Dharma

Erény a világ alapja

„Kellemes a szellő annak, aki az erkölcsi rendre vágyik!” – állítja a Rg-véda, rögtön egyetemes keretbe ágyazva az emberi élet céljait. Az erkölcsi rend a záloga annak, hogy az ember jól érezze magát a világban, vagyis a földi lét eredményes és boldog beteljesülésének alapjaként az erényt, az erkölcsi rendet jelöli meg a szöveg. Meglehet ez a morális rend még nincs az ember birtokában, hanem csak elérendő célja, de egy ilyen célképzet akkor is meghatározza a földi pályát.

A hagyományos indiai gondolkodásmód az emberi társadalom két ajándékáról beszél, az egyik a tulajdon- és vagyonbiztonság, a másik a dharma, az erkölcsi rend. Az előbbi a természetben a birtoklással, vagy az első használó jogával valósul meg, mindemellett a tulajdonlást a civil társadalom jogügyletének tekintik, méghozzá oly módon, hogy a vagyon nem az állam oka, hanem következménye! Az állam ebben az értelemben tehát nem a tulajdon- és hatalmi viszonyokat rögzítő és biztosító erőszakszervezet, hanem olyan áldás, amely lehetővé teszi a biztonságot.

A másik tényező, a dharma sem a puszta elvárások vagy büntetések rendszere, hanem olyan erkölcsi út, amely a társadalom résztvevőit transzcendens célok elérésében vezeti, segíti.

Dharma – 1. vallás, kasztra, felekezetre vonatkozó szabályok; 2. törvény, jog, szokás, gyakorlat, rendelet; 3. vallásosság, erkölcsi érték, tartás, morál, erény, jóság, jámborság, jócselekedet (az emberi élet egyik célja); 4. kötelesség, feladat, előírt viselkedési szabályok; 5. jog, igazság, egyenlőség, elfogulatlanság; 6. illendőség, udvariasság, etikett; 7. etika, moralitás, erkölcsösség; 8. természet, hajlam, jellem; 9. sajátos vonás, jellegzetesség, jellemző tulajdonság; 10. hasonlóság, emlékeztetés, egybevágóság; 11. áldozat; 12. jó társaság, társulás erényes emberekkel; 13. odaadás, vallási elhivatottság; 14. mód, módszer; 15. az egyik Upanisad; 16. Judhisthira, a legidősebb Pándava testvér neve; 17. Jama, a halál istene; 18. íj; 19. a szóma nedvének fogyasztója; 20. (asztrológiában) a kilencedik lunáris ház; 21. (dzsainizmus) arhat, megvilágosult személy; 22. lélek

A hagyomány a dharma alábbi összetevőiről beszél: a) törvény, jog; b) igazság, morál, c) kötelesség, hivatás.

A törvényt az ókorban valami égi, isteni rend földi megnyilvánulásaként tisztelték. Nyugaton az örök igazság megtestesülésének tekintették, illetve az ember természeti örökségének, de legalább is a józan ész eredményének, márpedig ezt a józan észt az ember legnemesebb részének tekinthetjük. Démoszthenész szerint a törvények az istenek ajándékai és a bölcsek felfedezései, azaz az égi és a földi konstellációja. Arisztotelész hasonlóképpen nyilatkozik, amikor kijelenti, a törvény Isten uralma és a józan ész együttműködése. Seneca pedig egyetemes princípiumként értékeli a törvényt, amely „minden ember szívében ott van”.

Keleten a kötelesség elhanyagolása ellen lett a törvény, aminek őre a király, a szakrális uralkodó. A Brhadáranjaka-upanisad szerint a törvény az igazság, s a törvény hatalma istenadta erő, akárcsak a királyé.

Az óind hagyomány törvénykönyve, a Manu-szanhitá szerint törvény az, amit az előítéletektől és szenvedélyektől mentes, erényes és bölcs emberek a szívükben dédelgetnek. Ez egyfajta gondoskodó, ápoló attitűdöt jelez az erkölcsi értékek szolgálatában. Ápasztambha törvényhozó bölcs hasonlóan, társadalmi és közösségi szinten is értelmezi a törvényt, ami szerinte nem más, mint amit a lelki tudományokban jártasak annak tartanak.  Ez akkor érvényesül leginkább, ha az emberek engedelmesen viszonyulnak az idős, bölcs, önfegyelmezett, irigységtől és képmutatástól mentes elöljáróiknak. Jágjavalkja, az upanisadok neves bölcselője a jók helyes viselkedését (szadácsár) tekinti a törvénynek, ami jó az embernek s ami kellő megfontolásból származik. Vjavahára szerint a törvény örök, önálló létű tényező, a királyok királya, amely hatalmasabb és igazabb, mint bármi más.

