Sakálok húzzák a Napbárkát…

Az óegyiptomi napkultusz

„…a szemnek naptermészete van, mert kell, hogy ami a fényt felfogja, maga is fényből legyen.” (Hamvas Béla: Patmosz)

________________________________________________________________________________

Van egy hely Egyiptomban, ahová mindenkinek fel kellene másznia, aki szeretne közelebb kerülni az ókori egyiptomi ember lelkéhez: az el-Qorn csúcsa a mai Luxor nyugati partján, a Királyok Völgye felett. Elhagyva a hivatalos turistaútvonalakat, több órai kimerítő gyaloglás után csodás látvány tárul a kíváncsi ember szeme elé: a Nílus kék szalagja, mellette egy szűk sávban a zöld, életre alkalmas terület, azután kérlelhetetlenül a sivatag aranyló, végeláthatatlan pusztasága. Innen fentről olyan kicsinynek tűnik a valódi Egyiptom, hogy szinte el sem hisszük, hogyan volt képes létrehozni és fenntartani olyan erős birodalmat, ami több ezer éves távlatból is lenyűgöz minket. De ez a perspektíva szükséges ahhoz is, hogy valamelyest megértsük, mi volt a meghatározó élménye az akkor itt élő embereknek.

A világ

Az egyiptomiak gondolkodásmódja alapvetően különbözött a miénktől: míg az arisztotelészi gyökerekre visszavezethető európai felfogás nem fogad el két egymásnak ellentmondó tételt egyaránt igaznak, az egyiptomi szellemiség általános jellemvonása a mellérendelő gondolkodás, azaz attól, hogy két dolog ellentmond egymásnak, még lehet mindkettő egyaránt igaz. A látszólagos ellentmondásokkal az indiai logika (njája) is foglalkozik, hogy megvilágítsa a szentírásokban található, anyagi megközelítéssel ellentmondásosnak tűnő kijelentéseket. Eszerint, amíg valaki nincs a teljes tudás birtokában, addig a világot csak bizonyos nézőpontból, egyes részeit megragadva képes csak felfogni (mint az ismert történetben, ahol vak emberek próbálják meg leírni, milyen állat az elefánt, annak különböző testrészeit érzékelve). De távolabbról szemlélve a dolgot kiderül, hogy az egyes részletekre vonatkozó tételek az egész dologra nézve valóban igazak. Hasonlóan az egyiptomiak is különböző gondolatokat egyszerre alkalmaztak, anélkül, hogy az ellentmondásokat megpróbálták volna áthidalni. Erre az egyik legplasztikusabb példát a művészi ábrázolásmódjuk adja: a festményekből és a domborművekből hiányzik a perspektíva, a világot nem az azt szemlélő, érzékelő ember szemszögéből mutatták be, nem úgy, ahogyan látták, hanem úgy, ahogyan tudták, hogy van. Az egyik ismert képen egy kerti tó látható felülnézetből, míg körülötte a fák mintegy kiterítve, teljes hosszukban vannak ábrázolva, jóllehet az egyik nézőpontból egyértelműen nem úgy látható a másik objektum. De ezzel a módszerrel végül is teljesebb mértékben ragadták meg a valóságot, mint a nyugati, egy nézőpontot feltételező művészete. Dobrovits Aladár, a magyar egyiptológia egyik megalapítója a következőképpen foglalta ezt össze:
„Hiányzik a dolgoknak az emberre, mint középpontra vonatkoztatott, logikusan végiggondolt rendszer által megteremtett egysége; az egységet a valóságoknak, a jelenségeknek az esetlegestől és pillanatnyitól nem befolyásolt síkján való összefüggése alkotja.”
Amennyire igaz volt ez az ábrázolásmódra, ugyanúgy igaz a vallási és kozmogóniai elképzelésekre is. Ez a tény és a fennmaradt szövegek bonyolultsága nehéz feladattá teszi a mai ember számára, hogy kiigazodjon az óegyiptomi mítoszok és istenek között, de vannak olyan támpontok, amelyeket segítségként használhatunk. A világ fennálló rendje megértésének egyik kulcsa az ún. Égi Tehén Mítosza. Eszerint régen az istenek és az emberek együtt éltek a Napisten irányítása alatt. Ré öregedésével azonban az emberek elkezdték figyelmen kívül hagyni az egyre gyengébbnek tartott isten törvényeit és parancsait. Ez természetesen felkeltette Ré haragját és segítségül hívta Szahmetet, a háború macskafejű istennőjét, hogy irtsa ki az emberiséget. Az istennő kegyetlen vérszomja láttán azonban megesett a szíve az embereken, ám hiába kérte Szahmetet a vérengzés befejezésére. Hogy túljárjon az eszén, vérnek látszó borral itatta le az istennőt, így sikerült megmenteni az emberiséget a pusztulástól. Ezután azonban Ré már nem akart többé az emberek között élni, így a tehénné változott égistennő, Nut hátán a magasba emelkedett és az Ég különvált a Földtől. Az emberek lázadása a Napisten ellen volt az az ősbűn, aminek következményeként halandóvá váltak.
Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy az elkülönültség ellenére az egyiptomiak egy világban gondolkodtak, az istenek is ugyanannak az univerzumnak a részei, mint az emberek, csak míg a törés miatt az istenek az Égben lakoznak, az emberek a Földön. Az Ég két oldalán található egy-egy kapu az istenek és a király számára, ez biztosítja az átjárhatóságot (az egyiptomi kapuk természetéhez hozzátartozik a kizárólagosság, ugyanígy például a piramistemplom kapuin csak a papok léphettek be). Ezenkívül van egy harmadik szelete is a világnak, ez az Alvilág (duat), ami Ozirisz, a holtak istenének birodalma. Az Eget és a Földet a levegő (Su) választja el egymástól. De nem csupán elválasztja az embereket, hanem össze is köti őket a távoli istenekkel. Ahogy a Napisten elhagyja a földet, vele megy leánya, Maat, az igazság istennője is, ezáltal a földön megjelenik a háború és a viszály. A lázadás előtti világra a szövegek mint Ré korára utalnak, ami meglehetősen egybecseng számos kultúra aranykor-mítoszával.

