen képességeik, így egy alacsony szintű nivellálás következik be. A művészet szenvedélyétől a szenvedély művészete felé tartó átmenet sok pénzt hoz az üzletembereknek, ennél fogva nagyon komoly érdekek húzódnak meg az ember szenvedélyeinek egyre kifinomultabb kielégítése mögött. S mivel tudjuk, hogy ez nem nyújt tartós elégedettséget, mert rövid időn belül újra jelentkezik a hiányérzet, mindig lesznek olyanok, akik ezt a folyamatot életben akarják tartani.

Persze nem arról van szó, hogy ne lehetne igényesen étkezni, vagy életterünket szépíteni, de ezt nem keverhetjük össze magával a művészettel. Kétség kívül az efféle igényesség is a szépség megnyilvánulása az élet számos területén, márpedig a szépség harmóniát hoz, és a harmónia békességet kelt a lelkünkben.

Hogy miként válunk olyan személyiséggé, aki a szépséget erősíti a világban? Az igényes étkezés egyeseknek azt jelenti, hogy egy drága étteremben fogyasztanak valamely divatos ételt, ami ugyan előkelőnek tűnik, de megzavarja a test működését, míg mások ismerik a rendelkezésre álló tápanyagokat, s kiválasztják azokat, amik a szervezet optimális működéséhez szükségesek. Költői a kérdés, hogy vajon az növeli-e a színvonalat, ha a tányér formája és ára tér el az átlagostól, vagy ha megszentelt ételt fogyasztunk? A külső és belső igényesség egyaránt a szépség irányába hat, de tisztában kell lennünk azzal, hogy minek hol a helye az életünkben.

A művészet eredendően egy emlékkép az isteni világból. Egy emlékkép, ami azt a meggyőződést erősíti meg bennünk, hogy létezik szépség és szeretet, ami maga a boldogság. Ha egy festményen egy sikolyt látunk, rögtön érezzük, elvesztettünk valamit, ami velünk volt, s ami nélkül értelmetlen az élet. Mi más lehetne a művészet, mint a világ létezését biztosító szeretetnek, tudásnak és tudatállapotnak az átszivárgó fénye? Máskülönben hogyan születhetett volna meg egy Bach szonáta, miként lehetett volna föltalálni egy olyan hangszert, mint a hegedű vagy szitár? E fény híján hogyan nyilvánulhattak volna meg Dürer, Leonardo vagy Hokusai festményei?!

64!2015

Ubornyák Katalin

IDÉZETEK:

Emberszerető, nagy lélek megérti a művészet magasztosságát.

Gustave Flaubert

S miért akarjátok az emberi lelket az állati párával egyenlővé tenni? Nem lobog-e előttetek a lángész világa? Költészetben, képzőművészetben, építészetben? Nem hirdetik-e a dicsőséges monumentumok, hogy Isten szövetkezett az emberi lélekkel azoknak alkotásánál? Miért akarjátok az emberi léleknek halhatatlanságba vetett hitét leszállítani a hernyók és pillangók átalakulási ösztönére?

Jókai Mór

A művészet mindig szemben áll a földi valósággal és a magasabbat követeli.

André Malraux

A festészet a szín és a vonalak költeménye.

Rafael Alberti

Az igazi nagy dolgok soha nincsenek divatban … S éppen ezért nem is mehetnek ki a divatból.

Székely Bertalan

Mikor a képek előtt állva elgondolkozunk, ne keressük a szavakat, amelyekbe vizsgálódásunk eredményét foglalhatnánk. A kép azért festett mű, mert festve közölhető velünk. Az igazi műremek legkevésbé sem tolmácsolható élőszóval a beszéd mesterfogásaival. Mentül könnyebben lehet egy képet szóval elmondani, annál rosszabb mű az, mert annál inkább közeledik egy rá nézve idegen világ: az irodalom felé.

Lyka Károly

Mint ahogy a zenei hang közvetlenül hat a lélekre, ugyanilyen közvetlen hatást vált ki a forma és a szín is. Ehhez csupán kell úgy összehangolnia színeket és a formát, hogy megfelelően fejezzék ki a belső érzést és kielégítően közvetítsék azt a szemlélőnek.

Vaszilij Kandinszkij

A zseniális festő, aki félig kész munkáját nézegetve óraszámra csak áll ecsettel a kezében a festőállvány előtt, egyszer-másszor gyors ecsetvonásokat vetve a vászonra, amelyet képzeletének és megfigyelésének színes megtestesítésével fedett be, nincs tudatában sem időnek, sem műtermén kívül felmerülő zajoknak, vagy eseményeknek. … az ilyen sugárzó pillanatokban mélyen és boldogan él – annál mélyebben és boldogabban, minél elmélyültebb.

Paul Brunton