Az igazságosság alapkategória a társadalmi együttélésben. Megsértése lerombolja az államot, fenntartása pedig élteti azt. Az igazságszolgáltatás a törvények alkalmazása az állampolgárok közti ügyekben, így értelemszerűen nem a jó / rossz, hanem az erény szempontjából hasznos vagy ártalmas jelenségek megkülönböztetése és preferálása, illetve prohibíciója. Az igazságosság az uralkodó és az alattvalók erényeit is szolgálja, így előmozdítja a közjót. Az igazságszolgáltatás nem jogszolgáltatás, mert az ókori keleten a jogot nem „csinálják”, hanem az a törzsi vagy nemzeti lét részeként létezik, míg nyugaton a jog, főként a XVII. század óta, az uralkodónak szankciókkal kikényszerített akarata, hatalma.

Végül a dharma a társadalmi együttélés szempontjából szükséges kötelesség is, amit az állam hatalmi erővel kikényszeríthet a törvényhozás és a jogszolgáltatás révén. Az etikus államnak is vannak kötelességei – mint például a morális nevelés, erkölcsi képzés – amivel az állam a dharma érvényesülését igyekszik előmozdítani, lévén az emberi életcélok (purusártha) gyakorlása az ember végső hivatása a földi lét során.

A dharma eredetéről roppant érdekes szimbolikus értelmezést nyújt a Bhágavata-purána: „A dharma Brahmá mellkasából nyilvánult meg, ahol az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Nárájana lakozik, a vallástalanság (adharma) pedig a hátából, ahol az élőlényekre a borzalmas halál vár.” (Bhág. 3.12.25.) Ez a szemlélet nagyon jól eligazít a kozmikus irányok és pozíciók szimbolikus jelentésvilágában, ahol a frontális oldal, a nap járásával megegyező haladás, illetve a zenit irányában fölfelé ívelő irány kedvezőnek számít, míg a hátoldal, a napjárással ellenkező haladás és az alvilág felé tartó irány a kedvezőtlen. A frontális, azaz dharma szerinti testoldal az élet, a haránt vagy háti oldal az elmúlás. Ez a tükörkép-szerű látásmód abban is segít, hogy egyik tényezőt a másik homorú tükrében, vagy éppen ellentettjében ismerjük föl, nevesül az erénytelenséget ismerve jobban látszik az erény értéke is.

Brahmát tekintik a kozmosz mérnökének és másodlagos teremtőjének, az ősatyának, akitől minden további lény származik. Brahmának erényes, szentéletű utódai mellett kevésbé erényes utódai is voltak, például egyik fia, a Vallástalanság (Adharma) és leánya, a Hamisság (Mrisá). Kettejük promiszkuózus nászából született egy fiú, Ámítás (Dambha) és egy leány, Csalás (Májá). Az ő hasonlóan vérfertőző nászukból szintén egy fiú-lány gyermekpár jött a világra: Mohóság (Lóbha) és Alattomosság (Nikrti), akiknek utódai Düh (Kródha) a fiú, és Irigység (Himszá) a lány. A következő generációban született Sötétség (Kali) a férfi és Durvabeszéd (Durukti) a nő, akiktől a Halál (Mrtju) s a Félelem (Bhíti), végül tőlük Fájdalom (Játaná) és Pokol (Niraja) született. Ennek a rettentő utódokat eredményező genealógiának az elindítója a vallástalanság volt, végállomása pedig a halálon s a félelmen is túl a pokol s a fájdalom áll.

Ezzel szemben az erénynek, vallásosságnak, azaz a dharmának egészen más eredményei lesznek: megalapozza a társadalom erkölcsi létét, a szociális viszonyokat, a politikai életet, illetve biztosítja mindenki megélhetését, megvéd a bajoktól és előmozdítja mindenkinek a fejlődését.