Egy olyan világban, ami az emberek és az istenek elkülönülésén alapszik, az a személy, aki képes az összeköttetést megvalósítani, rendkívüli jelentőségre tesz szert. Az istenek valós jelenlétét a képviselet váltja fel: a fáraó az, aki képes az istenekkel való kommunikációra. Nélküle az egyiptomi ember kizárólag két alkalommal kerülhetett az istenek közelébe. Halálakor, mint ahogy arról egy thébai sírfelirat is tanúskodik: „minden istennek, akit a földön szolgáltál, most színről színre elébe állsz”. Mivel a templomokba az átlag egyiptomi nem léphetett be, a másik alkalmat azok az állami ünnepek kínálták, amikor az istenek egy processzió keretében kijöttek a nép közé. Minél fontosabb volt egy ünnep, annál nagyobb jelentőségű volt a város. Az egyiptomi ember identitását is elsősorban egy városhoz és annak istenéhez való kötődés határozta meg, számos szövegben olvasható, mennyire rettegtek az egyiptomiak külföldön meghalni, ideálisnak azt tekintették, ha valakit születési helyén temetnek el. Előfordult azonban az egyiptomi történelem során, hogy eltöröltek ünnepeket, bezárattak templomokat (Ehnaton), amit több szempontból is megbocsáthatatlan cselekedetnek tartottak. Az egyes ember szintjén ez veszélyeztette túlvilági reményeit, az emberiségre nézve viszont a kultusz, a rituálék beszüntetése az első bűnbeesést idézte, vagyis a kozmikus rend felbomlását.

Így tehát az állam funkciója gyakorlatilag az istenközelség újbóli megtalálásában állt. Az óegyiptomi államformának ebből a teológiai megalapozottságából láthatjuk, hogy itt még csak nem is az állam és az egyház összefonódásáról van szó, hanem még annál is többről, kizárólag a szakrális alap és cél határoz meg minden mást. Hiszen ha az istenek jelen lennének, nem lenne szükség többé államra.