A dharma ebben a vonatkozásban rendet jelent, s szervesen beépül a világegyetemben érvényes rend hierarchikus rendszerébe, valahol az égi és a földi rendezettség között. A dharma efféle erkölcsi vonatkozása párhuzamba állítható Püthagorasz véleményével, aki a kozmikus szférák, a matematika, a zene és az erkölcs között szerves, egymást tükröző harmóniát látott.

1. 1. Táblázat: A világmindenségben uralkodó rend hierarchiája

A fenti táblázat szerint a világmindenség végső rendező elve az isteni kegyelem, amely kiindulópontként és végcélként egyaránt érvényes. Az ember hétköznapi életére vonatkozó rendezettséget a cselekvés normái, a karma rendezettsége, helyessége jelenti, s e kettő között, tehát az égi-isteni és a földi-emberi rend közötti közvetítő közeg a dharma erkölcsi rendje. A dharmában – értsd az emberi hivatásban – tükröződik a világ kozmikus rendje (rta), ami végül a dharma szabályainak követése révén az ember mindennapi életében, tetteiben (karma) is megmutatkozik. A többi fokozat ennek az ősharmóniának a további árnyalt tükröződése.

Ennek fényében merül föl a következő alapvető kérdés: vajon jó-e az ember, avagy rossz? Válaszképpen két szélsőséges vélemény állhat, miszerint alapvetően jó, avagy alapvetően rossz. Menciusz (i.e. 373-289) az előbbi alapállásból kiindulva vallja, hogy az ember természeténél fogva jó, míg kortársa, Hszun Ce (i.e. 305-235) szerint az ember természeténél fogva romlott, jósága csakis nevelés eredménye lehet. Ezért aztán – vallja a kínai gondolkodó – az eredendő hibák, esendőség láttán az ősi uralkodók törvényeket és erkölcsi szabályokat fogalmaztak meg, s intézményeket hoztak létre, hogy az emberi ösztönök és impulzusok megfegyelmezhetők és formálhatók legyenek.

A zsidóság és a kereszténység szerint az ember az áteredő bűnnel terhelt lény, s a korai egyházatyák (például Szent Ágoston vagy Kelemen) szerint a kormányzást a bűn tette szükségessé, s a bűn Istentől rendelt ellenszere az állam. Seneca az I. században már egyenest azt állítja, a társadalmi intézmények a bűnnek, az emberi természet romlásának a következményei.

Az emberi esendőség eme reális felmérésében a kelet is osztozik. Manu szerint ritka a természeténél fogva tiszta és bűntelen ember. Aki alacsonyabb pozícióban van, magasabbra vágyik, s hajlamos megsérteni mások jogait, az erkölcsi normákat és a szokásokat. A Mahábhárata az emberben rejlő versengő, érdekérvényesítő hajlamot jellemezve kijelenti, hogy az ember természeténél fogva igyekszik legyőzni vetélytársait, s ha magára hagynák, az egész világ zűrzavaros ördögi műhellyé válna. Az ember csak az erősebb jogát ismeri el, elsődleges indítékai a szerzésvágy, a birtokvágy és a kéjvágy. Goethe úgy fogalmaz, a lelkiismeret a szemlélődők erénye, s nem a cselekvőké.

Nos, ha eredendően esendőnek és korlátozottnak tekintjük is az örök ember helyzetét, a helyes gyakorlatokkal javítható ez a tökéletlen állapot.

A tökéletesedés lehetősége:

Dzsainizmus

• Higgadtsággal győzd le a haragot, az egoizmust mérséklettel, egyenességgel a hamisságot és elégedettséggel a kapzsiságot.
• Az önvalóba s az egyéb létezőkbe vetett bizalom a Helyes Hit, ezek megfontolása a Helyes Tudás és a ragaszkodás nélküli lét a Helyes Viselkedés. Ezek együttesen alkotják az üdvösség útját.
• A három ékszer a helyes tudás, a helyes hit s a helyes viselkedés.

Buddhizmus

• A Nyolcrétű nemes ösvény: 1) helyes hit, 2) helyes célok, 3) helyes beszéd, 4) helyes cselekvés, 5) helyes elfoglaltság, 6) helyes törekvés, 7) helyes gondosság és 8) helyes meditáció.

Hinduizmus

• Az erények – igazmondás, könyörület, egyszerűség és tisztaság – gyakorlása s a bűnök – erőszak, mámor, kicsapongás, játékszenvedély – kerülése a dharma követése.
• Növendékét a védákra megtanítva a mester így inti őt:

– Mondj igazat! Gyakorold az erényt! Napi tanulmányaidat el ne hanyagold! Ha mesterednek kedves ajándékot hoztál, ügyelj arra, ne szakadjon meg nemzetséged fonala. Az igazságot el ne hanyagold! Az erényt el ne hanyagold! A boldogulást el ne hanyagold! A gyarapodást el ne hanyagold! A tanulást és tanítást el ne hanyagold! Az istenek és ősök szolgálatát el ne hanyagold!

Emberként megszületve kétféle szinte is feladat a hivatás meglelése: egyfelől a megfelelő foglalkozás és életfeladat személyes meglelése, másrészt az emberlét egyetemes, kozmikus hivatásának felismerése és követése szempontjából. Ezt vagy személyes próbálkozásokkal – kudarcok és sikerek sorozatán át – leli meg az ember, vagy egy magas szintű bizalmi rendszerben, a tanítványi mandalában, amikor hajlandó rábízni az életét a mestere útmutatásaira és elfoglalja helyét a lelki közösség, a szangha erőterében. India klasszikus megoldása az egyéni és az egyetemleges hivatás felmutatásában a társadalmi és a lelki életrendek szisztémája, amelyben rátermettségének, társadalmi helyzetének és életkori sajátságainak megfelelő előírások követésével töltheti be az ember a hivatását. Ezek az instrukciók elemi szinten inkább közösségi vonatkozású erkölcsi normákat szabnak meg, magasabb szinten pedig az egyén lelki feladatait írják körül.

1. Kisebb szabályok: nem ártás, igazságosság, tulajdon tisztelete, önfegyelem, birtokvágy nélküliség, illetve szűziesség, együttérzés, türelem, nagylelkűség, tisztaság, szeretet, önfegyelem

2. Nagyobb szabályok: Tisztaság, elégedettség, aszkézis, tanulmányok, istenimádat, illetve fürdés, hallgatagság, koplalás, áldozás, tanulmányok, önmérséklet, guru szolgálata, békesség, tevékenység

Az ember nem mindig fogékony a jobbító tanácsok befogadására, ezért azt tanácsolja a hagyomány: „Ne hirdesd a dharmát annak, akinek akaratereje nincs, és aki fizikailag korlátozott (ittas, éhes, túl fáradt), mentálisan korlátozott (zaklatott, fél, siet) vagy morálisan alkalmatlan (dühös, kapzsi, kéjes).”

Mindemellett a társadalmi és lelki rendekre vonatkozó előírások javítják az emberek pszichés és fiziológiai kondícióját, egészséget, gyarapodást és végső soron lelki fejlődést eredményeznek. Értelemszerűen más elvárások szólnak meg a növendékekhez, a családosokhoz és az aszkétákhoz,

Aki nem követi a világrendet tükröző előírt tetteket, dharma-szegőnek számít, mert nem teljesíti az erkölcsi vagy isteni parancsolatokat. Ezzel szemben a dharma-követő eleget tesz a vallás követelményeinek, szabályozza tetteit, bár leggyakrabban anyagi célok lebegnek a szeme előtt. A Védák a világi ambíciók beteljesítése végett is az áldozatosságot javasolják, mert „áldozat nélkül az ember nem lehet boldog sem ebben, sem a következő életében.”

A dharma védelmezője klasszikus esetben az uralkodó, aki maga erénykövető, és alattvalóit is erre ösztönzi. Az óind törvénykönyvek rámutatnak az uralkodó és az alattvalók közötti érdek- és felelősségi kapcsolat sajátságaira. A Niti sásztra szerint a polgárok bűneiért a király, a király bűneiért az udvari tanítómester (rádzsa-guru), a feleség bűneiért a férj, a tanítvány bűneiért pedig a guru szenved. A Manu-szanhitá pontosít: az alattvalók védelmezése fejében az uralkodó jogosult adót szedni, méghozzá a javak és jövedelmek 1/6 részét, mintegy 17%. Ennek fejében biztosítja az alattvalók nyugalmát és védelmét, de ezzel együtt az alattvalók erényeinek és bűneinek 1/6-át is megkapja. Az a király viszont, aki csak adót szed, de oltalmat nem ad, pokolra jut, s alattvalói minden bűnéért ő felel.