 
A fáraó
Ha az egyiptomi birodalom több ezer éves történelme során elő is fordultak különböző értelmezések a fáraó pozícióját illetően, a lényeg mindvégig változatlan maradt. A fáraó személye mindig valami másra utal, egy nála magasabb rendű valóságot képvisel. A mai kor szemében szinte felfoghatatlan evilági hatalmat csakis ez a felülről kapott, isteni áldás legitimizálja. Innen ered az uralkodó tévedhetetlenségébe vetett hit − a Ptolemaiosz-korig bezárólag (i. e. III. század) nem ismerünk olyan szöveget, amely ezt megkérdőjelezte volna, ellentétben a mezopotámiai forrásokkal. Hiszen a fáraó maga a megtestesült törvény (maat), rajta keresztül nyilvánul meg az igazság. Vagyis nem ő teszi a jót, hanem amit ő tesz, az jó. Ezt a kérlelhetetlen tételt támasztja alá az is, hogy Egyiptomból nem maradtak fenn a klasszikus értelemben vett törvénykönyvek, az uralkodó a legfőbb bíró is egyben, nincs szüksége kőbe vésett táblákra ahhoz, hogy tudja, mi a helyes. Az ő akarata a jog maga. Egy i. e. II. évezredből származó szöveg így foglalja össze a fáraó világban betöltött szerepét:

„Ré a királyt rendelte az élők földjén mindörökre,

hogy jogot szolgáltasson az embereknek
és kedvére tegyen az isteneknek,
hogy megvalósítsa a maat-ot, és elűzze a káoszt…”

Az isten – maat – fáraó hármas egységén nyugodott az ókori egyiptomi birodalom. A maat fogalma nagyfokú hasonlóságot mutat az indiai dharmával, aminek egyik jelentésrétege szintén törvény, igazság, rend, az ember megvalósítandó kötelessége. A Mahábhárata így ír Dharma félisten fiáról, mint az eszményi uralkodóról:
„Judhisthira az erény és igazságosság megtestesülése volt. Jámbor természetének és hozzáértő irányításának hála, a nép semmiben sem szenvedett hiányt. A félistenek támogatását élvezte, ezért nem következtek be természeti csapások sem. Idejében érkezett az eső, s a növények bőséges termést hoztak. Az embereket elkerülte a betegség, az aggodalom; az elviselhetetlen hőséget, a dermesztő hideget hírből sem ismerték. Mindenki sokáig élt, s a király példáját követve az erényesség útját járta. Életük végén egyenesen a felsőbb régiókba távoztak.”

Mindezekből következik, hogy az egyiptomi emberek ezrei nem rabszolgaként dolgoztak akár évtizedekig uralkodójuk sírjának, halotti templomának építkezésén. Jó okkal tették, ez az ok pedig saját üdvösségük elérése volt. A fáraó a temetkezés ura, vagyis az öröklétet biztosító halotti szertartás és nyughely csak a király szolgálata révén nyerhető el. Ehhez hozzájárult, hogy a kézművesség is állami monopólium volt, vagyis emlékmű, a halott nevének fennmaradását szolgáló alkotás csupán állami szolgálatért járt.

A fáraó neve
Az egyiptomi írást látva szemernyi kétségünk sem lehet afelől, mekkora jelentőséget tulajdonítottak neki az ókori egyiptomiak. Szinte kivételes esztétikuma, a vésett hieroglifák szépsége, az írás elsajátításához szükséges idő és tudás már akkoriban is nagy becsben állt. Az írásnak ez a művészete azonban csak akkor tűnt fel Egyiptomban, mikor elveszni látszott a szóbeli hagyomány folytonossága. Nem véletlen, hogy a korai óbirodalmi piramisok falain nem találunk egy sornyi szöveget sem, míg az V. dinasztiától kezdve ezeket már fel kellett vésni, mert nem bízták az üdvösségüket az eddigre nyilvánvalóan demoralizált halotti papokra. Ez a jelenség természetesen nem csak Egyiptomban figyelhető meg, hasonló okokból kellett lejegyezni Indiában is, az addig a bráhmanák közvetítette, szóban átadott hagyományt. Amennyire egyes történészek az írásbeliség feltalálásától számítják a „civilizált” kultúra megjelenését, úgy minden, ezeket a nyelveket megtanulni vágyó ösztönösen érzékelheti, mennyit veszít elevenségéből és pontosságából egy olyan szakrális nyelv, amelyben nem csak a szó kimondása lényeges, hanem legalább ennyire fontos, hogyan és milyen körülmények között és ki mondja ki ezeket a szavakat. Ehhez az óegyiptomi esetében még hozzájárul az is, hogy a magánhangzókat nem jegyezték le, ezért lehetetlen ma már rekonstruálni a szavak kiejtését.