Az ideális társadalmi helyzet az erényes uralkodó és az erényes alattvalók szent szövetsége. Az emberi gyöngék ellen azonban a király erővel is fölléphet. A királyi pálca (danda) nemcsak uralkodói embléma, az uralom, teljhatalom (aisvarja) jele, valamint a hatalom, tulajdon (szvámitva) jelképe, hanem az erkölcsi erőnek is szimbóluma, ekként az erkölcsi nevelés, jobbítás, civilizálás eszköze (de a túlzott büntetés visszaüt).

Ugyanakkor a hagyományos társadalomban az erénytelen uralkodókkal szemben is fel lehetett lépni, egy bráhmanák alkotta grémium felügyelte a király erényességét, s ha kifogást találtak, vagy jobbító tanácsokat fogalmaztak meg, vagy végső esetben elmozdították pozíciójából az uralkodót.

Mi a dharma követésének, gyakorlásának eredménye? Minimálisan egy hatékony, és minőségi élet, amelynek során egyszerre érvényesülnek a világi léttel együtt járó természetes életszükségletek, valamint az ember misztikus, transzcendens élethivatása. A dharma gyakorlása már önmagában is eredménynek tekinthető, hiszen rendszerezett, magas erkölcsi normáknak megfelelő, erényes életvitelt biztosít. Így a dharma elemei egyszerre előzményei és következményei a jámbor életnek, minden lépés erősíti a már megszerzett erényeket és megelőlegezi a továbbiakat. Ha a bráhmanák 12 alapelvét, gyakorlatát tekintjük, ott is érvényesül ez a kettős szerep, az egyes elemek egyszerre gyakorlatok és elérendő eredmények.

A bráhmanák 12 alapelve

1. Kövesd hűségesen a vallás elveit!
2. Légy igazmondó!
3. Vezekléssel és aszkézissel fegyelmezd érzékeidet!
4. Légy mentes az irigységtől!
5. Légy értelmes!
6. Légy béketűrő!
7. Ne teremts magadnak ellenségeket!
8. Végezz áldozatokat!
9. Adakozz!
10. Légy elszánt és állhatatos!
11. Légy járatos a kinyilatkoztatásban!
12. Vállalj fogadalmakat!

A szent hagyomány azonban ennél a pragmatikus sikernél többet ígér. Száz élet, amit a társadalmi és lelki rendek követelményei szerint tökéletes szinten gyakorol az ember, biztosítja számára a lehető legmagasabb szintű anyagi pozícióval, a másodlagos teremtőnek, Brahmának az életével felérő lehetőségeket. Száz tökéletesen végigélt ilyen Brahmá-élet már természetfölötti szintre vezet, Siváéhoz hasonló helyzetben.

A dharma követésében gyakorolt jámbor tettek eredményei tehát az alábbiak: becsületes élet és földi örömök, azaz érzéki boldogság (bhóga-unmukhi szrsti); a jámborság eredményeként elért üdv, fölszabadulás (mukti-unmukhi szrsti); és a világi normákon és erkölcsiségen is túlmutató, a végső transzcendens cél, az Isten iránti rajongás, az odaadás, istenszeretet kibontakozása (bhakti-unmukhi szrsti).

Ez a végső cél túl van a dharma hatókörén, ezért az istenszeretetet nem közönséges hivatásnak tekintik, hanem a legfőbb életcélnak. Ezért végső soron az tanácsolható, hogy az ember a dharma erkölcsisége szerint éljen, s az Istenhez fűződő kapcsolata, a rasza szerint meditáljon. Mert amilyen a vágy, olyan a meditáció, amilyen a meditáció, olyan a cselekedet, amilyen a cselekedet, olyan a következmény

„Gyakorold az erény, ne a becstelenséget, mondj igazat, s ne valótlant, nézz messzire, ne közelre, s tekinteted mindig szegezd a Legfelsőbbre, soha semmi alantasra!”

64/2015

Szvámí Tírtha