De ha az írás ekkora becsben állt, annál nagyobb erőt tulajdonítottak a szónak. A kimondott szó hatalom. Egy halott nevének, emlékének fennmaradása az illető öröklétének záloga. Fennmaradt egy mítosz arról, hogyan próbálta megtudni Ízisz istennő Ré titkos nevét fondorlat által. Rének, mint minden istennek, számtalan neve és megnyilvánulási formája van, de aki a titkos nevének birtokába jut, az hatalommal bír felette. Ebből a szempontból érdemes röviden megvizsgálni a fáraók neveit is, mert sokkal többet jelentenek puszta hívószónál. Az Óbirodalom végétől (i. e. III. évezred vége) kezdve egy fáraónak öt neve van: 1. Hórusz, 2. A Két Úrnő, 3. Arany Hórusz, 4. Felső-és Alsó-Egyiptom királya, 5. Ré fia.
Az első három név az isteni kiválasztottságot és védelmet hivatott tükrözni, míg a mindenki által ismert cartouche-ba az uralkodó két utolsó nevét írták, ami deklarált uralkodási program, valamint a fáraó születési vagy családneve is egyben. Így már csupán egy fáraó neveiből messzemenő következtetéseket vonhatunk le, hiszen az, hogy melyik isten neve szerepel nála, jelzi elkötelezettségét.
A Napisten, Ré nevét először a legnagyobb gízai piramist építtető Hufu (ismertebb görög alakjában Kheopsz) fia, Dzsedefré vette fel a IV. dinasztiában (kb. i. e. 2560). Ő használta elsőként a Ré fia címet, ami jelzi a Napisten kultuszának erősödését. Érdemes azonban megemlíteni, hogy míg az őt megelőző III. dinasztia legnagyobb uralkodója, a szakkarai piramiskomplexumot építtető Dzsószer egyik titulusa még az „Arany Nap” volt és mint a „Nagy Isten” utalnak rá, addig a következő dinasztiában a fáraó már csak a Napisten fia. Nem azonos az istennel, csupán a leszármazottja. Az V. dinasztia (kb. i.e. 2500-2345) tekinthető azonban a Ré-kultusz csúcspontjának. Az uralkodók neveiben szinte kivétel nélkül előfordul a Napisten neve: Szahuré, Noferirkaré, Sepszeszkaré, Noferefré, Neuszerré. A valószínűleg a Középbirodalomra datálható Westcar-papirusz tartalmazza azt a történetet, hogy az V. dinasztia első három királya a Napisten fiaként jelenik meg, égi származásukat aranyló bőrszínük fogja jelezni.

Ré, a Napisten

Rének, a legtöbbször sólyomfejű emberalakban ábrázolt Napistennek az egyiptomiak a Nap állása szerint három formáját is megkülönböztették: a hajnali, felkelő Napot (Heper) szkarabeuszként ábrázolták, ami az önmagából való keletkezés és az újjászületés szimbóluma is volt egyben. A déli, ereje teljében lévő Nap volt Ré, míg a lenyugvó Atum.

A napkultusz centruma az egyik legősibb város, Iunu (görög nevén Héliopolisz, a bibliai On) volt a Deltában. Ez volt az a hely, ahol Atum, a teremtő istenség először felragyogott. A város neve az oszlop szóra vezethető vissza, mely az itt álló obeliszkre utal. Az elégő és újjászülető főnix-madár a hely másik szimbóluma, neve az egyiptomi nyelvben a felragyog igéből származik.

A legrégibb fennmaradt naptemplomot Abu-Szírban Uszerkaf, az V. dinasztia alapítója építtette. Rövid, kétéves uralkodása miatt azonban nem készült el teljesen. Az őt követő uralkodók Abu Guráb-ban emeltek Ré tiszteletére templomokat, a szövegek hat naptemplomra utalnak, de csupán kettő maradt fenn. A legjobb állapotú Neuszerré naptemploma: központi részén obeliszkkel és a 4 hotep-jelből (áldozat) álló oltárral, valamint a Napisten bárkájának 30 méteres másával.
Dzsedefré Abu Roas-i piramisánál találtak egy É-D-i tájolású hajóárkot, ő volt az is, aki apja piramisánál elhelyezte a napbárkákat. 1954-ben Hufu gízai piramisának keleti oldalán két hermetikusan lezárt árkot fedeztek fel, melyeket közel 20 tonnás mészkőtömbök zártak le. Az árkok darabjaira szedett, libanoni cédrusból készült fahajókat rejtettek. Bizonyíthatóan vízben állt, aminek okát jobban megérthetjük, ha egy pillantást vetünk a piramisegyüttesek kialakítására. Egy ilyen komplexum ideális esetben (ha a fáraó elég ideig élt ahhoz, hogy felépíthesse) több elemből állt: a piramis keleti oldalán helyezkedett el az uralkodó halotti temploma, melyet egy kikövezett felvezető út kötött össze a völgytemplommal, ami gyakorlatilag bejáratként is funkcionált. Ezenkívül általában emeltek egy mellékpiramist a fáraó ka-lelkének és itt kaptak helyet a királynők piramisai is, valamint a bárkasírok. Az egész komplexumot fallal vették körül. A klasszikus óbirodalmi sírok mindig K-NY-i tájolásúak, keleti bejárattal. A temetés alkalmával a koporsót halotti bárkára tették és így szállították az elvégzendő rituálék helyére. Nagy valószínűséggel ennek a használatnak a nyomai fedezhetők fel Hufu bárkájának esetében.

A temetés körülményeiből a halottak és a Nap kapcsolatára következtethetünk: a predinasztikus korban a halottakat fejjel délnek, bal oldalukra fektetve helyezték el, arcuk ekkor még nyugatra nézett. Az egyiptomiak szemében nyugat a halottak országát jelentette, a halott Nap birodalmát. A III. dinasztiától kezdve fejjel észak felé temetkeznek, arccal a keleti felkelő Nap felé. Kelet a felemelkedés helye, melynek legismertebb szimbóluma maga a piramis. A Halottak Könyve egyik fejezete szerint a halottnak a következő kívánságai vannak: hogy elkísérhesse az isteneket égi utazásukon; azt egye, amit ők; velük éljen az Égen; részesüljön a nekik bemutatott áldozatokban; és hogy velük azonosulva bejárja az Eget. A megigazult lélek beszállhat a milliók bárkájának nevezett napbárkába és kísérheti az isteneket, gyakorlatilag ez volt minden ember célja és túlvilági reménysége.

A napbárka éjszakai utazása

A görög-római mitológiából ismerjük a Nap kocsin való égi utazását, Egyiptomban a Napisten az égi Níluson, napbárkáján utazik. Ez az utazás előfeltétele a világ létezésének: a napbárka keringése biztosítja a kozmosz fennmaradását. Számos szöveg foglalkozik az éjszakai utazással: a Piramisszövegek szerint a bárka aranyból van, míg a Halottak Könyve leírja, hogyan próbálja meg tekintetével feltartóztatni Apóphisz kígyó alkonyatkor a bárka útját. Ozirisz, a halottak istenének fivére, Széth az, aki ártalmatlanná teszi őt. Érdekes momentum, hogy az általában negatív szerepet betöltő sivatagi isten az, akinek a segítsége biztosítja az utazás folytonosságát. A bárkának legénysége is van: Ízisz, a Szó (Hu), a Felismerés (Szia), és a Varázslat (Heka), az evezősök szerepét a csillagok töltik be. De a Napisten után a legfontosabb utas Ré leánya, az igazság istennője, Maat. A napbárkát sakálok húzzák, amit Anubisszal, a sakálfejű balzsamozó istennel hoznak összefüggésbe. A halottakat ő segíti az átmeneti szakaszban, amíg szívük lemérése következtében el nem dől sorsuk. Emiatt lélekvezetőként tekintettek rá, akinek egyik jelzője: „aki megnyitja az utakat”.
Miután a Nap lebukik a nyugati horizonton, megkezdődik Ré 12 órás utazása az Alvilágban.

Az utazás 6. órája, a felezőpont a legkritikusabb, itt leselkedik a legnagyobb veszély a bárkára. Ezt támasztja alá, hogy az újbirodalmi uralkodó, Horemheb sírjában az a szövegrész, ami erre az időpontra vonatkozik, kriptografikus jelekkel van írva, ami a hieroglifáknak egy olyan titkos formája, amit csupán néhány pap tudott elolvasni.

Mindebből világosan látszik, hogy az óegyiptomiak felfogása szerint a Nap járása nem feltételektől mentes, hanem szüntelen erőfeszítést kíván. Még a Napisten uralma is ellenállásba ütközik. A napfogyatkozás, mint az egyiptomi társadalom ősfélelme, az isten támadhatóságának, sebezhetőségének megnyilvánulása. A kozmosz nem egy statikus, állandó valami, hanem egy folyamat, állandó harc a maat megvalósításáért. Az igazság folytonos diadaláért minden nap tenni kell, az emberek lakta földi világban nem önálló, független létező.

64/2015

Molnos Anett